A pince, ennél konkrétabban a TUTO lakat szétszedésének irányába az indított el, hogy még a minap készítettem egy szűkítést a még mindig rengeteg tételt tartalmazó listámból, mégpedig egy olyan irányút, hogy melyek azok a tételek, melyek a pincében is könnyedén letudhatók. Mármint azért készült a lista, hogy mikor a pincében határozatlanul toporgok, akkor nehogy az legyen, hogy nem találok szem előtt semmi szétszedhetőt. A listán persze eredetileg ennél jóval több tétel szerepelt, csak lehúztam róla a bonyolultakat. Mármint azokat, melyeknek letudása már csak a bonyolultságuk okán sem idén tűnt esedékesnek.
   Hogy nemcsak ezt a listát akarom levinni, meg persze a TUTO lakatot előkeresni és szétszedni, az már csak azért is egyértelmű volt, hiszen a papír alatt ott van a szintén a pincébe való szemüveges IKEA fiók. Hogy a még ezeknél is fontosabb dolog mi volt, az persze még így reggel sem jutott eszembe. Az viszont igen, hogy ha továbbra is jelezget a derekam, akkor a lakat szétszedéséből a mai napon biztosan nem lesz semmi. Ettől persze még megnyitottam a projektet.

   Mivel a derekam annyira fájt, hogy már az is kétségesnek tűnt, hogy a lakásba visszaérek-e, így csak azt tűztem ki célul, hogy mikorra rendbe jövök, addigra a lakat már itt, vagyis szem előtt legyen. Amúgy volt egy olyan érzésem, hogy a lakat már eleve itt van, csakhogy nem volt itt!

   Amúgy egy ilyen fazonú TUTO lakatot keresek. A helyszínt, valamint később ezt a képet nézegetve, mindkét esetben beugrott, hogy mit jelent a táblázatomban a "fal festése a folyosó mélyén" című tétel, majd ezt követően az a mondásom is, hogy: Ez sem lesz kész soha!

   A lomos pincébe átvergődve, ott az asztalon annyi mindent találtam, épp csak a nagyban keresett TUTO lakatot nem, hogy ez a tény a fájó derekam miatt érzetthez újabb komoly adag szomorúsággal járult hozzá.

   Azt ugyan elképzelhetőnek tartottam, hogy a keresett lakat ebben a vegyes tartalmú nápolyis vödörben van, azt azonban már nem, hogy a dögnehéz vödröt a műanyag ládából kiemeljem. Az pedig pláne fantazmagóriának tűnt, hogy találjak valahol annyi helyet, ahová a vödör tartalmát egy átnézés erejéig kiboríthatnám.

   Mivel meg mertem volna rá esküdni, hogy a lakat valahol szem előtt van, ezért az összes polc szélét végignéztem, majd mivel a lakat a Salgó tornyok polctartóinak lyukaiba is beakasztható, centiről centire azokat is. Eredmény persze semmi, épp csak mindenütt találtam némi általános rendetlenséget.

   Mivel van egy (esetleg két) fiókra való záram, kulcsom és lakatom, ízlésesen körbevéve a hozzájuk szükséges kiegészítőkkel, így ha odaférnék a sarokban látható fiókoshoz, akkor akár meg is nézhetném, hogy az épp nagyban keresett lakat abban van-e. Ez persze csak úgy lenne lehetséges, ha ezeket a dobozokat át tudnám ugrani. Erre mondjuk még ép derékkal sem mernék vállalkozni, nemhogy ilyen rozzanttal!

   Azt viszont megtettem, hogy az útból a teljesen üres dobozokat elrakosgattam, mire fel menten kiderült, hogy a villanyrezsót is kerestem. Mármint azért, mert épp kifogyóban volt itthon a gáz, miközben a szemközti kúton nem volt cserepalack, s még ha lett is volna, a derekam miatt amúgy sem tudtam volna a lépcsőn felvinni, még úgy sem, ha anyám segít. A rezsóért a dobozba behajolva, szomorúan vettem tudomásul, hogy nem ezt a példányt keresem. Ez már csak egy ilyen nap volt...

   Hanem ezt a másikat, aminek kapcsolója van. Ez amúgy az előző képen látható rezsónál egy méterrel bentebb volt, szerencsére kilátszó széllel. Bemennem érte ha nem is volt egyszerű, de a derekam kettétörése nélkül megoldottam. Mondjuk ha akkor roppan meg valamelyik csigolyám, mikor épp fél lábon állok a dobozok között, akkor lehet, hogy ki sem tudok jönni! Ez azért nagyon valószínű, mert a helyszűke okán már eleve megfordulni sem tudtam, így tolatva, mármint hátrafelé lépkedve voltam kénytelen kijönni.

   Bár kellett hozzá négy nap, de újra itt vagyok. Mármint azért, mert sejtésem szerint ha rendes voltam, akkor a TUTO lakat a fiókos szekrényben van, ha meg nem, akkor is adok magamnak a felkutatására egy újabb esélyt.

   A másodiknak kihúzott fiók viszont már telitalálat volt. Kivéve persze azt a részt, hogy a fiók sajnos felakadt egyrészt balról egy Tesla B100-as magnóban, jobbról pedig a jobb térdemben. Mondjuk ha a fiókot még egyszer nekihúzom, akkor tuti, hogy a jobb lesz a rosszabbik térdem.

   A magnót az útból elfordítva, a lábamat amennyire csak tudtam a fióktól eltávolítva, mint az sejthető, a két doboznyi kissé már rozsdás kulcs mögött sem volt a keresett lakat.
   Ahogy itt álltam letörten, mindjárt három dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az volt, hogy a jobbra lent látható barnás tömb agyag, az a cserépkályha réseinek betöméséhez kell, csak mint ahogy annyi másnak, úgy annak a feladatnak is már évek óta képtelen vagyok nekiállni (no nem mintha az agyagtömb kiemelhető pozícióban lenne), addig a másik téma az, hogy ha az utóbbi időkben nem az apróságokkal szarakodtam volna, hanem mint azt már annyiszor beterveztem, végre tényleg rámentem volna a nagyobb tárgyakra, akkor ide most simán be tudtam volna sétálni. Mindeközben a harmadik dolog az volt, hogy ha egy hibás mozdulattól most adja fel valamelyik porckorongom, akkor egyrészt hogy szólok valakinek, hogy baj van (mert ugye telefon az nem volt nálam), másrészt hogy fognak innen kiszedni a mentősök?

   Ez ugyanaz a helyszín, mint amit eddig már annyiszor láttunk, azzal az apró eltéréssel, hogy most ugye a lomkupac belső végén állok. Egy apró érdekesség (legalábbis számomra az), hogy a Weimar rádión egy telefon bemérő műszer van, jobbra lent egy Ildikó szomszédasszonytól kapott Videoton daxli, a kettő között azonban egy olyan rádió díszeleg (oldalán a szürke CD lemez tartóval), amit nem ismertem fel. Néhány nap múlva persze rájöttem, hogy az egy Select 722-es.
   Ha ezek a lomok már nem lennének itt, akkor tényleg mindenféle trükközés nélkül be tudtam volna sétálni egészen a fiókos szekrényig. No de hol van még karácsony? (kérdezgeti magától a szerző már hosszú évtizedek óta, és persze még fogja is, ha csak el nem viszi az ördög)
   Jelen képet a lakásban a számítógépen nézegetve, az emlékezetem széthullására most épp az mutatott rá, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy a töltésoldalban talált porzsák nélküli porszívó piros. Erre fel kék. Az alatta lévő kék szerintem egy mackónadrág (hogy minek egy amúgy szőrös medvére nadrág, azt mondjuk már gyermekkorom óta nem értem), miközben a világosabb színű anyag valószínűleg egy masszív anyagú (értsd még a melóhelyen kaptam) rövidnadrág, amit így, hogy lent van, idefent persze hiába kerestem. Hogy a pincében a nadrág miért abban a dobozban van, melyben a porszívók alkatrészeit tárolom, az mondjuk érthetetlen...

   A lomosból a tűzifás pincébe átmenve, majd ott a legfőbb vegyes tartalmú dobozt a szokásos módon néhány évenként kiborítva, mindjárt több mindenre is rájöttem. Az első az volt, hogy ha záros határidőn belül nem készülök el a lassú járású esztergával, akkor sosem lesz a sok színes kupakból alátét, valamint ezzel összefüggésben most azonnal nyitnom kell számukra egy kettes számú dobozt. Mivel a lakat ebben a vegyes tartalmú dobozban sem volt, természetesen arra is menten rájöttem, hogy azon felül, hogy tenmagam is kiborulok, hamarost egy csomó más doboz is erre a sorsa fog jutni.

   És már borítottam is ki egy másik szétrakandó tartalmú dobozt. Bár túlzottan nem mentem rá a feladatra, hiszen most nem a rendrakás, hanem a TUTO lakat előtúrása volt a cél, attól még fogtam és átraktam a helyükre az olyan könnyedén felismerhető dolgokat, mint mondjuk a bútorkerekek.

   A pincében határozatlanul ácsorogva (ez az alapállásom), gondoltam benézek ebbe a fiókba, majd ezt követően az összes többibe is. Bár a lakat bármelyikben lehetett volna, természetesen egyikben sem volt.

   Miközben épp nagyban a fiók elhelyezős, de persze az is lehet, hogy végül dobozfelújítós feladattal szemeztem (lásd balra fent), egyszer csak óvatlanul kiszúrtam az alsó sámli lábai között állomásozó átlátszó dobozt.

   A plitty-platty kapcsoló a lomos pincei kapcsolós dobozba való, az üvegvágó az itteni szerszámosba, míg a kábelkaparó kés a fűrészesbe, de csak mert jelenleg az összes pengét ott tartom. Ez a későbbiekben csak akkor fog megváltozni, ha valami csoda folytán elkészülnék az "egy fiók helyére hármat" című projektemmel.

   Az imént kiborított doboz tartalmának aljáig leérve, el nem tudtam képzelni, hogy ez az összeállítás mégis hogyan keletkezhetett! Mármint ugyan miért került ennyi forgács a csavarok közé? Hogy ezt se legközelebb kelljen, miközben épp nagyban a TUTO lakat fellelési helyén töprengtem, a porból az összes alkatrészt kicsipegettem.

   Amire már csak az is komoly ok volt, hogy nemcsak gépfüleket találtam, de a bútorfüles dobozban néhány a képen láthatóhoz hasonló fadarabot is, amiről el nem tudtam képzelni, hogy miért ott vannak, mikor a többi meg itt. Mármint ezek egyértelműen ide kellenek, mégpedig az íróasztalokból még évtizedekkel ezelőtt a melóhelyen bútorselejtezéskor kicsent fiókokra.

   Ahogy itt a lomos pince ajtajában ácsorogtam, egyszer csak beugrott egy olyan papírdoboz képe, amiben még a melóhelyről hazahozott, amúgy persze mára már teljesen felesleges kulcsokat őrizgetem. A keresett doboz amúgy az oldalára állított nagy, barna, de legfontosabb tulajdonsága szerint üres papírdoboz mögötti polcon hevert, néhány tévéhez való játékgép társaságában.

   Némi üres dobozokkal történő dobálózást követően, a dögnehéz kulcsos dobozt sikerült a polc előtt ötletesen azonos magasságban meghagyott lomtorony tetejére áthúznom. Hogy akad-e benne TUTO lakat, azt persze csak akkor tudom meg biztosan, ha letúrok egészen a doboz aljáig.

   Mire fel megtettem, a keresett lakat azonban nem került elő. Ennyi kulcs amúgy két évtized alatt gyűlt össze. Mikor csoportvezető lettem, már amúgy is én lettem a kulcsok őrzője, akkor azonban még csak azokról a kulcsokról volt szó, melyekkel a környékbeli apróbb telefonközpontok ajtói voltak nyithatók. Idővel, mivel már amúgy is volt nálam néhány tucatnyi kulcs, az egyre újabb és újabb elosztókhoz pedig egyre újabb és újabb fajta kulcsok jöttek, a helyzet komolyan eldurvult.

   Mikor a lomos pincében az asztalra épített pult polcait néztem át, találtam két, épp az imént megnyitott kettes számú kupakos dobozba való alanyt. Bár a két hatalmas kupak helyretétele a pincékben kialakult kupleráj szintjén csak egy egészen kicsit javított, attól még megléptem, mondván csak el kell már kezdeni valahol. Mármint az idei rendrakós szezont nyitottam meg ezzel a tétellel.

   Mikor már ott tartottam, hogy mára ennyi volt, a keresett lakat ma sem lett meg, kiszúrtam az előtérben két, még mindig erősen vegyes tartalmú dobozt. Míg a jobb oldali, amúgy a néhai hűtőgépünkből származó fiók esetében tévedtem, hiszen abban csak kötözésre használt kábelek vannak, addig a bal oldali faládika tartalma annyira vegyes, hogy azt már eleve neki sem mertem állni részletezni. Mondjuk épp ezért reménykedtem benne, hogy abból kerül elő a nagyban keresett lakat, de persze nem...

   A munkakedvem újfent fejgerjedéséhez - megjegyzem meglepő módon - mindössze egyetlen semmittevéssel töltött napra volt szükség. A semmittevést persze nem úgy kell érteni, hogy csak feküdtem és néztem a plafont (bár voltak ilyen részek is), hanem úgy, hogy az időt serény gombnyomkodással töltöttem.
   A listát többször is átolvasva (amúgy kiszúrva benne a valószínűleg utolsó duplázott tételt), valósággal fájt, mikor a szemem a "hagyományos TUTO lakat" sorhoz ért. Valahányadik olvasásra aztán egyszer csak beugrott, hogy ha a TUTO lakat meg lett említve, s az emlékezetemben úgy él, hogy ott van valahol, pláne szem előtt, akkor olyan nincs, hogy az eddig megírt 2.000 szétszedtem cikkben ne lenne róla kép! Mármint egy olyan, amiről megbizonyosodhatok róla, hogy a lakat létét nem csak álmodtam, valamint remélhetőleg a fellelési helyével kapcsolatban is nyújt valamiféle hasznos információt, mire fel rákerestem a "lakat" szóra.

   Elsőnek ezt a képet találtam meg, ami hiába ábrázol egy TUTO lakatot, ha az a keresettnél eggyel nagyobb méretű. A másik tény ami igazán számit, az a lakat visszaadása. Mármint mikor az Ilonka néni Bandi bácsi páros pincéjét az új lakóknak visszaadtam, akkor - mivel ez volt az eredeti - egyben ezt a lakatot is.

   Az ebéd utáni alvást kihagyva, a pincébe visszatérve, nyitásképp erre a vödörre mozdultam rá. Bár úgy voltam vele, hogy ezt nagyon nehéz lesz megemelni, de őszinte meglepetésemre szolgálva vele, talán még egy kiló sem volt!

   Amúgy a kiborításával kapcsolatban is csak az akadályokat láttam, de mint az a képen látható, ez a fenntartásom sem volt megalapozott. Hogy akadt-e a kincsek között TUTO lakat? Nos nem, nem akadt.

   Cserébe megtaláltam apukám másik, alumíniumból szintén saját kezűleg öntött repülőjét. Ez a példány valószínűleg a modernizáció jegyében születhetett. Mármint míg a másik repülő még légcsavaros, addig ez már sugárhajtású. Miközben a jobbra lent látható két bigyóról simán kitalálható, hogy azok forgókondenzátorokhoz tartoznak, addig a jobbra fent látható csődarabról már csak nagyon kevesen tudják megmondani, hogy valaha mi célt szolgált. Amúgy a cső egy toldó, a régiféle, még fémből készült Bergmann csőhöz.

   Miközben a lakatot nagyon nehéz volt megtalálni (eddig ugye még elő sem került), a családi fotóarchívum már van annyira rendezett, hogy simán előkaptam belőle ezt a repülőgépet ábrázoló képet, amiről apukám a modelljét mintázta.

   A forgókondenzátorhoz való két apróságot egyből a helyére tettem, ami persze csak azért volt lehetséges, mert egyrészt már van a pincében forgókondenzátorok feliratú doboz, másrészt épp az előbb futottam át a feliratán, miközben amúgy egy "órák" feliratút kerestem. Mármint azért, mert az apró elmaradások a lakásban tizenkilencedik fejezetének keretében pótolni szeretném a szobai órára a piros másodperc mutatót. Már csak ez a mellékág is kiválóan megmutatja, hogy valami csoda folytán ma rengeteg témába álltam bele.

   Mivel a kacatok között talált lencse már alig fért oda a többihez, nyitnom kell számukra egy nagyobb dobozt. Na ezt azért nem most! Amúgy csak azért nem most, mert a nagyobb dobozt jelenleg nem tudnám hova letenni.

   Miután az átlátszó vödörbe a megmaradt tartalmat visszarakosgattam, meg persze az előbbi képen látható optikás dobozt is betettem a helyére, akkor menten kiszúrtam a forgatógombosat, mire fel mérgemben a vödröt újra kiborítottam, majd ami forgatógombot csak találtam benne, azt mind átrakosgattam ide. Hogy még véletlenül sem ez volt a főfeladat? Ez ugyan igaz, de mivel könnyű is volt, meg persze látványos is, végre nem unottan, hanem némi élveztem turkáltam.

   Mikor a forgatógombok tepsiből történő kicsipegetése közben megtaláltam ezt a blendét, képtelen voltam megállni, hogy újra elő ne vegyem az optikás dobozt. Ez szegénykém amúgy azért ilyen koszos, mert valaha - ki tudja mi okból - az asztal középső fiókjában lakott, ahová én ugye rendszeresen szemetelni szoktam.

   Hogy adok még egy esélyt az egyszer már látott, tövig akkor azonban kihúzni nem tudott záras kulcsos fióknak, arra mindjárt több okom is volt. Erre amúgy nagy szükség volt, mert csak a lakatért a sarokba lehet, hogy nem másztam volna vissza.

   Nyitásképp a fiókos szekrénytől jobbra eső telefonos témájú polcokat túrtam át, mégpedig a bükkfa lámpát felkutatandó, ami aztán meglepően gyorsan előkerült, bár a szokásos módon azonnal itt is felejtődött. Hogy mit keres az építőanyagos polcon két porszívócső, azt talán most leszel szíves nem megkérdezni. Amúgy én sem mertem feltenni magamnak a kérdést, mert féltem a keresetlen válaszomtól.

   Egy másik ok a sarokba történő visszamászásra az volt, hogy el nem tudtam képzelni, mégis hogy lehet ez a porszívó kék, mikor meg mertem volna rá esküdni, hogy piros! A porszívó alatt megtalált, amúgy vadonat új, csak a most hordottól eltérőn nem fekete, hanem világos színű nadrág csak amolyan bonusz találat volt. Mármint így nyárra egyértelműen a világos színű nadrág a jobb.

   Miután az egyéb irányú dolgaimat elintéztem, a fiókot azonban természetesen továbbra sem tudtam kihúzni, az útban lévő Tesla B100-as magnót az oldalánál fogva óvatosan felemeltem, majd feltettem a hátam mögötti kupac tetejére. Hogy a fiók dobozok mögötti tartalmához hozzáférjek, ahhoz persze ennyi nem volt elég, hiszen hiába jött ki a fiók a helyéről immár ennyire, illetve volt hely ahová a hátul lévő dolgokat a fiók aljáig történő lejutáshoz kirakosgathatom, ha egyszer ezt állva nem tudtam megtenni. Mármint nem ért le a kezem a fiókig, mire fel nagy bátran ráültem a porszívókra, mely tettemet a gépek barátságos recsegéssel reagálták le.

   A gyermekkoromban rengeteget olvasgatott Ezermester újságok hatásának köszönhetően, bármiből bármit meg tudok álmodni! Miközben a B100-as magnó műszerét egy lebutított monitor célú erősítőbe álmodtam bele, addig a potmétereit cseredarabnak egy B117-be. Mármint tettem ezt aközben, hogy épp nagyban a magnó újra felemelését tervezgettem, csak immáron a szűk helyen fordítva állva.

   Ez egy olyan nap volt, mikor mostanában tőlem igen szokatlan módon annyira felpörögtem, hogy nemcsak a lakat és a nadrág került elő, de a szatyorban már ott lapul a dobgép panelja, valamint egy víz alatti világítómodul is. Arról már nem is beszélve, hogy odakészítettem az ajtó mellé a Karcsi barátom által lefűrészelt szélű lemezjátszót, amit kisvártatva egy mágnestalpas antennával koronáztam meg.

   A csúcs amúgy az volt, hogy a lakatokat a tűzifás pincébe áthozva, azok nem maradtak a polc szélén napokra, hetekre, vagy akár hónapokra évekre, hanem még aznap rájuk vetettem magam. Arról már nem is beszélve, hogy miután az egyik lakatot kivégeztem, még a csapágyak körbefényképezésére is maradt erőm.
   Most, hogy a cikk háromnegyede már lement, konkrétan a lakatok előtúrásának történetével, így azt már pontosan tudjuk, hogy a lakatok honnan s mi módon kerültek elő, arra azonban nem találtam választ, hogy aznap mégis mitől pöröghettem fel, pedig ezt azért nagyon jó lett volna tudni.

   Mivel a két lakat belül úgy nagyjából egyforma (legfeljebb a lamellák számában térnek el), így nem volt nehéz eldönteni, hogy inkább a nagyobbikat, a jobban kézben tarthatót robbantom szét.

   Ennek a típusú lakatnak a gyári összeszerelés után a házát már csak azért is képtelenség normális módon kinyitni, mert a ház két felét nem valami oldható mechanikai elem, hanem pusztán a pontos illesztés, illetve a sajtolás tarja össze. Persze ha a másik oldalról hozzá lehetne férni a lakat belsejéhez, akkor ahogy be, úgy a hátlapot a ház másik feléből ki is lehetne sajtolni.

   Ez a fajta lakat a kengyelnek nemcsak azt a részét fogja meg, amit jobbra, konkrétan egyáltalán látunk (mármint a bevágásról van szó), hanem a másik, a belső szárát is, melynek végén a bütykök azért vannak, hogy a kengyel a helyéről a lakat nyitott állapotában se essen ki.

   Miközben egy szokványos hengerzárat fel lehet törni, pontosabban szólva némi trükközéssel (rezegtetés) egy nem hozzávaló kulccsal is ki lehet nyitni, addig egy ilyen lakatot csak letépni lehet. Ez amúgy - hiába van a lakat vasból - nem igazán kihívás, elég hozzá egy átlagos hosszúságú vizes törölköző. Egy vidéki kollégámtól láttam, hogy mikor a fürdőből kijőve azt látta, hogy a kulcsára, meg persze egyben a ruháira is rázárta az öltözőszekrény ajtajának lakatját, a törölköző csücskét a lakatra kötve, azt egyetlen jól irányzott rántással nyitotta ki. Ez valószínűleg azért sikeres lakatnyitási megoldás, mert a félliternyi vizet magába szívott törülköző a teljes belerántott energiát egyetlen pontban, egyetlen rövidke időpillanatban adja le. A hatást úgy kell elképzelni, mintha egy fél kilós, méteres nyelű kalapáccsal csapnék rá lendületből a lakatra.

   A kisebbik lakatot viszont ahogy van, mivel a belső felépítése azonos a nagyéval, egyben vágtam be a szemetesbe. Na itt a vége, fuss el véle! Akarom mondani jöhet a csapágyak fotózása, ami meglepő módon valóban megtörtént. Mármint itt és azonnal, ami tőlem tényleg szokatlan lendületre utal. Bár rá tudnék jönni, hogy mégis mi a csuda okozta ezt a szokatlan felpörgést...
   Amire viszont ha nem is azonnal, de mindössze néhány napon belül sikerült rájönnöm, az a keresett lakat helye. No nem arra jöttem rá, hogy hol van, illetve tulajdonképpen de. Mármint azt a TUTO lakatot, amihez csak egy kulcs volt, s valahol szem előtt tartottam (például a másik pincében a töröttek között), s ezért a látványa mondhatni beégett, Ildikó szomszédasszonynak ajándékoztam, mikor újradeszkáztam a pinceablakát. Vagyis megvan itt minden, épp csak a rettenetes tömeg miatt már egyre nehezebben emlékszem rájuk...