Mikor a mai nap délelőttjén a pincébe lejöttem, az a szent szándék vezérelt, hogy amit csak érek, meglátok, útban van, azt nem hagyom úgy, nem rakom odébb, nem rúgom be egy sarokba, hogy még csak ne is lássam, hanem tőlem szokatlan módon egyből rámozdulok. Hogy ez az ígéretem már a pince ajtaján benézve egyből meglátott, amúgy porrongyoknak felaprításra váró sárga függöny esetében se teljesülhessen csak úgy egyszerűen, a szabóolló az előszobában maradt, mire fel mérgemben elkezdtem rendezkedni.

   Minek hatására a bordó telefon egy idő után a szürke ládából átkerült ide, az előbb még itt állomásozó paneles fiók pedig fel a lakásba, mondván olyan nincs, hogy annak tartalmát még a délelőtt folyamán szét ne rakosgassam.

   Hogy a bordó telefon a fiókba került, abban az volt az okosság, hogy így mindketten felmennek, s mivel már ez a negyedik, így ma végre az utolsónak megmaradt fiókot is elmosogatom, meg persze a belerejtett telefont is. A gombok nagyobb dobozba történő átborításában pedig az volt az okosság, hogy így majd jól átlátom a készletet. Hogy az IKEA műanyag láda mégis miért került ki az előtérbe, az elsőre ugyan megmagyarázhatatlan, hiszen nem itt fogok vele dolgozni, hanem majd a pince előtt, a munkapadra kitéve a kellékeket, és persze nem most, hanem csak valamikor ebéd után, csakhogy már megint nem volt hely. Mármint a tűzifás pincében akkora, ahová a dobozt és a fiókot egymás mellé odatehettem volna.

   Még az eszterga ágya is foglalt volt, bár már alig találtam rajta valamit. Ha ezt a négy tételt is letudom, akkor már tényleg csak az a néhány dolog maradt, amik már fent a lakásban várják, hogy szétcsapjam őket. Mint az délután kiderült, ez persze nem volt igaz, ugyanis csak úgy mellékesen előkerült egy forgatható festőállvány.

   Ez a dörzsi szivacs, ez szegénykém már nagyon a végét járja. Persze nem annyira a telefon, mint inkább a fiókok áttörölgetése csinálta ki. Én viszont a bordó telefont fogom kicsinálni. Persze csak akkor, ha bármi komolyabb baja van.

   Mivel az utóbbi néhány napban csak annyi történt, hogy egy lakásban történő gyors és szokásos módon szinte teljesen eredménytelen rendrakás eredményeként a karácsonyfa égősorához való apró színes izzók bekerültek a dobozukba, ezért megígértem magamnak, hogy holnap aztán már tényleg rámegyek a telefonra.

   Ennek előkészítéseként a két fiókot kitettem az előtérbe, ahol az itt szokásos módon uralkodó kupleráj többi eleme kitörő örömmel fogadta őket. Én mondjuk már kevésbé, ekkorra azonban már annyi lendület sem volt bennem, hogy legalább az imént meghallgatott magnószalagokat betegyem a fiókba.

   A telefont viszont még volt erőm az asztalig elhozni. Mikor az órára néztem, azt tudakolván tőle, van-e még időm ezt a három képet megszerkeszteni, akkor kiderült, hogy késődélutánról még szó sincs! Mármint bennem valamiért az élt, hogy már este van. No nem mintha éjjel nem ugyanúgy működne a csavarhúzóm, épp csak már készültem lefeküdni. Erre fel kiderült, hogy a kinti sötétség az egész nyáron hiányolt felhőknek köszönhető. Hideg viszont nem lett tőlük, mire fel hátha éjjel lehűl a levegő alapon, a boncolást végül tényleg másnapra halasztottam.

   Korábban létrehoztam a Hi-Fi toronyban egy rést a laptopnak, amiben azóta már sok minden volt, épp csak a laptopot nem dugtam bele tán soha. Ezt most csak azért mutattam meg, mert a telefon meg nem fér bele. No nem mintha itt jó helyen lenne...

   Mármint ezeket már igen. Amúgy szó sincs róla, hogy erőltettem volna, épp csak az elsőnek letörtet kicsit erősebben fogtam meg, s mikor az elengedte magát, akkor már végignyomkodtam a többi fülecset is.

   Mivel a telefon és az alja közötti rugós zsinór kicsi, a kézibeszélő zsinórjainál szokásos plugokkal szerelt, olyanom viszont a telefonszerelői múltam ellenére nincs (vagy csak nem tudok róla), így a telefont nem tudnám közvetlenül a szokásos plug végéről használni. Ezt azért mondtam, hogy megvédjem magam a telefon várható pusztulásának sokkjától. Igazándiból persze azon lepődtem volna meg, ha flottul mentek volna a dolgok.

   Nyitásképp már eleve ott elakadtam, hogy ezen a készüléken még csak nyoma sincs semmiféle csavarhelynek. Mármint első ránézésre még rejtett csavar sincs, hiszen nincs rajta semmiféle levehető rész.

   Szóval a csavar kitekerése után már hiába hagyta magát. Amúgy volt a telefonban élet, bár a memóriahelyeihez nem fértem hozzá, amit vagy én ügyetlenkedtem el, vagy egyszerűen csak lemerült a 2032-es elem.

   A telefon alkatrészeit annyira könnyű volt marad / nem marad halmazokra szétválasztani, hogy az talán még fájt is volna, ha nincs benne rutinom. Mármint a telefonok boncolásában, akár értelmetlen elpusztításában. Még olyan is volt, hogy kimostam. Mármint mosógépben játszásiból egy CB76-os készüléket, ami mondjuk nem volt egy értelmes tevékenység. Na jó, az persze nem is jellemző rám.

   Az viszont sajnos nagyon is jellemző, hogy valami elképesztő sebességgel töltöm fel a vegyes alkatrészes dobozt, amit már nincs hová ürítenem. Mármint a pincei nápolyis vödrök már mind megteltek.