A 2022-es esztendő nem kényeztetett el szép őszi napokkal. Konkrétan már több mint két hete arra várok, hogy valamelyik nap meleg legyen, végre kisüssön a nap, s még a szél is elálljon, hogy le tudjak menni a kertbe dolgozni. A szép időre nem azért van szükség, mintha kényes lennék, hanem a feladat hossza miatt. Mármint nem vagyok kényes, apróbb feladatokat akár hófúvásban is simán letudok.

   Ezt a nagy halom ágat viszont már nem szeretném szemerkélő esőben, hűvös őszi szélben, a beborult ég alatt letudni, konkrétan a kisbaltával akkorka darabokra szétcsapkodni, hogy a vastagabbja beférjen a cserépkályhába, a véknyabbja pedig az összevissza történő ágállásaival ne dugítsa el a komposztálót.

   Miközben a nyitóképen azt látjuk, hogy az adott nap délutánjára a hőmérő higanyszála egészen 18 fokig szaladt, ezen a másikon azt, hogy a favágórönk és a sámli már ki is van készítve az előtérbe. A kicsi piros locsolókannáról ugyan eszembe jutott, hogy a közelgő fagyveszély miatt le kellene szerelnem a kerti csapról a vízórát, meg persze egyben a golyóscsapot is, és még a locsolókannát tartó sárga dobozt is be kellene hoznom, ezeket a többletfeladatokat azonban mindenképp el kellett halasztanom. Mármint olyan nincs, hogy én a kertből azelőtt bejöjjek, hogy legalább a nagyja fát felaprítottam volna! Ezt a tervemet - mert ugye miért is lenne úgy bármi, mint ahogy én azt szeretném - természetesen nem sikerült összehoznom. A galibát amúgy az okozta, hogy már megint tévedtem egy nagyot. Mármint miközben én úgy gondoltam, hogy a faaprítás majd annyira kimelegít, hogy a kertben leolvad a tököm, a helyzet a valóságban úgy alakult, hogy hiába mutatott a hőmérő 18 fokot, majd lefagyott a derekam! Mivel felmenni nem volt kedvem egy második ingért, a problémát itt a pincében álltam neki orvosolni, mégpedig annak a törülközőnek a derekamra történő rátekerésével, amit a Réka szekrénysorhoz való vitrinüvegekkel együtt hoztam haza. Mármint ha még jól dereng, akkor az egyik eresztés üveget a bicaj csomagtartójára a törülköző közbeiktatásával kötöztem fel.

   Íme az eredmény, amiről ránézésre azt mondanám, hogy a mi cserépkályhánkba betéve, hozzácsapva a tűzrakáshoz szükséges feltámasztófákat is, teljes két napi meleget ad. Ez amúgy nem mind, a munkát ugyanis kénytelen voltam félbehagyni. No nem a fázás miatt, hiszen a derekamra tekert, amúgy még kettébe is hajtott törülköző - mint melegítő - nagyon is bevált (magyarul izzadtam alatta rendesen), hanem mert az összes vastagabb ág letudása után már alig bírtam felemelni a baltát.

   Miközben az apró ágak tömege a pincében maradt (mármint legalább két hónapra száradni), a vesevédőnek használt törülköző felkerült a lakásba. Arra persze majd még figyelnem kell, hogy mikor a pincébe legközelebb lemegyek, akkor a törülköző visszakerüljön, meg persze arra is, hogy mikor újra lesz egy annyira szép nap, akkor a maradék ágakat is eltűntessem.

   Miközben a bugylibicska nyeléhez, valamint a csőforgató kúphoz való anyagot szabdaltam, egy füst alatt vágtam egy adag aprófát is, mely tevékenység közben a kisbalta feje egyszer csak (megjegyzem őszinte meglepetésemre) az épp nagyban széthasítani kívánt anyagban maradt, miközben a nyél a kezemben.

   Amin persze a baltából kiesett ék okán nincs mit csodálkozni. Mivel az éket a sarokban nem találtam (pedig amúgy nagy, s a faforgácsok között rikító), idővel rájöttem, hogy valószínűleg a kertben van. Mármint az ék a legutóbbi kertben történő ágaprításkor eshetett ki. Mivel a kertben hideg van, valamint a fűben egy vasdarabot megtalálni nem lenne egyszerű, gondoltam inkább készítek belőle egy újat. Balra amúgy a bugylibicska nyelének anyagát látjuk, a favágókés segítségével már úgy nagyjából kerekre igazítva.
   Ahogy itt álltam és bámultam, egyszer csak beugrott, hogy már megint az van, mint amit talán a leginkább utálok. Mármint az adott feladat végzése helyett az ahhoz szükséges szerszámot javítani utálom nagyon. Persze mikor máskor esne szét jelen esetben egy balta, mikor épp nagyban használom.

   Mikor a nyél szánalmas állapotát megláttam, menten úgy döntöttem, hogy mikor legközelebb látok, veszek bele egy újat. Mármint az anyagban annyi a hasadás, hogy már nem éri meg egy a résbe passzoló ék legyártásával vacakolni.

   Bár igazi rend a cuccaimat illetően még nincs, de azért már áll olyan szinten, hogy a feladat elvégzéséhez szükséges összetevőket még egy percbe sem tartott összerántanom.

   Mikor már épp kezdtem volna rácsodálkozni, hogy a baltafej visszaerősítésének feladatával milyen jól haladok, a csavarok betekerésének felénél, mintha csak kötelező lett volna, úgy akadtam el!

   Mármint hiába volt a csavaroknak előfúrva, ráadásul egy kicsit még nagyobb fúróval is, mint amekkorával a méretükhöz képest kell, a franciakulcs - mint hajtókar - nélkül nem tudtam őket tövig behajtani. Na ja, a keményfa már csak ilyen...

   Bár az igazi megoldás egyértelműen a nyélcsere lett volna, de szerintem ez is bőven megteszi. Legalábbis remélem, hogy mikor a fej legközelebb elrepül, pusztán bosszúból nem talál el...

   Nem, nem vagyok hülye (amúgy persze de), hanem csak most lett belőle végképp elegem, hogy az eszterga ágyának sík felülete folyton elcsúszik a szintén sima felületű munkapadon.

   Hogy mennyire válik be ez a négy csíknyi öntapadós gumiszalag, az majd mindjárt kiderül. Bár volt bennem némi kétség, de nagyon bejött! Mármint az esztergában hiába ugrált a belefogott anyag, a masinának még csak esze ágában sem állt a munkapadról lecsusszannia!

   Mikor az első sebváltó széle a lánckerékről a gatyám szárának védelmében odaszerelt műanyagból készült tárcsát lelökte, fogalmazzunk finoman úgy, hogy itt valaki nagyon le lett b*aszva!

   Mármint azért, mert miközben ez a rémes állapot nem most először állt elő, a tárcsát épp csak megtartó központi csavar ekkor még mindig nem volt kiváltva kábelkötegelős rögzítésre.

   Szegény satunak már annyiszor ígértem meg, hogy a hajtókarját most aztán már tényleg kiegyenesítem, hogy tényleg szégyellem magam miatta, hogy ez az amúgy semmi kis művelet eddig még valahogy mindig elmaradt. Márpedig ez nemcsak egy mondhatni semmi kis szépséghiba, ugyanis a hajtókar ennyire görbén a lyukában folyton elakad, vagyis ez így a csúfságára ráadásul még kényelmetlen is.

   Ennek a képnek nemcsak azért adtam a "majdnem" nevet, mert a hajtókart a szerzőnek a kisbalta sorozatos csapásaival "majdnem" egy egész percébe került kiegyenesítenie, hanem azért is, mert az anyag - a durva püfölés ellenére - végül mégis "majdnem" teljesen egyenes lett.

   Tudod mit látni a jelen kép hátterében? Konkrétan semmit, a szomszéd pincében ugyanis - bármiféle lámpa híján - teljesen sötét van. Mivel a szomszéd a minapi találkozásunkkor még rá is kérdezett, hogy nem tudnék-e neki áramot adni a pincénkből egy hosszabbítóval, én pedig nemet mondtam (de csak mert a belső világítást lekapcsolva a konnektorokban is megszűnik az áram), annyira tudtam, hogy hamarost villanyt fogok szerelni...

   A HP nyomtatót s egyben szkennert fel kellene vinnem ellenőrizni, a kerek lámpamaradványt ki kellene tennem a kukába, miközben a lila tekercs polifoamot be kellene vinnem a pincébe, konkrétan a többi hengeresre formázott anyag közé. Ezekről a feladatokról persze tudtam, azért is jöttem erre.

   Arról mondjuk nem volt szó, hogy a maradék polifoam polcba történő bedugásakor pont ott lesz alatta az a lámpa, amit az ünnepélyes keretek mellőzésével épp nagyban a szomszédra terveztem rásózni.

   Miközben a lámpa hirtelen s véletlen megtalálásának ténye nem ütött szíven, az már igen, hogy a jelen ponton sejtett mérleget csak mint egy percnyi heves pakolás árán találtam meg.

   Mivel úgy éreztem (s amúgy pontosan így is volt), hogy mostanában már megint túl sok dolognak mondtam azt, hogy "eddig jó", aztán hagytam ott félkészen, vagy még addig sem jutva vele, ezek ketten most semmiképp sem maradhattak itt.

   Mivel a világításszerelős projekthez nemcsak lámpa, de egy a pincébe áramot vivő vezetékdarab is kellett, menten beáldoztam egy 6 méteres hosszabbítót, ezzel csökkentve kicsinység az útszóró sós pince kábeltartó fogasának zsúfoltságát.

   Gondoltam mit nekem letekerni a még régiféle alumínium vezetékekről azokat az önzáró kupakokat, mire fel nagyon is megszenvedtem velük, de végül azért persze engedtek.

   Ebben az apró részprojektben igazándiból nem az az érdekes, hogy elkészült, hanem az, hogy ezt még az igény felmerülésének hetében tette, mely szédítő sebesség a szerzőre mondhatni (megjegyzem sajnos) egyáltalán nem jellemző.

   Hogy a hevenyészett megoldás menyire lesz tartós, az mondjuk nem derült ki, de annyi csapkodástól, mint amennyi ehhez a néhány fadarabhoz kellett, a csavar még nem szakadt el.

   Mivel úgy éreztem, hogy a szomszédnak adott lámpáról nagyon hiányzik egy kapcsoló, gondoltam szerelek rá egy direkt a kábelre való, úgynevezett plitty-platty kapcsolót. Hogy a képen nincs ott a nagyobbik kapcsolós doboz? Miért, a kisebbik ott van?

   Mire fel mérgemben lementem a pincébe, ahol őszinte meglepetésemre csak egy szem plitty-platty kapcsolót találtam, és még az is csak egy kissé túlméretes szovjet változat volt! Miután a lámpán még a zsinórt is lecseréltem, azt mondtam kész, ez a nap ennyi volt! No nem azért, mintha elfáradtam volna, épp csak annyi képet lőttem, hogy azok rendbetételére simán ráment a nap maradék része.

   Bár eredetileg úgy volt, hogy az eszterga áttételesre történő átépítésére megyek rá, csak aztán eltérültem. Míg az egyik irány egy közeli tepsiben heverő amerikáner lefestésének egyre komolyabb igénye volt (de csak mert nem tudtam miatta lezárni az amerikánerek bemutatásáról szóló cikket), addig a másik az, hogy megláttam egy szatyrot a bicajom csomagtartóján, ami amúgy komolyan meglepett.

   A szatyorban ez a szokatlanul hosszúkás formájú doboz volt, amit azért vettem meg, mert a párom néhány hónapja épp egy ilyen különös fazonút szeretett volna az átlagosnál hosszabb nyelű ecseteinek. A piacon ugyan nem maga a doboz volt eladó, hanem a benne található kétmaréknyi toll, de mivel a piac az piac, ahol ugye minden eladó, simán megvettem a tolltartónak használt dobozt. Miközben az eladó egy ezresre tartotta, én csak 500-at adtam érte, és még annyit is csak azért, mert láttam az emberen, hogy a pénz szappanra kell. Már úgy értem, hogy nemcsak a doboz, illetve főképp nem az volt koszos.
   A piacon persze nem az enyém volt az egyetlen fura vásárlós történet. Például láttam olyat, hogy a vevő azt a húzós bőröndöt vette meg, amiben az eladó az apró vackait hozta ki. Aztán volt olyan is, aki a gyékényt (szép mintás terítő) vette meg a kiterített lomok alól. A csúcs talán az volt, mikor a vevő azt az összecsukható széket vette meg, amin az eladó épp nagyban ült.

   Miután a doboz felületét átcsiszoltam, kapott védelmül egy enyhe lenolajos átdörgölést, majd a dobozfelújítós projektet késznek nyilvánítottam. Az mondjuk igaz, hogy a felső süllyesztett felületen még lett volna mit igazítani, csakhogy az is, hogy azt a párom dekupázs technikával valószínűleg be fogja borítani, így annak kicsinosítása csak nehezen lett volna indokolható.

   Az a két szélső csavar, melyek amúgy a fogazott kötések készítéséhez szükséges kiegészítőt tartanák, na azok már a múltkor is útban voltak. Na jó, most nincsenek útban, a probléma viszont most ugrotta meg az ingerküszöbömet.

   Mivel a fűrészgépen útban vannak, ezért úgy döntöttem, hogy a csavarok ezentúl a kiegészítőn lesznek. Ez már csak azért is jó megoldás, mert mikor ezt a szerszámot nem használom, akkor az oldalról beletekert csavarok nem lesznek útban. Legalábbis merem remélni, hogy így lesz.

   A csavarok így már nem fognak elveszni, épp csak arra kell ügyelnem, hogy majd ne akadjak beléjük, ami a szerszám eldugottságának okán remélhetőleg nem fog bekövetkezni.
   Az eldugottságot úgy kell érteni, hogy bár a bútorlap színe a többitől erősen elüt, mondhatni rikít, a formája pedig kifejezetten egyedi (érts a kiálló részei okán nem simul be a többi bútorlap közé), attól még 10 perc kellett hozzá, hogy megtaláljam. Amúgy ott volt a fűrészgép mellett, csakhogy olyan szerencsétlen módon lett elhelyezve, hogy mikor a legalsó polc elé odaguggoltam, kívül esett a látóteremen.

   Említettem már mennyire utálom, mikor használat helyett a szerszámot javítani kell? (legalább százszor) Most például arra sikerült rájönnöm, hogy a kisebbik gépágy nem azért csúszkál a munkapad tetején, mert mindkét felület teljesen sima, hanem azért, mert a bútorlap szélének felkeményítésére odavarázsolt vékony léc az alaplemezből lefelé egy kissé kiáll, s azon a kicsi felületen csúszik el a gép.

   Mármint a körben világosabb színű részen, s mivel annak kiállása vastagabb, mint a rendelkezésemre álló öntapadós gumiszalag, így azt hiába vettem elő, mondván egy perc sem lesz, s már meg is vagyok a hiba elhárításával, mert ugye már megint nem így lett!

   Hanem konkrétan úgy, hogy mint elsőre rengeteg mást, úgy ezt is elrontottam. Konkrétan annyira billegett a gépágy a munkapadon, hogy még a szavam is elakadt! Már úgy értem, hogy bár a témában felkészültnek érzem magam, a szörnyű eredmény kapcsán most még csak káromkodni sem volt elég erőm!

   Gondoltam második nekifutásra biztosan jobban sikerül a gumilábak megfelelő pozícionálása, a dolog azonban már megint félrement. No nem arról van szó, hogy a lábak elhelyezése nem igazodik a munkapad lyukaihoz, hanem arról, hogy a kisebbik gépágy ezzel a lábelrendezéssel is billeg.
   A terv amúgy az volt, hogy a kissé kúpos gumilábak a gépágyat a munkapad lyukaihoz képest egyrészt pozícionálják, másrészt a lyukakba kissé belesüllyedve valamennyire rögzítik is. Ehhez képest az elért szánalmas eredményről jobb nem is beszélni, így ezt most meg sem teszem! Mármint a pocsék eredmény ekézése helyett inkább nekiálltam kitalálni, mégis hogyan javíthatnék a helyzeten.

   Miközben a jobb oldali, vagyis még eredeti formájú gumiláb egy kissé beleáll a munkapadon található lyukba, de tényleg csak egy kicsit, majd amint a gépet akár csak egy kissé is meglököm, undokul azonnal kiugrik belőle, a balra látható, már kerekre csiszolt társa a lyukba szó szerint tövig beleesik, amitől a gépágy bár a munkapadról továbbra is egyetlen mozdulattal levehető, de bármiféle oldalirányú lökdösésnek masszívan ellenáll. Szóval hurrá.

   Mikor az eredetileg kúpos gumilábakból csiszolt hengerek látványa kapcsán már épp kezdtem volna némi megelégedettséget érezni, menten felmerült bennem az alábbi kérdés:

Mégis melyik lóarcú portásivadék fújta le a gépemet feketére?

   Bár épp valami nagyon mást barkácsoltam, csak mikor az egyik összetevőt leejtettem, akkor megláttam a flexeket is tartalmazó polc mélyén egy fehér dobozt, amit persze nem átallottam - pusztán kíváncsiságból - menten elővenni. Így első ránézésre meg nem mondtam volna róla, hogy mi van benne.

   Kinyitva persze már beugrott, hogy a nem is oly rég vett ceruzák. Legalábbis nekem úgy dereng, hogy ezeket így dobozostul vettem a piacon, a kiadásaimat nyilvántartó táblázat szerint úgy fél éve, mindössze 200 forintért.
   Hogy a ceruzás doboz tartalmára rámozduljak, arra mindjárt két nyomós okom is volt. Míg az egyik az volt, hogy a meglehetős tömegben fehér ceruzák is találhatók, amivel ugye fekete felületre is lehet írni, addig a másik az, hogy a kihegyezésükhöz szükséges masinát nem is oly rég tettem fel a polcra.

   Bár az egyik dobozom mélyén akad néhány olyan bilincs, melyek direkt a ceruzahegyező leszorítására valók, attól még ez a kézközelben talált asztalos szorító is bőven megteszi.

   Eljött a pillanat, mikor végre kipróbálhatom, hogy egy korábban támadt ötletem használható-e, vagy már megint valami sületlenség jutott eszembe. Arról van szó, hogy mivel az alul látható alkoholos filc hegye elérett, gondoltam átteszek bele egy másik filctollból egy olyan hegyet, ami még nem. A fekete filctoll amúgy teljesen új, nemrég vettem ki a csomagolásából, csak ugye megvolt már annak több mint 10 éve is, hogy a gyárban beletették. Amúgy az ötlet bevált. Bár a tollhegy méretileg nem volt csereszabatos, úgy óra alatt átért rajta a tinta, s bár a hegy egy kicsit lötyög a helyén, de attól még a toll használható.

   Mintegy 10 percnyi kószálás után végre megtaláltam, hogy a minap honnan vettem elő a fekete alkoholos filctollat. Mit ne mondjak, ezt a fiókot sem szoktam még meg, mely tény számomra azt vetíti előre, hogy a ceruzás doboz léte sem fog pikk-pakk berögződni. Ez annyira így van, hogy a jelen sorok írásakor, vagyis már mindjárt másnap meg nem tudnám mondani, hogy a ceruzákat tartalmazó faládikát végül hol helyeztem el.

   Mint az balra fent látható, a fűrészlapnak már ugyanúgy alig van foga, mint ahogy a szerzőnek is. Mikor a lapot a keretben meg szerettem volna fordítani, akkor menten kiderült, hogy a ferdének tűnő szárnyas anya tényleg az. Mármint rettenetesen ferde. Bár utálom, mikor egy szerszámot munka közben kell javítani, csakhogy mivel ebbe a jelenségbe, mármint a ferde szárnyas anyába már hosszú ideje, szó szerint évtizedek óta belefutok, gondoltam legyen, végre megigazítom.

   Ez az összeállítás nemcsak arra szolgál, hogy munkavégzés közben a kezem minél távolabb legyen a csiszolótárcsától, hanem egyben arra is, hogy jó fogás essen rajta. Mármint nem a csiszolótárcsát akarom fogdosni, hanem a szárnyas anya ferdére sikerült végét akarom a smirglinek egészen addig nekinyomni, míg csak ki nem egyenesedik.

   Mikor az anya csiszolás közbeni pörgetése közben azt láttam, hogy egy bizonyos pozícióban szó szerint belátni az anya és a smirgli közé, kezdtem magamnak ferde befogás fennforgásának elkövetésében egyre gyanúsabb lenni.

   Meglepő módon most nem én voltam a hibás, hanem az a jómunkásember, valószínűleg ipari tanuló, aki addig püfölte ezt a szerencsétlen sorsú vasdarabot, míg csak el nem kezdett hasonlítani egy szárnyas anyára. Komolyan mondom, hogy ez még az osztálytársaimmal ipari tanuló korunkban gyártott körmös konnektornál is rosszabbul néz ki!