Arról persze tudtam, hogy a konyha rendbetétele közben kismillió apró, természetesen nem várt feladat fog előkerülni, arra azonban nem számítottam, hogy idővel tényleg olyan sok lesz belőlük, hogy már szinte elborítanak.
   A sárgára festős hét című projektem nyitótémájaként ennek a mosogató melletti polcnak a szélét tervezem lefesteni sárgára. Ez a polc amúgy az asztal alatt van, egyszerűen csak rátéve a lábakat összetartó keresztirányú elemekre.

   Mikor napokkal később lehúztam róla a szigszalagos határolást, bár a laminált felületen és a csupasz pozdorján a festék már rég megszáradt, a szigszalagon valami érthetetlen okból még nem, mire fel állhattam neki letörölgetni.
   Amúgy a szigszalagon a konyhában szétmázgált fehér festék is ugyanezt művelte. Mármint még napok múlva is fogott, mire fel többször is sikerült vele magamat óvatlanul összemaszatolnom.

   Hiába gondoltam úgy (mármint reménykedtem benne), hogy a sárga festék már nem ragadhat annyira, hogy megfogja a küszöböt, ezt mégis megtette, mire fel fene nagy mérgemben csak azért nem tapostam szét a bútorlapot, mert ugye akkor egy újabb feladatként vághattam volna belőle másikat. Arról meg már nem is beszélve, hogy az új bútorlap szélét is le kellett volna festenem.

   Bármilyen lett, a festés minősége semmiképp sem számít, ezen a ponton ugyanis nem látszik. Szóval ez egy olyan apró részprojekt volt, ami talán nem is annyira a konyha kicsinosítását szolgálta, mint inkább a lelkemet nyugtatta meg azzal, hogy lám, végre ezzel a semmi kis témával is elkészültem.

   Kezdetben úgy volt, hogy a gyúródeszka szélét, valamint a konyhai nagy asztal fiókjának előlapját nem kell lefestenem, mert jótékonyan rájuk lóg a terítő, csak aztán kiderült, hogy mióta oda van csíptetve, nos azóta sajnos már nem.

   Gondoltam hátha megúszom annyival, hogy épp csak egy kicsit megcsiszolom a gyúródeszka szélét (mármint az eredetileg zöldre festett részt), ez azonban - mint ahogy az már csak lenni szokott - már megint nagyon nem így történt.

   Nyitásképp a rezgőcsiszolóval próbálkoztam be, majd miután az nem hozta le róla a tészták által évtizedek alatt hagyott nyomokat, rámentem szalagcsiszolóval. Mivel az meg nagyon durva munkát végzett, ezért mikor befejezte (amúgy persze én fejeztem be, mondván ennyi por ezért már tényleg elég lesz), akkor - a felületet elsimítandó - visszatértem a rezgőcsiszolóhoz. Mindezt úgy, hogy a pincébe most igazándiból csak egy kicsit hűsölni, s persze közben sárgára festeni szaladtam le.

   Áldásos tevékenységem hatására, sajnos nemcsak az amúgy fehér kesztyű lett sárga, de körülöttem szinte minden más is, mire fel ha már így esett alapon rögvest ráeresztettem a pincére egy nagytakarítást, amire már csak azért is szükség volt, hogy a friss festésre ne szálljon rá a por.
   Mivel a por lassan ült el (mert ugye pluszban még a takarításkor is keletkezett belőle rendesen), ezért kimentem a kertbe, ahol is meglocsoltam a már nagyon tikkadt növényeket. Hogy a hátamat meg ne húzzam, ehhez kivittem a pincéből a slagot, aminek a szórófej melletti illesztése annyira engedte a vizet, hogy a locsolás végére úgy néztem ki, mint aki ruhástul fürdött. A kesztyűre mondjuk ráfért a víz, de én már eleve tiszta voltam. Mármint a deszka szélét lefesteni, odafenti festés, ebéd és fürdés után jöttem le.
   Hogy ez mennyire volt helytelen döntés (mármint félig már félálomban nekiállni valaminek), azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a pincébe lehozott slagot ugyan megszereltem (mármint levágtam a cső végéből 3 centit), csakhogy ezt nem a hibás, hanem az azzal átellenes végével műveltem.

   Miután erre rájöttem, komolyan kezdtem tőle félni, hogy a végén még képes leszek - teljesen véletlenül - a deszkának nem az előlapját lefesteni. A csiszolás amúgy annyi eredménnyel azért nem járt, hogy a szigszalag ragadni legyen képes a deszka felületére.

   Hogy ezen a képen nemcsak a már sárga szélű gyúródeszka látszik, hanem még ott van alatta a korábban már a helyén látott polcdeszka is, az azért van, mert a haladás érdekében, amit csak értem, minden projektet egymásra indítottam.
   Már úgy értem, hogy az adott pillanatban (amúgy már vagy két hónapja folyamatosan) olyan sok dolgom volt, hogy nem csinálhattam egyszerre csak egyet, akkor ugyanis a rengeteg feladat sosem készült volna el.

   Miután láttam, hogy a festék már megállapodott, s szerencsére még csak esze ágában sem állt a frissen csiszolt deszkára rácsurogni, a gyúródeszkát már rá mertem fordítani a hátára. Így mondjuk nagyobb eséllyel száll rá egy légy, vagy hullik rá valami, cserébe megfolyni a festék ebben az állásban biztosan nem fog.

   A gyúródeszka hiába száradt napokon át a lakás valószínűleg legmelegebb pontján, vagyis a két ajtószárny között, a festék a lehúzott szigszalag mellett még napok múlva is ragadt. Most már persze óvatosabb voltam, így legalább ezzel nem kentem össze semmit.

   Ez a kép azért csalóka, mert ez már a konyhai nagy asztal fiókját is sárgának mutatja, miközben azt a valóságban még nem festettem le. Mármint azért nem, mert a gyúródeszka szélén próbáltam ki, hogyan mutat a konyhában a sárga.

   Az amúgy szintén sárgára festett satu azért került oda, nehogy a fiókot a festése közben felborítsam. Mármint ennek a fióknak ebben az állásban a felborulásra komoly hajlama van.
   Mikor már épp kezdtem volna valamiféle megelégedettséget érezni, mondván lám, már ez a felület is besárgult, akkor undokul eszembe jutott, hogy mivel kívül vagyok a pince ajtaján (mármint a saját pincénk ajtaján), így a fiókot semmiképp sem hagyhatom itt.

   A festéknek az egyetlen rétegben történő profi takarásával, pláne a bármiféle megfolyás nélküli elterülésével komolyan sikerült meglepnie, mire fel egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ebből végül az lesz, hogy nemcsak az asztal, de idővel a konyhaszekrény zöld színű részei is be fognak sárgulni.

   A fiók ugyanúgy száradt a napon egy hetet, mint ahogy a gyúródeszka is tette, majd miután rácsavaroztam az új gombjait, a korábban látott módon a helyére került. Hogy annak a képnek inkább itt kellett volna állnia, azt a hibát valamiért annyira nem volt kedvem kijavítani, hogy végül megmaradt.

   Mivel a konyhában az asztal fiókján és a gyúródeszka szélén is bevált a sárga szín, valamint épp van belőle egy friss dobozzal, no meg tetszik is, így teljesen egyértelmű, hogy a konyhaszekrény eleddig halványzöld részei sárgára lesznek lekenve. Amit a képen látunk, az az egyes elemek mosogatás utáni szárítása.
   Hogy a sok közül melyikkel kezdjek, azt azért voltam képtelen eldönteni, mert míg a fiókokkal azért lett volna jó, mert azokban rengeteg minden van (most már persze csak volt), addig a három nagy ajtó mögött van például a liszt és a cukor, mely ajtók ha visszakerülnének, akkor a helyére a liszt és a cukor is. A két felső vitrinüveges ajtóval pedig azért lenne jó mielőbb végezni, mert ugye akkor végre visszatehetném a helyükre a kényes üvegeket. Ráadásul a nagytakarítást, majd az azt követő válogatást (már ha úgy lesz) felülről kellene indítanom, hogy lehetőleg mindig a még el nem készült részekbe poroljak.

   Ehhez képest egy úgy nagyjából a szekrény középvonalában található ajtóval nyitottam, mégpedig azért, mert ezt vettem le elsőnek. Mármint az elmosogatása után, s a többiekkel ellentétben ez már biztosan megszáradt a napon.
   Smirglizni amúgy nemcsak a felület mattítása miatt kellett, hanem azért is, mert egyrészt a mosogatás nem hozott le minden koszt, másrészt az ajtó íves részeinél már erősen pattogott a régi festék. A régit úgy kell érteni, hogy mióta ez a szekrény megvan, azóta még sosem volt átfestve. Vagyis ez a matt zöld, ez még az eredeti gyári fényezés.

   A már festhető ajtó azért került az ülőlapjának pótlására váró hokedlire, mert a logikai sorban megelőzte néhány másik projekt. Mármint a hokedli új ülőlapjának leszabása, egy apró kiegészítő készítése a körfűrészhez, majd annak segedelmével a pozdorja szélét megerősítő vékony lécek szeletelése.

   Végül, mondhatni a munkanap zárásaképp (mármint a többi feladat holmi kis ajtó festegetésénél sokkalta húzósabb volt) felkerült az ajtóra az első réteg okkersárga festék.
   Na most ha az derül ki, hogy már az első réteg is jól takar, márpedig a fiókon és a gyúródeszkán ezt tapasztaltam, akkor második réteg már nem is lesz, ami már csak azért is örvendetes lenne, mert így a tizenegy elemű konyhaszekrény két héten belül átfesthető. Már ha közben nem hagyok ki háromnál több napot.

   Erre fel az derült ki, hogy azokon a részeken, ahol annyira felvált a régi festés, hogy a lecsiszolása után már kikandikált a csupasz fa, ott a festék nem igazán takar. Ez amúgy persze érthető, hiszen a csupasz fa valósággal issza a festéket.
   Bár a feladat úgy is megoldható, hogy kenek rá egy második réteget, én most valami egészen mást, mégpedig az alapozást találtam ki. Ez persze nem az én ötletem, hiszen festeni alapvetően úgy kell, hogy előtte felkerül a felületre valamiféle alapozó.
   Mikor beütöttem a keresőbe, hogy "alapozó", majd megláttam a mindenféle, még az apró dobozok mellé is odaírt valami egészen valószínűtlen nagy számokat, egyrészt elkeseredtem, másrészt azon kezdtem el törni a fejem, hogy mégis mi az ami van itthon, s persze megteszi a fára alapozónak.

   Mivel a lakkos doboz egyrészt majdnem üres volt, másrészt a lakk nem olyan sima gipszszerű felületet ad, mint amit a leváló zöld festékréteg alatt láttam, részemről a kutyaközönséges diszperzit (amúgy fehér Héra) mellett döntöttem. Mármint azt fogom kipróbálni, hogy a tejfölös vödörben található maradék festék beválik-e alapozónak. Mivel az éles felületen inkább nem kísérleteznék, kerestem egy darabka csupasz puhafát. A palackban amúgy víz van, a befőttes üveg teteje pedig ahhoz kell, hogy egy kissé felhígítsam benne a túl sűrűnek tűnő festéket.

   Hogy addig is haladjanak a dolgok, míg a diszperziós festék alapozónak történő használhatóságára, vagy nem használhatóságára fény derül, bár ez pazarlás, de attól még gondoltam csak rákenek már az ajtóra egy újabb réteg festéket, amit persze rögvest meg is tettem.

   Majd elmentem feltakarítani az utcafronti járdát, ami kisvártatva átcsapott fűnyírásba, majd végül a garázslejárók feltakarításába torkollott. Amúgy nem gondoltam volna a mindössze párszáz wattos fűnyíróról, hogy a sörösdobozt, mint Floki a lábtörlőt, úgy kapja szét! Épp mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy a már hatalmas gyökereket eresztett, levélről szaporítani szándékozott fokföldi ibolyához szükséges földről - valami csoda folytán - végre nem felejtkezem el.

   Mivel a második réteg festék már jól fedett, végre felpróbálhattam a szekrényre az elsőnek átfestett ajtócskát. Mármint már mindjárt másnap délelőtt. Bár a matt zöld után egy kissé szokatlan a fényes okkersárga, azonban csúnyának, vagy a konyhánk színvilágához nem passzolónak semmiképp sem nevezném.

   Bevallom őszintén, hogy ennél azért eredményből egy kicsivel többre számítottam. Mármint a diszperzittel vastagon kezelt fafelületen épp csak egy kicsit csillan meg a festék, vagyis mindenképp kell rá egy második réteg is.

   Bár erről szó sem volt, hiszen csak az alapozás eredményét megtekinteni jöttem le, de ha már itt voltam, valamint a kinti párásság után (egész éjjel szakadt az eső) a pincében kifejezetten jó volt a klíma, nekiálltam lecsiszolni először a két fiókot, majd a két felső vitrinüveges ajtót is.

   A két fiókot - hely hiányában - már a pince előtti folyosón festettem le, majd betettem őket a lecsepegő festékpettyek ellen alájuk fektetett újságpapírra. Mondjuk amilyen spórolósan festek, nem csepeg le a festék.
   Ez amúgy nem azért van (mármint a spórolós festés), hogy spóroljak a festékkel, hanem azért, mert ha csak egy kicsit is vastagabban kenem, akkor nem simára, mármint tükörfényesre szárad, hanem összeráncosodik. Ez egészen biztos. Mármint az elsőnek lekent ajtócskán látszik némi ilyetén jellegű hiba.

   Hogy ezzel a részfeladattal is haladjak, a festékkel csak foltokban alapozott ajtó is megkapta a teljes fedőrétegét, mire fel jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy bár a konyhaszekrény csak egyetlen darabból áll, három réteg festékigénnyel, mégis a rengeteg ajtó átkenésével készülök el előbb. Már úgy értem, hogy odafent olyan magas szinten ment a lazítás, hogy a konyhaszekrényre ekkor még egyetlen kósza ecsetvonásnyi festék sem került. Na jó, a két oldala már le lett festve, de az még valamikor hetekkel korábban, még a konyha kifestésekor, kihasználva azt a nagyszerű alkalmat, hogy a konyhaszekrény épp a konyha kellős közepén állt.

   Ez viszont az, amin azt próbáltam ki, hogy elég-e csak ott rákenni két réteget, hol előtűnt a fa. Bár elégnek elég, de az egyszerűség jegyében innentől kezdve minden ajtó két réteg festéket kap.

   Szerintem, mikor legközelebb ide esz a fene, már megint nem fogom tudni, hogy ezen az ajtón egy, vagy már két réteg festék van. Ebben egészen biztos vagyok márt már aznap délután sem tudtam, mikor ezeket a sorokat róttam.

   Abban viszont biztos vagyok, hogy a két vitrines ajtóra, valamint a két fiókra már mindkét réteg festék felkerült. Abban viszont már megint nem vagyok biztos, hogy a fiókok belső felületeit vissza fogom-e varázsolni fehérre. Mondjuk ahogy a konyhaszekrény előlapjának festése halad, nagyon úgy néz ki, hogy bár rengeteg tört felület van rajta, azok azonban nem különösebben nyelik a festéket, vagyis anyag az lesz hozzá bőven, így már csak munkakedv kérdése lesz, hogy fehérre is festek, vagy megelégszem a sárga részek felújításával.
   Amúgy ha a két vitrines ajtó, valamint a két fiók végre felkerül, akkor már csak két kisebb, valamint a három nagy ajtó marad. Míg a kicsiket lecsiszoltam, hogy legközelebb egyből mehessen rájuk a festék, addig a nagyokat valamiért már megint nem.

   Hát persze, hogy akadt egy bátor lepke, aki a szép sárga felületet még az amúgy koromsötét pincében is leszállópályának nézte. Még tiszta szerencse, hogy az adott ajtón ez még csak az első réteg festék volt, így inkább csak nevetgéltem az amúgy gyászos eseményen (szegény lepke halála), minthogy bosszankodtam volna.

   Ez itt a legnagyobb három közül az egyik ajtó, aminek a zsanéros részével persze, hogy rátolattam a csavaros dobozokra. Ez gondolom azért történhetett, hogy ne csak szegény lepkét lehessen lehülyézni. Mondjuk semmi baj, hiszen amúgy is kell rá még egy második réteg is.

   Mármint azért a harmadik, mert időközben a második - mivel már csak ott volt számára hely - egészen bentre került, miközben a két kisebb ajtó sorjában eléje. Míg a középső ajtó a sámli oldalán áll, addig a kép alján látható - mivel épp az volt kéznél - a tiszta kesztyűket tartalmazó vödrön.
   Mivel végre az összes kicsi ajtóra felkerült a második réteg festék, így a projekt már majdnem késznek tekinthető. Mármint a maradék három ajtó lefestése már rutinból fog menni.

   Épp mint ahogy a szobai rumli kerülgetésében is hatalmas rutinom van. Ez a látvány amúgy jóleső, hiszen azt jelenti, hogy a konyhaszekrénynek egyre több eleme van kész.

   Na most az úgy van, hogy mikor végre úgy érzem, hogy az adott projekt már mindjárt kész, olyankor folyton közbejön valami. Most például az jött közbe, hogy az egyik fiók díszbetétjének fehérre történő visszafestése - a munka hevében - valahogy elmaradt.
   Ez az amúgy aprócska hiány azért jelent újabb három nap késedelmet (no nem mintha sietnék valahova), mert miközben a sárga festék a fehéren nagyon is jól takar, addig a sárgára a fehérből már megint három rétegre van szükség.

   Erre a fiókbetolós akcióra pedig azért volt szükség, mert a ki tudja miért a hátsó lapjára helyezett fiókot a szobában már többször is sikerült felrúgnom, épp mint ahogy még az eldőlése előtt elkapnom is, ami a reflexeim sebességének tükrében maga volt a csoda!
   Na most ami még szintén csoda lesz, az az, ha még az idei év végéig (ez benne a hangsúlyos) sikerül megvalósítanom azt a másik nagy ívű tervemet is, melynek keretében a lomos pincében található legalább tíz legnagyobb tételt feldogozom. Erre az akcióra nemcsak azért lenne szükség, hogy végre újra legyen odalent egy kevéske (reményeim szerint természetesen nem is annyira kevéske) hely, hanem azért is, mert mondjuk a lapostévét, vagy a Dédi rádióját még valamikor az előtt kellene szétszednem, hogy anyám a telekről végleg hazatér. Mármint azért tér haza, mert a telket idén tavasszal eladtuk.
   Mondjuk anyám egyáltalán nem kényes rá, mikor valamit szanaszéjjel pakolok a lakásban (mikor a leszerelt szekrényajtót odatettem mellé az ágyra, míg a zárját megjavítottam, akkor például egy szót sem szólt, és még csak rá sem kérdezett, hogy mégis mivégre a rumli), de attól még jobb szeretném legalább a nagyobb tárgyak lakásban történő szétszedését nem anyám esetleg rosszalló tekintetétől követve intézni.

   Szerintem anyám valószínűleg még azért sem szólna, ha a szobai asztalt hetekre elfoglalnám a konyhaszekrényről leemelt, azóta már szép sárga ajtókkal, de attól még tényleg jobb, hogy ilyenkor nincs itthon. Mármint ilyenkor tényleg csak magamat okolhatom a levert dolgokért (lásd erre kiváló példának az időközben elhalálozott banklámpa esetét), vagy mondjuk azért, mert karácsonyfadíszekkel laktam be a vitrines ajtó üveghelyét.

   Hogy a sárga festékes ecsettel történő szerfelett bénázásaim közepette védve legyen a konyhaszekrény friss fehér fényezése, vettem egy tekercs, vagyis a feladathoz mérten rengeteg (tíz méter) takarószalagot, amit végül a gumicukros dobozban találtam meg. Már ez az egyetlen tény is jelzi, hogy mekkora itt a rend. Mondjuk megtaláltam amit kerestem, szóval ez azért valahol igenis, hogy rend.

   Ezt a képet azért vettem ilyen sötét árnyalatúra, hogy látsszon rajta a lényeg. Mármint a keskeny perem köré ragasztott fedőszalag, amit - hogy biztosan takarjon - alaposan megdörgöltem egy épp a kezem ügyében lévő törlőronggyal.

   Mikor a gravitáció hatására a konyhaszekrény pultjának irányába megindult festéknek odaszóltam, hogy ha tovább mer menni, akkor a még majdnem egész doboznyi anyagot felgyújtom, rémültében megállt. Mondjuk inkább én voltam rémült, hogy a festék undokul mégiscsak továbbhalad.

   Közelről ugye pedig pláne nem! (szerencsére az alsó hosszú vonalnál nem folyt be a festék a szalag alá) Tette mindezt úgy, hogy a fedőszalag tapadását durva dörgöléssel forszíroztam. Persze semmi baj, hiszen van itt még néhány lefestendő apróság, mikor is nem igazán lesz megterhelő feladat idepöttyinteni egy kevéske fehér festéket. Na most ha nem, akkor így hagyom. Mármint gondoltam ezzel jelzem magamnak, hogy mennyire béna vagyok, s inkább már eleve ne is akarjak festéskor brillírozni, mert annak úgyis csak csúfos vége lesz.

   Mikor a konyhaszekrény aljába mindent sikerült visszapakolnom, ráadásul úgy, hogy még hely is maradt benne (ami amúgy a kiselejtezett csörömpök tömegének köszönhető), egyszer csak kiszúrtam, hogy a hokedli cipőpucolós fiókjának sárgára történő visszafestése című feladat valahogy elmaradt, pedig korábban mintha ezt is beütemeztem volna.

   Mint ahogy szinte mindennek, úgy ennek a feladatnak sem azonnal ugrottam neki, hanem előtte jó alaposan megrágtam a dolgot. Jelen esetben mondjuk nem igazán merült fel kérdésként, hogy vajon menni fog-e a sárga fiókhoz a sárga fiók. Az viszont felmerült, hogy lecseréljem-e a fiók gombját, s ha már megteszem, akkor az a konyhai asztal fiókján, vagy a szekrényen találhatókhoz passzoljon-e.

   Végül nemcsak azért győzött a konyhaszekrényhez történő passzolás, mert az a gomb kisebb, hanem azért is, mert a többit már levittem a pincébe, ahol is olyan eredményesen rejtettem el őket, hogy azóta sem kerültek elő. A kicsike gomb viszont már oda is van készítve a pult alá.
   A látvány kapcsán jegyezném meg, hogy mostanában egyre sűrűbben álmodok arról, miszerint nyár végére az összes ilyen odatett apróságot felszámolom. Hogy ennek mégis mennyi a realitása? Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon kevés!

   Mivel a fiókot a tartalmától megfosztani így volt a legegyszerűbb, a cipőpucolás kellékeit kiraktam egy újságpapírra, majd azt a sarkánál fogva egyszerűen csak húzva a kövezeten, megcseréltem a Tesla telefonnal.
   Ez kérlek hiába volt egy amúgy nagyszerű ötlet, attól még éjjel elátkoztam magam miatta, mikor az enyhe huzat az ajtót az újságpapírnak neki nekilökdöste, mire fel a papír rémes hangokat hallatott. Tisztára olyan volt, mintha a nem létező macskánk zörögne valamivel a konyhában.

   Ez kérlek annyira így volt, hogy hiába járt kint a fiók a helyéről, még a hokedli lefestésekor, vagyis mindössze néhány hete, valamint szedtem ki a helyéről a minap, csak álltam itt felette, kezemben a fényképezőgéppel, s hiába tudtam, hogy valamitől nem lehet bele csak úgy egyszerűen visszapakolni, nem ugrott be, hogy ennek mégis mi a csuda akadálya lehet.

   Kezdetben arra gondoltam, hogy a cipőpucolós cuccok visszarakosgatása előtt előbb még a fiók gombját kell mindenképp felcsavaroznom (mert ugye a keféktől már nem férne oda a fiókba a csavar fejéhez a csavarhúzó), végül azonban sikerült rájönnöm, hogy a fiókot a helyén megtartó mechanikával kell nyitnom.

   Mikor már majdnem felraktam a fiókra a régi gombot, az is beugrott, hogy vettem helyette másikat. No nem mintha az eredeti nem lett volna szép, csak gondoltam legyen már ugyanolyan, mint amilyen a konyhaszekrényen is van.

   Na most ha nagyon nem tetszene, hogy a gomb nem olyan fazonú, mint amilyen a konyhai asztalon van, akkor csak annyit kell tennem, hogy megkeresem a pince mélyén elrejtett fekete + króm színkombinációjú, amúgy fedőkre való gombokat.

   Egy kicsit ugyan bénáztam vele, de viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a felső kereszttartót úgy lesz a legkönnyebb átkenni sárgára, ha közben a hokedlit az oldalára fordítom. Ez már csak azért is nagyszerű megoldás, mert így a festéknek jóval kevesebb esélye van a megfolyásra.

   Mikor ezeket a festékes kellékeket - minden igyekezetem ellenére - még mindig a konyhaszekrény tetején látom, olyankor már csak legyintek. Mármint már meg sem próbálok benne hinni, hogy az idei festés mázolás projekt egyszer tényleg befejeződik. Mármint azért, mert mikor azt hiszem, hogy kész, ennyi volt, most aztán már tényleg nincs belőlük több, olyankor valahogy néhány napon belül mindig előkerül egy (néha több) újabb ápolásra szoruló felület.

   Bár rezgett a léc, hogy az alsó keresztmerevítőket is átkenem okkersárgára, ezt azonban végül nem léptem meg, mert egyrészt túlzásnak éreztem, másrészt lusta voltam, harmadsorban pedig ügyetlen. Mármint úgy éreztem, hogy olyan nincs, hogy az alsó léceknél mellé ne menjen a festék, azt meg - pontosabban szólva a velejáró bosszankodást - most inkább valahogy kihagytam.

   Majd még ez a hokedli is kap a felső merevítőire sárgát, csak ezt előbb még fehérrel is át kell kennem, mert valami érthetetlen okból (siettem, vagy talán elszámoltam magam), lemaradt róla a harmadik réteg.

   Kicsit felment bennem a pumpa, mikor megláttam, hogy az ecset nyeléhez a szőröket odafogó vaslemezről a nitrohígító feloldott valamit. Mivel a nitro azért nem annyira agresszív anyag, hogy megegye a krómozást, így a vaslemez felülete valószínűleg valami fémet utánzó festékkel volt lekenve. Mikor ezt a kesztyűmmel letöröltem (de csak azért azzal, mert az ugye épp kéznél, vagyis rajtam volt), az másnapra valami fura kemény felületté száradt.

   Mikor megláttam, egyrészt azt mondtam, hogy végre ez is kész, másrészt pedig azt, hogy mivel a sárga ilyen szépen elveszi a hokedli túlzott fehérségét, akár akarom, akár nem, nemhogy a másik két hokedlit, de még az asztal két oldalát is be kell sárgítanom.
   A párom amúgy azt javasolta, hogy tegyem meg ugyanezt a spájz ekkor még átfestetlen ajtajával is, de olyan sok egyenes vonallal most (és amúgy később sem) valahogy semmi kedvem sem volt szerencsétlenkedni.

   Mikor megláttam, leültem vele szemben, mégpedig azzal a szent elhatározással, hogy márpedig én addig onnan fel nem állok, míg csak rá nem jövök, hogy mégis mi a fenét keres az ágyamon egy tepsi. Mindössze néhány percre volt hozzá szükségem, hogy rájöjjek, hogy néhány perccel ezelőtt ezzel volt a hokedli az alátétpapírtól elemelve.

   Nagyon úgy néz ki, hogy bár nem ajtó, de én azért mégiscsak becsaptam, mikor a minap a fiók asztalba történő visszatolásakor azt mondtam neki, hogy a helyéről nagyon sokáig, az én életemben talán már többé nem is lesz kiszedve.

   Mivel nemcsak az asztal volt túl fehér, de a frissen festett hokedlik is, valamint a bal oldali példányon kitűnően látszik, hogy a túlzott fehérséget a sárga fiók milyen szépen megtöri, így a maradék két hokedli felső keresztmerevítőit is át fogom kenni sárgára.

   Kezdetben nagyon úgy nézett ki, hogy ezzel a projekttel (valamint az előző asztalszéle átfestőssel) simán lekötöm magam néhány napra (valamint egy füst alatt használhatatlanná teszem a szobát és a konyhát is), de aztán átrendeztem a fejemben (meg persze az asztalon is) a dolgokat. Egy oldal festés reggel, egy oldal festés még ebéd előtt, a következő délután, a negyedik pedig már valamikor este, mire fel másnapra - amit csak szerettem volna - nemhogy minden besárgult, de még meg is száradt az éjjeli forróságban.