Van olyan (csak sajnos egyre ritkábban esik meg), mikor a nap végeztével szinte el sem akarom hinni, hogy azt a rengeteg feladatot mind én végeztem el, miközben persze olyan is (ej de még milyen sokszor), hogy a napi tevékenységemről - annak nulla mivoltán - nem tudnék számot adni. Ez a mai nap is majdnem az utóbbiak közé tartozott, csak aztán valahogy kiszúrtam a szerszámtartóban a cérnabontót. Hogy ehhez a semmi kis eredményhez mennyit kellett céltalanul magam elé bámulnom, azt a kérdést szerintem most inkább ne feszegessük...

   Kisvártatva az előszobai kulcstartóról lógó plüssöket is megláttam. Ezek ketten jelen esetben azon gondolatmenet kapcsán taroznak össze, hogy míg a 2022-es lomtalanítás alkalmával begyűjtöttem egy csomó plüsst (amúgy csak mint főképp a többi találat zörgés elleni kitámasztóját), addig (mint azt a cikk címe előre sejteti) az egyik békából (mosás előtt) ki kell vennem a belsejét. Bár ez nem feltétlenül szükséges, de szerintem jobb egy mechanika mozgatta békát a tartalma nélkül megfürdetni. Mármint nemcsak a békának, de még a mosógépnek is jobb.
   Mindeközben mint azt az óra kiválóan mutatja, mindjárt délután öt, miközben én a mai napon - természetesen némi szokásos gombnyomkodáson felül - még semmi hasznos tevékenységet sem végeztem. Amúgy továbbra sem csináltam semmit, épp csak elgondolkodtam rajta, hogy mit kéne még a pincébe a cérnabontón felül is magammal vinnem. Az persze egyértelmű, hogy az előszobai pulton látható, amúgy a pincei szerszámtartóba való két csavarhúzót és a csípőfogót, de valamiket még biztosan ezeken felül is magammal kellen vinnem. Miután megvacsoráztam, s a főtt kukorica csutkájának kidobásakor megláttam a teli szemetesvödröt, már tudtam is a választ!

   Hogy a pincébe történő lemenetelkor sem a szemetesvödör, sem a cérnabontó nem volt nálam? Ez ugyan igaz, de legalább a fogó és a két csavarhúzó révbeért. Ezek hárman amúgy azért voltak nálam, nehogy lomizás közben valami akadályba ütközzek. Bár a fogóra mintha nem lett volna szükség, a csavarhúzók azonban dolgoztak rendesen, mikor a rengeteg bútorgombot begyűjtöttem. Hogy mennyire rengeteget, illetve azt, hogy eleget-e, azt majd csak akkor fogjuk megtudni, ha egyszer tényleg nekiállok őket - amúgy a rózsaszín dobozok polcból történő kihúzását elősegítendő - felszerelni.

   Miközben a pince küszöbén billegtem, komolyan rezgett a léc, hogy mivel a cérnabontót odafent felejtettem, a plüssök sorsának rendezése helyett inkább valami nagyon egyszerűre, konkrétan a SATA fiókra megyek rá, ezt a tényleg nagyon egyszerű lehetőséget azonban nem szerettem volna ellőni. Mármint az ilyen tényleg nagyon egyszerű tételeket az olyan nehéz napokra tartogatom, mikor úgy érzem, hogy feltétlenül csinálnom kell valamit, azonban a bennem lévő csekély lendület okán tényleg valami nagyon könnyen letudható tételt szeretnék választani.

   Bár kezdetben úgy volt, hogy benyúlok a sámliért, s majd azon ücsörögve válogatom át a plüssöket (terveim szerint a szakadtak ahogy vannak, egyből repülnek át a szemetesbe), ez az akció azonban már csak azért sem sikerülhetett, mert miközben a sámlik a kép felső részén láthatók, addig jómagam az alsó szélén, az átléphetetlennek tűnő lomkupac ellenoldalán toporogtam, a szokásos módon valami elképesztően határozatlanul.
   A tulajdonképpen nem is olyan nagy (vigasztalja magát a szerző) lomkupac vagy úgy lesz feldolgozva, hogy valamelyik nap rámegyek, átválogatom, az elrakható tételeket elrakom, vagy úgy, hogy mielőtt ezt megtenném, előbb még letudom az olyan nagyobb helyet foglaló dolgokat, mint mondjuk vezeték nélküli billentyűzet, a morzsaporszívó, a Tünde tv, meg mondjuk a tévé mellett látható ismeretlen funkciójú szerkezet.

   Mikor idáig eljutottam (na ja, mekkora munka volt már a plüssök szatyorba történő betömése), s már épp kezdtem volna örülni az elért hatalmas eredménynek (jó nagy ám az a flamingós szatyor), hirtelen beugrott a tény (s ezzel persze egyből le is lombozott), miszerint a békából még nem került ki a belseje.

   Mely feladat már csak azért is megizzasztott, mert a békát mozgató mechanika a béka belsejéhez több helyen is hozzá lett varrva. Szerencsére kéznél volt az épp az előbb a pincébe visszahozott csípőfogó.

   Erről a látványról nekem az jutott eszembe, hogy a béka gyorshajtott, mire fel úgy megbüntették (seggbe b*aszták, csak ezt ennyire durván nem akartam leírni), hogy szegénykém egészben szarta ki a VIM-es dobozt.

   Épp mint ahogy ez a két baglyos ablakszigetelő is, ugyanis képtelen voltam eldönteni, hogy befér-e a plüssök mellé a mosógépbe. Ha úgy látom igen, akkor persze majd lejövök értük, hogy az összes koszos izé kimosását egyben tudjam le.

   Mivel a felhozott plüssök eredete nemhogy kétséges, de egyenesen a szemétből lettek kiszedegetve, épp csak a cipőmet rúgtam le, a szatyrot máshol már eleve le sem téve jutottam el vele a fürdőszobába, s a szatyrot még ott is egyből a kádba tettem, nehogy még kimásszon nekem belőle valami. A béka belseje persze nem lesz megfürdetve.

   Mikor már azt hittem, hogy megúsztam a további munkát, épp csak le kell szaladnom a mosógép dobjába még simán beleférő baglyos huzatfogókért, s már indíthatom is a mosógépet, akkor - mondhatni felvidításomra - egyből kiderült, hogy a díszpárna huzatából dől a toll. Mivel úgy volt egyszerűbb (tévedtem ismét egy nagyot), a varrás hiányának pótlása helyett inkább a tolltöltet szemétbe történő kifordítását választottam. Ez már csak azért is helyes választás volt, mert ugye a tolltöltettel a mosógépben valószínűleg nem történt volna semmi jó. Arról a rémes lehetőségről már nem is beszélve, ha a párna kiszakad, a tollak meg kiszabadulnak! Miután a díszpárna belsejét egy még üres szemeteszsákba átfordítottam, majd ha lassan is, de a szanaszéjjel szálldogáló pihéket összegyűjtögettem, ott volt még feladatnak az is, hogy a párna huzatának belsejéről az odakerült tollakat lehetőleg mind lekeféljem, miközben azok a fürdőkádba kerülnek. Mármint azért, mert ugye onnan azért mégiscsak könnyebb őket összeszedni, mint a hallból. Mint kisvártatva kiderült, ha lelocsolom őket vízzel, akkor meg pláne!

   Mikor a már meglévő plüssöket mosom (mármint a polcaimon lévőket), akkor mintha több szokott volna lenni. Miközben a kulcstartó fazonú apróságok kapnak funkciót, vagyis azokat a nyuszis papucs kivételével nem adom, épp mint a papucsért, Andi a süniért is bejelentkezett. A maradék megy a szomszéd gyerekeknek. Már csak azért is, hogy ne nálam foglalják a helyet.

   Én persze inkább annak a flamingós szatyornak az összehajtogatására mentem rá, amiben a plüssök a pincéből feljöttek, s amúgy szintén lomtalanításkor találtam. Bár az előszobai szatyortartó látványa a lelkemet mindig megelégedettséggel tölti fel, azonban a balra látható, mára már rég ki tudja mit tartalmazó alaplapos doboz, pláne rajta a könyvek, nos azok valahogy már nem.

   Valahogy úgy kéne csinálnom a dolgaimat, hogy nyitásképp ezek a nagyobb méretű tételek fogyjanak el, és majd csak a végén menjek rá az apróságokra. Ezt persze már írtam, és még fogom is néhányszor, hogy legyen esélye tudatosulni, különben még valami más sorrendet választok, aztán belezavarodok, nem érzem magam elég eredményesnek, mire fel nem leszek képes augusztus végére az összes frissen beszerzett kincsemet elpusztítani. Már ha egy ilyen békabelső bármiféle szempontból is kincsnek minősíthető.

   Mivel az alsó lemez a testhez képest elfordítható, ráadásul ilyenkor kihallatszik a dobozból a motorhang, a béka forog is. Vagy ha nem forog, akkor csak erre-arra mozgatja magát.

   Hiába longlife, idővel minden elem kimerül. Amúgy a teleptartó, valamint a béka fenéklemeze is úgy nézett ki, mint amit még sosem piszkáltak. Vagyis nyomkodták a gombját (ami amúgy az egyik lábban volt), míg csak működött, aztán kidobták.

   Mikor a kerek műanyag lap látványa kapcsán a nálam megszokott "ebből az izéből szerintem egyszer még lesz valami" szókombinációt kimondtam, mindjárt eszembe jutott, hogy valaha ezen gondolatmenetet követve telt meg a heverőm ágyneműtartója, megjegyzem zömében soha semmire újra nem hasznosított anyagokkal, melyek most, hogy már levittem őket, a pince mélyén foglalják az egyre csak fogyó helyet.

   Hogy a miniatűr hangszóró tönkrement, azért az a személy felelős, aki az apró membránt az előbb durván megnyomkodta. Meg persze alaposan benne vannak a dologban az ócska minőségű alkatrészeket gyártó kínaiak is.

   Miközben én csak a vezeték végét pluszban mechanikailag rögzítő ragasztópöttyöt (melegtakony) szerettem volna letépni, az hozta magával a vezetéket is. No nem mintha a drótot amúgy nem téptem, vagy forrasztottam volna le...

   Egy darabig még átszellemülten nézegettem az immáron zenei kíséret nélkül mozgó karokat, majd mikor az agyalásnak már valahol annál a részénél tartottam, hogy lehetne belőle csinálni mondjuk egy tálcalötyögtetőt (mármint a nyáklap vasklorid által történő marásának sebességére rásegítendő), nehogy még tényleg félremenjen a projekt, gyorsan eltettem a műszerzsinórokat.

   Mivel az előbb eltettem, most akaszthattam le a műszerzsinórokat újra, majd a tápegység feszültségszabályzó gombját tekerve megállapítottam, hogy ha nem hagyom abba a feszültség emelését, akkor a motor hamarost leég. Hogy ezt gyermekkoromban a pákatrafóról apró motorokat bőgetve hányszor játszottam el, arról csak a tönkretett elektromos meghajtású játékaim tudnának számot adni.

   Mikor az asztalon szétszórva heverő csavarokat a szokásos módon egy laza mozdulattal szerettem volna a vegyes tartalmú alkatrészes dobozba söpörni, meglepve tapasztaltam a doboz peremén történt fennakadást. Mármint ez az akció eddig talán még mindig sikerült (kivéve persze, mikor elrepültek a csavarok), csak a doboz pereme most valamiért nem az asztal lapja alá, hanem oktalanul rákerült.

   A maradványokat hosszasan bámulva, azon törtem a fejem, hogy mi lenne, ha azt mondanám, hogy sosem volt békám (amúgy persze már korábban is volt), s a maradványokat a szemetesbe söpörném. Mivel ezt nem tettem meg, a játékállat mozgató mechanikás cikkben utána kell nézzek, hogy ha a többivel sem, akkor azok hova kerültek. Mármint ezeket is oda kellene tennem melléjük, meg persze meg is kéne jegyezzem, hogy hol vannak. No nem mintha bármi esélyt látnék az újrahasznosításukra...

   A beteg hangszórót az asztalon található apró alkatrészes dobozba betéve, az itt látható meglehetős tömeg kapcsán majd még annak is utána kell nézzek, hogy mégis hol áll a bemutatásukról szóló cikk. Megnéztem. Három bigyót már sikerült innen elbontanom, de hogy a többivel mikorra leszek meg, nos azt most még csak jósolni sem merem!

   Épp mint ahogy azt sem tudom, hogy az előszobába halmozott dolgok a pincébe mégis mikorra fognak leérni. Ha nem leszek rest, akkor reményeim szerint még ma, azonban ebben a szokatlan sebességben most valahogy nem igazán bízom.

   Épp mint ahogy abban sem, hogy az ebéd utáni szundikálást követően a modern csengőreduktorra is rámegyek, pedig ez már csak azért is ildomos lenne, hogy felhozhassam a pincéből a pultra a következő adagot. Mert ugye ha valami nincs a szemem előtt (és sokszor még akkor sem, ha már ott van), úgy nem sok esélye van szétszedődni...