Bár a hallban az asztal feletti pultot már rég felszabadítottam, de valami különös okból még sincs kedvem bevinni rá a Maja magnót. Mármint ezt azért furcsállom, mert amúgy nagyon is szeretek magnót szerelni, pláne ekkor még hiányzott a sorból néhány magnós témájú cikk. Mármint a magnók és a rádiók számára kihagyott hézagok ekkor még nem voltak teljesen feltöltve, de már csak tíz ilyen témájú cikk hiányzott, mely állapotról azt hittem, hogy majd komoly magnó és rádiószerelésre fog ösztökélni, ez azonban valami okból hosszú hónapokon át nem történt meg.

   Mikor a pincébe lejöttem, mondván majd itt rendetlenkedek egy jót, a lent található kacatokhoz sem volt kedvem, amit persze már előre tudtam, ezért tulajdonképpen csak valami odafent szétszedhető apróságot kiválasztani jöttem le.
   Amúgy miközben a bal oldali fafiók a valahova történő beszerelésére vár, addig a jobb oldali tepsiben egy rettenetesen rozsdás áttételes csípőfogó várja, hogy ledrótkefézzem róla a rozsdát. Én meg ugye azt várom, hogy ezek a dolgok végre tényleg megtörténjenek. A fogóról például már rég elpárolgott a rá vastagon kifújt WD40, miközben a fióknak szánt valamiről időközben kiderült, hogy az valaha egy ugyanolyan (csak nagyobb) elcsúsztatható fedelű fadoboz volt, mint amilyet a minap újítottam fel. Mondjuk ha ezekkel a tételekkel őszig végzek, ameddig ugye nyár lévén még hátravan néhány hónap, akkor favágáskor nem lesznek útban.

   Az akkus (csak mivel nincs meg hozzá, szóval mégsem az) fúró csavarozó gépet már mutattam, a piros EVIG fúrógépet azonban még nem, mint ahogy a nyele alól kikandikáló ipari villanymotort sem. Ezek amúgy nem nagy, maximum néhány nap alatt letudható tételek, miközben a kép alsó széle közepén belógó csapágyházak a talán soha el nem készülő áttételes eszterga alkatrészei. Bár történhetett volna akár úgy is, de én persze már előre tudtam, hogy ezekre sem ma megyek rá...

   A múltkor belegondoltam, hogy milyen fura már, hogy mikor a kiglancolt pincét az Ilonka néni Bandi bácsi kettőst követő utódoknak átadtam, még csak rá sem kérdeztek, hogy maradt-e utánuk valami örökség. Amúgy tulajdonképpen semmi, kivéve talán a már elajándékozott szárítót, valamint a képen látható rettenetesen büdös, zöld üveges, régiféle spirituszt, amivel az apró elektronikán meglágyult gumit álltam neki letörölni. Előtte persze, ahogy itt álltam, a szokásos módon felmerült bennem, hogy már igazán eltehetném innen a fémépítős dobozt, az írószerest, meg a konyhaszekrény felújításából megmaradt gombost. Bár ezek nagyon egyszerű feladatoknak tűnnek, attól még hónapok óta nem voltam képes rájuk mozdulni. Ez természetesen (megjegyzem sajnos) most sem történt meg.

   Azt a másik, ha nem is hónapok, de azért már napok óta tervezgetett feladatot viszont végre végrehajtottam, hogy a lomos pincébe a szemüveges fiókért átjöjjek. Mint az a képen látható kupi szintjéből nyilvánvaló, teljesen jogosan érzem úgy, hogy ezt a hatalmas rendetlenséget már megint nem idén fogom valamiféle elfogadható szintű renddé alakítani. Mikor a dolgokba kissé alaposabban belegondolok, olyankor menten ráérzek, hogy itt bizony jövőre sem lesz rend.

   Ha elvenném a bejáratból az útszóró sós vödröt, a Junoszty tévét, meg a három középmechanikás videót, majd vissza sem hoznám, az egy olyan szép lépés lenne tőlem, hogy szó szerint nem értem magam, hogy miért nem ezekre a tételekre megyek rá. Egyszer persze majd ezek is sorra fognak kerülni, mint ahogy a Compaq PC-t és a fura talpas monitort már sikerült is letudnom.

   Kezdetben úgy volt, hogy nyitásképp anyám szemüvegének orrtámaszát pótlom, csak az épp használatban volt. Mármint anyám épp nagyban rejtvényezett, így az elektronikát vettem előre.

   Apróbb hiba a történetben, hogy a kábelt a fiókba benyúlva csak úgy egyszerűen elővettem, azt viszont elfelejtettem megnézni, hogy passzol-e. Amúgy eltaláltam a dugó méretét, amit a dobozka azzal hálált meg, hogy sem tölteni nem kezdett el, sem a Windowsba nem jelentkezett be. Ez mondjuk egy száz forintért vásárolt, valaki által a kukába egyszer már kidobott kacattól persze nem is volt elvárható.

   Miközben a never annyit tesz, mint soha, a loss amolyan fosztóképző. Már csak a sose veszek el név miatt is ez egy GPS, ami amúgy ha csak egy apró cetlin is, de a hátlapra rá is lett írva.

   A másik oldalon pedig egy külső antenna csatlakozó, egy hangerőszabályzó gomb, egy SD kártya foglalat, valamint a jobb sarokban látható fekete kör képében egy olyan, a dobozból kihúzható toll, ami nem karcolja össze a kijelzőt.

   Balra lent a GPS feliratot látjuk, középen pedig a power kapcsolót, aminek tologatására a dobozka nem reagált. Egy a kukáspiacon vásárolt száz forintos vacaktól persze nem lehet elvárni, hogy fel legyen töltve az akkuja.

   Majd néhány pillanat múlva megjelent a képernyőn egy olyan menü, amit a korábban mutatott GPS esetében egyszer már láttam, innen viszont nem jutottam tovább. Mármint hiába böködtem a tollal a kijelzőt, az még a durva erőszakra sem reagált.

   Azt konkrétan nem állítanám, hogy a szerkezet lerombolásáról hirtelen felindulásból döntöttem. Mármint eleve úgy voltam vele, hogy ha ennek az izének bármi hibája van, akkor apróra elbontva fogja végezni.

   Ezekben a csavarokban az a jó, hogy miközben viszonylag vastagabbak, egyben rövidek is. Mármint ha ilyen méret kell, akkor nem kell egy hosszabb csavart elvágnom. No nem mintha nem lenne belőle már a pincében is vagy egy liter...

   Valaha eljutottam addig a szintig, hogy mivel idefent nem igazán kellettek, az összes hangszórómat lehordtam a pincébe, mégpedig a direkt számukra épített szekrénybe. Amúgy szerintem azóta egyszer már ennek a fióknak a tartalmát is levittem, beleürítettem, csak az ilyen apróságok nálam folyton újratermelődnek.

   Mivel jelen esetben ennek semmiféle jelentősége sem volt, mármint a kábelt a csatlakozójába nem akartam visszadugni, elsőre eltaláltam, hogy a rögzítése a felnyitós fajta.

   Miközben a kijelzőt kettéfeszegettem, úgy voltam vele, hogy ha annyira hajlik, mint amennyire tette, akkor az biztosan nem üveg. Mint az a törésvonalakból egyértelműen kiderül, ez bizony mégiscsak az.

   Mivel sem azt nem tudtam elképzelni, hogy a miniatűr SMD LED-eket most eltéve később majd megtalálom, sem pedig azt, hogy bármi célra újrahasznosítom, szegénykéim a kukában végezték, ami szerintem egyértelműen helyes döntés volt. Az viszont már nem, hogy másnapra megszántam őket, s a háttérvilágítást hordozó lapot betettem a bontandó panelek közé.

   A mindenféle átlátszó lapocskákat pedig beleragasztottam az eredetileg a kijelzőmodul hátlapját alkotó vékonyfalú lemeztepsibe. Hogy ezzel is mikorra érek oda a pincei fiókhoz, ahol a többi ilyesmit tartom...

   A panel másik oldala talán még az előbb látottnál is unalmasabb. Mivel egy ilyen vacaknál még egy lendkerekes mozdony is érdekesebb, újra megígértem magamnak (megjegyzem már sokadszorra), hogy sem nem veszek, sem nem szedek szét többé ilyen unalmas belsejű trendi holmit.

   Mikor a helyemről felállva megláttam, hogy néz ki az a térdeplőszék, amin egészen idáig ültem, bár rezgett a léc, hogy belecsapok az ülőkék kárpitozásába, csak aztán ahogy azt már csak szoktam, újra győzött a lustaság. Annyit mondjuk sikerült magamnál elérnem, hogy a térdeplőrész szivacsát újratörülközőzzem (mármint a szivacs egy törülközőbe van becsomagolva), és még egy hózentróger segítségével rögzítettem is, de aztán már végképp kifogyott belőlem a lendület...