Mikor a szombat délutáni időpontnak végre sikerült bennem tudatosulnia, menten rájöttem, hogy mint megannyi másikkal, úgy még azzal a pusztán magamnak tett ígéretemmel, illetve annak teljesítésével is adós vagyok, hogy a 2022-es lomtalanításkor beszerzett rengeteg kacat közül hetente egy nagyobb darab tételt is elpusztítok, nehogy az legyen, hogy ezek mind augusztus végére maradnak, aztán a szokásos módon ki tudja miért ne legyen hozzájuk kedvem. Ennek hatására úgy döntöttem, hogy most azonnal elveszek közülük egyet. Bár rezgett a léc, hogy a mai boncalany a fizikailag legnagyobb méretű tárgy, vagyis szegény Videoton Tünde tévé lesz, végül mégis a legkoszosabbat, vagyis a Philips morzsaporszívót választottam.

   Ezt a masinát nemcsak azért hoztam el, mert mindig is szerettem volna kipróbálni, hogy egy ilyen kis akkumulátoros izé mennyire szív, hanem azért is, mert szép. Arról már nem is beszélve, hogy mikor próbaképp bekapcsoltam, egyből elindult benne a motor, mely történésnek egyértelműen sikerült ellensúlyoznia (már csak azért is, hiszen itt van előttünk) a porszívó meglehetős koszosságát, ami miatt nem sok híja volt, hogy visszadobom a gépet a szemétkupacba.

   Az interneten a gép típusára rákeresve, mindjárt több dolog is kiderült. Egyrészt a Wet & Dry nem elírás, ugyanis ez a porszívó a leírása szerint nemcsak a porral, de a nedvességgel is megbirkózik. Aztán a töltő tönkremenetelére panaszkodó egyik, a géppel amúgy elégedett vásárló elárulta, hogy egy sehol sem kapható 8,5 V-os és 300 mA-es töltőre lenne szüksége. Ez az adat akkor fog jól jönni, mikor majd a porszívó akkuit már a lakásban apukám labortápjáról akarom feltölteni.
   A nedves / száraz porszívóról nekem az a kedves (de csak mert nem velem esett meg) történet jutott eszembe, amit az egyik kollégám a Balatonkenesén tartott értékesítési tanfolyamot követő esti traccsparti kapcsán mesélt. Ott annyi hülyeség hangzott el, hogy abból Moldova György simán megírt volna egy komplett novellás kötetet! Már ha időközben nem halt volna meg. Szóval az úgy volt, hogy a kolléga barátnője, valamint annak két másik barátnője annyira főztek valamit, hogy közben a konyhában néhány dolog kiborult. Egy hagyományos rendszerű, még porzsákos porszívónak már a víz is megártott volna, az étolajtól azonban végképp feladta. Mármint az apró olajszemcsék úgy belenőttek a motorba (gondolom a szintén apró szemű porral összeállva, ami az olajtól szétázott zsák miatt jutott be), hogy az a következő bekapcsolásra már eleve el sem indult. Persze a lányok csak néztek riadtan, hogy ez nem egy olyan nedves száraz rendszerű porszívó? Most már semmilyen...

   A porszívóból kiszóródó meglehetős mennyiségű koszt komolyan megvizslattam, de úgy néz ki, hogy nem mozog benne semmi. Mármint a lakásba semmiféle apró állatot sem szeretnék felvinni. Elég volt nekünk, mikor egyszer nem akác, hanem valami másféle tűzifát hoztak (valószínűleg tölgyet), amiből aztán a lakás melegében egész télen át zsinórban keltek ki a bordóhátú cincérek.

   Hogy egy morzsaporszívó nem tiszta környezetben dolgozik, az szerintem már csak a nevéből adódóan is egyértelmű, de attól azért még lehetett volna a konyha egy kicsit tisztább is. Ha abba a nyilvánvaló ténybe belegondolok, hogy ezt a ragadós mocskos izét a konyhában bármin tologatták, engem valóssággal kiráz a hideg! No nem mintha a mi konyhánk annyira tiszta lenne...

   Az milyen ügyes fogás már, ahogy az akkupakk az íves nyélben elkanyarodik? Mindeközben a helyet bámulva, számomra nagyon úgy tűnik, hogy a beépített típusokhoz képest három nagyobb akku is befért volna.

   Most az következik, hogy amit csak érek, azt mind alaposan megtisztogatom a jobbra látható porecsettel, majd ha nem keresek számukra szatyrot, akkor az összetevőket így tepsistül viszem fel.

   Mivel a mai napon a pincében nemcsak a morzsaporszívóval foglalkoztam, hanem egy csomó más aprósággal is, mely témák nem ebbe a cikkbe, hanem az apró pincei elmaradások tizenkilencedik fejezetébe fognak bekerülni, ezért mikor ezeket a képeket már odafent a lakásban szétválogattam, akkor komoly okom volt a rengeteg apró részprojekthez tartozó kép szétválogatásába belezavarodni. Már csak azért is, mert míg a képsor a cipőm megragasztásával indult, míg a ragasztó száradt, belecsaptam mindenféle rendezkedésekbe, majd idővel visszatértem a cipőre. Ez a kép az anyám által a telekről hazahozott amerikáner melltámaszáról azért készült, mert a balra látható görbe részt szerettem volna kiegyenesíteni, csak ugye a pince padlóján mondhatni tobzódó kupitól nem fértem hozzá a baltához és a favágórönkhöz. Hogy azt a vastag vaslemezt apám mégis mivel görbíthette el, arra ugyan vannak ötleteim, tudni azonban tényszerűen nem tudom, hogy valóban téglákat feszegetett-e ki vele a falból.

   Mivel a porszívó szétszedése után még bőven maradt bennem lendület, amit gondolom a pince hűvöse hívhatott elő, az előtérbe kitett, a lakásba felviendő dolgokra jobb lett volna ha rátűzök egy "itt ne hagyj" feliratú hatalmas cetlit.

   Mikor ezzel a nem különösebben gusztusos feladattal végeztem, botorul azt gondoltam, hogy már csak annyi a dolgom, hogy az alkatrészekről a vízcseppeket lerázogassam, majd az éjjeli huzatban történő száradást elősegítendő, áthelyezzem őket a virágállványra.

   Miközben a virágállványon (megjegyzem napok óta) száradó alkatrészek zöme a három hármas elosztó című cikkhez tartozik, addig az apraját épp csak össze kell raknom, aztán már mehetnek is le a pincébe. Kivéve mondjuk a kismegszakítót, ami kapni fog egy saját cikket. Mindeközben a polc alatt bujkáló palántázóban ha kiszárad végre a föld, azt átszórom egy cserépbe, amibe átültetem azt a fenyőszerű növényt, amit a párom a kertbe valamiért még mindig nem ültetett ki. Az átültetés akadálya amúgy természetesen még véletlenül sem az, hogy a palántázó apró rekeszeiben még nedves a föld, mert az már porszáraz, hanem az, hogy szó szerint nem találom azt a cserepet, amit lomtalanításkor direkt erre a célra gyűjtöttem be. Egyszer ezekből a megkezdett projektekből kikeveredek, pezsgőt fogok bontani!

   Miközben a virágállvány meglehetősen rendezetlen képet mutat, a helyzet az asztalomon sem sokkal különb. Mármint a kicsi fehér tápegység is már napok óta várja, hogy rávessem magam. Biztos lesz róla vagy húsz kép, aztán annak függvényében, hogy él-e még, vagy a pincébe, vagy a kukába kerül.

   Mivel a már megszáradt alkatrészeket az asztalra szó szerint nem volt hova átvigyem, így azok visszakerültek az apró fiókba, a porszívó alkatrészeit pedig a száradás idejére a felszabadított helyen rakosgattam szét.

   Komolyan mondom, már annyira várom, hogy végre felhozhassam a következő adagot, hogy akár még az is elképzelhető, hogy az idehalmozott kupira holnap reggel egyből rámegyek, s ahogy van, az összes apróságot zsinórban letudom. Annyira felpaprikáztam magam, hogy csak gyűjtöm és gyűjtöm a sok kis kacatot, de haladni nem haladok velük...

   Hogy menten kimentem a konyhába, ahol is felaprítottam száradni egy kisebb adag csípős paprikát. Ez amúgy az idei termés eheti része. Mármint szinte minden héten beérik belőle a balkonon ennyi, ami az én növénytermesztési hozzáértésem függvényében egy valóságos csoda!
   Ha már szóba került a csoda, akkor itt említeném meg, hogy ha holnap reggel tényleg a rengeteg apróság körbefényképezésével nyitok, nos az aztán - magamat ismerve - valóban csoda lesz!

   Mikor reggel felkeltem, de azért nem teljesen, még az ágyam végében ücsörögve, a porszívó belsejét bámulva, megpróbáltam a mai feladataimat az agyam maradékában valami értelmes sorrendbe rendezni.
   Az biztos, hogy mielőtt a porszívót összeraknám, előbb még feltétlenül le kell mérnem az áramfelvételét. Mármint nem a töltését, hiszen azt mutatja a tápegység műszere, hanem közvetlenül a motorét. Mikor már épp kezdtem volna magamat sajnálni, hogy ehhez, mármint az áramkör megbontásához elő kell vennem a pákát, gondoltam előbb iszok egy kávét, hátha van a pákázásnál egyszerűbb megoldás is, épp csak az így még félálomban nem jutott eszembe.

   A kávéval teli bögrével az előszobában megtorpanva (vagy már eleve olyan lassan mozogva, hogy a haladásom fel sem tűnt), kiszúrtam egy a villanyrezsón elhelyezett cipős dobozt (ebben jöttek fel tegnap délután a porszívó alkatrészei), amit arra a célra fogok újrahasznosítani, hogy ezentúl abban gyűljenek a pincébe leviendő dolgok. Most mondjuk csak egy vezeték nélküli csengő csengőrésze várja a levitelt, csak ugye szokott az úgy lenni, hogy az előszobában ennél jóval több dolog is van. Bedobozolva persze nemcsak egyszerűbb őket levinni, de még a rendetlenség látszatát sem keltik. No nem mintha kényes lennék az ilyesmire...
   Kisvártatva, valószínűleg a kávé hatására (vagy mert még nem emelte meg a vérnyomásomat), az jutott eszembe, hogy a ház lakóiban idővel fel fog merülni a kérdés, miszerint: Mikor találkozunk, vajon miért van mindig Géza hóna alatt egy cipősdoboz? No nem mintha bárki is odafigyelne rám...

   Amennyiben a mai nap délelőttjén kihasználom az éjjel érkezett hidegfront okozta durva lehűlést, illetve az általa előállt kellemesebb munkakörülményeket, akkor remélhetőleg nemcsak ezt az egy cikket fogom befejezni, hanem egy csomó másikat is. Mármint legalább azokat, melyeket már megkezdtem, amire amúgy már nagyon is komoly igényem van. Mármint arra van igényem, hogy végre lássak valami projektet a befejezéséig eljutni, ne csak azt, hogy hol ide kapok, hol meg oda, de valahogy semmi sem akar befejeződni.

   Hogy az arcomba bedöntött fél bögre kávé, vagy inkább a kellemes hűvös eredményezte, az mindegy, hiszen a lényeg az, hogy rájöttem, nem kell a motor lábáról az egyik vezetéket leforrasztanom. Mármint a porszívó egyáramkörös kapcsolóját az árammérővel elég volt csak áthidalnom, és már láttam is az értéket, no meg hallgathattam a zúgást, míg az akkuk annyira ki nem merültek, hogy megint jöhetett a töltés. Mit ne mondjak, az akkuk nem bírták valami sokáig. A közel hat amperes áramfelvétel meg egy kicsit sok hozzá, hogy a morzsaporszívót - mint mondjuk a motoros söprűt - valamelyik labortápról járassam.

   Miután a porszívó belsejét a billentyűzet helyére betoltam, kiadtam magamnak az utasítást, miszerint míg ezt a rengeteg betűt meg nem írom, a székemből még csak fel sem kelhetek! Ennek persze kisvártatva keresztbetett, hogy ma takarítós nap van, elfogyott a bögrémből a kávé, és még a virágállványon elhelyezett porszívóalkatrészekre is rá kellett néznem, nehogy még a végén az legyen, hogy a témát elhalasztandó, valahol megállt bennük a víz.

   Miután már minden apróbb munkát letudtam, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem tovább szaladgálni, hirtelen felindulásból elhoztam a virágállványról az ott már napokkal ezelőtt megszáradt alkatrészeket. Mikor a porszívó belsejét próbából bekapcsoltam, azt tudakolván az akkumulátoroktól, hogy maradt-e bennük a motor elindításához elég áram, nos akkor síri csend fogadott.

   Szerencsére nem az akkuk adták meg magukat, hanem csak a már eddig is bizonytalanul működő kapcsoló gondolta úgy, hogy most aztán már tényleg nem vezeti tovább az áramot.

   A kétállású váltókapcsoló jelen esetben úgy van bekötve, hogy az akkuk egyik lábát hol a motorra kapcsolja, hol a töltőcsatlakozóra, ezzel gátolva meg, hogy még a fali tartóban se tudjuk az amúgy gyenge töltőről járatni a motort. Pontosabban szólva a motor szinte rövidzárjával leégetni a töltőt. Mindeközben a jobbra látható, egy ilyen apró kapcsoló esetében szokatlan műanyag burkolatra azért van szükség, hogy a kapcsolóba ne tudjon bejutni a por.

   A hatalmas rugó pozícióját megtalálni mindössze néhány pillanat műve volt. Természetesen az a néhány pillanat azzal telt el, hogy értetlenkedve bámultam magam elé, ezt azonban a világ minden kincséért sem lennék hajlandó elárulni!

   Mivel a készülék felépítése egyrészt kifejezetten logikus, másrészt az alkatrészek elhelyezésének az eredeti megoldáson felül nem igazán vannak más verziói, így a porszívó pikk-pakk újra összeállt. A motor melletti akkut mondjuk tövig beletoltam a fehér műanyag tartójába, amit az eredetei állapot szerint nem kellett volna, de a gép háza ettől még szerencsére hagyta magát összeilleszteni.

   Hogy a port tartó átlátszó előtétet rögzítő részt pótolnom kell, az persze már csak akkor ugrott be, mikor a ház már rég össze volt csavarozva. A "rég" úgy értendő, hogy a már összerakott porszívót sokáig forgattam kezemben, miközben nem értettem, hogy miért esik le róla folyton az eleje.

   No de mit nekem fúrni a burkolatba két lyukat, mikor kéznél a Miniplex? Épp csak azon imádkoztam, hogy odabent bele ne fusson a fúró valami arra érzékeny műszaki részletbe. Mivel néhány képpel ezelőtt látható, hogy a lyukak mögött belül csak a turbina van, az amúgy rövid és szovjet csavarok remélhetőleg nem állnak bele semmibe.

   Konkrétan annyira nem, hogy már eleve az anyagba sem voltak betekerhetők, mire fel fúrhattam fel a lyukakat kettesre, amihez - mivel egyszerűbb volt, mint a Miniplex gépben fúrót cserélni - a nyeles tokmányt vetettem be.
   Amúgy ezt a képet a szokásos módon, csak most valóban nagyon hosszasan bámulva, csak nagy sokára jöttem rá, hogy mi benne az érdekes. Mármint azt kezdetben csak éreztem, hogy látok valami érdekességet, tudni azonban nem tudtam, hogy mi az. Konkrétan arról van szó, hogy az anyám által a telekről hazahozott amerikáner fogantyúját ide használtam el. Ez persze nem gond, hiszen van belőle a pincében másik. Természetesen nem az van, hogy az amerikánerről letekertem a markolatot, aztán elhasználtam valami másra, hanem arról van szó, hogy mikor apám az amerikánert a telekre még valamikor a 80-as években kivitte, akkor a markolat valamiért itthon maradt, s mivel elhasználtam másra, szegény amerikáner hiába ért haza, az eredeti markolatával már sosem fog találkozni.

   Melyekből nálunk kisebb nagyobb apró fehér pontok képében a barna futószőnyegen még akkor is rengeteg van, ha aznap reggel porszívóztam.
Bár a gép bevált, tényleg felszedi a morzsákat, mindenképp mennie kell.

   Mármint a párommal korábban azt beszéltük meg, hogy tesz a géppel egy próbát, természetesen töltőegység híján csak az akkukban lévő energia erejéig, hogy felszedi-e a gép a fiam fejéről a mindenféle csodasamponok ellenére szóródó korpát, aztán akár igen, akár nem, a morzsaporszívót mindenképp visszakapom.
   A nagy kék szatyorban látható ventilátor amúgy új, épp csak össze kellett raknom. A rezsó viszont régi, és szét kéne szednem. A porszívó mögött bujkáló egygombos Videoton autórádióról már nem is beszélve! Persze ha nem dőlök ki a sorból, mármint nem akad ki a derekam, vagy bármi más részem, akkor év végére újra rend lesz, de az az időpont számomra most valahogy még annyira távolinak tűnik...