Miközben a minap annyira beindultam, hogy ha aprókat is, de zsinórban négy szétszedést is letudtam, mára olyan szinten fogyott ki belőlem a kraft, hogy azt még nézni is rossz volt! Épp mint ahogy ezt a kupacot is, mire fel úgy döntöttem, hogy kiválasztok belőle valami apróságot, ami ugye bármi legyen is az, mindenképp mínusz egy tételt jelent.

   Majd az immáron kábel nélküli töltőt odatettem a másik mellé, de csak azért, hogy majd legyen esélyem megmorogni, mikor a mobilom töltéséhez a kábelnélküli példányt sikerül a keskeny résből előkapnom.

   Bár komolyan kellett rajta törni a fejem, végül második lépésként egy még az előzőnél is egyszerűbb feladatot találtam. Mármint feltettem az órát a polcra, ami nemcsak azért volt helyes döntés, mert így már megint eggyel kevesebb valami van a pulton, hanem azért is, mert a maga hiányosságában még mindig szép faházas óra legalább eltakarja a nálánál kevésbé szép LED-es izzók dobozait, melyek amúgy csak azért vannak a polcon, mert a magnószalagok meghallgatása közben számukra felszabadított szobai fiók időközben megtelt.

   Nyitásképp a modern csengőreduktort és a régimódi párját vettem magam elé, csakhogy első ránézésre nem találtam rajtuk fogást. Mármint a fehér reduktort nézegetve, valamiért nem szúrtam ki rajta, hogy mi tartja össze, ezért ahogy volt, már raktam is vissza a pultra.

   Mire a közösítők végre elém kerültek, addigra a vérnyomásom - természetesen a szokásos kiadós ebéd hatására - már megint annyira megzuhant, hogy szó szerint mentem utána magam is.

   Az ugyan igaz, hogy annyi erőm még maradt, hogy visszategyem őket a pultra, csakhogy az is, hogy annyi kraft azonban már nem maradt bennem, hogy az amúgy a zsebemben hordott fényképezőgépet az előszobába kitegyem.

   Kimenni ugyan még kimentem az előszobába (bár a Kodak gépet nem vittem magammal), és még meg is állapítottam, hogy a mikrométerórát még mindig nem vittem le a pincébe, itt azonban végképp kicsúszott a lábam alól a talaj. Ráadásul ez igencsak sajnálatos módon nemcsak mostanra, hanem még az alvást követő további délutánra is vonatkozott. Bár azzal is el voltam maradva, de attól még kellemetlenül érintett, hogy csak régi elektronikai újságokat lapozgatni volt erőm.

   Na majd most, gondoltam másnap délelőtt, de csak annyi erő volt bennem, hogy legalább a mérőórát és az apró első lámpát a pincébe levigyem, és még ez az akció is csak a már nagyon időszerű szemét lehozásával összekombinálva sikerült.
   A másik lehozandó tétel amúgy nem a biciklire való lámpa lett volna, hanem a zsebemben már napok óta kajánul kuncogó mágnespáros, amit ha így haladok, talán sosem fogok a zsebemből a polcra kirakni. No nem mintha az a két mágnes annyira hiányozna innen...
   Innen konkrétan egy hatalmas lendülettel elkövetett rendrakás hiányzik, melynek keretében aminek már van, azt nyitásképp mind a helyére tenném. Ez szerintem az apró elmaradások a pincében 18. fejezetének keretében fog megtörténni. Már ha csak bele nem kombinálom a témát valamelyik rövidebbnek ígérkező szétszedős cikkbe, amiből szerencsére most rendesen el vagyok eresztve.
   Már csak ezen a ponton is látható egy SATA csatolófelületű fiók, egy pirosnak tűnő szögletes lámpa, valamint egy WayteQ GPS, amiből nekem valószínűleg csak az SD kártya kell. Az amerikáner felújítása mondjuk nem lesz egyszerű feladat. Már csak azért sem, mert ugye ahhoz előbb még újra teljes felületében járhatóvá kell varázsolnom a pince padlóját.

   Mivel azt a részfeladatot a legegyszerűbb meglépni, ebből a kupiból valószínűleg elsőként a rengeteg plüss átválogatására, majd a közülük érdemesnek találtatottak kimosására mozdulok rá. Mármint a plüssrengeteget jórészt azért hoztam el, hogy kitámasszák a bicaj kosarában, vagy a kormányról lógó szatyorban a rázkódásra és rugdosásra érzékenyebb kincseket. A jobbra bújócskázó nagy békában mondjuk van valami elektronika, így annak beszerzése kettős célzatú volt. Mindeközben a jobb szélen látható bordó terítőé is, abból ugyanis lehet, hogy az alul középen látható lábtartó borítása lesz. Már ha csak végül mindkettőt el nem tüzelem...
   Miközben botorul azt gondoltam, hogy a másodikról lemenni, majd feljönni című feladat annyira átmozgat, hogy attól legalább annyira beindulok, hogy legalább a két semmi kis közösítő felboncolását letudjam, ez természetesen már megint nem így lett. Végül még arra is lusta voltam, hogy mozizzak, pedig ahhoz csak ülni kell és nézni. Másnap reggel meg azért nem álltam neki a két apróság szétszerelésének, mert volt egy csomó megírandó cikk, amit ugye csak frissen lehet csinálni, és még úgy sem lesz a mondanivalóm valami összeszedett.

   Harmadnap reggelre, a lehetőségek felhalmozott tárházát szemlélve, bár rezgett a léc, hogy a félig már szintén megírt békabelső boncolását választom, csak aztán ahogy szoktam, már megint a könnyebb ellenállás irányába mozdultam el.

   Miközben az apró dobozok azonos célra szolgálnak, már csak az árnyékoltsága okán is a jobb oldali változat tűnik korrektebbnek. Az olvasható feliratairól már nem is beszélve!
   Ezek a dobozkák amúgy arra a célra készültek, hogy a már koax bemenetű tévékre úgy lehessen rádugni a már meglévő VHF és UHF sávú antennát, hogy azok ne zavarják egymást. Mivel a dobozok passzívak, így minden további nélkül használhatók akár fordítva is, mondjuk egy olyan régifajta tévéhez, aminek még külön UHF és VHF bemenete van, miközben a lakótelepi falban csak egy koax aljzat. Ez utóbbi célra mondjuk egy másik fajta dobozka szolgált, amiből két kábelt állt ki a tévé számára, a végeken banándugószerűségekkel, miközben a bemenete egy szem koax aljzat volt. Ilyet mondjuk nem tudok mutatni, de ha még néhány évig lomizok, akkor itt kérem bármi megtörténhet!

   Visszatérve a már nem érintkező dugóra, a belefutó koax kábel belső erét egy laposcsőrű fogóval teljesen kiegyenesítve, az a dugóba még annak ellenére is bedughatatlannak bizonyult, hogy egy bonctű hegyével próbáltam neki csinálni némi helyet. A körülményekből arra következtettem, hogy ebből a kábelből a csatlakozóba sosem jutott át a jel.

   Míg az előbb látott doboz fémből van, vagyis árnyékolt, addig a kerekded műanyagból, vagyis nem árnyékolt. Ezt a típust (vagy valami egészen hasonlót) ha csak érintőlegesen is, de az UHF szobaantenna kapcsán egyszer már mutattam.

   Bár rezgett a léc, hogy maguk a közösítők is ide, vagyis a lakásban található antennás dobozba kerülnek, végül csak a dugót tettem be, de csak mert hosszú perceken át töprengve sem tudtam okot találni rá, hogy miért legyenek idefent.

   Mivel az előző képen jobbra fent látható merevlemezek elhelyezése egyszerűbb feladatnak tűnt, mint bármit szétszedni, gondoltam rámegyek arra, majd az említett helyszíntől kicsit jobbra s felnézve menten kiszúrtam, hogy az IKEA fiókos egyik rekeszén még nincs felirat. Mikor kiderült, hogy tartalma viszont van, vagyis már megint lyukra, pontosabban szólva egy már belakott lyukra futottam, mondhatni nem kissé szomorodtam el. Mármint tényleg nagyon lelombozó, hogy az évek óta helyteremtési célzattal futtatott mókolásaim ellenére még mindig ott tartok, hogy nincs a hallban egy talpalatnyi, akarom mondani néhány vincseszternyi hely.

   A megoldás mondjuk már közeleg, épp csak rá kellene mennem a hallban amolyan utolsó mohikánként valamiért mindmáig megmaradt felesleges tárgyak eltűntetésére. Például ha végre letudnám a három középmechanikás videót, akkor velük együtt repülnének a kazetták is, s mindjárt lenne a polcon egy nagyarasznyi hely. Amennyiben a BRG MK-29-es magnót rombolnám szét, akkor meg ugye háromszor annyi! Mármint abból a magnóból három is van, ami aztán tényleg értelmetlen helypazarlás. Mondjuk az sem volt valami értelmes tőlem, hogy miközben a szobácskámat kéne rendbe raknom, eljárok lomizni, s a frissen begyűjtött kacatokkal foglalkozom...