Mikor a mai nap délutánján a pincébe lejöttem, akkor még csak arról volt szó, hogy elkészítem, illetve egyszerűen csak előtúrom a jobbra látható csavart, aztán már megyek is vissza a lakásba rendetlenkedni, de inkább egyszerűen csak aludni, csakhogy ehhez még túl fiatalnak találtam az időt. Mármint nem a fent történő rendetlenkedéshez, vagy alváshoz, hanem ahhoz, hogy a pincéből mindössze egy nagyfejű csavar előtúrása, valamint egy rozsdás alátét kifényesítése után távozzak.

   A maradás valódi kiváltó oka amúgy az volt, hogy mikor egy fadarabot az elektromos szerszámletevős polc széléről a nadrágommal lesodortam, majd leguggoltam érte, akkor a szekrényke tetején kiszúrtam a kerek Hajdu mosógép kissé megcsinosított motorját, majd kisvártatva egy másik polcon a hozzá illesztendő csapágyház kezdeményt is.

   Mikor ezeket pusztán játszásiból összepróbáltam, akkor pedig menten beugrott, hogy a motor és a csapágyház közé szükséges három pontos méretű, konkrétan a két anyag távolságának megfelelő hosszúságú távtartó cső, mely alkatrészek eddig még egyrészt azért nem készültek el, mert még nem tartok ott, másrészt nincs a feladatra alkalmas vastagságú csövem, mire fel azt találtam ki, hogy ha nincs vasanyag, akkor megcsinálom a távtartókat fából. Természetesen keményfából, mely anyagból mindjárt kétféle eredetű is önként jelentkezett.

   Míg az egyik anyag egy darabka keményfa volt az elektromos szerszámletevős polcról, addig a másik a szokásos akác tűzifa, melyből enyhe tél lévén még meglehetős készlettel rendelkezem. Ráadásul akadnak a kuglik között olyan darabok is, melyekbe bele sem akar állni a balta, vagyis tényleg nagyon kemények.

   A távtartó maximális hosszát nemcsak az határolja be, hogy mekkora a leghosszabb 6-os fúróm (annak ugyanis az anyagot természetesen majd át kell érnie), hanem az is, hogy milyen hosszú fúrószár fér bele az állványba szerelt fúrógépbe. Az persze igaz, hogy fúrhatnék akár kézből is, csak az a lyuk ugye (ahogy én magamat ismerem) biztosan nem lenne az anyag szélével párhuzamos.

   Hogy legalább egy stabil kiindulási pontom, akarom mondani síkom legyen, mindhárom fadarab egyik végét úgy nagyjából laposra, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, a képzeletbeli hosszvonallal 90 fokot bezáró szögűre csiszoltam.

   Mivel a hosszú fúrószár annyira hosszú volt, hogy már eleve be sem tudtam alá tenni az anyagokat (lásd a képen a hátratekert gépet), előfúrtam egy rövidebbel, annak pedig egy vékonyabbal, de csak mert nagyon nem szerettem volna, ha valamelyik lyuk félremegy.

   Mivel az már korábban kiderült, hogy az akácfa van annyira kemény, hogy megáll benne a menet, így a központos meghajtást úgy fogom megoldani, hogy fúrok a lyukba menetet, beletekerek egy M8-as csavart, majd a gép tokmányában annál fogva rögzítem a megforgatandó anyagot.

   Hiába álltam neki még valamikor évekkel ezelőtt elkészíteni az esztergához ami apró kiegészítő akkor egyáltalán csak eszembe jutott, meg persze azóta is bővül a fiók tartalma folyamatosan, most richtig nem volt benne ami épp kellett volna.

   No de mit nekem kiborítani a 8-as csavarokat tartalmazó dobozt, majd áttúrni a tartalmát, majd azon sajnálkozni, hogy nem találtam köztük a feladatra alkalmas alanyt, majd mérgemben legalább a kapupánt csavarokat kicsipegetni innen, hogy végre azok is a helyükre kerüljenek.

   Amúgy végül ez, konkrétan a kapupánt csavaros doboz tartalma hozta el a megoldást, mégpedig a már ki is választott hosszú (lásd a dobozon keresztben), csak félig menetes szárú csavar képében.

   Majd azzal a lendülettel már pörgettem is bele a fába. Az anya és a fakötésű alátét amúgy azért kell, mert különben az anyag késsel történő lefogásakor a csavar bentebb forogna az anyagba, s a rövidülés kapcsán elengedne a jobbra eső részt megtámasztó forgócsúcs.

   Ez sajnos nemcsak nagyon szép összeállítás, hanem nagyon hiányos is! Mármint ekkor még nagyban ott száradt a felhajtható asztalon az a szélesebbik késtámasz, melyet az ezt megelőző farigcsálós cikk keretében állítottam elő, s mivel egy kissé még puha volt rajta a lakk, ekkor még nem volt összeszerelve.

   Ez a kép a keresztségben azért kapta a "már megint" nevet (én persze később nem nevettem), mert "már megint" elfelejtettem magamra húzni az ajtót, mire fel a munka végeztével nemcsak itt, de az előtérben is fel kellett takarítanom.

   Amennyiben úgy akarom, akkor ezt a széles késtámaszt természetesen nemcsak annyival tolhatom el innen nézve balra, mint amennyi a csavar és a rés jobb oldali vége közötti hézag, mert ugye magát a csavart, pontosabban szólva a nagy szögletes anyát, amibe a csavar beletekeredik, azt a középső, de akár még a balra eső sínbe is áttehetem. Mit ne mondjak, szeretem nézni, mikor ilyen univerzálisan csodálatos dolgokat alkotok...

   Miközben a rudak innen nézve jobb oldali végén a leszúrást (nem leb*asztam az anyagot, hanem ez a munkafolyamat neve) pusztán szemre követtem el, addig a balra eső leszúrásokat már a jobbra esőktől mérve.

   Miközben a 118 milliméteres hossz a motor és a csapágyház közötti távolság eredménye, addig a 20 milliméteres anyagátmérő pusztán szemre készült. Mármint azt nem mértem, egyszerűen csak ránézésre lett annyi, ráadásul mindhárom anyag esetében, ami szerintem egy valóságos csoda! Természetesen a leeső darabokat sem dobtam el, hiszen egy barkácsoló ember jobb ha kézközelben tart néhány fából készült vastag alátétet.

   Hogy a három távtartó között mekkora maximális méretű ékszíjtárcsa fér el, az majd egy későbbi mérés során fog kiderülni. Mivel a motorra a lassítás érdekében nem annyira nagy, mint inkább éppen, hogy kisebb méretű szíjtárcsák kellenek, pusztán ránézésre nincs hiba a konstrukcióban. Már csak azért sem, mert ha az ékszíj két távtartó között nem férne át, akkor akkor nyugodtan feltehetem úgy is, hogy az egyik távtartó a szíj hurkán belülre essen. Hogy az ilyen dolgokat előre megtervezzem, ahhoz mérnöki szemlélet kéne, aminek - kétség sem férhet hozzá - reménytelenül híján vagyok. Már úgy értem, hogy az én eszem ilyen idős koromra már biztosan nem fog megjönni...

   Például az egyre szitább agyamból lazán kiesett, hogy a faforgács eltüzelhető, és még egy kicsi kék jégkrémes vödröt is rendszeresítettem a felhordására, így két teli lapát forgács is a kukába került, ahelyett, hogy meleget adtak volna.

   Bár kiégésről azért még nem beszélnék, az azonban biztos, hogy most egy kicsit elegem lett a pincemélyi farigcsálásból, mely okból nem tudom, hogy mikor esz újra ide a fene. Mondjuk lehet, hogy már mindjárt holnap lehozom a keskeny késtámasz alkatrészeit, majd azt a kiegészítőt is összeállítom, de csak mert a minap már sikerült a cserépkályha füstkivezető csövén száradó fadarabokat egy szintén arrafelé száradó törölközővel a mélybe rántanom.

   Mivel a széles késtámasz szélén a fa szőre egy kissé még felállt, mielőtt menthetetlenül úgy maradna, gyorsan átcsiszoltam, majd az anyag védelméül felkentem rá egy újabb rétegnyi lakkot, de aztán már tényleg csaptam is rá a projektjeimre a pinceajtót...