Mikor az ember valamit nem csinál meg rendesen, akkor az - épp mint ahogy most is tette - igencsak nagy valószínűséggel vissza fog köszönni. Mármint a munkapad lábainak szétnyitását határoló két lemez csatlakozását egyszer már kipofoztam, de csak annyira erősítettem meg, hogy kapott egy önzárós anyát, valamint egy fakötésű alátétet.
   Amit a képen látunk, az amúgy már az újra összeszerelt állapot, még a plusz merevítés nélkül. Mármint az előbb még a balról érkező anyag végén a lyuk, mint valami akasztófül, úgy ki volt nyílva!

   Mikor a munkapadot a lábaira visszaállítottam, majd a határoló megerősítéséhez szükséges vasanyagért benéztem a pincébe, ott egyből megláttam ezt a három zárat, amiket amúgy mintegy öt perccel ezelőtt tettem oda a lehajtható asztal szélére. Mármint igazándiból a kertkapu zárját jöttem le kicserélni, mert már megint szétrángatták a lakók.
   Egy újabb nagyszerű példa a szerző mondhatni mérhetetlen trehányságára, hogy annak ellenére, hogy a rendszer úgy működik (vagy legalábbis kellene neki), hogy a kapuból visszahozott beteg zárat azon melegében megjavítom, majd a másik kettő, korábban már szintén kipofozott zár alá teszem be (de csak azért, hogy amolyan vetésforgóban cserélődjenek), szóval ehhez képest az adott pillanatban már mindhárom zár nyelve lógott.

   Mikor a képen látható fiókot tartalmazó szekrénykét összeraktam, akkor nem is gondoltam rá, hogy majd mennyire jó lesz, hogy az apróbb munkákhoz szükséges vasdarabokért nem kell komoly időigényű felfedező hadjáratot indítanom. Mikor már az anyagok szétválogatása című projektemmel is megleszek, vagyis már bármi cuccom könnyen elővehető lesz, addigra szerintem teljesen ki fog belőlem fogyni a barkácsolási kedv. Ez amúgy szerintem nem azért lesz, mert fogyni látszik bennem a kedv, hanem azért mert az anyagok szétválogatásával csak nagyon sokára leszek kész.

   Amennyiben a másfeles vaslemezzel megerősített kötés úja szét találna esni, akkor majd kap egy harmadik csavart. Azok a fura nyomok jobbra, azok amúgy attól vannak, hogy az anyag erőltetését elkerülendő, második nekifutásra már volt annyi eszem, hogy az egymáson elforduló felületeket egy kissé bezsírozzam.

   Vannak olyan dolgok, melyeket az ember mindig csak tervezget, de valamiért sosem csinál meg. Nálam az egyik ilyen dolog a balra látható, amúgy persze flexbe való lemezes csiszolótárcsa tengelyesítése, hogy durvább munkákhoz be lehessen fogni az eszterga tokmányába. Ez az apró kiegészítés annak ellenére nem készült el, hogy a hozzávalók egyrészt már könnyedén előkereshetők, másrészt hiába az a neve, attól én még - a hangja miatt - nem szeretek a sarokcsiszolóval csiszolni.

   Pláne olyan finom munka, mint mondjuk a képen látható váll lecsiszolása, egy kézben tartott géppel nem is végezhető. Arról már nem is beszélve, hogy munka közben az anyagot is fognia kellene valaminek.

   Annyira persze nem egyszerű az élet, hogy a 12-es csavarhoz az amúgy 10-es lyukakat fel ne kelljen fúrnom. Szerencsére vettem a piacon egy rozsdás sikattyút, így nem tépte ki a gép a kezemből az alátéteket.

   Ha csak ideiglenesen is, de még egy olyan fadarabot is készítettem hozzá, ami úgy támasztja meg a tárcsával épp nagyban csiszolt anyagot, hogy annak még csak esélye sincs a smirgli és a csiszolóállvány közé beesni. Ezt amúgy már magával az esztergába fogott csiszolótárcsával készítettem, az amúgy már értéktelen laminált padlódarabkát a smirglinek egyszerűen csak nekitolva.

   A minap a kínai piacon jártam, mégpedig célzottan smirgliért, amit ugyan vettem, és még nagyot is kaptam, csakhogy az annyira nagy volt, hogy ahhoz a mérethez azért már illett volna venni egy nagyobb tárcsát is. Ezt pótoltam a minap (lásd jobbra), valamint ha már ott jártam, bár a képen látható méretnél eggyel (esetleg kettővel) kisebbet szerettem volna, de vettem két egykezes asztalos szorítót is. Míg az utóbbiakkal nem támadt bajom, addig a tárcsával már igen.

   Mármint az vele a gond, hogy nincs benne a tokmányba történő befogáshoz szükséges tengelycsonk. Mármint nem hiányzott a csomagból (amúgy persze de, hiszen nem volt benne), hanem már eleve nem is járt hozzá, és még csak nem is lehetett kapni. Mármint erre direkt rákérdeztem.
   Hogy valami pozitív történetről is be tudjak számolni, bár egyáltalán nem kerestem, attól még megtaláltam a lakásban található szerszámos fiókban azt a hatalmas keresztélű csavarhúzót, amiről meg mertem volna rá esküdni, hogy több mint tíz éve az egyik kollégámnak ajándékoztam.

   Mikor ezt a vödörre való csavart a pince mélyéről kihoztam, majd odatettem a legvilágosabb pontra, mondván kiborítom, majd áttúrom a tartalmát, csak utólag jutott eszembe, hogy ekkora súlyt az én derekammal már nem lett volna szabad felemelnem.

   Az persze sikerült, hogy a tengelycsonkot a jobbra látható kicsi tárcsából csak úgy egyszerűen áttegyem a balra látható nagyba, csak ugye így most a kicsiben nincs. Az mondjuk igaz, hogy a kettőt valószínűleg sosem fogom egyszerre használni, de attól a helyzetet még meg kellene valahogy oldanom.

   Egy ehhez nagyon hasonló alkatrészt olyan egyszerű lenne legyártani egy 14-es csavarból, meg persze egy 14-es anyából, hogy nem sok híja volt, hogy elmegyek a csavarboltba, ahol is veszek egy 14-es csavart, meg egy rávaló anyát. Hogy ez nem így történt, annak mindjárt két nyomós oka is volt. Míg az egyik az, hogy szombat lévén zárva volt a csavarbolt (még jó, hogy anyám szólt a szombatról, különben amilyen sükebóka vagyok, simán elmentem volna), addig a másik ok az, hogy mivel az összes fúrógépem tokmánya legfeljebb 13-as átmérőig használható, így a 14-es csavart nem lenne mivel megpörgetnem, mire fel mérgemben kimentem a Bosnyák téri piacra (mert amúgy is mennem kellett anyámnak a telki porszívóhoz való porzsákért), s benéztem az ottani "biztosan nem vagyunk olcsók, de legalább van" üzletpolitikájú szerszámboltba.

   Míg a hatalmas tárcsa ára ezer forint volt, addig ez az aprónak mondjuk épp nem nevezhető csavar 700, de legalább lehetett kapni. Tulajdonképpen nem is bántam. Mármint azért nem, mert ha vettem volna a csavarboltban olcsón egy olyan 14-es csavart, amit aztán nem tudok megpörgetni, akkor attól egészen biztosan nem támadt volna jókedvem.

   Hiába van kész a munkapad új teteje, ha egyszer nem tudom rátolni a fúrógép állványának alját, meg persze a köszörűt tartó ugyanilyen építményt sem, mert ugye a satupofák az eredetieknél néhány milliméterrel vastagabbak lettek. Mondjuk erről tudtam, de attól még rosszul esett, hogy mikor épp nagyban használni szerettem volna az összeállítást, már eleve össze sem tudtam állítani.

   A satut eddig szerintem még sosem fogattam fel a csiszolópadra, de mint az látható, ez a kombináció is használható. Amúgy épp az elsőnek készült távtartóra fúrom ki azt a három lyukat, amin a kombinációt összetartó csavarok futnak át.
   Mivel a vékony anyag tényleg annyira gyenge, hogy azt akár puszta kézzel is képes lennék szétmorzsolni, így amerikánerrel mentem neki, nehogy még eltörjön. Mikor beszerelem a helyére, akkor persze már nem számít, hogy mennyire gyenge, hiszen csak egy (amúgy persze négy) távtartó lesz belőle, két nálánál jóval erősebb fadarab között.

   Míg az első rést könnyedén felszabadítottam, addig a másodikba valószínűleg már belefolyhatott a lakk, mert annyira nem akart engedni, hogy még a sniccer is beleszorult.

   Mivel úgy volt vele kényelmes dolgozni, valamint mit nekem kitekerni négy darab hatos csavart, bár mikor felszereltem rá, akkor azt mondtam neki, hogy az én életemben már nem kerül le róla, mégiscsak levettem a köszörűről a talpát.

   Ezek az igencsak lerobban állapotú apró szerszámok akkor kerültek elő az íróasztalom középső fiókjából, mikor a szoba ajtajának zárjához kerestem azt a különös formájúra reszelt csavarhúzót, amivel a kilincs levehető. Mivel ezek egyáltalán nem néznek ki használhatónak, vagy minimum csúnyák, ezért úgy döntöttem, hogy lehozom őket a pincébe, majd kipofozom.

   A tökéletes munka - mint minőségjelző - ugyan egyáltalán nem illik arra, amit szegény csőkulcsokkal műveltem, de így azért már csak nagyobb kedvvel nyúl hozzájuk az ember, mint ahogy még az előbb kinéztek.

   Mivel az órás csavarhúzókból még csak esélyem sem volt a tőben beléjük tört pálcákat kipiszkálni, viszont épp elől volt a köszörű, így pontozókat, de persze az is lehet, hogy karctűket varázsoltam belőlük.

   Íme a szerző kedvenc Siemens bekötő szerszáma, amit az 5x2-es modulokhoz való gyári bekötőszerszám helyett éveken át használt. Megjegyzem egyetlen esetben sem fordult elő, hogy az ezzel a szerszámmal az érintkezővillák szárai közé betolt vezeték ne érintkezett volna, míg a gyári szerszám kifejezett hajlandóságot mutatott a vezetékek érintkezésmentes bekötésére.

   Mikor a nyél maradéka egy kombinált fogóval ropogtatva nem akart a helyéről letörni, attól nem törtem le, hanem besétáltam a pince mélyére, ahol is adtam neki néhányat kalapáccsal, mégpedig az aprófa vágó rönkön. Mivel magam sem igazán szeretem, ha vernek, ezért meg tudtam érteni a csavarhúzót, mikor olyat csapott vissza az egyik ujjamra, minek következtében menten felhagytam a kalapáccsal történő püfölésével.

   Bár nagyon úgy nézett ki, hogy kap egy új nyelet, ezt a tervemet azonban végül feladtam, mert a talált nyelek annyira ócskák voltak, hogy egyik sem illet az amúgy szép csavarhúzóhoz. No meg ott van az is, hogy már nem dolgozom, nem kell Siemens bekötőszerszám, amit már amúgy is jórészt kivontak a forgalomból.

   Ez itt a mondhatni kedvenc reszelőm, mely meghatározásra az adott okot, hogy mikor kihúzom a reszelőket tartalmazó fiókot, olyankor szinte mindig ezt veszem elő. Ehhez képest viszont egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy kedvenc szerszám.

   Bár eddig is szívesen nyúltam hozzá, de ezentúl már csak azért is sűrűbben fog a kezembe akadni, mert - egyértelműen kényelmi szempontokból kifolyólag - a fiók helyett áttettem a szerszámtartóba. Azért jogos a többes szám (szempontokból), mert így ezentúl nemcsak nem kell kihúznom érte a fiókot, de még közelebb is került ahhoz a ponthoz, ahol amúgy az esetek zömében barkácsolni szoktam.

   A lelakott homokozólapát akkor került elő az előtérbe szerelt kerti szerszámok tartójából, mikor a magok elvetéséhez szükséges kisásót nem találtam meg, amivel amúgy a párom kapirgált a kertben.
   Hogy ez már az apró pincei elmaradások című sorozatom 16. fejezete, és még mindig nem jelent problémát újabb tucatnyi kipofozandó alanyt összevadásznom, az mondhatni tényleg valami k*rvára lesújtó...

   Miközben a felcsiszolt lapátnyél lakkozást kapott (már csak azért is, hogy továbbra is látható maradjon a fa erezete), addig a vasból készült lapátfejre két réteg sárga festék került, mégpedig a sárgára festős hat című eposzom keretében.

   Miután a festék és a lakk megszáradt, csak összedugtam a fejet a nyéllel, meg persze a két apró szöget is betoltam a helyére, és már készen is lett az újabb nagy mű. Hogy aztán meddig marad ilyen, az egy jó kérdés. Én amit tudtam, megtettem a lapát szépségének érdekében.

   Miután a tűzifás szatyrot és a virágföldes vödröt kitettem a lépcsőre (mármint alapvetően ezért a két dologért jöttem), gondoltam hátha van bennem még annyi lendület, hogy néhány más hasonló apróságot is összedobjak, de sajnos nem volt.

   Mindössze annyit sikerült összehoznom, hogy a már hónapok óta kész csapágyházba betoltam a tengelyt, megszemléltem, hogy mennyire jó (most legalábbis még nagyon úgy néz ki, hogy az), majd rácsaptam a pincére az ajtót...

   A mai feladat nemcsak az, hogy a Simson mögül a bal felső sarokban kilátszó hatalmas fekete bútorlapot kiássam, hanem az is, hogy a bútorlapot hordozható állapotba hozzam. Mármint általam hordozhatóba, ami a bútorlap mérete, valamint a derekam állapota miatt egyértelműen azt jelenti, hogy minimum háromba kell vágnom. No nem a derekamat, mert az már amúgy is tropa, hanem a bútorlapot, amivel amúgy a kádat fogom letakarni, mikor a fürdőszobában visszateszem a sarokban levált plafont.
   Mivel úgy volna jó, hogy a háromba történő vágás ellenére a hatalmas bútorlap továbbra is stabilan egy darabban maradjon, ezért nemcsak szét kell vágnom, hanem arról is gondoskodnom kell, hogy miután felvittem, újra összeállítható legyen. Ebben az egészben az a szerencse, hogy ezeket a hülyeségeket magamnak találom ki, mert ha nem így lenne, valakinek tuti, hogy leordítanám a fejét...

   Szegény motor kerekei mára már rég nem tartják a levegőt. Amennyiben elég gyors leszek (mármint pikkpakk visszateszem a plafont a fürdőszobában), akkor talán még lesz bennük annyi levegő (mármint a kerekekben), hogy a bútorlap visszarakásakor nem kell őket újrafújnom.

   Nem az vele a baj, hogy nagy, hanem az, hogy nehéz. Mármint ez nem egy szokásos bútorlap, hanem három centi vastag MDF. Mondjuk vonszolva és billegtetve még tudom mozgatni, de csak úgy egyszerűen felkapnom már nagyon nem lenne szabad. Már csak azért sem lenne, mert az előbb óvatlanul kétszer is felemeltem a Simsont, ami ugye van vagy nyolcvan kiló. Mondjuk először az elejét, aztán meg a hátát, ami így csak 40-40 kiló, de az azért jóval több, mint a szokásos néhány kilós bevásárlószatyor, amivel simán képes vagyok a derekamat túlterhelni. Mondjuk még mozgok, csak ez ugye nálam úgy szokott lenni, hogy valamivel óvatlanul túlterhelem a megroggyant porckorongot, aztán másnapra már csak a fekvés lehetősége marad, a mozgásé már nem.

   Túrtam egy értéktelennek tűnő lécet, majd nekiálltam felcsavarozni, mégpedig közvetlenül a bútorlap szélére. Ebben az az okosság, hogy ez lesz a teteje, s ha csak át nem lépem a lécet a létra lábával, akkor valószínűleg nem fogok a kád tetejéről lerepülni. Ez ugyan eddig még nem fordult elő, de attól még nem árt az óvatosság!
   Amúgy persze a fő cél a léc odacsavarozásával még véletlenül sem ez volt, hanem az, hogy majd legyen ami a bútorlapot a háromba történő vágása után is összetartsa.

   Mivel egy szál léc ehhez igencsak kevés lenne, szereltem egyet az anyag másik szélére is, ott azonban már alulra. Ennek nem mechanikai, mármint stabilitási oka van, hanem az, hogy a tartóléc ott biztosan nem lesz útban, hiszen így alulra, vagyis a kád felé (mármint lefelé) esik.

   Miután mindkét léc a helyére került, egyből leszedtem őket, majd nekiálltam háromba vágni a bútorlapot. Bár az egyenesen történő vágásra kezdetben egészen használható ötleteim voltak, azokat azonban mind elvetettem. Mármint azért, mert ugye kit érdekel, hogy mennyire csálé a vágási vonal, ha egyszer úgyis újra össze lesz csavarozva? Arról már nem is beszélve, hogy ez a hatalmas anyagdarab csak mint kádfedő kell, vagyis csak a fürdőszoba felújítása kor van rá szükség, ráadásul a girbegurba oldalú anyagokat még könnyebb is újra összeállítani. Mármint úgy, hogy görbék, úgy még könnyebb is eltalálni, hogy melyik elem hová való.

   A házban lakó egyik hölgy nekiállt rendbe tenni az első kertet (amivel részemről nem szoktam foglalkozni), majd miután azzal végzett, valami számomra érthetetlen okból a tűzcsapot is körbekapálta. Már úgy értem, hogy itt egy órája még akkora, pláne egészséges fűcsomók voltak, hogy a kiirtásukra nem találtam semmiféle logikus magyarázatot. Mondjuk ha nincs fű, akkor nyírni sem kell, szóval részemről rendben, a földet viszont mindenképp vissza kell söpörnöm a járdáról, különben szétcsapja az eső. Végül ezért mentem ma le.

   Csak aztán a pince mélyén megláttam ezt a nem különösebben bonyolult rajzot, ami mellé már oda is készítettem azt a fadarabot, amiből pontos méretre fogom csiszolni. Akarom mondani, a képek valamiféle érthetetlen keveredése miatt (na ja, mintha nem folyton úgy csinálnám), a vékony fadarab már le is lett csiszolva.

   Ami eredetileg így nézett ki. Ezt amúgy azért találtam (mármint volt egyáltalán készleten), mert a keményfa anyagokból leeső darabokat (épp az ilyen esetekre gondolva, mint ez a mai is) el szoktam tenni.

   A képen annak eredményét látjuk (mondjuk olyan nagyon azért nem), hogy a szerző a nagyobbik csapágylehúzó dobozából kivágott két egészségesnek tűnő, átlátszó anyagdarabot. Mármint ez már a maradék, míg a sima lapok a műanyagos fiókba kerültek. Ez persze nem volt valami nagy feladat, de attól még ki tudja mióta várt a polcon. Mármint engem, hogy végre ezzel az aprósággal is meglegyek.

   Szerintem olyan szépen alakulnak a dolgaim, hogy nem lehet magamra panaszom. Holnap felhozom a harmadik bútorlapot, és már csavarozhatom is össze. Aztán ráállok, leverem a plafont, megy rá a falfix, majd a gisz, és ha azzal is megvagyok, akkor jöhet a festés.

   Ha meg már lent voltam, akkor vetettem egy pillantást az eszterga tokmányának csapágyazására is. A korábban mutatott két apró ék persze semmit sem számított, ettől eltekintve viszont nagyon úgy néz ki, hogy bár jó lett, de attól még van vele valami probléma. Mármint míg a tokmány ütése bőven elfogadható mértékű, a belefogott tengely távolabbi végén milliméter alatti, addig a meghajtó oldalhoz csatlakozva, onnan nézve üt a tengely. Hogy ezzel mit fogok csinálni, azt majd még ki kell találnom, mert így nem maradhat. Mármint ha megforgatom, akkor szétrázódik, mely problémát a legegyszerűbben egy rugalmas tengelykapcsolattal lehetne feloldani, vagy tényleg esztergáltatnom kell egy méretpontos tengelyt...

   Jaj! Kiáltott fel letörten a szerző, mikor a pincei rumli tetejére odadobva még ezt a rozsdás zégergyűrű fogót is meglátta. Hogy mit látott meg még, arról némi ízelítőt ad a következő kép, csak előbb még azt is elmesélem, hogy a fogó azért itt lett lefényképezve, mert elsőre bárhol máshol próbáltam, még a gép apró kijelzőjén is láttam, hogy az optika a háttérre fókuszált.
   Ahogy itt álltam az előtérben, egyszer csak felmerült bennem az a nyilvánvaló kérdés, miszerint: Mégis hová lett innen a biciklim? Amilyen hülye vagyok, első blikkre az merült fel bennem, hogy kint felejtettem a piacon, ami már csak azért sem lehetséges, mert ugye - zsebemben a fogóval - a bringán ülve jöttem haza.
   A képről amúgy nemcsak a bicikli hiányzik, hanem a Simson is, de utóbbiról legalább tudom, hogy eladtam. A bicaj amúgy akkor került betolásra a sarokba, hiszen mögötte volt a Simson. A lakók meg milyen rendesek már, hogy senkinek sem volt útban? Amúgy persze nagyon is útban volt, de valamiért (lehet, hogy senki sem járt erre) nem tették odébb.
   Amúgy persze nem holmi fogót kifényesíteni evett ide a fene, hanem visszatenni a Simson, illetve most már csak a bicikli mögé azt a hatalmas bútorlapot, amivel a fürdőszoba plafonjának mókolásakor a kád volt letakarva.

   Meg persze a szokásos módon egy csomó minden mást is a helyére kellett tennem, ha hozzá szerettem volna férni az esztergához, amibe a drótkorongot szokásom befogni.
   A magnó és a hőmérő azért van rádobva a kiváló barátomnak szánt asztalos szorítókra, meg a tartalék smirglikre, mert azok friss beszerzések. Mármint a minap vettem őket a piacon. Míg a szürke dobozos hőmérőt pusztán kíváncsiságból, addig az ajtóhiányos kismagnót mindjárt két okból is. Míg az egyik az volt, hogy a párom épp kért valami kismagnót a tornakazettájának lejátszásához, addig a másik ok az, hogy a magnó csak egy százasba került. Mondjuk a hőmérő megvásárlását már nem úsztam meg ennyire olcsón, mert az egyenesen kétszer annyiba került!

   Miután az esztergáról már tényleg minden lekerült, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy mégiscsak a bútorlap újraegyesítésével nyitok. Erre nemcsak az volt az ok, hogy ez a részfeladat járt a legnagyobb helyvisszanyeréssel, hanem egyben az is, hogy így (persze csak a bútorlap helyretétele után) végre a biciklit is a helyére rakhattam, amire (mármint a rendrakásra) az adott pillanatban nagyon is komoly szükség volt. No nem mintha bármikor máskor nem így lenne...

   Ha meg már beleálltam a pakolásba, akkor a biciklis szekrény tartalmát is nekiálltam elrendezni, ami azért vált lehetségessé, mert kikerült innen a kiskőrösi sárga bukósisakom, valamint egy garnitúra tartalék gumi is, amiket kissé félve adtam oda a motorhoz, hiszen már elmúltak harminc évesek. Mondjuk sem a bukósisak műanyagja, sem a gumik nem látszottak mállófélben lévőnek.

   Ez a fogó viszont nagyon is mállófélben lévőnek látszott, mégpedig tette ezt annyira, hogy mikor a piaci árus gyékényére undorodva visszadobtam, majd épp nagyban a kezemre átkerült rozsdától szerettem volna megszabadulni, az alku a megszólalásom nélkül zajlott le, mégpedig ötszázról kétszázra, ami egy zégergyűrű fogó ezer feletti árához képest még akkor sem rossz, ha a képen látható példány nemcsak rozsdás, de még a rugója is hiányzik.

   Miközben a rozsdától mindössze néhány perc alatt megszabadítottam, addig
a rugó és a másik hiányzó alkatrész pótlása már több időt vett igénybe. Utóbbi amúgy egy határoló csavar, ami ennek a fogónak soha nem is volt része.

   Előkaptam a munkapadot, próbaképp bedugtam a magnót (amit persze nem dugtam be sehova, csak áram alá helyeztem), kitettem középre a fogót, míg jobbról az állványba fogott fúrógép zárja a sort. A magnó amúgy nemhogy nem működik, de egyenesen semmiféle életjelenséget sem produkál.

   Épp mint ahogy mára már a lyukfúrási tudományom sem az igazi. Mármint a felülről fúrt lyukat nagyon úgy néz ki, hogy az ellenkező irányba kellett volna megdöntenem.

   Miután a 3-as csavarokat tartalmazó dobozt kiborítottam, egyből rájöttem, hogy a keresett nagyfejű csavar valószínűleg nem itt, hanem a rend miatt már a "kezes csavarok" feliratú dobozban lesz megtalálható.

   Ami végül pontosan így történt. Bár tisztára úgy néz ki, hogy a csavart épp csak meg kell igazítanom (de csak mert görbe a vége), meg persze menet is hosszabban kell rá, ebből végül mégiscsak csavarcsere lett, mert miközben a menetet vágtam rá, a csavar egyszerűen elszakadt.

   A jól megfogható anya pedig túl vastagnak bizonyult, mire fel lecsiszoltam belőle a fölösleget. Miközben a csiszolástól felmelegedett anyag hűlt (ami amúgy háromszor is megégette az ujjaimat, de csak mert nem akartam elhinni, hogy tényleg annyira meleg), gondoltam előtúrok egy a frissen betekert csavarok közé passzoló rugót. Mivel már rugós dobozom is van, így ez sem volt egy különösebben megterhelő feladat.

   Az viszont már túl megterhelő lett volna, hogy a csavarok feje alá keressek egy-egy apró "L" alakú vaslemezt, rugó pedig nem akadt ennél rövidebb. Szóval ennek a részletnek később majd még újra neki kell futnom. Mármint akkor később, mikor megleszek az anyagok szétválogatásával, vagy valami véletlen folytán előkerül két, a feladatra alkalmas lyukas anyagdarab.

   Ezzel a képpel nem azt mutatom, hogy lefestettem az ollót sárgára, hanem azt, hogy a festék száradásának idejére azt a deszkát használtam fel támasztékul, ami eddig a tolltartó volt. Mármint a hatalmas fadarabra egyszerűen csak rá voltak dobva a tollak és a ceruzák. Amúgy valaha ebből lett volna a tűreszelők tartója, csak aztán végül mégis inkább egy másik fadarabot választottam.

   Mikor a zsebembe benyúltam, ott nem az amúgy már eleve bele sem férő tolltartót találtam, hanem egy napelemes számológépet, ami bár csak ilyen féloldalasan, de attól még szerencsére odafért a régi helyére.

   Nyitásképp a szintén tolltartó céljából - amúgy persze a konyhaszekrényből - lehozott bögrét vetettem be, mely megoldásról képtelen voltam eldönteni, hogy így maradjon-e, vagy inkább keressem meg az amúgy már szintén lehozott tolltartót.

   Ezt a tolltartót én már akkor is szét akartam szedni, mikor még a munkahelyen volt a párom asztalán, csak akkor valamiért sosem hagyta magát. No nem a párom, hanem a tolltartó, ami a feszegetése közben annyira recsegett, hogy inkább nem erőltettem tovább. Most viszont minden különösebb ellenállás nélkül engedett, ami amúgy elképzelhető, hogy azért volt, mert ez egy másik tolltartó. Mármint amit mindig is szét akartam szedni, arra szerintem virágok vannak rajzolva, s most épp fogalmam sincs róla, hogy mégis merre lehet...

   Az előbb erre a pontra még csak úgy egyszerűen oda voltak dobva a csigafúrók és a tokmánykulcsok. Amennyiben ez a tartó beválik (mármint nem borítom fel, és persze még el is igazodok benne), akkor valószínűleg sosem fog elkészülni az erre a pontra szánt szerszámtartó, mely eshetőség most valahogy nem vágott földhöz.

   Mikor a minap behúztam a garázsba a vezetéket, akkor - ha már épp nyitva volt alapon - odébb tettem a szomszédasszony pinceajtajának lakatpántját. Képzelheted hogy volt becsukva, mikor még azon a ponton volt, amit piros négyzettel jelöltem. Na most ami akkor kimaradt, az a felszínre került csupasz fa lefestése.

   Mivel épp az volt kéznél, valamint gyorsabban is szárad, így a nyomokat Hérával tűntettem el. Az persze lehet, hogy ez nem volt valami hatalmas ívű projekt, de mint elmaradás akkor is szerepelt a restanciáimat felsoroló listámon. Már úgy értem, hogy mint amolyan apró szégyenfolt...