A banklámpáról szóló szétszedtem cikk eredetileg nem azzal a felütéssel indult volna, hogy szegénykémet egy óvatlan mozdulattal leverem, s ha már a felének amúgy is annyi, akkor a másik felét is felboncolom, hanem úgy terveztem a dolgot, hogy mivel korábbi cikkekben néhányszor már megemlítettem, pusztán azon az alapon, hogy ott van az asztalon, s mivel idővel minden elromlik, egyszer majd ezt is szétszedem. Erre fel tessék, a lámpa fogta magát, s egyszer csak öngyilkos lett. Amúgy persze én vertem le, mikor a szobai csillár kapcsolójától úgy húztam vissza a kezemet, hogy az közben a lámpába beleakadt.
   Bevallom őszintén, hogy valami hasonló ok a lámpa szétszedésére korábban (mint jövőbeni terv) ugyan kezdett bennem körvonalazódni, az azonban csak arról szólt, hogy miközben a lámpát odébb helyezem, véletlenül rajta állok a zsinórján, ami aztán kiszakad, akár a lámpából, akár a kapcsolóból. Szóval a bura ripityomra történő törése, nos az kérlek nagyon nem volt betervezve!
   Épp mint ahogy az sem volt betervezve, hogy egy ennyire egyszerű tárgyból, mint ez a lámpa, olyan hosszú, valamint szerteágazó cikket fogok írni, mint ez a mai. Konkrétan épp ennek ellenkezője volt a terv, csak aztán - mint ahogy az nálam már csak lenni szokott - már megint elszaladt velem a ló...

   Amire a szabad asztalon felül - így hirtelen - mindenképp szükségem lenne, az némi munkakedv, ugyanis ha ezt a lámpát nem szedem szét, indításképp akár csak annyira, hogy legalább a törött burája lekerüljön róla, akkor olyan nincs, hogy azokkal az élekkel záros határidőn belül össze ne találkozzak. Márpedig ami most nagyon nem hiányozna (no nem mintha bármikor máskor igen), az egy mély vágott seb, valamint a baleseti sebészeten történő bánatos ücsörgés.

   Miközben a mosógép dolgozott, én mint a mérgezett egér szaladgáltam olyan dolgokkal, mint mondjuk a telekről több évtizednyi száműzetés után hazatért amerikáner, vagy az éjjeliszekrényből előszedett, sosem használt csúszásgátló.
   Míg utóbbit azért hoztam le a pincébe, hogy az éjjeliszekrénybe betehessem azokat a dolgokat (mármint egyáltalán legyen benne valamicske hely), amiket anyám a telekről azon elv alapján hozott haza, hogy na nehogy már azokat otthagyja, addig az amerikáner igencsak alapos felújításra szorul.

   Mivel pusztán ránézésre nem láttam semmi különösebb baját, épp csak kissé megrozsdásodott, nyitásképp az esztergába fogott drótkefe lesz rajta dolgoztatva, amit valószínűleg egy sárgára történő festés fog követni.

   Az amerikáner elmélyült nézegetése közben az orromat valami rettenetes vegyszerszag csapta meg. Nyitásképp magamat gyanúsítottam. Mármint azon az alapon, hogy biztosan nyitva felejtettem valamelyik vegyszeres üveget, kisvártatva azonban áttértem az amerikáner zsírpapírjának gyalázására. Végül kiderült, hogy a borzasztó vegyszerszagot a kádba való csúszásgátló árasztja, amit a képen látható módon azonnal elcsomagoltam. Mivel nem látszik, hogy mi van benne, szerintem jogosan gondolom úgy, hogy ez már soha többé nem fog előkerülni. Na most a másik verzió szerint az lesz, hogy majd mindenhonnan ez esik ki. Egy harmadik szerint pedig az, hogy mivel nem látszik mi van a zacskóban, ezért mikor keresem, akkor nem fogom megtalálni.

   Ha már szóba került a festés, valamint épp ott álltam egy hasonló feladat előtt, akkor itt említeném meg, hogy a minap betúrósodva talált lakk helyett időközben már vettem egy másik dobozzal. Na most ha már ott voltam, akkor nehogy már ne kenjem fel a konyhai hokedli új szélére azt a kevéske lakkot! Aztán persze siettem fel, nehogy a mosógép programkereke átforduljon (valamiért nem áll meg benne a programkereket hajtó apró motor), s még egy kört ráeresszen a már amúgy is eleve tiszta ruhákra.

   Miután a mosógép végzett, beraktam a következő adagot, majd mivel a program vége még igencsak távolinak tűnt, gondoltam az időt kihasználva, végre rávetem magam a lámpára, ez azonban már megint nem így lett! Most az jött közbe, hogy egyrészt annyi üres szatyor gyűlt fel, hogy azokkal megtelt a jobbra látható, amúgy szintén a kuka felé tartó papírtáska, valamint mivel a lámpabura maradékait is beleszórtam, jobbnak láttam, ha még az előtt leviszem, hogy mondjuk véletlenül ráülök. Mikor ezt meg akartam tenni (mármint nem a ráülést, hanem a kukáig történő elvánszorgást), akkor meg az jött közbe, hogy eltűnt a fél pár melóscipőm. (lásd balra csak a bal lábamra valót) Mivel már napok óta senki rám sem nyitott, így az elkövető csak én magam lehettem.
   Miközben álltam az előszobában, s épp nagyban azon agyaltam, hogy a félcipő az nem úgy félcipő, hogy csak az egyik lábra van, csak nagyon nehezen ugrott be, hogy mikor az éjjel megfordult huzat bevágta a konyha ajtaját, akkor azt a fél pár cipőmmel támasztottam ki. Ez innen azért nem látszott, mert a cipő a reggeli kávékészítéskor - mégis mi a fenét keres az ott alapon - bekerült az ajtó mögé.
   Hogy a fél pár melóscipőmön felül mi minden mást találtam az ajtó mögött? Természetesen azt is meg fogom mutatni, csak keveredjek már ki valahogy a mosásból, a teregetésből, meg a helycsinálásból.

   Hogy a dolgok mennyire haladtak, pontosabban szólva mennyire nem, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy időközben már minden kimosódott, a banklámpa azonban még mindig nem jutott el a boncasztalomig.

   Azt a másik tervemet, miszerint ha a fene fenét eszik, ma akkor is kolbásszal töltött egybefasírt lesz az ebéd, na azt viszont legalább sikerült megvalósítanom. Mivel még egy - a képen láthatóval egyező méretű - adagot betoltam, szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy újra bealudtam. Az újrát jelen esetben úgy kell érteni, hogy mivel az éjjel olyan rosszul aludtam, hogy az már inkább ébrenlétnek volt minősíthető, a reggeli ébredést, beágyazást, kávézást követően még délelőtt egyből visszafeküdtem. Mivel más dolgom nincs, így szerencsére egyáltalán nem számít, hogy mikor és mennyit alszom.

   Mármint attól eltekintve, hogy miközben alszom, a dolgaim sosem haladnak. Már ha csak nem az volt a terv, hogy valamit alaposan megálmodok. Ezt csak azért említettem meg, mert most épp az volt.
   Konkrétan azt kellett megálmodnom, hogy mégis hova a csudába fogjuk eltenni azt a rengeteg ruhát. Mármint a párommal, aki jövő hét pénteken érkezik, s nekem addigra mindenképp ki kell találnom valamit, különben Andi hiába hajtogatja össze azt a rengeteg kimosott ruhát. Mármint ha nem lesz hova eltenni, akkor nem fogom tudni használni az asztalt. Hogy mégis minek nekem a szobai asztal?

   Egyrészt az asztalt nagyon nem szeretem így látni, másrészt ezen szeretném lefesteni a spájz ajtaját, amit ugye még mindenképp az előtt kellene megtennem, hogy anyám a telekről végleg hazatér.
   Amúgy ez a kép nemcsak a mintegy negyven centi magas ruhakupacot mutatja (háttérben a banklámpával), hanem egyben azt is, hogy hová fognak kerülni a ruhák. Mivel nemcsak úgy éreztem, hanem a legbelső szekrény frissen kiürített alsó rekeszébe annyi ruha, mint amennyit anyám a telekről hazahordott, na annyi tényleg nem fért volna be, így nekiugrottam egyrészt a további helykeresésnek, másrészt a szekrény mélyéről előcitált, egy ruhásszekrénybe egyáltalán nem illő dolgok elpakolásának.

   Míg további helyként a már említett szekrény felső rekeszét sikerült szintén teljesen kiürítenem, addig az innen kiszedett dolgokból is meglepően sokat sikerült máshol elhelyeznem.
   Hogy miket találtam? Mackófejes övtáskát, két szatyor tartalék retikült, műanyag ékszereket (azokból amúgy anyám a telekről is hozott, pedig már rég nem hord ilyesmiket), foszlott hátizsákot (amit szerintem én vettem a piacon, csak azért, hogy legyen miben hazahoznom az aznapi beszerzést), egy zacskóra való sapkát, egy izomstimuláló készüléket (gyári dobozában kompletten), anyám derékmasszírozó masináját, egy hatalmas plédet, egy kisebb plédet, ami valaha a falvédőm volt, valamint egy pezsgőfürdőhöz tartozó kompresszort. Mindezeket egy amúgy ruhásszekrényben!

   Mivel a szobai csillár kapcsolgatása közben a törött burához többször is nagyon közel kerültem, míg az egyik megoldás szerint legalább a törött üveget leveszem róla, addig a másik szerint ahogy van, felkapom és beteszem ide.
   Mint az a frissen tapétázott tűzifás szekrény tartalmából egyértelműen kiderül, az adott pillanatban még nemhogy nem indult be a farigcsálós cikkek közötti hézagok egyéb cikkekkel történő feltöltése, de egyenesen durva lemaradásba kerültem. A varrógép, a konyhai szeletelő, a projektor, a konyhai zöld mérleg, a konyhai Anita mérleg, valamint a két kvarclámpa amúgy még csak hagyján, hiszen ezek egészen addig nagyon jól ellesznek itt, míg csak meg nem kezdődik az őszvégi fűtési szezon, azonban a jelen képen nem látható, de attól még a felső polcon ott virító vízcsap már nagyon odakívánkozik a fürdőszobába. Pontosabban szólva én kívánom egyre inkább, hogy végre a kádtöltő csap cseréjével is meglegyek, ami szintén nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. Mármint azt sem fogom megúszni holmi két csavar ki és betekerésével, pedig amúgy nagyon is azt kívánom, hogy csak annyiból álljon.

   Hogy annak mit kívánok, aki a konyha ajtaja mögött olyan szemétbe való tárgyakat helyez el, melyek egy boncolnivaló Tesla telefont fognak közre, azt a kérdést most inkább ne feszegessük...
   Amennyiben úgy fogom csinálni, hogy a szétszedett apróságokkal elölről kezdve töltöm fel a hézagokat, akkor az említett tárgyakra mutató linkeket addigra, mire ez a cikk megjelenik, nos addigra már mind be fogom tudni szúrni. Ha meg nem úgy csinálom, hanem visszafelé, vagy összevissza, akkor lehet, hogy még nem.
   Miközben a jénai tálak a lépcsőházba kerülnek, a földszinti kis asztalra (mármint hátha még kelleni fognak valakinek alapon) addig a nagyobbik fazekat azért nem merem kidobni, mert ha mégiscsak be akarom foltozni a kapunál található lyukat, akkor abban - valószínűleg az egyik pincei villanyrezsón - nagyszerűen lehetne aszfalt darabokat olvasztani. Szerintem ezt a projektet is majd csak akkor fogom megcsinálni, miután a kapunál található lyukban kificamítottam az egyik bokámat. A kettő közül az egyik bögrének mondjuk már találtam célt, mégpedig mint pincei tolltartó, miközben a másikat azért nem merem kidobni, mert az mintha a páromé lenne. Vagyis ahhoz is Andi kell, hogy a konyhában selejtezni tudjak.
   Mikor a piros telefont be akartam vinni, hogy legalább az ne itt legyen, s ennek kapcsán beugrott, hogy ezt már a minap is szerettem volna, akkor egyben az is beugrott, hogy a spájzba rámolt üvegtálakat szerettem volna idetenni. Mármint azért, hogy ne legyenek útban, mikor az új viaszosvászon terítő a spájz polcaira felkerül.
   Na most nem az a baj, hogy a lakásban történő csapongásaim közepette egyre újabb és újabb projekteket említek meg, hanem az, hogy ezeknek még csak eszük ágában sincs elkészülniük!

   Ez az adott pillanatban olyan szinten volt igaz, hogy a csiszolómalom 1.0 című projektemhez szükséges sebességszabályzó panel a 2021-es pandémia, valamint a Szuezi csatornában megakadt konténerszállító hajó ellenére előbb ért ide Kínából (köszönet érte kiváló barátomnak), minthogy megtervezzem a már kidolgozott, és persze tesztelt áramkörhöz a panelt.
   Mindeközben balra fent a sárga dugójú kábelt a kémkamerákhoz kaptam, s hogy legalább az a helyére kerüljön, megpróbáltam őket összepárosítani, ez a kísérletem azonban csúfos kudarcba fulladt. Mármint az igaz, hogy a kémkamerák kicsik, de attól még nem annyira aprók, hogy - pláne többet összecsomagolva - már eleve a dobozukat se találjam meg!
   Hogy még csak esélyem se legyen valamiféle értelmes sorrendet kialakítani, minden egyes tárgy felboncolására és bemutatására képes vagyok találni valami olyan okot, amiért az meg kell előzzön más hasonló bemutatókat. Mivel nemcsak tárgyakból, de ráadásul okokból is rengeteg van, így én ugyan értem, hogy jogosan zavarodok bele, azt azonban már nem, hogy miért nem kezdek bele a restanciák felszámolásába, csak úgy egyszerűen bárhol.
   Amúgy most például az akasztott meg, hogy a Vulcan nevű LED-es játékot ha szétszedem, megmutatom, összerakom, akkor már vihetem is vissza a gazdájának, ami azért lenne jó, mert egyrészt ugye akkor már ez sem lenne itt (no nem mintha nem én magam kértem volna el egy bemutató erejéig), másrészt ha visszaviszem, akkor elhozhatom helyette azt a kétkazettás rádiós magnót, amit Vladimír adott egy éve az AKAI kazettás deckhez, csak az közben a tárolóban úgy egy évre elkeveredett.
   A magnóra persze nem azért lenne szükség, mintha már nem lenne belőlük itthon éppen elég, hanem azért, mert az idei cikkadagból még mindig hiányzik egy magnós cikk. Mondjuk a 2022-es cikkadagból is hiányzik négy, az azonban ekkor a még hátralévő fél év okán nagyon távolinak tűnt. Épp mint ahogy a reményeim szerint egyszer kialakuló rend is.

   Mire fel legalább annyit megtettem, hogy kifúrtam a gomb lyukából a minap belement ragasztót (mert ugye egy kínai gomb egyből szétesik), hogy mikor majd kell, ne akkor kelljen még ezzel is foglalkoznom. Ahogy ezzel megvoltam, egyből eszembe jutott, hogy a konyhai cipőpucolós fiók előlapjának sárgára történő visszafestésével viszont még nem vagyok kész. Erről meg az jutott eszembe, hogy a pincében még mindig darabokban hever a konyhai negyedik hokedli. Erről meg ugye az, hogy azt idefent szeretném lefesteni, kényelmesen odaállva elé, miközben a tetejére fordítva hever azon a szobai asztalon, amin ugye most épp azok a ruhák vannak, melyeket Andi majd csak valamikor jövő hét végén fog összehajtogatni.

   Addig persze jól ellehetnék az olyan dolgokkal, mint az immáron ripityomra tört üvegű lámpa további cincálása, ami már csak azért is ildomos lenne, hogy a kép jobb alsó negyedét eltakaró maradvány sarka a szerzőt ne szeletelje fel.
   Itt aztán már megint rezgett a léc, hogy most aztán már tényleg a banklámpa következik, csak aztán - ahogy az nálam már csak lenni szokott - már megint nem így lett. Most speciel azért nem, mert a szekrényből előkotort, oda egyáltalán nem való, de ki attól persze még nem dobható, vagyis máshol történő elhelyezésre váró tárgyak tömege szó szerint sokkolt.

   Miközben a némi túlzással kabátnak minősíthető (amúgy a telekről hazahozott) ruhanemű ide, vagyis a szoba sarkában álló mélyszekrénybe került (megjegyzem az én kimosott tavaszi kiskabátommal együtt), addig a mackófejes övtáska is. Mármint azt mérgemben, hogy sehová sem passzol, a kabátakasztó rúdra tekertem fel. Az alatta látható lyukas hátizsák csak addig lesz itt, míg Andi rá nem bólint, hogy mehet a kukába.
   Mindeközben az anyám ruhásszekrényében talált rengeteg szép keménypapír zacskó, valamint ajándékcsomagoló anyag is átkerült ide. A ruhákhoz való övek, pántok, valamint hasonló hosszúkás dolgok pedig az egyik szekrényajtóra lettek fellógatva. Szóval alakulnak a dolgok, csak valahogy annyira nyögvenyelősen, hogy az aztán már tényleg komolyan elszomorító.
   Hogy mennyire nem akaródzott sem a lámpaszerelésnek, sem a pakolásnak nekiállni, azt kiválóan mutatja, hogy az egyes képek készülte között hosszú órák teltek el. Mármint egyszerűen csak bambulással, máskor meg egyenesen fekvéssel.

   Az egyik ilyen fekvős periódusban szúrtam ki, hogy az anyám által a telekről hazahozott műanyag ékszerek (lásd a sárga zacskót) épp beférnek a tévé alatti szekrényrekeszbe, mire fel azonnal beraktam őket.
   A barna doboz és a napelemes méhecske közé odaférő csinos kis ékszeres dobozról mindeközben azt tudom elmondani, hogy azt a hétvégi bolhapiacon azért nem vettem meg (pedig az eladó maga kezdett el alkudni az árából), mert el nem tudtam képzelni, hogy azt meg mégis mire használhatnám. Most meg tessék, épp nagyon kéne, de persze nincs. A tetszetős doboz a következő piaci napon persze már rég nem volt ott. Ennek a gondolatmenetnek az a hátulütője, hogy idővel oda vezet, hogy a piacon akár kell, akár nem, ha olcsón adják, akkor az összes bigyót összevásárolom.

   Mivel a műanyag ékszerek tévé alatti elhelyezése némi sikerélménnyel járt, gondoltam rámegyek a kábel és a kémkamerák összepárosítása című feladatra is, amit végül ha nehezen is, de azért sikerült összehoznom. A sikertől (kémkamerás doboz szerencsés megtalálása) megrészegülve, rávetettem magam két másik apró részfeladatra is, ami szégyenszemre csak ötven százalékos eredményt hozott.

   Már úgy értem, hogy miközben a balra látható kábel befért az éjjeliszekrényem kábeles fiókjába, és még tudtam is róla, hogy mihez vettem, addig a jobbra látható dugasztápról képtelen voltam kitalálni, hogy minek tettem a pultra. Ugyan volt egy olyan érzésem, hogy a dugasztáp a porelfújó című projektemhez kell, de mivel az ekkor még csak ott tartott, hogy félretettem hozzá egy hajszárítót (és még ebben sem voltam egészen biztos), így el nem tudtam képzelni, hogy mégis mi alapján párosítottam volna össze egy dugasztápot egy még szét sem szedett hajszárító motorjával.

   Amit még szintén nem tudtam elképzelni, az a rengeteg ruha asztalról történő legalább ideiglenes elrámolása, amire amúgy igen nagy szükségem lett volna. Mármint azért, mert ha nem állok neki lefesteni a pincében heverő hokedlit, amire ugye három réteg festék kell, melyek száradásához pedig három nap, akkor nemhogy azzal a projekttel is megcsúszok, de akár a teljes idei terv is veszélybe kerül. Mármint az a terv tűnik egyre veszélyeztetettebbnek, hogy ami projekteknek anyám itthonléte valamiféle gátat szab, legalább azokkal minddel végezzek.
   A kép úgy nagyjából közepén látható piros iksz amúgy azt a szűk helyet mutatja, ahol be kellene nyúlnom mintegy fél méter mélyre. Mármint onnan, abból a már-már hozzáférhetetlen résből kellene kihúznom a banklámpa villásdugóját. Most őszintén... Hát csoda, hogy folyton összeomlok?

   Hogy a sokk nemcsak megállítani képes az embert, de jó ötleteket is ad, arra ékes példa az alájuk terített törülközővel összefogott ruhakupac rekamiéra egyetlen mozdulattal történő áthelyezése. Hogy itt most jövő hét végéig biztosan nem fogok heverni, az azért nem zavar, mert amúgy sem szoktam. Ha meg Andi este mozizni akar, akkor kénytelen lesz nekiállni a ruhák összehajtogatásának, ami persze még előnyös is. Mármint az, hogy a hajtogatást majd nem lehet halogatni.

   Épp mint ahogy az asztal kiürültével a lámpa villásdugójának konnektorból történő kihúzását sem lehetett. Vagyis ha lassan is, de azért már haladok a boldog végkifejlet felé. Már ha egy banklámpa leverés által történő elpusztítása bármilyen szempontból boldog végkifejletnek minősíthető...

   Mikor rájöttem (ami persze nem volt nehéz), hogy az asztal felszabadult, egyben arra is sikerült rájönnöm, hogy most aztán már tényleg semmi sincs ami a hokedli lábainak lefestésében meggátolna, s már indultam is a pincébe, ahol is ez a látvány fogadott. Egy darabig ugyan elvoltam vele, hogy a pirosra festett rétegelt lemezek rejtélyét megfejtsem, de végül azért beugrott, hogy ha kiadja az anyag, akkor ezekből lesz a térdeplőszékem új ülőkéje. Ez persze egy újabb sokkot okozott. Mármint az, hogy mint annyi másik, úgy a térdeplőszék kárpitozása című feladat sincs kész. Már ha lesz abból a tervemből egyáltalán valaha valami...

   Épp mint ahogy a hosszúkás fekete vaku boncolása sincs kész, amit egyrészt azért vettem meg, mert mintha szinkronizáltnak tűnne (mármint egy másik vaku villanásához szinkronizálhatónak), másrészt ha mégsem, a beszerzését akkor is csak kósza ötven forintom bánta.

   Szerintem erre szokták azt mondani, hogy lehet, hogy láttál már ennél már szebb asztalos munkát, csak nem tőlem! Amúgy ahhoz képest, hogy tulajdonképpen nem is dolgozni jöttem le, épp csak a hokedlit felhozni, nem is lett annyira csúnya. Már úgy értem a "nem azért" kitételt, hogy nem volt rajtam a munkásruhám, csak a szaladgálós bordó köpenyem.

   Mikor rájöttem, hogy ha a hokedli lefestésének holnap reggel állok neki (lásd az ablakon túli sötétséget), akkor mindjárt egy nap csúszással indítok, ha meg ma este ragadok ecsetet, akkor nem fogom látni amit csinálok, akkor mondjuk egy rövidke pillanatra azért meginogtam.

   Mikor másnap reggel a szobába azzal a felütéssel nyitottam be, miszerint mégis hogy állnak ott a dolgok, azt láttam, hogy összevissza, mint a lakásba betévedt hatalmas lombszöcske receptorai. Mármint a szöcske mögött azért látható a balkonajtó becsukva, mert az időjós a tévében tegnap délután azt mondta, hogy égszakadás, földindulás, mind meghalunk, mert éjjel ránk támad az összes Tivadar, mire fel az ablakot a terjengő festékszag ellenére kénytelen voltam becsukni.

   Erre fel az éjjel nemhogy semmi sem történt, de a reggel már eleve közel negyven fokkal indult, ami a festék száradásának ugyan kedvez, azonban a lámpaszerelési kedvemnek, nos annak valahogy már sokkalta kevésbé.

   Hogy az időjós csak a vihar érkezési időpontjában tévedett, a vihar érkezésének tényében nem, az délutánra derült ki, mikor is tényleg leszakadt az ég, mégpedig annyira, hogy a velünk szemben lévő házból az esőtől már semmi sem látszott. Mármint ami a képen látszik, az nem köd, hanem eső. Ez a szerelési kedvemnek ugyan kedvezett (mármint az, hogy a többszöri felhőszakadás hatására tizenkilenc fokra zuhant a levegő hőmérséklete), de hogy bevásárolni nem most megyek ki, az kérlek tuti!

   Hogy mennyire volt kedvem a banklámpa szétszedéséhez, pontosabban szólva mennyire nem, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a felhőszakadásokról készült képek tömege, amiből képtelen voltam megállni, hogy egy másikat is be ne szúrjak. Ezen az látszana, hogy épp abban az irányban esik az eső, amerre a Tesco van. Mármint ennyire azért nem szokott látványos lenni, hogy hol esik.
   Készítsek neked egy olyan képet, amin a ripityomra tört burájú banklámpa látszik, életveszélyes pozícióban, az épp nagyban festegetett hokedlin keresztül?

   A helyszínt egy kissé közelebbről megszemlélve, ahogy azt mostanában szokta, a szerző kapott egy újabb sokkot. Pontosabban szólva minimum kettőt. Míg az elsőt egyértelműen az okozta, hogy az éjjeliszekrényből mindent ki kell pakolni, majd ami nagyon nem való bele, azt valahova el, aztán más dolgokat pedig újra be, addig a másodikat az, hogy most még nem tudom kivitelezni azt az amúgy kiváló tervemet, miszerint a nagyon is kényelmes, a derekamnak azonban ártó régebbi széket a pincébe levigyem. Mármint azért nem, mert ahhoz előbb még szét kéne szednem néhány olyan dolgot, ami most épp rajta van. Mármint a pincei széken van egy DVD lejátszós lapostévé, valamint egy LCD monitor is, mire fel nemhogy kicserélni nem tudom erre a másikra, de a lenti székemet már eleve megmozdítani sem merem!

   Ennek a képnek nemcsak az indokolja a "nem lehet" címét, mert a törött burát sem összeragasztani, sem pótolni "nem lehet", hanem az is, hogy ezen a ponton "nem lehet" normálisan lefényképezni.

   Mire fel kitettem az előszobába (mert csak ott volt hozzá elég hely), majd hosszasan nézegettem, mégpedig abból az aspektusból, hogy miután szétszedtem, mégis mi a csuda legyen vele. Mivel egy új banklámpa ára akár a húszezer forintot is elérheti, talán nem kéne kidobnom. Mindeközben egy hozzávaló új bura ára több mint ötezer forint, így megjavítani sem lenne érdemes. Mármint ez a lámpa nálunk tulajdonképpen csak dísz volt, amit jó ha a párom bekapcsolt néhányszor, mozizás közben, amolyan háttérfénynek.
   Mindeközben a jobbra látható fehér kábel nem ehhez a lámpához tartozik, hanem ahhoz a szobai ventilátorhoz, amit kénytelen voltam a budiba betenni. Mármint nem azon szag okán, amit magam okoztam, s valószínűleg az egybesült fasírtba szórt fokhagymapor okozott (de persze az is lehet, hogy a párom szerint a fasírtba nem való ömlesztett sajt és kenőmájas), hanem az a másik rettenetes szag, ami a szagtalanító használatakor keletkezett. Mármint az nagyon nem volt ráírva a palackra, hogy úgy oldja meg a szagtalanítást, hogy bármiféle szarnál büdösebb vegyszerszaga van, amit aztán még egy hatalmas ventilátor sem képes a budiból egy nap alatt kikergetni.
   Ez kérlek annyira igaz (mármint a szagtalanító büdössége), hogy mivel a párom elkezdte használni, így kénytelen voltam előle feltenni a polcra, amit Andi azzal reagált le, hogy hozott egy széket, levette a palackot az előszobai könyvespolcról, majd ezt követően már ő dugta el előlem, megjegyzem oly sikeresen, hogy csak hetekkel később találtam meg, a konyha ajtaja mögött található hokedli mögött, ami amúgy ebben a cikkben is szerepel, mint épp nagyban festegetett tárgy.

   Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy hiába minden igyekezetem. Mármint hiába tartok az apró elmaradások a lakásban című cikksorozatomnak immáron már a tizenötödik fejezeténél, mondhatni túl sűrűn támad az az érzésem, hogy ennek a projektnek sosem lesz vége. Most például a slozi szellőztető rácsának festékkel történt eldugultságát szúrtam ki, mint egyszer majd megoldandó feladatot.
   Mikor belegondoltam, hogy akár most azonnal is berakhatnám a sloziba a létrát (ami amúgy már eleve bent lóg a falon, miközben a szerző a mindenféle feladatai elől teszi ugyanezt), majd felmásznék a tetejébe, mondjuk egy drótkefével, vagy a Miniplexbe fogott apró drótkoronggal, majd a rács (amúgy persze rácsok, ugyanis ketten vannak) fémtisztára történő takarításával hatalmas port vernék fel, mint a pingponglabda, úgy pattantam le erről a témáról!

   Hogy mégis minek egy asztali lámpára földelés, azt mondjuk nem értem. Mármint az ilyesmi elektromos dolgok inkább kettős szigetelésűek szoktak lenni, mint védőfölddel ellátottak. Az persze lehet, hogy ebbe a lámpába valaki már belepiszkált.
   Azt meséltem már, hogy honnan van? Nem? Nos a ház elől hoztam fel, mikor egy a szomszédban eggyel lentebb lakó albérlő elköltözött, s amit csak nem vitt magával, azt mind kitette a ház elé. Mi meg lakók, kinek mi kellett, hordtuk őket vissza.

   Eredeti terveim szerint arra gondoltam, hogy majd egy óvatlan megrántást követően, a melegen elnyomott műanyag pöckökkel összefogatott kapcsolóból kiszakadt kábel lesz az ok a lámpa szétszedésére. Ez azért lett volna jobb, mint a jelenlegi állapot, mert ugye míg a kapcsoló könnyedén pótolható a dobozomból mondjuk egy plitty-platty típusúval, addig a törött burát házilag legyártani, ha nem is lehetetlen, de az azért egy igencsak merész vállalkozás lenne.

   Mármint ezt a minden irányból ívelt formát legyártani. Amúgy lehet, hogy egyszer majd megteszem, de hogy ez nem a jelen cikk keretében fog megtörténni, nos az kérlek hótziher!
   Ez amúgy már csak azért sem most fog megtörténni, mert a minapi siker után (Vulcan XL 25 LED-es kirakós játék bemutatása) úgy döntöttem, hogy miközben a nagyobb dolgok készülnek (mondjuk a spájz polcainak viaszosvászonnal történő újraborítása, vagy akár egy nagyobb ajtó festése), rávetem magam a botor módon mostanában körülöttem felhalmozott rengeteg apróságra.

   A kép közepétől kissé balra látható alátét után következő rés azt jelenti, hogy a lámpa foglalatát tartó menet egy kissé szét van tekeredve. Mondjuk a mindössze másfél csavarintás, az valószínűleg még nem ölte meg, mármint még nem tekerte rövidzárba a csőben futó kábelt.

   Ennek a képnek azért lett a címe "nehogy", mert az alkatrészeket a maradék bura leszerelése után újra összeszereltem, "nehogy" elkeveredjenek, a burát pedig végre félretettem, "nehogy" a végén még tényleg összeszabdaljam vele magamat.

   Ha valahova, akkor az ágyra nem kellett volna áttennem ezt a törött burát. Mondjuk nem pereg a széléről az üvegszilánk, de attól még jobb lett volna a pléd helyett háttérként mondjuk a szőnyeg. Miközben a heverőmön heverő lámpaburát nézegettem, megjegyzem unottan, a dologba egy kissé alaposabban belegondolva, a talpamba állt üvegszilánk rémképe sem igazán tűnt valami barátságosnak.

   Majd egyből vissza is hoztam, de csak ezen ábrák megrajzolásáig. Ez akkor fog nagyon jól jönni, mikor a lámpa új buráját fogom készíteni. Már ha ez az esemény valaha is bekövetkezik...

   Ez az energiatakarékos izzó még az a példány, amivel együtt a banklámpát a ház elől felhoztam. Mondjuk amennyit ez a lámpa üzemelt, nem csoda, hogy még nem égett ki. Amit viszont furcsállottam, az a lámpa foglalatának állaga.

   Mármint ez, ami tisztára úgy néz ki, mint amiben szétrepült egy hagyományos izzó. Mármint azok a sötétebb részek, azok a műanyagba örökre beleégett (értsd nem hozza ki őket a drótkefe) fémdarabok.
   Ami még szintén fura, az a foglalat olvadt fémcseppeken felüli koszossága. Mármint ez a lámpa nálunk nem lett koszos, mikor felhoztam, akkor sem volt koszos, a foglalat ennek ellenére belülről mégis így néz ki.

   Na most az igaz, hogy Kína egy olyan hatalmas ország, hogy ott aztán tényleg bármi megtörténhet, de attól még merem remélni, hogy az a nyomokban trehány forrasztást is tartalmazó kötés azért nem gyári. Amúgy ez a két vezetékvég volt bedugva a csokiszorítóba.

   Hogy ezt a lámpát már előttem is piszkálta valaki, arra komoly bizonyítéknak érzem ezt az igencsak különös fazonú kéteres barna villanyvezetéket. Mármint ez a vezeték szerintem a hatvanas évek terméke, de mivel túl merevnek, pláne idővel megkeményedőnek bizonyult, gyorsan leszoktak róla. Gondolom idővel fejlődött a honi műanyagipar.

   Gondoltam benyúlok a lyukba jobbról egy csavarhúzóval, majd kiugrasztom vele a foglalatot összetartó egyik pöcköt. Ha ezt megteszed, olyat csípek az ujjadba, hogy megemlegeted! (gondolta, majd követte is el a foglalat)

   Ezt a két vezetékvéget a rugós (értsd nincs benne csavar) bekötésű foglalatból húztam ki. Akár gyárilag volt így, akár valaki otthon barkácsolta, ez a hosszúra hagyott csupaszítás mindenképp veszélyes, mert a foglalat tekergetésekor simán összeforoghatnak a szigeteletlen vezetékrészek.

   Kár, hogy eltörtem a buráját. Kár, hogy nincs helyette (vagy csak nagyon drágán) másik. Kár, hogy egy új burát elkészíteni sincs kedvem. Kár, hogy a múltkor az összes feleslegesnek ítélt zacskót kidobtam, így most nincs mibe beletennem a lámpa alkatrészeit.

   Mivel a nagy kerek fekete nehezék oldalán volt egy kupak, valamint igencsak kíváncsi természet vagyok, így menten megtekintettem a nehezék belsejét, ami amúgy szerintem cement.

   Ami alkatrész csak belefért, azokat mind berakosgattam a lámpa aljába, majd rápattintottam a fedlapot, ezzel adva némi esélyt az elkövetkező években történő el nem keveredésükre.
   Hogy aztán idővel rávesz-e valami, hogy készítsek hozzá egy új burát, az azért nagyon a jövő zenéje, mert úgy érzem, hogy engem ennél azért sokkalta fontosabb barkácsolós feladatok várnak.

   Hogy mennyire nem voltam magamban biztos (mármint a pincébe történő lemenetel tekintetében), azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a banklámpa alkatrészeit azért tettem át az ágyra, nehogy még az elindulás előtt inkább le találjak feküdni. Mondjuk ha valahol útközben feküdnék le, nos az aztán pláne nem lenne tőlem szép!