Miközben a bugylibicskáról sem azt nem tudom, hogy merre van, sem azt, hogy pontosan mit is takar, addig a bükkfa lámpáról legalább tudom, hogy melyik bigyóm az, épp csak azt nem tudom, hogy hol van. Mindeközben a csiszolómalom 1.0 tulajdonképpen félig kész, épp csak kellene hozzá marnom egy panelt, majd a már legyártott alkatrészekből a gépet össze kellene állítanom. Na erre az állapotra szoktam magamban azt mondani, hogy az se lesz kész soha! A Dédi csöves rádiója egyre közelebb kerül a végzete felé, épp csak fel kellene végre vinnem a lakásba szétszedni miközben a Dell PC már eleve ott van, csak eltemetve egy szekrény mélyére, s azt meg inkább le kéne hoznom, hogy odafent is legyen némi hely.

   Hogy a szürke fiókos szekrény elé bemásszak, arra nem a ma bemutatásra kerülő lámpa utáni vágy vett rá, hanem az, hogy megtaláljam végre a már napok óta hiába keresett TUTO lakatot. Persze ha már egyszer belépek (ami ezen a szűk helyen nyilvánvalóan nem valami egyszerű feladat), akkor a lámpa felkutatása című feladatra is rámozdulok.

   Ez a CB55-ös telefon is annyira kell, hogy igazán eladhatnám. Ez már csak a permanens helyszűke okán is aktuális lenne. Persze én, meg az üzleti tevékenység, az két külön világ...

   Mikor ezt a számomra meglepő módon "telefonos szerszámok" felirattal ellátott dobozt kinyitottam, komolyan reménykedtem benne, hogy a keresett lámpák ott lesznek benne alul.

   Bingó! Kiáltott fel a szerző, majd a lámpákat az építőanyagos polcon helyezte el, ahol a két oda szintén semmi módon nem illő porszívócső az újabb jövevényeket meleg üdvözlésben részesítette. A két lámpa a főfeladatként keresett lakat előtúrása után úgy maradt itt, mintha legalábbis kötelező lett volna!

   Mint ahogy az nálam gyakran előfordul, az előző kép készítése óta eltelt három hónap, mire az adott témára újra rámozdultam. A mostani mentségem a 2022-es lomtalanításkor közbejött lomok sorának letudása című feladat volt. Mivel csak úgy mellesleg időközben már olyan számomra ikonikus tárgyakat is letudtam, mint mondjuk a Junoszty tévé, a zsanérok, a dobgép panelja, a Tesla hangfal, valamint a mágnestalpas antenna, egyszer csak odaértem a sorban, hogy kezdtek előkerülni a régebben félbehagyott, vagy még meg sem kezdett témáim. Már úgy értem, hogy mikor már a képen látható villogó karácsonyi fényfüzért is letudtam, s arra a párom szerencsére igényt tartott, bár még a szobában is bőven akadt boncolnivaló, én már valamiért nagyon készültem lemenni a pincébe.

   Egy újabb pincei etap megnyitásaként, a rendrakásra terveztem rámenni, csak ahogy az már csak nálam mostanában (még ha csak...) lenni szokott, a feladatról mintha gumiból lenne, úgy pattantam le! A ház előtti járdát viszont feltakarítottam. Képzelheted mekkora a pincei kupi, ha inkább a földet vödröztem el az aszfaltról. Amúgy másfél vödörnyit "felejtettek" a melósok a kuka alatti ponton, majd mindjárt megmutatom, hogy valószínűleg miért.

   Csak előbb még megmutatom ezt a másik neuralgikus pontot, ahonnan a ház első kertjében újra kialakult hatalmas patkánylyukba öt tömött vödör ganét hordtam be. Mármint ez már a takarítás utáni állapot. Mivel ha a zöldet nem takarítom el, akkor nem fogom tudni a járdát csak úgy egyszerűen lesöpörni, valamelyik nap ki kell ülnöm az út szélére a kisásóval, s el kell pusztítanom az összes fűcsomót.
   Amúgy nekem tetszene, hogy van a járda és az út között egy zöld sáv, épp csak nem lehet tőle rendesen takarítani, mert minden szar megáll benne. Ez éppen olyan biztos, mint az, hogy a munka végeztével hiába néztem be a pincébe, ott sem a bükkfa lámpát, sem a pezsgőfürdő kompresszorát nem találtam meg.

   Valamikor másnap délelőtt ismét rámentem a régi elektronikai újságok átnézésének feladatára, azt gondolván róla, hogy mikor már nagyon elültem magam, akkor majd boldogan mozdulok rá akár a bükkfalámpa előkerítésére, akár a járda szélének letakarítására. Mindeközben az ég hol beborult, hol meg kiderült.

   Mikor már épp indultam volna, megláttam az ajtónk elé egyértelmű célzásnak odakészített felmosóvödröt. Mármint a minap a lépcsőháznak csak a lesöprésével végeztem, de csak mert a sok vödör szeméttel szaladgálás után nem mertem megkockáztatni, hogy a fél vödör vizet folyton odébb rakosgatva beakadjon a derekam. Vagyis miközben odakint az ég derült ki, idebent az, hogy teljesen mindegy mit terveztem, azt mindenképp meg kell előzze a takarítás.
   Hogy az adott pillanatban mennyire nem voltam topon, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a lépcsőház felmosásához nem vettem vizet. Mármint csak álltam az ajtónk előtt, beöltözve a szürke munkásruhámba, értetlenül bámulva az üres vödröt. Az mondjuk igaz, hogy mai nap ebédre anyámmal ketten majdnem megettünk egy kiló halat, paprikás lisztben átsütve, plusz a krumplipürét, de attól még magamhoz képest is szokatlanul magam alatt voltam.

   Konkrétan annyira, hogy a lépcsőház lemosása után a pincébe leérve, ott meglepve tapasztaltam, hogy nincs ott a polcon a ma szétszedni szándékozott bükkfa lámpa. Ezt úgy kell érteni, hogy hiába szerepel a cikk elején, hogy a lámpát még hónapokkal ezelőtt hol hagytam, ekkor már nemhogy arra, de még arra sem emlékeztem, hogy ez a cikk már kapott nevet, vannak benne képek, azokhoz meg némi szöveg.

   Mivel nekem valamiért úgy derengett, mintha a lámpát már áthoztam volna a fáspincébe, nyitásképp itt néztem körbe. Az amerikáner felújítós, meg a rádióváz építős cikk ettől persze még nem fog befejeződni. Ezekkel úgy kéne bánnom, hogy amint meglátom őket, nem kanyarodok el, hanem ahogy vannak, vagy akár teljesen összevissza, letudom őket, nem pedig csak folyton bámulom.

   Ha valami helyre, akkor az előbbi állításom a lomos pincére tényleg valami k*rvára igaz! Mármint balra lent a három középmechanikás videó tetején lévő, amúgy Karcsi barátom által elfűrészelt lemezjátszót ha végre letudnám, akkor ha rend azért még nem is lenne, de legalább már le tudnék ülni! Aztán persze így tovább, lépésről lépésre le kellene tudnom dolgozni az összes iderámolt lomot. Nagyon remélem, hogy ez így is lesz, csak ugye az a nagy kérdés, hogy mégis mikorra fogok vele végezni. A helyzetben talán az egyetlen szerencsés részlet, hogy ez nekem nem annyira feladat, mint inkább hobbi, vagyis tulajdonképpen örömmel csinálom, épp csak morgok közben egy kicsit, de csak mert azt is szeretem csinálni.

   Íme a lomos pincében a polcok sora között kialakított folyosó másik vége. Bár a bükkfa lámpa itt van balkézre, azonban a szokásos ebéd utáni kajakómában nem szúrtam ki. Épp mint ahogy a szintén nagyban keresett pezsgőfürdő kompresszorát sem találtam meg.

   Mire fel mérgemben kimentem az utcára, ahol is nyitásképp az útépítők által itt felejtett két hatalmas betontömböt szemléltem meg. Ezeket ha meg tudnám mozdítani, tudnám hova tenni. Mármint a ház első kertjében már megint lett egy hatalmas lyuk, ami szerintem nem lehet pusztán a patkányok munkája. Mármint kell ott legyen egy búvópatak is, ami elviszi a mélyből a földet.

   Mikor már épp ott tartottam, hogy a szintén útépítők által itt felejtett felszerelést átteszem az előbb látott betontömbök mellé, összefutottam a szomszéd ház kertjét pátyolgató szomszédasszonnyal, aminek az lett a vége, hogy egyrészt a többi trehány lakót illetően jól elbeszélgettünk, másrészt a kertben szaporodásnak indult orgonát illetően kihoztam a fűrészt és a metszőollót, majd ha mindent ki nem is irtottam, de legalább annyira belepusztítottam a zöldbe, hogy a kerti járdán el lehessen tőlük férni.

   Ha már járda, akkor itt említeném meg, hogy a hátsókerti járda sem járható, mert valamelyik lakó úgy gondolta, hogy itt jó helye van a motorjainak. Ennek ugyan semmi értelme, de attól még alkalomadtán már tervezem tőle megkérdezni, hogyan tervezi a kerekek által kitaposott fű visszaültetését.

   Ez most nem úgy volt, hogy mentem körbe, kezemben a fényképezővel, aztán csak sorjáztak elő a képek, hanem úgy, hogy hol az egyik géppel lőttem az ablakból kettőt, hol a másikkal a pincében ötöt, máskor meg a zsebgépemmel kattintottam néhányat, mikor a boltból hazaértem. Mármint nemhogy órák, de az egyes képek készítése között néha napok teltek el! Ez itt például az időközben a pincébe már szintén lekerült pezsgőfürdő kádba való része, amihez a kompresszort még mindig nem találtam meg. Mármint annak ellenére nem, hogy a régi elektronikai újságokra bambulás közben sikerült felidéznem, hogy azt egyszer már odakészítettem a lomos pincében az ajtó közelébe, s időközben a helyszínre egyszer már újra ránéztem, épp csak nem volt kedvem a lomkupacot szétrakosgatni, így a keresett kompresszort természetesen újra nem találtam meg.

   A két bükkfa lámpa viszont a már megnyitott cikkbe történt belenézésnek köszönhetően előkerült. Mármint abban láttam, hogy hol hagytam őket. Ennek kapcsán belenéztem a többi, már szintén megnyitott cikkbe is, majd a tömegüket látva a szokásos módon elszörnyedtem, mire fel egyből megígértem magamnak, hogy ha csak mellékesen is, de rámegyek a tömegcsökkentésre, mégpedig legalább annyira, hogy mikor egy könyvtárat megnyitok, akkor annak tartalma legalább ne lógjon ki a képernyőből. Na ez a projektem sem idén lesz kész...

   Épp mint ahogy a bükkfa lámpa bemutatása sem lett meg az adott napon. Mármint már megint annyira magam alatt voltam, hogy még ezt a semmi kis feladatot sem mertem bevállalni.

   Hogy egy nap végén azt mondhatom magamnak, hogy el sem hiszem, hogy az a rengeteg minden aznap készült el, pláne mindet én hoztam tető alá, na az sajnos csak nagyon ritkán fordul elő! Inkább az rám a jellemző, hogy még egy olyan dolgot is képes vagyok napokig halogatni, mint mondjuk egy üres üveg kukába történő levitele.

   Jelen cikk átolvasása kapcsán igényként felmerült (mármint bennem), hogy megmutassam, szerintem miért hagyták az útépítők a járdán a másfél vödör sittet. Mármint a sittet feltakarítva, a kukát a helyszínről odébb húzva, előkerült néhány a járdából kinőtt fűcsomó, ami amúgy a megsüllyedt vízelzárók fedelei körül nőtt ki. Hogy aztán igaz-e, hogy a munka átvételekor kifogásolva lesz, hogy a járdára felhajtó teherautók által az aszfaltba taposott fedelek a szétrepedezett anyaggal együtt nem lettek kiigazítva, vagy ezt csak én képzelem így, az majd idővel kiderül.

   Mivel a mai ebéd anyám tegnapi ígérete szerint tényleg könnyű volt, gondoltam a tányér levestől csak nem alszom már el. Ehhez képest annyira megzuhantam, hogy sikerült a pincébe egy olyan szemüvegben lejönnöm, amiben nemhogy a fényképezőgép kijelzőjét, de még a boncolt tárgyat sem láttam rendesen. Ennek persze az lett az eredménye, hogy a lámpákról készült nyitóképek közül egyik sem sikerült. Az meg, hogy elővettem egy régebbit, majd beszúrtam ide, az meg annak következménye, hogy nem olvastam vissza a cikket. Mármint így még csak esélyem sem volt látni, hogy ez a kép egyszer már szerepelt.

   Meglepő módon a fényképezőgép most nem eltűntette, hanem előhozta a részleteket. Mármint a pince mélyén ugyan láttam, hogy a lámpán vannak betűk, összeolvasnom azonban nem sikerült őket. Hogy ki lehetett a lámpa tulajdonosa Vince, azt már csak azért sem tudom, mert bár egy helyen dolgoztunk, attól még nem ismertem a József központ főközpontos műszerészeit. Mikor valami nagyobb összejövetel volt, akkor csak néztünk a kollégákkal a sok idegen arcra. Mármint az igazgatósági épületben, az emberekkel szinte teljesen megtelt hatalmas ebédlőben.

   A formája kapcsán felmerült bennem a kérdés: Vajon ki tervezte ezt a lámpát? Hogy gyártani ipari tanulók gyártották, arra mérget mernék venni! A célja amúgy az, hogy a telefonközpontban helyi megvilágításként szolgáljon. A szokásos méretű steklámpa az adott feladathoz ugyanis egyrészt nagy, másrészt minden irányban, konkrétan a felhasználó szemébe is világít. Ez meg ugye csak oda, ahova az ember a fényét irányítja.
   Mikor ennek a cikknek a lektorálásában éppen itt tartottam, egyszer csak felmerült bennem az a nyilvánvaló kérdés, hogy ennek meg mégis miért bükkfa lámpa a neve. A mindent tudó táblázatomban a bükkfa lámpa szókapcsolatra rákeresve, az derült ki, hogy ezt a nevet a tárgyhoz nemcsak úgy egyszerűen hozzáképzeltem, hanem az 1179-es cikkben látható módon a leltárcímkéjére is pontosan ez a név volt írva. Mivel jelen tárgy nyele leginkább úgy néz ki, mint amit egy seprűnyélből vágtak le, az meg ugye nem bükkfa, így a név valószínűleg nem jogos, épp csak öröklődött. Mármint a valaha valóban bükkfa nyelű lámpától.

   A rétegrend műanyag lefolyócső, azzal azonos vastagságú vastag azbeszt, majd egy vékony alumínium lemez. Az alumínium lemez egyrészt támasztás, másrészt fényvisszaverő is. Az azbeszt egyértelműen hőszigetelőként került a két anyag közé. A műanyag burkolat pedig egyrészt megtartja az azbesztet, másrészt azért kell, mert egy 7A2-es telefonközpont rengeteg reléből és forgó gépből áll, aminek kismillió elektromos csatlakozása van, amit nem tanácsos rövidre zárni.

   Ez a lámpavégi akasztó, ez annyira ott van... Lelki szemeimmel szinte látom a műhelyt, ahol a sok kis szerencsétlen kékköpenyes ipari tanuló egyenként mutatja az oktatónak a művét, s ki kettest, ki meg ötöst kap rá.

   A banándugó jelen esetben azért elfogadható csatlakozó, mert a bükkfa lámpa nem 230-ról (akkoriban még 220), hanem a telefonközpont 48 voltos tápfeszültségéről járt. A lámpa izzói amúgy 50 volt 10 wattosak.

   Az akasztó nem holmi réz, hanem a légvezetékes oszlopos távközléstechnikában valaha megszokottnak számító bronzhuzalból készült. Vagyis ezt a fajta drótot nem is olyan egyszerű elhajlítani.

   Ha így haladok, még a végén meg fog telni a pincei foglalatos doboz. Ez már csak azért is egészen biztos, mert a csilláralkatrészes doboz már megtelt, valamint a fáspince mélyén, konkrétan az aprófák fölötti polcon láttam belőlük néhány plusz példányt. Mit ne mondjak, nagy itt a rend...

   Mivel ez a lámpa egy már nagyon régi adósság volt, így ezen a héten is mehetek piacozni. Ha csak nem mint előző hétvégén, most is szakadni fog az eső. A lényeg persze az, hogy nemhogy a listáról, de a szemem elől is elfogyjanak a bemutatásra váró tárgyak.

   Mivel azt hittem, hogy kész, ennyi volt, a valóságba visszarángatandó menten kiderült, hogy a nagy túrót vagyok kész! Mármint a lámpa ezen részét is szét lehet szedni, amit ugye mégis miért ne tennék meg?
   Bár a forma alapvetően szép, annyi esze azonban nem volt a kiagyalójának, hogy az innen nézve jobbra eső részt annyira magasra hagyja, hogy az megvédje az izzót. Mármint a lámpa leesésekor az eltöréstől. Ezt úgy kell érteni, hogy egy képzeletbeli vonalat odahúzva, az izzó burája le tud érni a földre.

   Az azbesztet valaha lelkesen használták mindenbe, amibe csak illett, de aztán leszoktak róla, konkrétan betiltották, mikor a 70-es években kiderült, hogy erősen rákkeltő.

   Miközben az előző képen látható példány hőszigetelő rétege kissé hiányos (amúgy nem én romboltam bele), ez teljesen ép. Mit ne mondjak, tudtak a tanulók olyanokat alakítani... Kiváló példa erre mondjuk a körmös konnektor.

   Mostanában olyan szép lefagyásokat tudok produkálni, hogy az valami csuda! Most például egyrészt a pincei fényképezőgép power gombjának megjavítását, másrészt a szürke NDK fúrógépből kiszerelt kapcsoló megjavítását halogatom. Márpedig ha nincs a pincében működő fényképezőgép, akkor nem tudok odalent szétszedni. No nem mintha ehhez a darabokra szedett fúrógép nem lenne amúgy is útban...

   Bár a tervem az volt, hogy az adott napon még a pezsgőfürdő kompresszorát is szétszedem, csak mivel az a tárgy nem került elő, így este csak egy ikszet tudtam a táblázatba behúzni. Ez persze még nem baj, hiszen a következőre van egy újabb hetem, csak ugye ha én egyszer elkezdek valamit halogatni, akkor az úgy, de tényleg úgy el lesz halasztva, hogy tán sosem készül el! Mondjuk a magam által magamnak gyártott listák letudásában azért elég jó vagyok. Ahogy ezt így leírtam, menten megláttam néhány, még valamikor évekkel ezelőtt megnyitott ehhez hasonló cetlit, melyeken természetesen még mindig akad néhány letudnivaló tétel. No de ahogy azt már csak magamnak mondani szoktam, holnap is van nap...