Íme egy újabb kitűnő példány a szerző magyarázatra szoruló képei közül. Miközben balra a télire való tüzelőt látjuk, addig jobbra és lent azt, hogy a fiókos építős projekt alkalmával megfelezett bútor maradékából a felaprított készlet már szinte teljesen elfogyott, mire fel azt találtam magamnak mondani, hogy ki sem jövök a sarokból, míg csak legalább két hétre elegendő készletet nem vágok, mely tervem - mint ahogy az nálam már csak lenni szokott - már megint nem jött össze.

   No nem arról volt szó, hogy ellenállhatatlan vágyat éreztem a hétvégi piacon vásárolt lemezvágó olló kipróbálására, hanem arról, hogy megöregedtem. Mármint 10 éve még ültő helyemben aprítottam egy évre való aprófát, most meg úgy egy heti adag szétcsapkodása után már alig bírtam felemelni a baltát.

   Első pihentető mellékszálként a lemezollót próbáltam ki, ami nemcsak azért érte meg az 1.500 forintot, mert a bolti ára 20.000 felett van, hanem azért is, mert mint az látható, igencsak kitűnően viszi az anyagot. Ráadásul az a fajta spéci lemezolló, amivel úgy lehet haladni az anyagban, hogy közben nem gyűri össze. A képen persze nagyon is látható a lemez gyűrődése, ez a jelenség azonban annak fényében értékelendő, hogy az épp nagyban vágott lemez annyira vékony, hogy pusztakézzel is könnyedén összegyűrhető.

   Egy újabb adag fa apróra történő szétcsapkodása után a kertkapu zárjának javítására mentem rá. Ez a téma azért van sűrűn emlegetve, mert valóságos csodaszámba megy, ha a kedves lakók a zárat havonta nem rángatják szét. Legutóbb úgy két hete cseréltem, vagyis a zár tönkretételéhez a kedves lakóknak most még egy hónap sem kellett.

   Valamint egy füst alatt azt is, hogy a bugylibicska című projekthez miket sikerült összegyűjtenem. Felül egy olyan kés látható, ami a bicikli szerszámtáskájában esett szét, s amúgy direkt ahhoz a feladathoz találtam, hogy egy szintén lomtalanításkor talált locsolócsőből egy darabkát levághassak vele, mégpedig a konyha ablakának kitámasztójához. A középső kést apukámtól kaptam, s nagyon úgy úgy néz ki, hogy azt ő maga csinálta, ezért mint emlék nem szeretném bántani. Az alsó tétel pedig egy rugóskés, ami még gyermekkoromból maradt.
   Egy érdekes mellékszál, hogy miközben ez a fajta rugóskés a szocializmusban mindennapi trafikáru volt, mikor a suliban egy nagyobb gyerek táskájában találtak egy ilyet, akkora botrány kerekedett, hogy szegény srácot majdnem kicsapták!
   Miközben a felső és az alsó kés pengéjéből egy bugylibicska ha könnyedén nem is, de azért előállítható lenne, a középső alanyból nem, mire fel újra a favágás irányába mozdultam el, hogy legalább azzal haladjak.

   Miközben az akácfa kuglikat egyre fáradtabban ujjnyi pálcikákká csapkodtam szét, végig azon járt az eszem, hogy merre lehet a favágókés elődje. Mármint mielőtt azt megvettem volna, a fenyőfát egy kutyaközönséges kínai bicskával akartam a karácsonyfa talpába belefaragni, ami természetesen ettől, konkrétan a baltával történő püföléstől, a nyelét meglepően rövid idő alatt elveszítette. Mivel én ugye ritkán dobok ki dolgokat, gondoltam olyan nincs, hogy az említett bicska pengéje meg ne legyen valahol, s mivel a nyele megsemmisült, majd jól faragok hozzá egy bóvlit, vagyis népnevén bugylit, ezzel kerekítve végre egésszé ezt a bugylibicska témájú cikket. Ehhez képest a szép sorjában kiborogatott dobozok egyikében sem volt. Az mondjuk igaz, hogy az utóbbi években semerre sem láttam, de attól még igazán előkerülhetne valahonnan.

   Ha a keresett széthullott bicska pengéje nem is, de a fűrészlapos fiókból két másik tétel azért előkerült. Miközben felül egy komplett, épp csak kicsi, vagyis valóban zsebkés látható, addig alul egy már nagyon sokat szenvedett borotva.
   Mikor a kés utáni turkálásra már megint ráuntam, pontosabban szólva kipihentem a favágás fáradalmait, újra nekiálltam az aprófa hasogatásának, mely zajos tevékenységemnek a lakók valószínűleg nem igazán örültek. Annak tükrében pláne nem, hogy a héten a házban strang csere is volt, ami szintén meglehetősen nagy zajjal járt.

   Mikor a baltát már megint nem tudtam felemelni, a keresett penge pedig nem lett meg, gondoltam legalább a textilbakelit dobozt összecsavarozom. A piros KISZ tagkönyv amúgy csak ajándék volt hozzá. Mármint a piacon valamiért benne maradt.

   Bennem pedig az maradt meg, hogy vagyok annyira rendes ember, hogy nálam az összes szerszámnak egy szerszámos fiókban kell lennie, mire fel elkezdtem őket a helyükről kihúzogatni, majd a pince elé kitett munkapad tetején átválogatni. Azért itt, mert csak itt van hozzá elég hely. Másnap délelőtt persze eszembe jutott, hogy a másik pincében is van egy szerszámtartó (az itteniben nincs a keresett kés, vagy már csak a maradványa), valamint van egy még a motorszereléshez használt szerszámos ládám is. Az útszóró sós pincében található útszóró sós szekrénybe épített szerszámos fiókról már nem is beszélve! Aztán persze van még egy szerszámos fiók a lomos pincében is. Odafent a lakásban biztosan nincs az épp nagyban keresett kés, amit onnan tudok, hogy ott már korábban körbenéztem.

   Hogy a magamról magamban alkotott képhez képest mennyire nem tartok rendet, arra kiváló bizonyítékkal szolgál ez a maréknyi, a vegyes szerszámos fiókban talált valamiféle kés, melyeket a fűrészlapos fiókban (ott van a többi pengét tartalmazó szerszám) az ünnepélyes keretek mellőzésével helyeztem el.

   Ez a bicska tulajdonképpen nem is annyira bugyli. A bugyli szó jelentése ugyanis olcsó, gyenge minőségű, leginkább fanyelű zsebkés, miközben ez a bicska inkább csak kicsi.

   Miután alaposan megvizsgáltam, arra a következtetésre jutottam, hogy bár én eredetileg ennél ócskább zsebkésre gondoltam, boncalanynak ez is bőven megteszi. Bár ez nem az a példány, mint amit Kunmadarason kaptam, konkrétan Balog Öcsitől, mikor gyerekként náluk nyaraltam, de az is valami ilyesmi volt. Kicsi, gyereknek való, nem különösebben éles, nem különösebben hegyes, nem különösebben tartós, épp csak gyenge fadarabok farigcsálására való.

   Már csak azért sem szerettem volna nekiállni farigcsálni, mert egy ilyen, vagy még ennél is egyszerűbb bicskát összerakni sokkalta bonyolultabb feladat, mint egy már kész példányt szétverni.

   Most nem aprófát vágni jöttem a sarokba, hanem csak a favágó rönkön pontozni. A bármi tárgy mellé odatett kalapács és pontozó - az eddig felgyűlt tapasztalataim alapján - nem egy jó ómen.

   Íme a bicskáról lefúrt négy díszítő elem. Mármint ezek funkciója valóban csak dísz. Persze a szerszám kényelmes fogását is biztosítják. Egy valódi bugylibicska esetén ezek nincsenek, hiszen ott a penge egyszerűen csak belecsukódik egy kerek fanyélbe.

   Mármint az igazi bugylibicskának még véletlenül sincs belső fémváza, ami számomra azt vetíti előre, hogy ha nem kapok a piacon, akkor idővel kénytelen leszek magam építeni egyet, ha már egyszer ez a cikk címe. Azt persze lazán megtehetném, hogy a bugylibicskát bicskára módosítom, ezt a nagyszerű lehetőséget azonban valamiért mégsem léptem meg.

   Mivel a szegecseket hiába fúrtam le, azok még mindig erősen tartottak, gondoltam leköszörülöm a maradványaikat, mely galád tettet egy az esztergába fogott közepes méretű kővel terveztem elkövetni. Na most ha nem, mert tegyük fel lusta leszek szerszámot cserélni, akkor valószínűleg a már bent lévő csiszolótárcsa is megteszi.

   Na most ha nem is bugyli, de attól még bóvli. Mármint a bicskát összetartó szegecsek szerintem egyszerűen csak vasdrótból vannak. Ezt abból gondolom, hogy a csiszolótárcsa jobban vitte őket, mint a bicska vázát alkotó rézlemezt.

   Íme a bicska vázát alkotó két rézlemez, a penge a kinyitására szolgáló bemarással, valamint a pengét nyitott és csukott állapotában is rugózva jól megtámasztó, a képen fekete színű acéllemez. Azért acél, mert a vas nem rugózna, hanem egyszerűen csak úgy maradna, meg persze a súrlódástól idővel el is kopna.
   Az igazi bugylibicskában nincs rugó, így annak pengéje egyik állapotban sem rögzített. Na jó, valamennyire igen, a rögzítést azonban csak a forgáspontján kissé szoruló penge adja, ami minimum veszélyes. Mármint azért, mert rögzítés nélkül, persze csak szerencsétlen esetben, a bicska akár a zsebben is ki tud nyílni.

   Bár az összetartó szegecseket tudtam volna pótolni mondjuk egy 60-as szeg beáldozásával, csakhogy a díszítő részeket szétvertem, így a bicska összeszerelése épp csak megemlítésre került, kivitelezésre már nem.

   Hiába tudtam, hogy ha nem kapok a piacon valódi bugylibicskát, akkor magam fogok egyet összeállítani (természetesen még a cikk megjelenése előtt), attól még a benzinlámpa, a biciklipumpa, a bükkfa lámpa, valamint a csapágy társaságából ezt a tételt is lehúztam a listáról, de csak mert már nagyon szerettem volna a pince ajtajáról letépni, s írni helyette egy újabbat, amin a választást elősegítendő, már nem csak egy tétel szerepel.

   Amúgy az ajtóra tűzött lista utolsó tétele ez a csinos kis ipari villanymotor, amivel kapcsolatban részemről már tudom is, hogy első nap csak az elektromos kapcsolásának felvázolására, valamint a lehetőségek próbálgatására fogok rámenni. Aztán jöhet a szétszedés, a zörgő csapágyak cseréje, meg persze a kopottas külsőre is rá fogok menni némi sárga festékkel. Hogy aztán a felvázolt dolgok még az idén megtörténnek-e, vagy már megint halasztok egy évet, az nemsokára kiderül. Épp mint ahogy az is, hogy lesz-e erőm nekiállni megépíteni egy valóban bugyli bicskát.

   Valami csoda folytán még két napra sem volt hozzá szükségem, hogy a bugylibicskás cikkből hiányzó bugylibicska megépítésének feladatára rámozduljak. Hogy a céltárgyat képes leszek elkészíteni, azt abból gondoltam, hogy mivel a bugyli szó részben ócskát, bóvlit is jelent, így egy ennek a kritériumnak megfelelő kést na nehogy már ne tudjak a két balkezemmel akár én magam is elkészíteni.
   Amit a képen látunk, az a lomos pincében található szerszámos fiók, amiből a nagyja dolgokat kirakosgatva, lementem egészen az aljáig, s ha a keresett régi szétesett favágókést meg ugyan nem is találtam, de volt helyette két másik találat. Míg az egyik egy konzervnyitóval kombinált bicska, addig a másik egy színes foltos nyelű evőkés.

   Mivel az aprófatároló a múltkor nem lett tele, valamint az elmúlt két napban már hordtam is el belőle, no meg egy a bugylibicska nyeléhez szükséges akácfa rúdra is szükségem volt, a kés alapanyagául szolgáló penge előtúrását favágás követte.

   Mármint esztergálás közben csak a balra látható rész pontos átmérőjére figyeltem, amire majd rá kell csusszannia egy a bicska masszívságát, valamint egyben a penge megtámasztását is szolgáló csődarabnak.

   Mikor a keretes fűrésszel a nyélre rámentem, mondván hosszában belevágok, konkrétan kialakítom benne a penge helyét, akkor akár fogadást is mertem volna rá kötni, hogy ezt a műveletet elcseszem. Ehhez képest nemhogy az egyenesen vágás, de még a rés egy nagyobb fűrésszel történő felbővítése is sikerült!

   Miközben a lyuk helyét nem meghatároztam, hanem azt egyszerűen csak kifúrtam a bicska nyelén át, a könnyű fúráshoz azzal vezetve meg a fúrószárat, a lyukhoz képesti ívet pusztán ránézésre készítettem, mondván valószínűleg jó lesz.

   A gyári bugylibicskától eltérően, az enyémnek a pengéjét nem a közepénél, hanem a végénél fogva kell kinyitni. Mármint az eredeti megoldás szerint a penge kissé háromszög alakú, s a háromszög tompa, úgy nagyjából a nyél közepén kiálló csúcsát megfogva nyitható.

   Bár csalhattam volna vele, de mivel nem igazán vagyok szégyellős, így inkább megmutattam, hogy a nyélből a penge egy kissé túlnyílik, mely hiba azért nem fog gondot okozni, mert ezt a kést valószínűleg soha semmire sem fogom használni, vagyis ezt tényleg csak a bemutatás kedvéért készítettem el.