Mikor a szokásos hétvégi piacozáskor nem került elém semmi értelmes tétel, egyszer csak kiszúrtam az egyik asztal alatt ezt a pár hangfalat. Bár nekem kelleni igazándiból nem kell, de mivel kiváló barátom rákérdezett, hogy nincs-e a jelenleg általa használtnál valamivel jobb hangfalam, meg persze amúgy is meg szerettem volna mutatni ezt a típust is, gondoltam teszek egy próbát. Mármint rákérdeztem a dobozok árára. Mikor a 2.000 forint hallatán összehúztam a szemöldököm, anélkül, hogy bármit mondtam volna, a két amúgy épnek tűnő hangfal ára azonnal 1.000 forintra esett. Én meg kisvártatva majdnem el, mikor kezemben a két hangfallal az úton a biciklihez átbillegtem, de csak mert valamiért a kisebbik oldalukkal raktam őket egymásra, s a felépítmény úgy azért nem lett valami stabil. Épp mint ahogy a bicikli kosarába csak úgy beletett hangfal helyzete sem lett valami stabil. Majd próbálok hazafelé nem leugratni a járdáról, meg belemenni minden gödörbe.

   A dobozok nemhogy nem üresek, de még a mélynyomók gumiperemei is épnek tűnnek! Ha mindkettő esetében nem is, de az egyiket azért már eleve a piacon megnéztem, nehogy szó szerint lyukra, illetve puszta lyukakra fussak. Hogy működnek is a hangszórók, annak kiderítéséhez persze kellene egy elem.

   Mire fel a két hangfal az útszóró sós szekrény tetején elhelyezett vödörre került, mint ebbe a pincébe végképp nem illő tárgy. Hogy az idei év végére a két hangfal tényleg eltűnik innen, vagy ez már megint egy tőlem már annyira megszokott felelőtlen ígéret, az persze majd idővel kiderül.

   Épp mint ahogy az is kiderült, hogy mitől fáj a bokám. Ez az apró seb amúgy akkor keletkezett, mikor a bicajra felszálltamkor nem számítottam rá, hogy az ülés mögötti csomagtartón ott ül egy hangfal. Mindezt úgy, hogy a doboz ottlétéről mindenképp tudnom kellett, hiszen szem előtt, konkrétan a kormány elé szerelt kosárban is volt belőle egy. Legközelebb tuti, hogy női bringát veszek...

   Valamint az is biztos, hogy ha itt egyszer újra rend lesz, akkor soha többé nem csinálok akkora kuplerájt, amit aztán nem tudok néhány nap alatt csak úgy mellékesen rendbe rakni. Ez persze csak egy ígéret. Az első mondat "itt egyszer újra rend lesz" része mondjuk nagyon merem remélni, hogy hamarost beváltódik, mert ha nem, még a végén kivágom a szemétbe az összes felesleges kincsemet.
   A ma bemutatásra kerülő két Tesla hangfal ebből a szempontból kifejezetten szerencsés boncalany. (már ha egyszer tényleg odaérek hozzájuk) Mármint azok már eleve azért kerültek a birtokomba, mert kiváló barátom kérte őket, így nálam csak addig foglalják a helyet, míg bemutatódnak, aztán már tűnnek is el! Már persze csak akkor, ha jók. Ha meg nem, akkor egy tartalék Tesla hangszórómnak még kell lennie valahol. Ha kettő is rossz, akkor pedig vagy tüzelő lesz belőlük, vagy kiütöm belőlük az előlapot, a maradékot pedig elhasználom doboznak, vagy egyszerűen az összes fát eltüzelem.

   A tűzifás pincébe átmenve, már tudtam is, hogy az apró pincei elmaradások huszadik fejezetének egyik következő témája a piros EVIG fúrógép kábelének visszaszerelése lesz, csak nem most, hanem majd mikor a következő takarítási napon ide esz a fene. Ettől persze még nekiálltam körbenézni, hogy mi vár rám a tűzifás pincében végzendő munkák kapcsán, amitől ahogy azt már csak szoktam, ismét összeomlottam.

   Mikor az útszóró sós pincében az ottani rumlit megláttam, pláne felidéződött bennem, hogy az ott letámasztott fadarabokból miket szeretnék még ebben az életemben megépíteni, felkaptam a hangfalat és huss, mint aki arra sem járt, úgy jöttem el onnan. Mikor meg az ugrott be, hogy ezen a néhai virágállványon is van egy doboz, melynek tartalmáról csak halvány sejtésem van, innen pattantam le.

   Gondoltam hátha van valami a fáspincében, amivel emelhetek a helyiség fényén, de csak olyan dolgokat találtam, melyeket nem lenne könnyű a helyükre rakni. Itt például az ipari villanymotor vár felújításra, meg persze egyben arra is, hogy vagy asztali körfűrész, vagy az áttételes eszterga motorjává váljon. Pontosabban szólva én várom, de már tényleg nagyon, hogy ezek a projektjeim is kifussanak.

   Mivel a már majdnem fémtiszta amerikáner is a szokásos sárga lesz, gondoltam meglötyögtetem a dobozokat, nemcsak azt kérdvén tőlük, hogy van-e még bennük valami, de egyben azt is, hogy a konyhaszekrény és járulékos áldozatai című projektem kapcsán beszáradtak-e. Mármint az azóta eltelt több mint egy év alatt. Erre fel kiderült, hogy bár az ajtók képében a konyhaszekrénynek is lettek sárga részei, ezek itt a fehér festékes dobozok, melynek tartalmát arra a szomszédos pincefolyosón talált lyukra szeretném rákenni, amit még be sem gipszeltem! Gondolom nem kell tovább ragoznom, hogy mitől kapok a pincei nézelődéseim közepette - a rengeteg beleölt munka ellenére - továbbra is idegösszeomlást.

   Most az lesz, hogy erőt gyűjtök, aztán rávetem magam a dobgép paneljára, s ha azzal végeztem, jöhetnek a hangfalak. Ha ez a projekt is megvan, akkor pedig az olyan dolgok, mint mondjuk a lomos pince ajtajába még valamikor hónapokkal ezelőtt odakészített elfűrészelt lemezjátszó, meg a mágnestalpas antenna. Hogy onnan bentebb mi van, azt most inkább nem részletezném. Mármint lelombozó tények helyett most inkább valami szívderítőre lenne szükségem. Mikor rájöttem, hogy a két hangfal szorosan hozzátartozik az NZC 420-as lemezjátszóhoz, akkor nem tudtam eldönteni, hogy szomorkodjak, vagy örüljek. Mármint annak kéne örülnöm, hogy a hangfalak kapcsán végre azt a tételt is letudom, miközben elszomorító, hogy valami már megint nem annyira egyszerű, mint ahogy azt reméltem.

   Néhány lazítással telt napot követően, egyszer csak rávetettem magam a dobgép paneljára, s mikor azt letudtam, erre a két Tesla hangfalra is. Ez amúgy csak azért volt lehetséges, mert aznap valami egészen szokatlanul ingerült állapotban voltam. Ez annyira így volt, hogy az ebédet követően még csak szóba sem került az alvás, ami nálam minimum meglepő! Hogy mennyire voltam idegállapotban, azt mi sem mutatja jobban, hogy mikor anyám jelezte, kész az ebéd, majdnem kettéharaptam. Mármint anyámat és mérgemben, hogy már megint bealszok az ebédtől, ami most szerencsére - az emelkedett idegállapotom miatt - teljesen esélytelen volt.

   Mire fel mérgemben a Tesla hangfalaknak csak az egyik felét hasonlítottam össze az asztalomon található magam építette hangfallal. Az eredmény amúgy az lett, hogy miközben a csehszlovák dobozok hangjában nincs semmi különösebb hiba, addig a sajátjaim mélyei kissé döngenek, miközben a magasai tolakodóak. Természetesen az én hangfalam tolakodó mélye simán lehetett akár attól is, hogy miközben a Tesla hangfal a szoba közepén hevert, addig az enyém rá volt tolva a falra, a jobb oldali, vagyis a próbált példány pedig egyenesen a sarokban állt, ami olyan 6 - 12 decibel közötti mélyhang kiemelést jelent.

   Hogy a Tesla hangfal nem teljesen tömített (mármint nem légmentesen zárt), azt mi sem bizonyítja jobban, mint a doboz hátuljából kiálló kábel lyukban történő teljesen szabadon mozgathatósága. Vagyis a hangfal a kábel mellett úgymond szelel. Ez persze nem olyan nagy baj, mert a dobozban a levegő az apró lyuk ellenére is komolyan megtámasztja a lágy felfüggesztésű membránt.

   Hogy a magas hangú hangszóró egy kissé meg van döntve befelé, az mondhatni szokatlan. Az meg pláne az, hogy a két hangfal azonos! Mármint a magas hangú hangszórók membránja mindkét dobozban egy kissé jobbra és lefelé néz. Ami még egy ennél is meglepőbb tény, hogy nem két darab balos hangfalat fogtam ki, mert az erről a típusú hangfalról az interneten fellelhető összes kép a középvonalhoz képest balra álló magas sugárzót mutat. A képeket tovább böngészve arra a következtetésre jutottam, hogy ez a hangfal azonos külső, de eltérő belső tartalommal is létezett. Még olyan képet is találtam, amin a hangszórók nem kívülről voltak becsavarozva, hanem belülről, amihez persze levehető hátlap tartozott. Ez a jobbos / balos hangfal már csak azért is érdekes téma, mert míg nekem egy olyan pár S90-es jutott, ami tükörszimmetrikus volt, addig másoknak két balos, vagy két jobbos jutott, annak függvényében, hogy a boltban az eladók képesek voltak-e értelmezni a dobozokon olvasható feliratokat.

   Miközben a jobbra látható lyukba a hangszóróselymet hordozó deszka kupakja passzol, addig a balra látható csavar egyértelműen egy a kelleténél kisebb, a csavar sliccébe nem passzoló élű csavarhúzóval lett betekerve.

   Az interneten fellehető képeken az látszik, hogy az egy szem kondenzátornál sokkalta bonyolultabb hangváltóval szerelt változatok is léteztek. Ez valószínűleg annak függvénye, hogy a hangfalat mihez adták. Mármint egy NZC 420-as Hi-Fi lemezjátszóhoz illik egy normális hangváltójú példány, míg egy TBA810-es végfok IC-vel szerelt, úgymond kommersz sztereó rádióhoz mondhatni teljesen fölösleges. Mindeközben a hangfal gyártási dátuma 1983.

   Bár az van ráírva, hogy mindössze 15 wattos, ez a hangszóró rettenetesen sokat kibír. Mármint ilyen van egy korábbi hangfalamban, amihez 15 wattnál szinte mindig erősebb végfok csatlakozott, de le sosem égett!

   Íme a hátulról zárt magas hangú sugárzó. Ha valakinek nem tetszik, könnyedén lecserélhető mondjuk egy dómsugárzóra. No nem mintha ezt a hangfal hangjának minősége indokolná. Mármint átlagos igények esetén egy papírmembrános magas hangú hangszóró is bőven megteszi.

   A magas hangú sugárzó amúgy csak 5 wattos. Ez az 5 watt persze még békebeli módon értendő, vagyis tud, akarom mondani kibír ez ennél többet is. Az ARV161 utódjára, mondjuk az ARZ3604-re már 15 watt van írva, pedig belül valószínűleg nem történt semmi változás.

   Hogy az egyik kábelbe bele van toldva, az engem már csak azért sem hatott meg, mert valószínűsítettem, hogy a hangfalak új gazdája a fölöslegesen hosszú kábelt amúgy is lecsapja. Erre fel egy elemes kattogtatós próba kapcsán kiderült, hogy a két hangfal fázisa fordított, mire fel már álltam is neki a toldás elbontásának.

   Ez pedig az a hatalmas eredmény, amit a mai nap a szerzőnek végre sikerült elérnie. Hogy aztán mi kerül fel a teljesen üresé vált eltehető munkalapra, az gondolom holnapra kiderül.
   Apró érdekesség, hogy ez nemhogy másnapra, de még sokadikra sem derült ki! Mármint nem hoztam fel a pincéből semmit, és még a már a szobában található kacatok közül sem tettem át ide semmit. Ehelyett egyszerűen csak akkorákat lazítottam, olvasgattam, moziztam, hogy az az utóbbi hetek hajtása után mondhatni nagyon is jólesett. Már ha a "hajtás" szó egy hobbival kapcsolatban egyáltalán értelmezhető...

   A heverőmön a hangfalakat nézegetve, mindjárt három lehetőség is felmerült. Míg az egyik az volt, hogy a környezethez passzoló színük miatt a hangfalakat nem veszem észre, s így együtt alszunk egy nagyot, addig a másik az, hogy legalább az egyiket felkapom, s átkarikázok vele az új rendeltetési helyére.

   Kovács Kati énekli a nem leszek a játékszered című dalt, mégpedig a Magyar Televízió 1966-os táncdalfesztiválján. Miközben a lemezjátszó hangjába nincs miért belekötni, Kati mintha erőből túlkiabálná a Fesztivál Szimfonikus Tánczenekarát. Ez amúgy a lemez címkéje szerint egy helyszíni felvétel.

   Ez a kép pedig akkor készült, mikor a szerző épp nagyban azon agyalt, hogy rámenjen-e egyből a lemezjátszóra, vagy annak szétszedését már megint halassza el. Végül azért döntöttem az újra elhalasztás mellett, mert a pincében a székemre már oda van készítve egy másik lemezjátszó, s ugye ne legyenek már egymás után. Te, hogy nekem mekkora rutinom van az ilyen kifogásokban...

   Mikor hónom alatt az egyik hangfallal az előszobába kiértem (képzelheted, teljes két méterre van az asztalomtól), akkor kiderült, hogy továbbra is ingerült vagyok. Mármint amit a hangfal tervezett helyén ücsörgő csomag slozi papír tőlem kapott, azt nem tette zsebre! Én viszont fene nagy mérgemben kibontottam a csomagot, majd berakosgattam a helyükre a gurigákat, ami nálunk a vécé falára akasztott létra. Mármint a fokait használjuk polcnak, immáron több mint 50 éve.

   Mikor az előszobába kirakott hangfalakat megláttam (no nem mintha nem én tettem volna őket ide, s nem épp most), gondoltam legyen, s már álltam is neki keresni számára egy szatyrot. Mármint egy akkorát, amibe legalább az egyik hangfal belefér.

   Ezt a listát nézve, ha másnak nem is, de számomra egyértelmű, hogy az utóbbi időben a filmek vitték a prímet, miközben a szétszedések nagyon, de tényleg nagyon el lettek hanyagolva.
   A témába kissé alaposabban belegondolva, átfutatva elmémen a még reám váró szétszedéseket, mintha űztek volna, úgy indultam el biciklizni, gondolván a szél majd talán rendbe teszi a fejemet. Mint ahogy ez eddig még senkinek, úgy a szélnek sem sikerült...

   Előző állításomra mondhatni egyből rákontrázva, a bicaj kosarában az a karácsonyfa ücsörgött, amit még valamikor napokkal ezelőtt találtam az utcavégi szelektív mellett, s csak azért vettem fel, mert azt gondoltam róla, hogy majd jó lesz karácsonykor a lépcsőházba. Mikor a fácskát a kosárból kivettem, előkerült alóla még valami.

   A fényfüzér teleptartójának fedelét annak ellenére nem találtam meg, hogy még élénken emlékeztem rá, hogy mikor a mini karácsonyfát innen felvettem, leesett a gubancról az átlátszó fedő.
   Ami még szintén nem került elő, pontosabban szólva nem készítettem el, az a hangfalat kiváló barátom ajtaja előtt mutató fénykép. No nem mintha ez annyira érdekes lett volna...

   Az viszont már némiképp az, hogy hiába mondom el minden lakónak, egyik sem képes megérteni a kapu működését. Mármint azt, hogy mielőtt kinyitná, ugyan vegye már ki a lyukból a képen ugyan nem látszó, de attól még a vason átdugott hatalmas csavart, ami - minő csoda - épp a kapunyitást megakadályozandó került oda. Ennek ellenére az erősebb próbálkozók a kaput simán kinyitják, becsukniuk azonban már sosem sikerül, aztán csak néznek értetlenkedve, hogy az össze nem érő zárak okán nem nyitja a gomb a kaput.

   Mivel a másik hangfal kiváló barátomhoz csak napok múlva ért át, gondoltam majd akkor fényképezem le a dobozt a lépcsőházi fikusz mellett. Erre fel egyrészt már eleve itthon hagytam a zsebgépet (lásd alul az óra mellett), mikor meg a pincei fényképezőgépet akartam csak azért is zsebre tenni, abban meg nem volt benne a memóriakártya. (lásd a pulton) Szóval valamiért nem akarta az ég azt a záróképet...