A ma bemutatásra kerülő kétféle villanyrezsó egyike már eleve idefent volt, de csak mert miközben a konyhai tűzhelyünk gázpalackja már kifogyóban volt, természetesen a szemközti benzinkútról is pont akkor fogyott ki a palack. Bár idővel lett gáz, vagyis a villanyrezsóra már nem volt szükség, attól még itt maradt, mondván szerepel a mindentudó táblázatomban, mint már megemlített tárgy. Akkor meg ugye, ha már amúgy is itt van, ugyan ne vigyem már vissza.
   Bár ekkor még nagyon úgy nézett ki, hogy a rezsó boncolására napokon belül sor kerül, csakhogy közbejött a 2022-es lomtalanításkor beszerzett kincstömeg, amit ígéretem szerint a hónap végéig teljes egészében le kell tudnom. Persze ha belefér, akkor egyáltalán nem baj, ha közben még a rezsóra is rámegyek.

   Mint ahogy a rezsó, úgy a dobgép és a porszívó paneljának látványáról is már hetek óta folyton csak lepattanok, mire fel azt találtam ki, hogy mikor majd a pince hűvösében tevékenykedek, csak úgy mellékesen rámegyek a villanyrezsó odalent maradt társára is. Az "is" jelen esetben azért jogos, mert a rezsón felül "is" annyi dolgom gyűlt fel a pincékben, hogy azokat már eleve neki sem állok felsorolni, mert nagyon félrevinnék a cikket.

   Bár csinálni nem csináltam vele semmit, annyit azért megtettem, hogy ránéztem, tényleg ott van-e, mint ahol sejtettem. Jelentem igen, és még csak rá sincs pakolva! Ez persze még annyira sem hatott meg, hogy legalább hozzányúljak.

   A lakásban őrizgetett rezsót idővel a már felboncolt, s a még fel nem boncolt tárgyak mondhatni körbeülték. Míg a rátett dobozban egy rakat már bemutatott apróság van, addig a mellette látható barna páros két Genius hangfal. A sárga szabóollót csak azért kell levinnem a pincébe, mert a lenti papírvágó társával képtelenség elvágni azt a hatalmas sárga szövetet, amiből porrongydarabokat tervezek készíteni. Mármint az egy nagyból sok kicsit, hogy mikor piszkos lesz, a kéttenyérnyi anyagdarabot szívfájdalom nélkül dobhassam ki. A sárga olló alatti öregecske magnószalagok még meghallgatásra várnak, aztán már mehetnek is vissza a pincébe a többihez. Az összefogató készlet pedig a páromnak kell, mégpedig a szétesett konyhai gyógyszeres szekrényke összeragasztásához. Jobbra fent a kábelek alatt egy gravírozógép, valamint egy egygombos Videoton autórádió várja, hogy végre rájuk kerüljön a sor. Pontosabban szólva én várom, hogy ezek a feladataim egyszer mind kifussanak, s végre felhozhassam helyettük a következő adagot.

   Mikor a pincébe kezemben az ollóval leértem, a csavaros polcon ez a látvány fogadott. Persze mondhatnám rá, hogy ez most nem érdekes, csakhogy ma azzal a pusztán magamnak tett szent ígérettel jöttem le, hogy mikor meglátok egy, vagy akárhány feladatot, azt nem ahogy szoktam, fogom és odébb tolom, hanem egyből rámegyek! Ennek ezen a napon mondhatni meglepő eredménye lett. Mármint a sok kis apróság mellett még két nagyobb, mára egyáltalán be sem tervezett projekt is elkészült. Míg az egyik egy forgatható festőállvány kipofozása volt, addig a másik a már nagyon is régóta tervezgetett, gombokat szerelek a rózsaszín dobozokra című szösszenetem.

   Ez a kép azt mutatja, amint a rózsaszín dobozokra felszerelendő gombok még nagyban a szintén lomtalanításkor beszerzett hosszúkás fiókban vannak (lásd őket jobbra), ellenben a paneles fiókot már elvettem mellőlük, majd a keletkezett rést mondhatni azonnal betömendő, egy bordó telefonnal töltöttem ki.

   Mire fel az eszterga ágyára koncentrált, lomtalanításkor beszerzett kacatok száma négyre csökkent. Ez persze nem egy valós szám, hiszen van még ebből az adagból odafent is, s mint az kisvártatva kiderült, még idelent is találtam.

   Nyitásképp galádul rámentem az amúgy függöny felaprítására, s miközben ezt műveltem, úgy, de úgy elátkoztam az ergonómiailag nullának bizonyuló szabóolló megalkotóját, hogy azt biztosan nem tette zsebre!

   Mivel éreztem, hogy valami nem stimmel, valamit kihagytam, átjöttem a lomos pincébe, ahol is már az ajtó kinyitásakor rájöttem, hogy miért akarom már napok óta lehozni a pénztárcámat. Mármint időközben annyi idő telt el, anyám annyit főzött, hogy annak hatására újra közeledni látszott a palackcsere ideje.
   Gondoltam legyen, átsétálok a kútra (épp itt van szemközt), s megnézem van-e palack, nehogy hiába menjek fel a pénztárcáért, aztán meg persze át a kútra is az üres palackkal. Hogy volt-e gáz? Nos volt is, meg nem is.

   Mármint miközben a szemközti kúton már megint nem volt gáz, addig a kertkapunkkal már megint volt. Most speciel addig rángatta valaki, míg a zár nyelve beszorult. Mindezt úgy, hogy fél éve direkt kiírtam a ház belső ajtajára belülről, hogy a kertkapuban új a zár, ne csapkodd!

   Miután a zárat kicseréltem, s az olló tönkretette ujjaim is kezdtek magukhoz térni, gondoltam rámegyek a rezsóra. Pontosabban szólva félúton megállva előbb még elgondolkodtam rajta, hogy van-e már esélyem a lomos pincében valamiféle rendet tenni. Mivel egyértelműen nincs, már léptem is tovább.

   Ez a kép nem ugyanaz a kép, mint amit a cikk elején láttunk. Mármint a helyszín és az állapot ugyanaz, épp csak közben eltelt néhány hét, ami persze nem semmittevéssel telt, hanem csak a rezsóra nem mozdultam rá.

   Aztán rámentem a zár nyelvének kiegyenesítésére, de csak mert korábban megígértem magamnak, hogy mikor zárat cserélek, akkor a kiszedett beteget egyből megjavítom, nehogy az legyen, hogy egyszer csak ott állok zár nélkül, miközben a kertkapu nem nyílik ki, vagy nem zárható.
   Hogy már három kertkapuba való tartalék záram van? Ez ugyan igaz, csakhogy az is, hogy trehány vagyok, így ha a magamnak tett ígéretet zsinórban háromszor egymás után megszegem, akkor tényleg nem lesz cserezáram.

   Mivel ez a nap kifejezetten arról szól, hogy mikor meglátok valamit, azt nem kikerülöm, hanem beteszem a helyére, így menten áthelyeztem a ki tudja miért (már megint az a k*rva trehányság...) a rádióra rámolt sárga rongyokat. Kicsivel később, mikor lett hozzá elég hely, még a köszörűkövet is elraktam!

   Ami még szintén furának tűnik, az a pincei polcon látható két magnószalag, amit egy korábbi képen már a lakásban, konkrétan az előszobai kisbútor szélén láttunk. Természetesen van a jelenségre magyarázat. Jelen esetben konkrétan az, hogy belekeveredtem a képek sorrendjébe. Ennek oka jelen esetben nemcsak az volt, hogy túl sok mindent csináltam egyszerre, természetesen a tőlem megszokott módon a témák közt szertelenül csapongva, aztán nem bírtam értelmes sorrendbe rendezni, pláne szétválogatni a képeket, hanem az is, hogy míg a képek egy része a lakásban használt gépen volt, addig a másik felük a pincei gépen, amit még az is tetézett, hogy volt egy harmadik kártya is, amin meg a videó volt a forgatható festőállványról. Aznap ebben a kupiban már meg sem mertem próbálni rendet vágni, hanem a feladatot másnap délelőttre halasztva, azt mondtam magamnak, hogy verseny van. Mármint én az előző nap lőtt képek rendberakása című számmal indulok, míg anyám a konyhában egy lábos paprikás krumpli elkészítésével száll harcba. Mit ne mondjak, már megint anyám győzött... Mármint még csak esélyem sem volt akkora adag képet ebédidőig rendbe tenni, mint amennyit előző nap lőttem. Ebéd után pedig - akkor persze már senkivel sem versenyezve - a képekhez illő szövegek megírására mentem rá, de ahogy én azt már jó előre sejtettem, abba a feladatba is belebuktam.

   Amint az előtéri kispolctól (néhai virágállvány) elfordultam, azonnal megláttam ezt a szemközti fadarabos polcon éktelenkedő lámpaburát, amit korábban tett ígéretemnek megfelelően menten megragadtam, s betettem az útszóró sós pincébe, mondván oda való. Mármint ez az amúgy műanyag lámpabura egyértelműen a társasház karbantartásához szükséges pótalkatrész. Az órák áthelyezésére viszont nem mentem rá, azok ugyanis egyrészt nem tartoznak a szétszedendő tárgyak közé, másrészt lehet, hogy a nagyobbikat idővel kiteszem a lépcsőházba. Ez már csak azért is nagyszerű ötlet, mert ugye akkor ezentúl nem itt fogja foglalni az egyre csak fogyó helyet.

   Mivel megígértem magamnak, hogy ma nem kikerülés, hanem egyből mindenre rámenés lesz, mikor visszafelé jöttömben megláttam a már majdnem teli szemetest, már indultam is vele a kuka irányába, épp csak egy fénykép készítésének erejéig álltam meg. Ezek amúgy ránézésre a Junoszty tévé alkatrészei.

   Ez pedig itt egy a mai főtémával összefüggő lyuk, közvetlenül a kertkapunál. Mármint valahol a háttérben azt tervezem, hogy majd begyűjtök útfelbontáskor szétdobált aszfaltdarabokat, legalább annyit, mint amennyi ezt az amúgy nem is olyan sekély mélyedést teljesen kitölti, majd kiöntöm a pincei barna rezsón felmelegített aszfalttal.

   Ez a projekt, ez kérlek annyira előrehaladott állapotban van, hogy a konyha kifestése kapcsán leselejtezett edényekből a nemes célra néhányat már félre is tettem. Ránézésre a jobb oldali fazék lesz a befutó.

   Rátérve végre a rezsóra, a vasalócsatlakozónak nemhogy ilyen, de még a kapcsolós változatát is mutattam. Attól persze még ebbe is belenézek, de csak egy ellenőrzés erejéig, nehogy akkor égjek be vele (vagy a villanykábel), mikor majd használni akarom.

   Íme a barna rezsó alulnézetből. Amúgy tervbe volt véve egy ennél komolyabb, többlapos, lábakon álló változat bemutatása is, azt azonban a tetőfedők eltűntették a tetőtérből. Ez engem mondjuk nem bánt, mert az egy annyira nehéz tárgy volt, hogy azt legfeljebb csak ott helyben tudtam volna szétszerelni. A tetőtér ugye meg poros, ráadásul világítás sincs benne. Viszont a mosógépet és a centrifugát még a tetőcsere előtt lehoztam, s azokat már szét is szedtem.

   Hoppácska, hát ez csehszlovák! Mármint ez azért lepett meg, mert mi magyarok is gyártottunk tűzhelyet és rezsót. A mi régi konyhai villanytűzhelyünkre például az volt írva, hogy Elekthermax, mely cég még mind a mai napig létezik. Még arra is emlékszem, hogy mikor egyszer a konyhai tűzhelyünk legsűrűbben használt legkisebb lapja kiégett, apám gyermekként velem cseréltette ki, mondván én égettem szarrá, mikor három órán át főztem rajta egy szál kolbászt, ami amúgy gyermekként szokásom volt. Mármint a konyhai tűzhelyen fent hagyni egy lábast, benne vízzel és kolbásszal, majd néhány óra játékkal töltött idő után rácsodálkozni, hogy honnan jön a fura égett szag. Anyám szegény már előre tudta, ha kimennek a telekre, s engem itthon hagynak, akkor az neki mínusz egy kislábast jelent. A műtét (mármint a tűzhely lapjának cseréje) persze sikerült, hiszen az a pár szál drót már akkor sem hatott meg, mikor még nem voltam távközléstechnikai hálózat szerelő, mely szakma főképp színes vezetékek kötözgetéséről szól.

   Míg a fényes csavar szerepe érhető, arról tekertem le a rezsót összetartó anyát, addig a balra látható, kissé rozsdás kiálló vasdarab szerepe így első ránézésre nem felderíthető.

   A fűzőlapot a házzal pluszban összekötő vaslemez nemcsak az elfordulást gátolja meg, de egyben a földelést is stabilan átviszi. Mármint azért kell ez a megoldás, mert a rozsdás főzőlap rozsdája nem igazán vezeti az áramot. Az a helyzet persze, hogy a főzőlap fáziszárlatos lesz, miközben a közte és a rezsó háza közötti rozsdaréteg felizzik, hiába valószínűtlen, ha egyszer a csillagok undok együttállásakor mégiscsak bekövetkezhet, aztán már kész is  baj!

   Bár erősen rezgett a léc, hogy a kábel vége a dugóval együtt vagy fürdetést, vagy egy teljesen új dugót kap, ez azonban nem történt meg. Mármint egy pincei rezsó esetében, amin ugye szándékaim szerint aszfaltot akarok melegíteni, a villásdugó tisztasága nem igazán lehet szempont.

   Miközben a rezsó lapja a rátett óndarabbal épp nagyban melegedett, rámentem az olyan anomáliák megszemlélésére, mint mint mondjuk a 2022-es lomtalanításkor hazahordott fadarabok ittléte.

   Majd mivel nagyon meleg volt, vagyis még nem rakhattam el, rámentem egy csomó más egyéb feladatra. Például meggyógyítottam a deszkák mögül előkerült forgatható festőállványt.

   Miközben mind a fiókfülnek, mind a kapupánt csavaroknak volt helyük, egyik dobozon sem volt gomb, mire fel ha már egyszer megígértem magamnak, a gombok felszerelésére is rámentem.

   A mai nap reggelén azzal a szent elhatározással álltam hozzá a mindenféle helyszíneken szanaszéjjel hagyott dolgaimhoz, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy én ma valami hatalmas rendet ne vágjak! Hogy ez minden helyszínre vonatkozik-e, vagy csak erre, esetleg a pincei rumlira, vagy arra a rengeteg már csak a megírására váró cikkre, ami a számítógépemen képzi az említett kuplerájt, azt mondjuk így kora reggel még el nem tudtam dönteni.

   Hogy ma aztán már tényleg csinálok valamit, pláne jó sokat, arra erőst rásegített az időjárás. Mármint bár úgy néz ki, mintha estefelé lenne, még csak kora délelőtt van, s nemhogy szakad az eső, de még a hőmérséklet is zuhant a tegnapihoz képest 20 fokot.

   Mármint tegnap délelőtt az ablakban elhelyezett hőmérő még 40 fokot mutatott, ma reggel meg már csak 20-at. A lakásban persze valamivel melegebb van, de már huzatoljuk is kifelé.

   Végül úgy döntöttem, hogy a hűvös huzatban olyan jó ülni, mármint itt a számítógép előtt, hogy a rezsó és a többi kincsem szétszedése helyett inkább az írásra megyek rá. Már csak azért is, mert ha ma mindent megírok, akkor olyan nincs, hogy holnap ne a szétszedésekre menjek rá.
   Arra az elképzelésemre, hogy a szétszedés holnap délelőtt is menni fog, arra a tervemre az időjárás jelentés holnapi esőjóslása erősített rá. Ettől persze én még az ajtórésen át folyamatosan szemeztem az előszobai kupival, mondván ha felgerjed bennem a boncolási kedv, akkor már indulok is, csakhogy annyi gépelnivalóm volt, hogy azzal a feladattal csak valamikor este 10 utánra lettem kész.

   Miközben én anyámat gyanúsítottam meg, hogy odaégette az ebédet, a különös szagot egy autóból kifolyt szép adagnyi üzemanyag okozta. Persze nemcsak a színe volt benne érdekes, hanem az is, hogy a szaga sem a benzinre, sem a gázolajra nem emlékeztetett, inkább amolyan égő grillsütő illatú volt.

   Miközben épp nagyban írogattam, az utcáról egy mindenki édesanyját a legősibb női mesterséggel kapcsolatba hozó szörnyű káromkodás hallatszott be. Mivel szinte egész nap ültem (már amikor épp nem aludtam), gyorsan kinéztem, hátha még látom az okot. Bár magát az eseményt nem láttam, azonban már az út túloldalán álló, merő egy sár, összetört esernyőjű ember látványából sikerült rekonstruálnom.
   Szóval vannak azok az emberek, akiknek akkora egójuk van, hogy márpedig nekik senki se mondja meg, hogy merre mennek. Mit nekik holmi jelzés! Persze az is lehet, hogy emberünk az ernyője alól egyszerűen csak nem látott ki, vagy mint az manapság szokás, a mobiltelefon képernyőjének bámulásába merült, s nem vette észre az egyértelmű jelzéseket. Mármint a tócsa a fehér szalag innenső részén mintegy fél méter mély, ott konkrétan fel van bontva az út, s emberünk ahogy kell, megpróbált rajta átsétálni, épp csak nem rendelkezett hozzá Jézusi képességekkel.

   Ez a kép már késő este készült, mikor is legalább arra az egészen apró feladatra rámentem, hogy a két odafent már nem kellő fiókot, valamint a már meghallgatott magnószalagokat lehozzam.

   Miközben a jobbra látható papírdobozt a lakásban már durván túltengő elemtartóknak túrtam, a rezsót még át kell vinnem a másik pincefolyosóra, különben esélye sincs a helyére bekerülni. A gumikarikás szortimentet pedig valószínűleg elajándékozom, ugyanis ez belőle a harmadik készlet, miközben még egyetlen tömítést sem használtam el, és persze lehet, hogy ebben az életemben már nem is fogok!

   Holnap reggel bármelyik tételre megyek rá, annak letudása mindenképp mínusz egyet fog jelenteni. Amennyiben összejön, akkor persze nemcsak a rezsó, a két Genius hangfal, a morzsaporszívó mögött megbúvó egygombos Videoton autórádió, az arra a rádió elrejtése okából rátett gravírozógép, de estére még a bordó telefon és a porszívó panelja is szétszedődik. Ha ezt a rettenetes tervet holnap én tényleg összehozom, akkor a pincében már csak a romos Blaupunkt Marimba táskarádió, a PS2-es játékgép, egy ráklábú piros robot, valamint egy GPS marad, aztán kész, le van tudva a 2022-es lomtalanításkor beszerzett apró kacatok tömege, s jöhetnek végre a régebbiek.

   Bár a lakásban tartott elemtartós doboz tartalmából megnyitni a pincei társát című mini történetnek a rezsóhoz első ránézésre semmi köze sem volt, attól még igenis, hogy a tegnap a pincéből felhozott doboz ott volt az előszobában a rezsón!

   Most meg ugye már itt van bent, a szétszedésre váró apróságok tetején, s bár az sem egy komoly művelet, már csak egy felirat kell rá, hogy miután visszaviszem a pincébe, legyen esélyem megtalálni.
   Amit még szintén meg szeretnék találni, az a munkakedvem. Már ha lehet szó ilyesmiről egy olyan hobbi esetében, mint a szétszedés. Mivel tegnap nem volt kedvem csavarhúzózni, így bőven volt időm kifuttatni az összes gombnyomkodós feladatot, melynek eredményeként ma már tényleg a csavarhúzózásnak kell következnie. Mai tervem, hogy megdöntöm a minapi csúcsomat, ami amúgy hat szétszedés volt zsinórban, némi ebéddel és persze szunyókálással megszakítva. Hogy még mindig bőven van mit szétszednem, arra a tényre a polc még mindig megrakottsága világít rá kitűnően.

   Hogy ma nem a könnyebb ellenállás irányába haladok, arra pedig az, hogy a bordó telefon helyett a rezsót vettem magam elé. Ennek a belsejére, konkrétan az elektromos kapcsolására már csak azért is kíváncsi vagyok, mert a kapcsolójának gyanúsan sok állása van. Használni ugyan nem használtam (anyám főz), de attól még érdekel, hogy a rezsó a beszámozottak közötti állásokban is fűt-e.

   Mármint a kapcsoló nemcsak a négy beszámozott, de a közöttük található, egyszerűen csak egy fehér ponttal jelzett állásokban is megáll. Konkrétan a nullán felül hat másik állása van.
   Mindeközben a rezsó hiába koszos, nem fog kapni mosogatást. Egyrészt azért nem, mert az hátráltatna aznapi terveimben, másrészt azért ennyi koszt a rezsóra, mint amennyi most látható rajta, egy kávé és krumpli főzéssel simán össze lehet hozni. Na jó, akkor nem volt hozzá kedvem, vagy egyszerűen csak lusta voltam.

   Bár volt bennem egy olyan irányú érzés, hogy a rezsó belsejét annyira koszosnak fogom találni, hogy ez a cikk is egy szokásos mosogatásba torkollik, ezzel vétózva meg azon tervemet, hogy ma ezen felül még hat másik dolgot is szétszedek, de mint az a képen látható, ez a rezsó belülről teljesen tiszta. Mármint csak némi por van benne, beleégett étel szerencsére nincs, pedig képzeletben már belefújtam vagy fél flakon hideg zsíroldót.

   Ha már épp ott volt a kezemben a csavarhúzó, gondoltam meghúzom a rezsó csavarjait. Gyakorlatilag mind szoros volt, épp csak a csokit tartó nem, azon viszont tekertem vagy tizet, mire végre megszorult.

   Mivel a vulkán az nem egy szabályozott üzemű hőforrás, szerintem nem való névként egy rezsónak. (franciásan rezsoár) Mármint valahogy nem kelti bennem a biztonság érzetét.

   Ha úgy nézzük, hogy a rezsó négy lába közül az egyik közös, vagyis három különálló fűtőbetét van benne, akkor az egyes fűtőelemek párhuzamosan kapcsolásával simán kijön a 6 különböző teljesítményű fokozat.

   Lehet úgy dolgozni, hogy az alkatrészek méretpontosak, meg persze úgy is, hogy hagynak számukra némi mozgásteret, aztán összerakáskor majd szépen egymáshoz lesznek görbítve a lyukakat tartalmazó alkatrészek.

   Mivel a raktáron lévő láb a kelleténél 6 milliméterrel nagyobb átmérőjű volt, ráállítottak a gyárban egy embert, aki a lábak széléből lecsiszolt 3 millimétert. Szerencsétlenje valószínűleg azóta is bakelitport köhög.

   Hogy honnan van, azt pedig a hátlapi piros felirat. Mármint ez a rezsó az István telefonközpont kábelrendezőjében dolgozó kollégák főzőlapja volt. Mikor az ott lévő személyzetet végképp felszámolták, egy csomó minden úgymond a sarokba került, én meg - amilyen rendes vagyok - az egyik felét kidobtam, a másikat meg hazahoztam. Utóbbira kitűnő példa a néhai betárcsázó szerverem, a rengeteg Goldstar rendszerkészülék, valamint a hozzájuk tartozó alközpont hibás tápegységei.

   Ami majdnem kiverte a szememet (gondolom haragjában, hogy le mertem belőle vágni egy centis darabot), mire fel az eredeti dróthurok helyett másképp, immáron biztonságosan kötöztem össze.

   Mielőtt összeraktam volna, kimértem, hogy minden betétje működik-e. Hogy a kihűlésére ne kelljen várnom, az ellenőrzés pusztán multiméterrel történt. Jelentem ahogy a kapcsolót tekertem, egyre csökkent a mért ellenállás, mégpedig a köztes állásokban is.

   Miközben a kapcsolót tekergettem, előkerült egy újabb hiba. Hogy a tengely forgatásakor az illesztések panaszos hangot adtak, az még csak hagyján, csakhogy a tengely néha annyira megszorult, hogy alig bírtam tekerni a gombot, mire fel ami nem elektromos, hanem mechanikai érintkezést csak találtam, az mind kapott egy nagyon enyhe vazelines áttörlést, amitől a kapcsoló mondhatni megtáltosodott.

   Ha minden igaz, még ma szétkapom a Genius hangfalpárost, a gravírozógépet, és még az alatta megbúvó Videoton gyártmányú egygombos autórádiót is. Ha még a bordó telefont is hozzájuk csapom, akkor már meg is lesz az első öt szétszedés, amit a lépcsőház takarítása után a pincében megfejelek a piros robottal, valamint a Blaupunkt táskarádióval. Ez egészen biztos, hiszen én ugye már tudom, hogy ez a nem kevés szétszedés nekem aznap simán összejött. Az esti mozizás kezdetéig még a képeket is volt időm átnevezni. Ha augusztusban lesz még egy ilyen pörgős nap, akkor már tényleg semmi sem marad a 2022-es lomtalanításkori beszerzésekből, amit amúgy már nagyon várok. Mármint fenegetem a csavarhúzóimat a régebbi beszerzésekre erősen. Na megyek, szétcsapom azt a bordó telefont...