Az addig jó, hogy a minap, konkrétan tegnap készített csak három sínes, de az elődjéhez képest nem elfűrészelt, vagyis még teljes hosszúságú asztallábakból álló gépágyra a sínek távolságának egyezése okán az ötsínes ágyhoz készült kiegészítők majdnem mind feltolhatók, csakhogy pont az az egy nem megy rá, mint amelyikre nekem a következő munkafázis elvégzéséhez szükségem lenne.

   Erről a keskeny késtámaszról van szó, ami a háromsínes gépágyra történő felfogatáshoz túl hosszú. Ennek rögzítése konkrétan ahhoz a két sínhez lett méretezve, ami a csak háromsínes gépágyon már eleve nincs is rajta.

   Bár úgy tűnik, mintha a késtámasz így, vagyis a síneken keresztbe állítva mégiscsak használható lenne, csakhogy ilyenkor meg az a baj, hogy nem fér oda tőle a gépágyra a forgócsúcsot tartó mechanika.
   Miközben az "a" verzió szerint szétszedem a késtámaszt, meghosszabbítom benne a rést, majd készítek a két rövid helyére hosszú keményítőfákat, addig a "b" lehetőség szerint hagyom a francba ezt a régit, mondván az ötsínes gépágyhoz jó, s a mintája alapján legyártok belőle egy másikat. Az újnak persze a vízszintesen álló része egyrészt rövidebb kell legyen (amúgy lehetne akár hosszú is, csak felesleges anyagpazarlás lenne), másrészt teljesen végig kell benne érjen az a rés, melyen a késtámaszt a gépágyhoz odaszorító csavar fut keresztül.

   Mivel faanyag van, munkakedv van (na jó, ez azért túlzás volt), valamint már korábban úgy határoztam, hogy megépítem a gépágyra szerelhető hármas számú késtámaszt (a kettes más felépítésű), már álltam is neki összerántani a feladathoz szükséges anyagokat. Bár végül nem innen szedtem őket elő, de még az itt heverő fa és vasdarabok is többszörösen kiadták volna a szükséges anyagmennyiséget.

   Ezeket a tetőszerkezet cseréjéből megmaradt lécdarabokat nemcsak azért hoztam ki a pince mélyéről, mert a késtámasz hosszú változata is ezekből készült, hanem azért is, mert kíváncsi voltam rájuk. Mármint arra, hogy azért tettem-e fel őket a polcra, mert még jók lesznek valamire, vagy csak azért vannak ott, mert a tüzelő berámolásakor már csak ott volt hely. Idővel beugrott (már ha tényleg így volt...), hogy ezeket a még használhatónak tűnő darabokat a tetőfedők által itt hagyott leeső darabokból vagdostam ki, mikor a törött, csomós, szöges részeiket cserépkályhába passzoló méretűre aprítottam. Ezt úgy kell érteni, hogy vannak belőlük az útszóró sós pincében még teljes szálak is.
   Bár ez egyáltalán nem tartozik a késtámasz építés témájához, attól még itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a jobbra lent látható magenta (valamiért utálom leírni ezt a szót) színű tálka csodás tulajdonságáról megemlékezzek. Az a szín, az kérlek konkrétan annyira rikít, hogy az alkatrészek ideiglenes tárolására szolgáló tálka csak nagyon csekély hajlamot mutat az eltűnésre.

   Annyira tudtam, hogy az alkatrészek felületének csiszolása című munkafázis közben hatalmas port fogok felverni, hogy a mai napi pincébe történő lejövetelem egyik feltétele a pormaszk zsebemben történő ottléte volt.

   Egy kicsit ugyan még van egy rózsaszínes beütése, meg persze a jobbra lent látható gyantacsomag sem valami szép, de amire kell, arra így is bőven megteszi. Mármint a feladat igénytelensége okán a késtámasznak nem kell rétegelt lemezből lennie. Ahol meg keménynek kell lennie, ott kerül rá egy-egy keményfa csík, a kést megtámasztó részre pedig majd egy alumínium lap.

   Már vagy fél perce tologattam rajta a fűrészt (ez amúgy már a függőlegesen álló elem lesz), mire nagy nehezen tudatosult bennem, hogy a fűrészlap az anyagban egyáltalán nem halad.

   Nem, ez kérlek még véletlenül sem egy olyan fajta fűrészlap, melynek csak az egyik oldalán vannak fogak! Na jó, olyan, csakhogy nem gyárilag, hanem kopás által lett ilyen. Konkrétan a minap tettem tönkre, mikor megpróbáltam vele elvágni az esztergabáb egyik csapágyát hordozó lemezt megszorító csavart, mely anyaggal végül csak a sarokcsiszoló tárcsája bírt, és még az is csak nagyon nehezen vitte.

   Mivel épp megemlítésre került a csavar, valamint arra is emlékeztem, hogy ez a doboz már mennyire telített (pedig épp a minap szedtem ki belőle a bábhoz 5 darab nagyfejűt), így újra előkaptam, mondván olyan nincs, hogy ne találjak benne egy a késtámasz rögzítésének feladatára alkalmas csavart.

   A fölösleges részből készült három darab vastag hatos alátétnek, vagy akár M8-as anyának is használható műanyag darabkát már csak azért is elteszem, mert a műanyag alátéteket tartalmazó pincei doboz alján most még alig lötyög valami.

   Jelen kép kapcsán szeretném elmondani, hogy az igénytelen feladat igénytelen anyagot, valamint ahhoz illeszkedő igénytelen méretezést kapott. Ennek a majd a gépágyra felfekvő fadarabnak még az egyetlen fontos mérete, vagyis a hossza is úgy lett megállapítva, hogy nem is vágtam, épp csak simára csiszoltam a feladatra alkalmasnak tűnő lécdarab végeit, aztán lett amilyen hosszú lett. Azt a fából kivágandó szögletes rést, amiben majd a késtámaszt rögzítő csavar fut, azt pedig úgy vettem 1 centire, hogy abban majd biztosan kényelmesen elfér a 8-as csavar.

   A hosszúkás rés szélére az épp nagyban fűrészelt keményfa léc természetesen nem dísznek kerül, hanem keményítésnek. Mármint ha ez, illetve ezek, merthogy ketten lesznek, nem lennének ott, akkor a csavar a puha akácfát még az alátett hatalmas alátét ellenére is meglepően gyorsan szétgyilkolná.

   Eddig jó, jelentette ki a szerző a szokásos elbizakodottságával, majd menten belefutott a még hiányzó két fémdarab problémakörébe. Míg a balra fent látható anyagvégre egy darabka alumínium lemezt keményítésként odavarázsolni nem lesz kunszt, addig a csavarra szükséges M8-as anya előállítása már nem lesz annyira egyszerű feladat, mint amennyire én azt az adott időpillanatban szerettem volna.

   No nem azért, mintha egy ilyen szögletes vasdarabba bonyolult lenne egy M8-as menettel ellátott lyukat belevarázsolni (a többi lyuk felesleges), hanem azért, mert jelen pillanatban még csak halvány fogalmam sincs róla, hogy az ehhez szükséges vasdarab mégis merre lehet.

   Hiába tudtam, hogy amiből az előbbi képen látható szögletes anyát valaha kivágtam, az egy szürkére festett vasdarab, ami a Ferenc telefonközpont Távíró utcai kábelrendezőjéből származik, ha egyszer a fene nagy rendben nem találtam meg. Még talán ez a vasdarab hasonlított leginkább, ez azonban túl széles hozzá, hogy a gépágyat alkotó asztallábak réseibe betoljam.

   Bár eredeti terveimben az szerepelt, hogy a késtámasz megépítését egyetlen nap alatt tudom le, csakhogy mivel a fadarabokat lakkozni kell, a lakk meg ugye lassan szárad, így kénytelen voltam a feladatokat napokra szétszabdalni.
   A mai nap levezetéseként azt találtam ki, hogy lesz ami lesz, márpedig én akkor is megkeresem a nagy szögletes anya elkészítéséhez szükséges szürke vasdarabot. Nyitásképp odaültem a legalsó polc elé, kivettem belőle a fűrészgépet, majd annak polcát is, mely rendetlenkedésem eredményeként előtűntek ezek az egyáltalán nem keresett lécek.

   A lécek, majd két újabb polcdeszka kirakosgatása után pedig ezek a vasanyagok kerültek elő, melyek között természetesen még csak véletlenül sincs ott, amit épp nagyban keresek, pedig a résbe még a fejemet is bedugtam, amivel nemcsak magamra, de a pince ezen részén állomásozó pókokra is komolyan ráhoztam a frászt.
   Mire én idáig eljutottam, addigra már egy akkora szeméthalom vett körül, hogy fel sem mertem közülük állni, mert a végén még nem lett volna kedvem a mindenféléket visszapakolászni.

   Bár egyáltalán nem ezt kerestem, de attól még megtaláltam annak a vasdarabnak a másik felét, amiből a minap a bábhoz szükséges csapágytartó vaslemezeket készítettem.

   Majd kisvártatva azt az anyagdarabot is, amit már elkezdtem fogyasztani. Ha nem lesz meg a szürke anyag, akkor a nagy téglalap alakú anyát ebből fogom elkészíteni, de már csak holnap, mert mára elegem volt a szerszámépítésből.

   Ami az anya elkészítéséhez szükséges vasdarabon felül eltűnt, az a nagy sárga sámli, amire azért van szükség, mert a felcsukható asztal túl magasra került, ezért állnom kell valamin, miközben azon dolgozom.

   Bár a lakk már nagyon be volt sűrűsödve, azért még ki tudtam kenni. Mivel olyan nincs, hogy a lakk holnapra megszáradjon, pláne egyetlen rétegben szépen takarjon (no nem mintha ez számítana), így a projekthez szükséges két fémdarab elkészítésére kaptam néhány napnyi haladékot.

   Az egyik nap délutánján nemcsak a jegesmedve volt ennyire eldőlve, de én magam is nagyon hajlottam rá, hogy felvegyem ezt a pózt, csak ugye nehogy már az legyen, hogy az egész életemet átalszom, s már indultam is! Első nekifutásra nem annyira a pincébe, mint inkább a boltba, de csak mert már alig volt itthon néhány szelet kenyér. Ettől persze még a boltba biciklizés előtt benyitottam a fáspincébe, de csak mert több dologra is kíváncsi voltam.

   A harmadik, a legfontosabb kérdésem pedig az volt, hogy vettem-e a múltkor a boltban M5-ös menetes szárat. Mivel igen, így a kenyérvásárlás előtt nem kell elmennem az OBI-ba. No nem mintha a plusz csapágyház és az ékszíjtárcsa a kerek Hajdu mosógép motorjára című projektem már olyan előrehaladott állapotban lenne, hogy már a csapágyházat rögzítő távtartó csavarok pontos méretre történő szabásánál tartanék, csak gondoltam ha már megyek, akkor egy füst alatt megveszem a csavart is.

   A bolt meglátogatása után, egyértelműen a biciklizés átmozgató hatásának eredményeként, ha fel ugyan nem is ébredtem, de legalább annyi erőm már volt, hogy ha mást nem is mertem aznapra beütemezni, de a késtámaszhoz szükséges két fémdarab előtúrását azért igen.
   Nyitásképp újra a tűzifa melletti polcrendszert látogattam meg, ahol a keresett vasdarab persze továbbra sem volt ott (vagy csak ismét nem találtam meg), cserébe most nemcsak a háttérben megbúvó "porszívó" feliratú dobozt szúrtam ki, de ezt a használatból kiesett csíptetős lámpát is (amit amúgy egy LED-es fénycsőre cseréltem le), amire ha rászerelnék egy toldást, mármint a lámpa és a csipesz közé, akkor már készen is lenne a csíptetős géplámpa című projektem. Ráadásul még csak dugasztápot sem kéne túrnom a lomtalanításkor begyűjtött, meg a lomos piacon összevásárolt elemes LED-es lámpákhoz. Az ugyan igaz, hogy a lámpa zsinórjára kéne egy plitty-platty kapcsoló, amiből a múltkori turkáláskor egy árva darabot sem találtam, de ekkora problémát azért csak meg tudnék már valahogy ugrani. Mikor a gondolatmenetemmel már valahol ott tartottam, hogy mivel már nemcsak egy, de egy egész csomó csíptetős géplámpára elég alkatrészem van, így akár többet is készíthetnék belőle, akár amelyik gépre csak kell, arra mindre, az állapotomhoz képest meglepő sebességgel kezdtem a helyszíntől eltávolodni. Mikor a hátam mögött lévő szekrénybe belenéztem (de csak mert óvatlanul nekitolattam), s abban is találtam két lámpát, valamint közvetlenül mellettük a porelfújóhoz félretett, félig már kibelezett hajszárítót is kiszúrtam, menten elhatároztam, hogy a mai nap csak arról fog szólni, hogy legalább a két fémdarabot előtúrom.

   Mivel azt még nem néztem át, a fiókos szekrénykében található "fém" feliratú fiók elé úgy oda volt rámolva, mintha a minapi bepakoláskor direkt meg szerettem volna akadályozni a hozzáférést.

   Íme a "fém" feliratú fiók tartalma, ami nem azzal lepett meg, hogy olyan méretű alkatrészeket is találtam benne, melyeknek egy perc múlva már eszük ágában sem állt a fiókba visszaférniük, mint inkább azzal, hogy milyen sok olyan alkatrészt tartalmazott, melyek konkrétan k*rvára nem itt volt a helyük.

   Kitűnő példa erre a többféle sarokvas, melyeknek már van két saját dobozuk (a kicsiknek és a nagyoknak is külön külön), az M4-es csavar (aminek szintén van saját doboza), a kezes csavar (annak is van feliratozott helye), valamint a kerek vaslemez a belefűzött kapupánt csavarral. (a kapupánt csavaroknak is van saját dobozuk)

   Hogy az említetteken felül mennyi más olyan dolog van a pincében, ami nincs a helyén, arra kiváló példával szolgál ez az előtéri polcot mutató kép. Míg az olló az ollós dobozba való, addig a még gyári csomagnyi kötőelem a nagyobbik sarokvasas dobozba. Az alattuk látható favágó rönk a fáspince mélyére való. A kábeleket vagy fel kellene akasztanom a többi hosszabbító mellé, vagy át kellene őket vinnem a lomos pincébe. A virágföldes vödrök tartalmát pedig ki kellene borítanom a kertbe. A zöld vödör sem ide való, hanem egy másik szekrény tetejére, csak azon most még a tavalyi paprikás ládák ülnek, melyeket a helyfoglalásuk csökkentésének érdekében most még azért nem tudok egymásba csúsztatni, mert nemhogy a föld, de még a növénytámasz is bennük van!
   Szerintem ebből már megint az lesz, hogy valamelyik nap, mikor épp nem lesz kedvem semmihez, vagy már megint a festék, vagy a lakk száradására kell várnom, akkor lejövök, s jussak vele bármeddig is (eddig még sosem értem a végére), újra nekiállok a rendrakásnak.

   Hogy majd ne legközelebb kelljen, gyorsan betettem a kötőelemeket a nagyobb méretű vasalatokat tartalmazó dobozba. Ezt természetesen összekapcsoltam a doboz tartalmának átnézésével is, a keresett vaskos vasdarab azonban innen sem került elő.

   Az áttételes esztergához összegyűjtögetett anyagok között is találtam néhány sarokvasat, s bár lehet, hogy ezek kelleni fognak a meghajtás homloklapjának megerősítéséhez, attól még ezeket is eltettem.

   Mármint beraktam őket a többiek alá. Hogy ezeket mégis miért a lomos pincébe vezető folyosón elhelyezett stelázsin tartom? Nos azért, mert jelen pillanatban már tényleg csak itt van számukra hely. Épp mint ahogy a Matávőr modem, és az Extrafon vonalpótlók dobozainak sem találtam máshol. Ez a szétszórtság amúgy egyértelműen annak következménye, hogy addig nyújtózkodtam, ameddig csak a takaróm ért, aztán mikor az egyik pince jogos tulajdonosának visszaadása képében jött a pofára esés, nem volt magamat, illetve a rengeteg lomomat hova visszahúzni.

   Ha már szóba került a visszahúzás, mikor ezt a szintén a folyosón elhelyezett kábeles kosarat megláttam, már húztam is vissza a másik folyosóra a korábban ott látott kábelekért, pedig azokat amúgy nem ide, mint inkább az útszóró sós pincébe kellett volna a többi hosszabbítóhoz odatennem. Bár a lomos pincébe is benéztem, s ott is beletúrtam néhány fiókba, dobozba, anyagos kosárba, polcba, az ottani téblábolásomat azonban már csak a teljes eredménytelensége miatt sem örökítettem meg.

   A kép közepén látható, valaha apukám Wartburgjához tartozó alkatrészeket tartalmazó faláda kapcsán nemcsak az jutott eszembe, hogy ha furnérral borítanám, micsoda jó kis rádiódoboz lehetne belőle, hanem az is, hogy a tartalmát épp itt lenne ideje szétválogatnom. Ez már csak azért sem most fog megtörténni, mert már annyira kezd belőlem kifogyni a kraft, hogy egyes időpillanatokban közelebb állok az alváshoz, mint az ébrenléthez. Ez annyira így van, hogy az előbb odaültem az egyik kiborított doboz elé, kicsit nekitámaszkodtam a szekrénynek, aztán arra lettem figyelmes, hogy egyre laposabbakat pislogok.

   Miközben az egyértelműen sarokvasakat a lomos pincéből hoztam át (meg ne kérdezd, hogy egészen eddig miért tartottam őket ott, s miért csak most kerültek a helyükre), konkrétan a "nagyvas" feliratú fiókból, addig a balra látható palántázó tálcát az előtérből, a faanyagok közül ragadtam magammal, mondván olyan nincs, hogy mivel korábban azt is elhatároztam, újra ne töltsem földdel, ami amúgy a büdöskék ültetéséhez kell.

   Mivel már ki tudja mióta szemeztem vele, a földcsere után rámentem a balra látható doboz tartalmának átvizsgálására, a jobbra látható tálcában ücsörgő vasdarab másik része azonban nem került belőle elő.
   Mint az a tálcában látható, az elsőnek kiborított fiókból egy nagy kerek alátét, valamint egy csíknyi alumínium lemez már kiválasztásra került. Vagyis az eredetileg keresett kettőből legalább az egyik anyagdarab már megvan.

   Ehhez a két dobozhoz nem sok reményt fűztem, s ebbéli vélekedésemben nem is csalódtam. Mármint ezekben is volt minden, épp csak a keresett vastag vasdarab nem került belőlük elő, mire fel úgy döntöttem, hogy holnap, vagy valamelyik későbbi napon a nagy szögletes anya abból az anyagból lesz elkészítve, mint amelyikből az esztergabáb csapágytartóit csináltam.

   Meglepő módon már mindjárt másnap ide evett a fene, azonban nem meglepő módon a három közül a legegyszerűbb alkatrészt gyártottam le elsőnek, mely feladat csak annyiból állt, hogy fúrtam egy lyukat a kerek lemez közepébe.

   A vaslemez csíkot azért nem aprítottam fel, mert így egyben egyszerűbb volt beléjük fúrni a meneteket. A képen látható összeállítás amúgy azt célozta meg, hogy a lyukakba fúrt menetek az anyag felületéhez képest ne csak úgy nagyjából, hanem amennyire csak lehet, valóban merőlegesek legyenek.

   Mivel a feladathoz szükséges finom csiszolóvásznat nem találtam, beraktam a gépbe egy már nagyon kopottat. Mivel a smirglit tartó tárcsára nem passzol a kerek anyag, vagy tárcsából kell vennem egy kisebbet, vagy smirgliből nagyobbat. Ennek a feladatnak amúgy a múltkor egyszer már nekifutottam, csak a kínai boltban pont a szükséges kombinációk nem voltak kaphatók.

   Hogy a három vasdarabból az egyik 2 milliméterrel nagyobb lett, az azért lényegtelen, mert a nagy szögletes anya hosszának nincs semmiféle jelentősége, épp mint ahogy az alumínium lemezt tartó csavarok pozíciójának sincs.
   A szükséges egy darab anya helyett amúgy azért készült három, mert ugye milyen jól fog esni, mikor legközelebb kell, s már nem kell legyártanom, mert ott lesz a dobozban készen. Vagy ha nem ezért, akkor azért, mert ugye megeshet, hogy az egyiket elrontom, a másikat elvesztem és akkor ugye még mindig ott van a harmadik. Ez amúgy meg is történt. Mármint az elveszés, de csak 5 perc erejéig, mert a lefűrészelése után az egyik anya kiesett az előtérbe, be az ajtó tokja mögé, ahol persze bentről nézve nem láttam, nem is láthattam.

   Komolyan mondom, hogy a minap tovább tartott az anyagok utáni turkálás, mint a fém alkatrészek elkészítése, melyek összeillési próbáját természetesen menten megtartottam. Mivel már csak a lakk száradását kell kivárnom, így a következő képsor már biztos, hogy az alkatrészek összeállításáról fog szólni.

   Egy későbbi napon, mikor alapvetően azért jöttem le, hogy az alkatrészeket a lakásba száradni felvigyem, azokat végül úgy hagytam itt, mintha legalábbis ez lett volna a cél. Persze visszajöttem értük, nehogy lábuk kéljen, ha már egyszer ilyen szépen legyártottam őket.

   Egy másik napon, a lépcsőház takarítása után újra a pincében végezve, ott tovább pakolászva, a mindenféle bútoroknak támasztott anyagdarabokat többször is felrúgva, azokat végül felrakosgattam az eszterga helyére, mondván innen mennyivel kényelmesebb lesz őket a helyükre visszarakosgatni. Ehhez képest maradtak itt, én viszont távoztam.

   Másnap, mikor a szokásos időben, vagyis ebéd után újra ide evett a fene, valami csoda folytán nem a pakolásra mentem rá, hanem az elől lévő fadarabokból az esztergához összeállítható mindenféle kiegészítők próbálgatására, mely kívülről nézve biztosan céltalannak tűnő téblábolásom végül nem várt eredményre vezetett. Mármint amit a képen látunk, vagyis a széles késtámaszt, azt most nemcsak úgy egyszerűen odarakosgattam a gépágyra, hanem menten neki is álltam kivitelezni.

   Mivel a fadarabokon a lyukak helyét nem kimértem, hanem egyszerűen csak összejelöltem őket, ezért minden passzolt. A 7 darab méretes csavart sem volt nehézség betekerni, merthogy előfúrtam nekik.

   Mivel a mahagóni fapác a múltkor már majdnem kifogyott, vagyis a maradék a két keményítő falemezcsík átkenésére már nem lett volna elég, ezért az apró tégely alján látható kevéske sötétebb zaftot felütöttem denszesszel.

   A festőállvány - egyértelműen az egyszerűség jegyében - mindössze 5 darab facsavarból készült. Az ötödik csavar a másik irányban áll, s majd annál fogva fogom a kombinációt a lakkozás közben felemelni.

   A szokásos nagytakarítást követően, ezeket a fémből készült alkatrészeket még tőlem is szokatlanul sokáig bámulva, egyszer csak rájöttem, hogy még mindig hiányzik közülük egy a balra láthatóhoz hasonló, csak annál két centivel rövidebb csavar, amit nem ma, hanem majd csak a legközelebbi erre jártamkor fogok a "kezes csavarok" feliratú rózsaszín dobozból előtúrni. Nagy szögletes anyát meg ugye mekkora szerencse már, hogy két plusz példányt is gyártottam.

   Mikor a nap délutánján a pincébe lejöttem, akkor még csak arról volt szó, hogy kerítek egy a széles késtámasz rögzítéséhez szükséges rövidebb csavart. A széles késtámaszhoz amúgy azért kell rövidebb csavar, merthogy annak alaplemeze a keskeny késtámasz aljához képest vékony, csak 10 milliméter vastag rétegelt lemezből van.

   Mivel a minap láttam, hogy nagyfejű csavarból milyen jól el vagyok eresztve, így biztosra vettem, hogy nem készítenem, épp csak előtúrnom kell. A jobbra látható dolgok közül az asztalláb a minta, amihez a késtámaszt rögzíteni kell, az anya abból az egyik plusz példány, amit a minap készítettem, miközben a barna színű, konkrétan rozsdás alátéttel majd még kezdenem kell valamit.

   Mivel az alátét szó szerint megfoghatatlannak bizonyult (mármint túl lapos volt hozzá, hogy kézben tartva csiszoljam meg, betettem az alátét és sikattyú közé egy rettentő erős mágnest, amit egy merevlemezből termeltem ki. Bár volt bennem némi félsz, hogy a sebesen forgó smirgli a mágnesről a rozsdás felületű alátétet majd jól lerántja, s az a repülése közben természetesen ki mást találna el, mint engem, a mágnes azonban olyan jól tartott, hogy ez szerencsére nem történt meg.

   Ekkor még mindig úgy volt, hogy mikor a lakásban a cserépkályha füstkivezető csövén száradó keskeny késtámaszon már kikeményedett a lakk, csak akkor esz ide vissza a fene, csak aztán mivel még nagyon korán volt, nekiálltam elkészíteni három távtartó csövet, amihez persze kellett a széles késtámasz.

   Az ugyan igaz, hogy a legutóbbi felületvédő lakkréteg felkenésének ekkor már több órája volt (a mai nap délelőttjén hordtam fel), csakhogy az is, hogy annyi még a vízbázisú lakk teljes kikeményedéséhez sem elég.

   Miközben a másodiknak készített késtámaszt a pince mélyén már használatba is vettem, az elsőnek készült keskeny változat alkatrészei még mindig a lakásban hevertek, pedig a késtámasz váza már napok óta mint valami ágaskodó ló, úgy készült a pincébe történő lemenetelre!

   Mikor azt hittem, hogy már csak 6 csavar betekerésnyi távolságra vagyok a végkifejlettől, akkor menten kiderült, hogy a késtámasz tetejét megkeményítő alumínium lapocska rögzítéséhez szükséges lyukak még ki sem lettek fúrva! No nem mintha ez akár csak egy kicsit is megterhelő feladat lett volna...

   Bár rezgett a léc, hogy csinálok valamit, de ebből végül csak annyi lett, hogy mindent berakosgattam, valamint felcsuktam a falra a lehajtható asztalt, hogy mikor legközelebb erre járok, akkor az se legyen útban, aztán már húztam is innen el, de csak mert anyám már nagyon várt a lakásban egy kuktányi bablevessel...