Miközben a villanyrezsó még nem lett szétszedve, a hangfalpáros már igen, valamint a képen szinte nem is látszó mikrométeróra is. A piros fúrógép viszont hiába esett át a szétszedésen, azt még nem vihetem vissza a pincébe, azon ugyanis előbb még mindenképp el kellene végeznem egy a használatba vehetőségéhez nagyon is fontos kísérletet. Mindeközben a hangfalak tetején elhelyezett fagyis dobozban a szovjet autós lámpa maradványa bujkál, ami amúgy a kukába való.
   Mivel a szokásos ebéd utáni kajakómában még abba az amúgy rém egyszerű kérdésbe is lazán sikerült belezavarodnom, hogy mi az amit már levihetek, s mi az amit még nem, inkább visszatértem a hallba, mielőtt még valamit összekeverek.

   A csapágyat már megmutattam, a zsanéros cikk végéről viszont még mindig hiányzik egy videó. A dobgép panelját pedig még mindig nem támadt kedvem feléleszteni, mire fel nagyon úgy nézett ki, hogy itt sem fog történni semmi, maximum tényleg elalszom.

   Bár kezdetben úgy volt, hogy közös beleegyezéssel tényleg eldőlünk aludni, Andi végül mégis inkább locsolni akart a kertben, mire fel magam is lementem, hónom alatt a két hangfallal, zsebemben a mikrométer órával, mondván olyan nincs, hogy ma legalább ezt a két tételt oda ne tegyem a helyére. Erre fel a két hangfal mintha csak kötelező lett volna, úgy maradt kint a folyosón!

   Bár erősen rezgett a léc, hogy miközben a párom locsol, én bealszom a szomszéd által a kertben elhelyezett hintaágyban, de végül mégis inkább úgy döntöttem, hogy míg Andi hordja a vizet (de csak mert a slagot még nem csináltam meg), addig én rámegyek a 2022-es lomtalanításkor begyűjtött kacatok rendezésére. Ez mondjuk valószínűleg még nem mind, mert még hátravan a lomizásból két nap, mikor is ha elmegyek itthonról, olyan nincs, hogy valami kincseket haza ne hozzak, pedig igazándiból az volna jó, ha nem tenném. Vagy inkább az, hogy lomtalanításkor már eleve ki sem dugom itthonról az orromat! Persze ki tud ellenállni ennyi kincsnek? Mert én ugyan nem! Kezdetben úgy volt, hogy tényleg pakolni fogok, ezt az amúgy nagyszerű tervemet azonban olyan gyorsan adtam fel, hogy azt akár még tanítani is tudnám!

   Ha már lúd, akkor legalább legyen kövér alapon, ennél konkrétabban pedig azért, mert ugye nehogy már megint az legyen, hogy ha az óra boncolásához nincs kedvem, akkor a megszokott módon ismét ne csináljak semmit, nemcsak az órát hoztam fel, de egy szenzoros villanykapcsolónak tűnő valamit is, ami mellé lazán odacsaptam egy modellrepülő propellerét, egy modern csengőreduktort, és még két VHF - UHF közösítőt is, mondván ennyi kacatból olyan nincs, hogy a bámulásuk közepette egyikhez se támadjon kedvem. Te, hogy ez a kedvetlenség milyen gyakran megesik velem...

   A kép nemcsak azért kapta a "nem akar" címet, mert az óra sajnos "nem akar" elindulni, hanem azért is, mert "nem akar" fényképezkedni sem. Ez a kép is csak úgy sikerült, hogy háttérül a fürdőszoba ajtaját választva, második lépésként bedugtam az óra alá egy A3-as papírt.
   Amúgy ezen óra megszerzése kapcsán átkozott meg a ki tudja honnan mégiscsak előkerülő cigányasszony, mondván folyjon ki a szemem. Mármint ez az óra csak úgy egyszerűen hevert az út szélén, miközben a környékén senki sem volt, mire fel szerintem joggal gondolhattam úgy, hogy én találtam meg előbb, csak ugye az átkot hallva mégsem. Mivel az óra akkor már nagyban a bicaj kosarában hevert, én meg már továbbgurultam, nem adtam vissza. Miközben nagyon merem remélni, hogy a cigányasszony átka nem fog, az óra sem. Mármint a kopottságához képest tiszta, sehol sem ragad. Ez persze nem minden lomtalanításkor talált holmival van így. Például találtam egy egészen jópofa, bár a keresettnél kissé nagyobb méretű hangfalat, ami hiába fért volna fel a csomagtartóra, annyira koszos volt, hogy inkább veszni hagytam, pedig senki sem ült rajta!

   Bár nem vagyok egy órás típus, de attól még meglepett, hogy sosem láttam ilyen különös fazonú órát. Hogy nincs benne ébresztő funkció, az még csak hagyján, de még időbeállító gombja sincs!

   Az mondjuk igaz, hogy mivel az órának nincs fedett eleje, mármint a mutatók teljesen szabadon vannak, így az idő az óra mutatóit közvetlenül mozgatva is beállítható.

   Remélem csak annyi a baj, hogy mondjuk a mutatók mögött bement egy csomó por, s az óra attól állt meg. Hogy ez biztos nem így van, azt már csak az is kiválóan mutatja, hogy az óra felhúzója konkrétan megmozdíthatatlanul túlhúzott.

   Hogy leesett róla egy fogaskerék, az azért nem jelent gondot, mert az csak a kismutatót tartja. Azt majd egyszerűen csak vissza kell tenni a központi tengelyre. Leesni amúgy azért eshetett le, mert a felcsavarozott nagymutató tartja, amit ugye már korábban levettem.

   Bár felhúzás irányban tényleg megmozdíthatatlan volt, az ellenkező irányban szépen leforgott. Ahogy itt ücsörögtem, s bávatagon bámultam a felhúzót, az jutott eszembe, hogy ezt valaha Bandi bácsi minden este nyolckor, közvetlenül a híradó után mindig felhúzta, azt most már hogy meg van már halva szegény. Persze lehet, hogy Aranka néni volt, s reggelente húzta fel, ami mondjuk az idő monoton múlását tekintve olyan mindegy.

   Miközben a rugót felhúzott állapotban megakasztó horgonyt kioldottam, sikerült az órát olyan szerencsétlenül fognom (vagy csak a hirtelen leforgó rugó okán elugrott a kezemben), hogy az egyik fogaskerék a bal középső ujjamat mint valami apró körfűrész tárcsája, úgy trancsírozta szét. A bőrömtől elütő színű rész szerintem a körmöm.

   Némi hideg vizes öblítés, majd a felesleges maradványok letépése után a helyzet bár rémesnek tűnik, azonban sem lüktetés, sem egyéb fájdalom nem jelentkezett. Ez vagy annak köszönhető, hogy a bőr alatt az idegek is sérültek, vagy annak, hogy mióta van fogam, mindig is tövig rágtam a körmeim, így készítve fel magamat erre az egyáltalán nem várt eseményre. Még tiszta szerencse, hogy nem a szemem folyt ki, mint ahogy azt a cigányasszony kívánta...

   Manapság ha valaki egy gyerek kezébe merne nyomni egy még mechanikus rendszerű órát, a rengeteg apró hegyes és fogas alkatrészével, tán meg is köveznék érte! Már nem úgy értem, hogy én vagyok a gyerek. Amúgy persze igen, csak nem most (á dehogy...), hanem még néhány évesen kaptam rengeteg döglött vekkert a szomszéd Bor bácsitól, aki amúgy a Szatmár utcában lakott, s a környék órása volt. Vagy ha nem ott, akkor valahol máshol volt órás, de ott lakott a szomszédunkban.

   Hiába reménykedtem benne, hogy ez két különálló alkatrész, sajnos igenis, meg nem is az. Mármint a réz fogaskerék természetesen nem egy anyag a vasból készült tengellyel, a vas tengely azonban egyetlen darabból áll. Bár úgy lett volna az igazi, ha a fogaskereket a tengelyről leszerelem, majd a tengelyt anélkül egyenesítem ki, ez azonban több okból sem volt járható út.

   Az ujjamból leszelt rész hiányát hosszasan bámulva, azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen még olcsón megúsztam. Mármint mennyivel jobb ez így, mintha tényleg a szemem folyt volna ki. A szétázott részek mondjuk csak a kötés, amúgy egyszerűen csak két tapasz alatt álló víztől keltkeztek. Mármint a seb gyógyítására mindössze azt a bevált náci módszert vetettem be, hogy a sebesült ujjamat minél sűrűbben, minél forróbb vízben mostam meg. Mivel erre külön nem figyeltem, a csoronkáló vértől szegény kéztörlő most nagyon cefetül néz ki.

   Egy miniatűr esztergapadba fogva, az innen nézve alsó részbe belefúrva, pótolni lehetne az onnan hiányzó csapot. Ez persze ma már - a rengeteg olcsón elérhető óra korában - egy annyira értelmetlen feladat, hogy menten elkezdtem rajta törni a fejem, hogy a házilagos eszközeimmel mégis mi módon tudnék a fogaskerék kellős közepébe belefúrni. Miután kiálmodoztam magam, elkészítettem az alább látható, szinte teljesen értelmetlen videót.

   Aminek hiába nincs semmi értelme, attól még valahogy olyan jó nézni, amint az ujjamat durván felsértő óra mechanikája az asztal lapján a számára különös mozgás hatására értetlenkedve kóricál.

   Bár az óra lábának még csak esze ágában sem állt csak úgy egyszerűen magától kiesni, némi erőltetés hatására azonban már hajlandó volt megmutatni, hogy az előbb még mi tartotta össze.

   Szerintem az előszobában kialakulni látszó kupihegy úgy lesz letudva, hogy az óra már semmire sem jó mechanikáját majd valamelyik nap a propellerrel, valamint a háttérben megbúvó mikrométerórával együtt leviszem, és a zsebemből még az ott már hosszú napok óta hordozgatott mágnespárost is kirakom.

   Mikor a nagyszerű terv ízlelgetése közben az előszobából a hallba lassacskán visszatértem (ez amúgy jó ha három méternyi távolság lehet), s ott az óra fa házát megláttam, arról azt gondoltam, hogy az első hidegebb őszi napon el lesz tüzelve. Mármint ebből kifolyólag a pincébe semmi értelme sem lenne levinni.

   Mivel az előszobában felhalmozott cuccokat viszont nagyon is lenne értelme lemenni, ezért a szokatlan sebességemen csodálkozva felkaptam őket, majd a pince folyosóján hosszan ácsorogva, az azóta is ottfelejtett hangfalakra csodálkoztam rá.

   Bent a pincében pedig először azon csodálkoztam el, hogy az amúgy valaha főképp hatalmas magnók tárolására szolgáló szekrény ajtaja épp teljesen szabadon kinyithatónak bizonyult, másodjára pedig azon, hogy a hangfal a többi kincsemhez még simán odafért.
   Itt aztán a szokásos toporgás következett, miközben elmém maradványában azt próbáltam meg lefuttatni (megjegyzem újra és újra eredménytelenül), hogy az itt kialakult szörnyű kupiból mégis hogyan lesz a végén mégiscsak valamiféle rend.

   Mikor a fiókos szekrény egyik füléről a minap leakasztott mágneseket megláttam (lásd őket a kép alsó szélén fényeskedni), mindjárt rájöttem, hogy miért nem tettem ki őket a másik pincében a zsebemből. Mit ne mondjak, mostanában valahogy még a szokottnál is szétszórtabb vagyok, a mindenféle kincseim ezzel megegyező helyzetéről már nem is beszélve!

   Távoztomban a pince folyosóján ácsorogva, először arra a barna pulóverre csodálkoztam rá, amit még valószínűleg a Réka szekrénysorhoz lomtalanításkor beszerzett üvegek épségben történő hazaszállításának érdekében szereztem be, majd azokra a jégkrémes dobozokra, melyekről a múltkor azt hittem, hogy már rég kidobtam őket. Utóbbiakból amúgy akad egy másik toronnyal a tűzifás pincében is. Az mondjuk igaz, hogy vagy egy évig alig jártam erre, de attól még valahogy annyira fájó, mikor a saját cuccaimra ennyire rácsodálkozom...

   Erre a kupacra mondjuk nem igazán csodálkoztam rá, hiszen ez friss gyűjtés, és még fog is hozzájuk jönni, ha esténként továbbra is eljárok lomizni. Mondjuk a 2022-es zuglói lomtalanításból ekkor már csak néhány nap volt hátra, amit ha szerencsém lesz, akkor elmos az eső. Mármint akkor megúsztam ennyivel.
   Ahogy itt álltam, s épp nagyban a mindenféle kacatok rendezésével voltam elfoglalva, mely projekt természetesen most még csak a fejemben futott, egyszer csak óvatlanul kinéztem oldalra.

   Hogy a méretük nagyjábóli azonosságát megmutató fénykép elkészítésének okán mindkét órát fejjel lefelé tettem oda magam elé, az vagy a szokásos ebéd utáni kajakóma, vagy pusztán az általános elmeállapotom következménye volt.