Szóval az úgy volt, hogy a mai nap reggelén (ez úgy 10 óra tájban lehetett) úgy döntöttem, hogy amit szétszedek, az ennek a listának vagy az elején lesz, vagy a végén. Mivel a fogtechnikusi maróhoz szükséges 42 voltos tápegységet nem volt kedvem megépíteni, már repültem is a lista végére. A villanyrezsó épp nagyban az előszobában állomásozik, csak mivel hamarost kell (de csak mert nincs a szemközti benzinkúton cserepalack), ezért azt nem szedhetem szét. Mmármint nagyon nem lenne jó, ha piszkálás közben óvatlanul elrontanám, ezért ő kiesett. A Weimar rádió a pincének most még nagyon a mélyén hever. A Yaesu adóvevőről viszont már megint nem tudom, hogy hol van. Mármint egyszer már kitettem a polcra, mondván majd nemsokára szétkapom (hát persze...), azonban idővel újra eltűnt. Az újrát úgy kell érteni, hogy mikor legutóbb nem volt meg, akkor a hátam mögötti hangfalak bemutatásakor mögülük került elő. A Zenit fényképezőgép ugyan hozzáférhető, csakhogy az emlék, apukámtól kaptam, így azt nem igazán szeretném tönkretenni, aminek idővel az lesz a vége, hogy veszek egy lelakott Zenitet a piacon, a szokásos néhány százasért. A múltkor már nézegettem is egy alkalmas példányt, de mivel nem voltam magamban biztos, elvette tőlem az az undok ember, akiről a Ganz műszeres cikkben emlékeztem meg. Végül így került sor a zsanérra, mint a táblázat jelenlegi valóban utolsó tételére.

   Bár ez sajnos még nem minden általam uralt részre igaz, de van olyan hely, ahol már rend van. Ez például egy olyan hely, ahol a dobozok fel lettek újítva, kaptak matricákat, és még a tartalmukat is szépen újraválogattam. Így hirtelen másról ugyan nem dereng, de a selejt alkatrészes doboz, valamint a tanért mértani hasábos tartalma már biztosan kapott egy-egy saját cikket.

   Bár van hozzá egy kilincsem, Zsugulim speciel sosem volt. Épp mint ahogy a jobbra fent látható gyújtáskapcsolóhoz passzoló motorom sem. A balra látható kulcscsomó pedig akkor keletkezett, mikor a munkával felhagyván, idővel leszedtem a fő kulcscsomómról a már nem kellő kulcsokat.

   Ezt a kulccsal zárható kapcsolót egy kulcsos telefonból szereltem ki, ami amúgy nem erről, hanem a telefonkulcsról kapta nevét. Ez csak azért volt benne, hogy a főnök a távozásakor kiiktathassa a híváslehetőséget. Erre nem azért volt szükség, hogy a betévedő beosztott, vagy mondjuk a takarítónő ne tudjon a városi vonalon telefonálgatni, mint inkább azokon a készülékeken volt szokás ez a zár, melyekben úgynevezett K vonal volt.

   Ha lassan is (mert ugye minden kulcson elmerengtem), de végül a doboz teljes tartalmát sikeresen átválogatva, csak ez az egy szem miniatűr zsanér került elő. (lásd a méret érzékeltetése végett mellétett M4-es csavart) Hogy az épp nagyban keresett zsanérok zöme a pincében van, azt persze tudtam, de hogy idefent csak egyet találok, az azért - már csak a doboz felirata miatt is - komolyan meglepett.

   Nyitásképp a hagyományos zsanérokat tartalmazó dobozt nyitottam ki, melynek tartalmára azért csodálkoztam rá, mert ennél azért több alanyra számítottam. Ebből szerintem az lesz, hogy ezentúl mikor a piacon egy zsanért meglátok, s azt olcsón adják (értsd 100 vagy 200 forint), akkor megveszem.

   Miután a doboz tartalmát átborítottam egy irodagépből megmaradt méretes tepsibe, magát a dobozt beraktam a csavaros polcra, mondván majd egyenként átnézve rakosgatom bele vissza a tartalmát. Vagy mint arra komoly esélyt láttam, ácsorogva a munkapad előtt, a derekamat fájlalva, lazán feladom ezt a már szépen megkezdett projektet. Mondjuk amennyi zsanér ebben a dobozban volt, az nem egy nagy tömeg, így gyorsan letudható.

   Ezt a két csomag zsanért a trafós polc elé szánt ajtóhoz vettem, amit aztán egészen másképp, konkrétan nem nyithatóan, hanem az egyszerűség jegyében leakaszthatóan valósítottam meg. Na az is egy olyan projekt volt, amire magamban mindig azt mondtam, hogy a trafós polcok előtt sosem lesz ajtó! És tényleg, hiszen a sokáig tervezgetett ajtóból végül csak egy a polc elől leakasztható lap lett.

   Mint ahogy manapság mindent, úgy zsanért is gyártanak műanyagból. Miközben a bal oldali példányról nem vagyok jó véleménnyel, addig a jobb oldali nagyon is masszív darab. Ha csak bele nem zavarodtam a dolgokba, akkor az eredetileg egy MTSZ21-es tápszekrény tetejét tartotta, melynek oldalfalából hollander kulcsot készítettem, konkrétan Ildikó szomszédasszonynak.

   Ez egy a szokásosnál komolyabb zsanér (le sem mertem tegezni), melynek az átlagtól eltérő alaptulajdonsága az, hogy nem könnyen jár, hanem direkt nehezen, így tartva meg az általa hordozott valamit, szinte bármilyen beállított szögben.

   Ez a zsanér úgy működik, hogy amit tart, az nemcsak felhajtható, de egy függőleges húzással könnyedén le is emelhető. Hogy mihez és mit fogott oda, arra viszont már nem emlékszem. Valami lemezjátszó átlátszó teteje derengett, de erre öt forintban sem mernék fogadni. Még szerencse, hogy nem tettem, mert mint az idővel beugrott, a zsanér a 818-as cikk keretében boncolt öreg szkennerből van.

   Mikor a kivesézett tartalmú zsanéros dobozt a polcra feltettem, majd óvatlanul hátranéztem, a szemközti polcon is találtam egy "RÉKA" feliratú zsanéros dobozt. Mikor elindultam felé (csak fél lépésről van szó), még ezen a rövid távon is sikerült találnom valami olyat, ami az alapfeladattól eltérített.

   Még úgy sem, ha kiborítom az egész dobozt. Ez mindjárt két okból is lehetséges. Míg az egyik az, hogy a már nem kellő Réka zsanérokat - mikor ez a doboz idővel megtelt - betettem egy kétliteres fagylaltos vödörbe, s most valahol a pince mélyén kuncognak (mármint azon, hogy hiába keresem őket), vagy ahogy volt, az egész készletet rásóztam kiváló barátomra, mert neki is Réka szekrénysora van, épp mint a miénk esetében, az idő előrehaladtával nála is egyre gyengülő zsanérokkal.

   Egy szem Réka zsanért (lásd jobbra) mondjuk találtam, ami egy röpke bemutatóhoz, illetve egy normális példánnyal (lásd balra) történő összehasonlításhoz természetesen bőven elég.

   Most már csak arra kell ügyelnem, hogy miután a bútorgombos dobozból kiszedett fa fiókfülekkel és a két műszerfüllel a lomos pincébe átmentem, visszafelé jöttömben el ne felejtsem innen a zsanérokat zsebre vágni.

   Ha nem is a teljes, de az aznap elért legnagyobb eredményem az volt, hogy végre felhoztam a pincéből a zsanérokat. Hogy tudok ennél sokkal lejjebb is menni, arra kiváló bizonyítékkal szolgál a következő kép.

   Az ugyan értékelendő, hogy időközben a 2022-es lomtalanításkor beszerzett kincsek zömét már elpusztítottam, az viszont már kevésbé, hogy a zsanérok ide történő tétele óta eltelt több mint két hónap! Ez mondjuk ahhoz képest semmi, hogy egyszer régen, még valamikor több mint tíz éve szétszedtem egy lapozós órás rádiót, jól elmosogattam, kerestem bele egy másik trafót, majd azt mondtam neki, hogy mindjárt összeraklak, ez azonban természetesen még azóta sem történt meg.

   Bár úgy néz ki, mintha a fehér a barnához képest menetes lenne, de nem az. Mármint azok egyszerűen csak a zsanér lyukban történő rögzítésére szolgáló bordák. Vele ellentétben a barna változatot a műanyag és a fa (pozdorja) közé srégen betekert csavarok tartották.

   Ezek ketten már nem tartalmaznak műanyag alkatrészeket, valamint jól látható módon csavaros rögzítésűek. Míg a bal oldali egyik fele öntvény, addig a jobb oldali változat teljes egészében préselt lemezből készült.

   Az utóbbi napok néhány lelkes felfutása után valósággal szörnyű volt látni, hogy időnként mennyire nem csinálok semmit. Mármint mindig is furcsállottam, hogyan tudnak emberek nem tevékeny módon élni. Hogy valaki rejtvényt fejt, olvas, tévét néz, kapál a kertben, barkácsol, bulizni jár, vagy kirándul, az mindegy, de csak ülni vagy feküdni, s közben bámulni a semmit, az valahogy sosem volt az én világom. Mostanában - a többi készségem elfogyásának árán - meg már a semmittevés is egészen jól megy. Persze pihenni is kell valamikor. Mondjuk az azért fura, hogy akkor is pihenek, mikor nincs mit kipihennem. Mármint az újságpapírba csomagolt GPS előszobába történő kihozása - mint egész napi értelmes tevékenység - na az azért nagyon az alja, mire fel ha már csak valamikor estefelé is, de felkaptam a csomagot, majd levittem a pincébe. Mivel ezt összekapcsoltam a kertben vetett fű meglocsolásával, majd ott leültem a szomszéd által a sarokba állított hintaágyba, legalább ki tudtam próbálni a zsebemben akkor még ott lévő GPS-t. Jelentem ha nem a balkonon próbálom, hanem a szabad ég alatt, akkor működik. Ettől persze még bevágtam a pince mélyére.

   Majd megpróbáltam magam rávenni, hogy a 2022-es lomtalanításkor beszerzett, utolsónak megmaradt, porszívóból kiszerelt panelra is rámenjek (ha már a fű kerti locsolása sikerült), ez azonban már megint nem jött össze, mire fel mérgemben elvettem a pultról a zsanérokat.

   Majd elindultam megkeresni a zsanért bemutató videó elkészítéséhez szükséges szép fehér hátteret. Mivel ahol lakom, az a hall, ami nincs 3x3 méter, képzelheted, hogy ez milyen szörnyen hosszú út megtételét jelentette.

   Mivel elsőre a felső fiókot vettem elő, a valaha tervrajzvolt fehér háttérpapír természetesen az alsó fiókból került elő, de legalább betehettem végre a helyére a bordó telefonból megmaradt hallgatóbetétet.

   Hogy miért ódzkodok a videók készítésétől, arra mondjuk még nem jöttem rá. Mármint ebből a cikkből tulajdonképpen már csak egy videó hiányzott, melynek elkészítéséhez, illetve ahhoz, hogy egyáltalán nekiálljak, konkrétan több mint két hónapra volt szükségem. Ez annyit tesz, hogy ha én félbehagyok valamit, akkor az úgy, de tényleg úgy félbe van hagyva...

   Kitűnő példa erre ez a polcon kiszúrt Werra fényképezőgép, melynek cikke szintén félkész, épp csak félbehagytam valamiért. Nekem valami olyan dereng, hogy erről is valami videót akartam készíteni, csak ez már annyira rég volt, hogy igazándiból már nem is emlékszem rá.

   Épp mint ahogy arra sem emlékeztem, hogy a fényképezőgép állványa idefent van. Az utóbbi időben azt szoktam játszani, hogy mikor lent kéne, akkor legyintek egyet, mondván fent van, mikor meg fent kéne, akkor ugyanezt mondom, csak persze gátló okként az állvány pincében történő állomásoztatására hivatkozok. Hogy vegyek egy másik állványt, hogy lent és fent is legyen, az valahogy már annyira túlzás lenne, hogy eddig még sosem sikerült. Vagy egyszerűen csak nem láttam a piacon olcsón állványt.

   Tíz deka vas, csupa króm? (kérdezte az idős szaki a zsanérgyártó műhelyben felháborodottan) Kifaragja ezt nektek Károly bátyátok fából! Ebből az ígéretből végül nem fa, hanem műanyagból készült utánzat lett. A minőség persze hagyott maga után némi kívánnivalót. Az ugyan igaz, hogy még most is van a Réka szekrénysorunkban eredeti zsanér, de már csak azokon az ajtókon, melyeket nem igazán szoktunk nyitogatni, vagy kulccsal zárhatók.

   A kivetőpántok (ez a hivatalos nevük) először csak az előszoba papucstartójának tetejéig jutottak, csak miután megéreztem, hogy ha nem teszem el őket innen most azonnal, akkor ezek négyen napokig, de akár hetekig díszíteni fogják az előszobát, beraktam őket a melóskabátom zsebébe, hogy a fű holnapi locsolásakor még csak esélyem se legyen a pincébe való csomagocskát a lakásban felejteni.

   Mikor valamivel elkészülök, egy pillanatra meg szoktam állni (ez természetesen nemcsak az adott pillanatra vonatkozik, és nemcsak egy pillanatra szoktam megállni), hogy átgondoljam a következő boncalany kérdését. Most például azt sikerült magammal megígértetnem, hogy ha holnap délelőtt nem a porszívóból kitermelt panelre megyek rá, akkor olyan nincs, hogy nem a Maja magnóra! Mivel a magnó a panelnál bonyolultabb téma, ezzel mondhatni megfenyegettem magam. Hogy a fenyegetés használt-e, az majd holnap estére kiderül...