A minap ott akadtam el, hogy a másodikként készített háromsínes gépágy az épp nagyban felmerülő feladathoz kicsi, konkrétan rövid, az elsőnek készített ötsínesre viszont már fel van tolva az épp nagyban születőfélben lévő áttételes meghajtás. Mikor kisvártatva, szokásos módon az akadályokat keresve, még az a probléma is napvilágra került (már ha lehet ilyet mondani egy ablaktalan pincében), hogy az ötsínes gépágyhoz méretezett késtámasz a háromsínesre nem szerelhető fel, mindjárt két dolgot is megígértem magamnak. Míg az egyik az volt, hogy a következő művem egy a képen láthatóhoz hasonló, csak hosszú, konkrétan nem elfűrészelt, hanem még teljes méretű asztallábakból álló gépágy lesz, addig a másik az, hogy az azt követő farigcsálós cikk mindenképp a kicsi gépágyra passzoló késtámaszról fog szólni. Mikor ezek ketten megvannak, már folytathatom is a Hajdu mosógép villanymotorjához a plusz csapágy, valamint ékszíjtárcsarendszer készítését. (lásd a képen az esztergába fogva a csapágyház anyagát)

   Fentebb felvázolt elhatározásomat követően, bár volt egy olyan kósza tervem is, hogy még akkor és azonnal nekiállok előszedni a két építési projekthez szükséges anyagokat, ebből azonban nem lett semmi. Abból viszont már nagyon is lett, hogy már mindjárt másnap délután ide egyen a fene, mégpedig azzal a szent elhatározással, hogy olyan nincs, hogy ha csak valami kényszerítő körülmény rá nem vesz, a hosszú gépágy elkészülte előtt kitegyem a lábam a pincéből.
   Ahogy azt mindig is szoktam, nyitásképp nem annyira a projekt kivitelezését segítő, mint inkább a gátló tényezőket álltam neki keresni. Tapasztalatom szerint ez a fura hozzáállás azért jó, mert ezen a módon képes vagyok kiszúrni, hogy fene nagy lelkesedésemben mit néztem be annyira, hogy a mókolásomnak végül ne legyen semmi használható eredménye.

   Mivel épp semmi komolyabb gátló tényező nem került felszínre, az időt olyan értelmetlen apróságokba történő belegondolással múlattam, mint mondjuk az, hogy mikor már nem kell, akkor a fölös gépágyat, vagy akár gépágyakat mégis hova a csudába fogom tenni, vagy ha már van, ráépíthetek-e a gépágyra valami mást is. Persze ha az ötsínes gépágyról levenném az áttételes meghajtás alaplemezét (amit amúgy csak 10 könnyen meglazítható M8-as csavar tart), akkor tulajdonképpen nem is lenne szükség a háromsínes változat megépítésére.
   Itt jött az a rész, mikor is a szerző előkapta a lamentáját, majd még tőle is szokatlan virtuozitással játszott rajta. Bár kellett hozzá némi idő, végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha az áttételes meghajtás az ötsínes gépágyon lesz (mármint szinte ránőve), miközben én valami hosszú anyagot akarok megpörgetni, természetesen gyorsan, akkor nagyon is jól fog jönni, hogy mivel van másik hosszú gépágy, így a lassú meghajtás helyére nem kell feltennem a gyorsat. Vagyis mese nincs, mindenképp kell a háromsínes hosszú gépágy.

   Már csak azért is, mert a képen látható csapágyat tartó kerek rétegelt lemez és a Hajdu mosógép motorja közé kelleni fog három arasznyi hosszúságú keményfa távtartó, melyek elkészítéséhez vissza kellene szerelnem az ötsínes gépágyra a szovjet barkácsgépet. Vagyis nincs mese (egészen idáig csak az volt) dolgoznom kell, különben a teljes hosszúságú háromsínes gépágy sosem készül el.

   Ahhoz pedig, hogy a még a bútorlapoknál is bentebb lévő asztallábakhoz hozzáférjek (lásd őket csillogni a kép alsó széle közepén), már nem annyira pakolásra, mint inkább a lehetetlen szögben történő előrehajoláshoz szükséges bátorságra van szükség.

   Mivel ez már a harmadik általam készített gépágy lesz, ezért a megépítése már nem annyira feladat, mint inkább egyszerűen csak rutin. Hogy mekkora itt a rend, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a három sín közé ideiglenesen szükséges, pusztán távtartóként bevetett piros hasábok mind a mai napig kézközelben történő fellelhetősége. Mármint a piros mértani Tanért hasábok az ennél rövidebb, de szintén háromsínes gépágy építése óta ott hevertek az egyik polcon, ezzel egyáltalán nem emelve a fáspince rendjének szintjét.

   Bár ennek a mindössze két adat esetében nem sok értelme volt, attól még elkészítettem ezt a csodás kis műszaki rajzot, mondván jobb ez így, mintha a számokat megjegyezni nem tudván, kezemben az elméretezett alaplemezzel szomorúan kulloghatnék vissza az útszóró sós pince mélyére, amihez persze újra el kéne rámolnom az útból azokat a k*rva hokedlikat.

   Miközben az "a" verzió szerint a bútorlap vágott, vagyis nem laminált szélét elfedő keményfa lemezcsíkot, valamint a gépágy hordozására szolgáló fogantyút majd csak valamelyik apró pincei elmaradások témájú cikkem keretében készítem el, addig a "b" verzió szerint ha nem most azonnal teszem, akkor itt valaki úgy nyakon lesz csapva, hogy csak úgy csattan, mire fel menten előszedtem a két apró kiegészítőhöz szükséges anyagokat, mondván legyek oly szíves és tényleg a mai napon készítsek el minden egyes, a gépágy megépítéséhez szükséges összetevőt.

   A bútorlap alá beszerelt régi fűrészgép kapcsán talán nem is azt mesélném el, hogy az előbb elővettem, feltettem a munkapadra, majd elvágtam vele a gépágy megépítéséhez szükséges anyagokat, mint inkább azt a történetet, hogy a múltkor annyira kiütve jöttem le (kajakóma), hogy a gépet elővennem ugyan sikerült, a helyére visszatennem azonban már nem. Az amúgy semmi kis feladatnak már vagy ötödszörre futottam neki, mire szinte félálomban sikerült rájönnöm, hogy fordítva van a kezemben a gép, úgy meg ugye nincs rajta mit csodálkozni, hogy a szűk helyre nem fér be.

   Mivel a fűrészgéppel készített fogantyú belemarkolásra szolgáló részébe a nagy csiszolótárcsa nem fért be, addig-addig turkáltam, míg találtam helyette egy kicsit, amiről ha két perce kérdeznek, letagadtam volna, hogy az enyém.

   Na jó, ezt az asztalláb beugrójába pontosan középre pontot ütő célszerszámot el kellett készítenem, de ezt is csak azért, mert az előző, még kis átmérőjű lyukat tartalmazó verzió valamiért nem tetszett.

   Az amerikánert szintén azért kaptam elő, nehogy a bútorlapba szükséges lyukak félremenjenek. Mármint ha azt látom, hogy a fúró a jelöléshez képest félremegy, akkor a kézi fúró billentésével még van esélyem korrigálni, míg az állványos társa menthetetlenül melléfúr. Ez egyébként tipikusan olyankor szokott bekövetkezni, mikor a pozdorjába egy az átlagnál keményebb, vagy puhább rész kerül, ami aztán könnyedén félreviszi a fúrószárat.

   A síneket (bútorlábak) természetesen nemcsak csavarozom, de ragasztom is, ami az eddig szerzett tapasztalatok alapján bevált. Mármint a két korábban gyártott gépágy eddig még nem esett szép, pedig a gyors meghajtás okozta rázkódás miatt kaptak rendesen. A stabilitáshoz persze az is hozzájárul, hogy a síneket nemcsak a gépágy alaplemeze, de maga a meghajtás is összefogja. Egy apró érdekesség, hogy a középső sínhez a meghajtás nincs odafogtatva, miközben a gépágyra feltolható kiegészítők pont arra feszítik rá magukat, a konstrukció azonban eddig még (kopp, kopp, kopp) ennek ellenére sem esett szét.

   A három sín felszerelése után már toltam is rá a frissen elkészült gépágyra az anyag megtámasztására szolgáló csúcsokat hordozó platformot. Mivel szabadon csúszik a síneken, nagyon úgy néz ki, hogy a pozícionálásokat nem rontottam el.

   A gépágy távolabbi hosszanti szélére pedig egy keményítő, s egyben a csupasz pozdorját természetesen el is fedő, keményfából készült csík kerül, amit nemcsak csavarozok, de ragasztok is, nehogy még később nekiálljon rezonálni.

   Az úgynevezett WC gumilábban ugyan tisztára úgy néz ki, mintha lenne lyuk, ez azonban csak úgy nagyjából az anyag kétharmad vastagságára igaz. Vagyis ha fel akarom csavarozni, konkrétan át akarok rajta dugni egy csavart, akkor a művelet előtt előbb még teljesen át kell fúrnom az anyagot.
   Ez a nem teljesen átlyukasztott gumiláb vagy egy olyan fícsör, melynek kiváltó okát eddigi életem folyamán még nem sikerült megfejtenem, vagy egyszerűen csak a nép szívatása, mondván na nehogy már kész terméket vegyen.

   Miután a gépágyat a munkapadhoz két asztalos szorítóval hozzáfogattam, ahogy volt, az egész kombinációt fejjel lefelé fordítottam, majd a gumilábak pontos pozícióját a munkapad lyukain át jelöltem be.

   Az amerikánerrel nemcsak azért jó fúrni, mert mivel azt én hajtom, így meg tudok vele állni, mielőtt még túl mélyre fúrna, vagy nagyon belekapna az anyagba, hanem azért is, mert ha a melltámasz tövében fogom meg a rudat, s a fúró hegyét az anyagra ebben az állásban lógatva pozícionálom, akkor egy ki tudja milyen szögben tartott nehéz villanyfúrógéphez képest a lyuk az anyagra mindenképp merőlegesebb lesz. Mármint azért, mert az amerikáner lógatva úgy viselkedik, mint egy függőón.
   A lyuk merőlegességéhez persze az is kell, hogy amibe fúrunk, az vízszintesen álljon. Mivel gyanús volt, hogy a pinceajtó előtti linóleumra kicsapott munkapad teteje nem igazán vízszintes, előkaptam a vízmértéket, mondván ezt aztán tényleg könnyű ellenőrizni. Mint azt már előre sejtettem, a folyosó padlója a pince felé dől (amúgy nem azért, mert én betonoztam, mert már előtte is ilyen volt), miközben a szokásos módon, vagyis a két távolabbi lábával a küszöbön túltett munkapad felém lejt. No nem mintha az a néhány foknyi dőlés az általam elkövetett famunkák esetében bármit is számítana, csak ha már megtehettem, ezt is lemértem.

   Amit még szintén lemértem, az a gumilábak eredeti átmérője, meg persze a lyukakba történő beféréshez szükséges is, aztán már álltam is neki az óvatos körbecsiszolásuknak. Mivel ezt a múltkor egyszer már láttam, így az apró szemű gumimorzsáktól fekete színűre változott gép látványa már nem lepett meg annyira, mint tette azt még első találkozásunkkor.

   Ebben a gépágyban talán nem is az a hihetetlen, hogy immáron ez is elkészült, mint inkább az, hogy ezt - megjegyzem tőlem igencsak szokatlan módon - egyetlen menetben voltam képes elkövetni.
   Itt aztán menten nekiálltam azon merengeni, hogy milyen jó lenne, ha a többi projektemet is ilyen lendülettel, pláne ennyire rövid idő alatt, egyetlen menetben tudnám le. Ez persze (mármint a merengés) nem vezet sehova, így inkább haladtam szépen tovább.

   Mármint levettem a meghajtást a rövid gépágyról, majd szomorúan vettem tudomásul, hogy az M3-as menetes szárakkal összekötött M8-as anyák egyik kötése valamiért (gondolom a rázkódás hatására) szétvált.

   Jelen kép kapcsán azt kívánom elmondani, hogy a meghajtás alá készített platformot ritkán látni ebből a pozícióból, másrészt azt, hogy mikor ez készült, akkor valószínűleg nem gondoltam rá, hogy úgy beválik, hogy nem készül belőle kettes, már szépre igazított verzió. Mindeközben a meghajtást tartó M8-as anyák széthullott összeköttetését egyszerűen csak visszaugrasztottam.

   Mivel úgy volt egyszerűbb, nem a meghatást toltam rá a gépágyra, hanem a gépágyat a meghajtásra. Mint az a képen nagyszerűen látszik, ez elsőre sajnos fordítva történt, de aztán gyorsan javítottam.

   Az M8-as anyák valahol belül újra szétesett összeköttetését viszont nem, így a meghajtást a gépágyhoz rögzítő csavar meghúzásakor az anyát kénytelen voltam egy a sínbe dugott csavarhúzóval kitámasztani.

   Jelen állás szerint nagyon úgy néz ki, hogy holnap már megint nem valami régi vackom szétszedésére, hanem egy farigcsálós projektre, konkrétan a rövid és keskeny késtámasz elkészítésére fogok rámozdulni.
   Az ugyan igaz, hogy az elkészült gépágy fülére, meg persze a pozdorja szélét lezáró keményfa lemezcsíkra is ráférne egy-egy lenolajos átdörgölés, ezek azonban nem voltak olyan magas szintű hiányosságok, hogy képesek legyenek megugrani az ingerküszöbömet...