Mármint a hétvégi piacon mindössze 200 forintért vásárolt ecsetkészlet zörgős celofán (tudom, hogy már nem az) csomagolásáról van szó. Miután az ecseteket berakosgattam a helyükre, rátértem a cetlire. Mivel még nem volt szombat, ezért nem volt vele dolgom. Mármint most épp nagyban azt játszom, hogy minden héten azonos napon felírom a lépcsőházi villanyóra mutatta számokat, terveim szerint legalább öt héten át, aztán majd újra, de már az összes izzó energiatakarékos változatra történő cserélése után, most ugyanis a kert és a lépcsőház összes lámpájának foglalatában hagyományos 100-as izzó van, ami a manapság dívó energiaárak tekintetében egyértelműen durva pazarlásnak minősítendő.

   Ha meg már cetli, akkor vetettem egy pillantást erre a nagyra is, amit azért tűztem ki a pinceajtó belsejére (megjegyzem még valamikor hónapokkal ezelőtt), hogy mikor épp nagyban ezen a ponton toporgok, természetesen azon töprengve, hogy mit csináljak, akkor legyen némi támpontom. Mivel a listáról már nagyon régóta nem húztam le semmit, mérgemben (én marha) azt találtam mondani magamnak, hogy márpedig olyan nincs, hogy ne a listán első tétel következzen! Mármint ezt annak hiányában ígértem meg magamnak, hogy tudtam volna róla, hogy az első sor mégis melyik, még mindig felboncolatlan tárgyamra utal.
   A benzinlámpával persze nem az a baj, hogy egy bonyolult tárgy, hanem az, hogy a tartózkodási helyét csak sejtem, mire fel az előbb tett ígéretemet azonnal átváltoztattam arra, hogy ha ma mást ugyan nem is, de annyit azért mindenképp megteszek, hogy a benzinlámpát legalább előkerítem.

   Mindezt úgy, hogy a háttérben épp nagyban folyik az egyik pince ablakának pótlása (lásd az első képen a már le is lakkozott deszkát), az izzócserés projekt, a napelemes lámpás (lásd a képen jobbra lent), egy 5+1-es erősítő, egy elektronikus mécses, egy asztali multiméter, és még egy motorvezérlő elektronika bemutatása is. A többi hasonszőrű, vagyis már megkezdett, de valamiért egyből félbehagyott boncolós és építős projektem pedig így hirtelen már eszembe sem jutott!

   Amint ide, vagyis a lomos pincébe beléptem, ez az állapot természetesen azonnal megváltozott. Mármint nem az az állapot, amit a képen látunk (megjegyzem őszinte sajnálatomra), hanem az, hogy egy csomó már megkezdett, de aztán úgy is maradt projektemről sikerült megfeledkeznem. Márpedig olyan nincs, hogy Karcsi barátom elfűrészelt lemezjátszóját, meg a három középmechanikás videót záros határidőn belül be ne mutassam!

   Jelen kosár tartalmának pedig azt ígértem meg (megjegyzem ez sem ma volt), hogy a paneleket majd jól szétpákázom, csak aztán mint az összes többiből, úgy ebből az ígéretemből sem lett semmi. Na jó, annyi mentségem azért van, hogy a panelekhez majd még biztosan jön, de ez már csak azért is egy nagyon erőltetett magyarázat, mert ugye amiket boncolok, azoknak igen nagy része elektronika, vagyis bontott panel nálam szinte mindig van, illetve keletkezik.

   Ráadásul az igencsak vegyes lomhalom elé még csak oda sem tudok lépni, mire fel a benzinlámpát úgy kerestem meg, hogy ferdén álltam, miközben fél kézzel a polc egyik tartóoszlopába kapaszkodtam.

   Eltaláltam! Épp csak azt nem, hogy az eredetileg gyönyörű rézszínű lámpa mára már rég eloxidálódott. Valamint azt sem találtam el, hogy a lámpa új. Mármint ez a példány láthatóan nem az. Na jó, legyen, elmesélem...
   Szóval eredetileg úgy volt, hogy a raktárból egy vadonatúj lámpát kapok, meg franciakulcsot is, villáskulcs készletet, meg keretes fűrészt, meg multimétert, csak mivel annyi szerszám nekem azért sok volt, így végül egyiket sem vettem fel. Mármint azért nem, mert akkoriban én voltam a csoportvezető, így nem volt rájuk semmi szükségem, pedig ha felvettem volna őket, akkor most mind meglenne! Mármint idővel a teljesen feleslegesen beszerzett rengeteg minden selejtezésre került. Arról már nem is beszélve, hogy a ki tudja hányadik költözés alkalmával a szerszámkönyveknek is lába kélt, így ami azokban volt, mind a dolgozóké lett.
   A rengeteg teljesen felesleges szerszámot persze nem mi rendeltük, hanem központilag kaptuk, mikor egy felmérést követően kiderült, hogy a szerelők és a hibaelhárítók felszerelése mennyire vegyes. A helyzet tulajdonképpen úgy nézett ki, hogy mindenkinek olyan és annyi szerszáma volt, amilyen a munkájához kellett, illetve amilyenekkel és amennyivel dolgozni tudott, szeretett. Ezt írta felül egy központi terv, ami persze - mint az összes többi központi terv is - egy marhaság volt. Mármint egy olyan műszerésznek, aki az elektromos mérési eredményt nem tudja értelmezni, úgy kell a Fluke multiméter, mint vízben fuldoklónak egy falat kenyér! A belvárosi műszerészek pedig - telefonpózna hiányában - az oszlopszerelési szerszámokkal nem tudtak mit kezdeni.

   Szóval ez egy használt lámpa, amit nem az újkori beszerzésekor vettem fel a raktárból, hanem valószínűleg egy selejtezéskor kaparintottam meg. Még dereng is valami. Mármint arról, hogy a kissé öregesnek tűnő szerszám mintha ezt követően évekig lett volna kitéve az irodámban dísznek.

   Tessék, már meg is van a kép! Hogy milyen sebességgel haladok, azt kitűnően mutatja, hogy míg a vonalmérő műszert 2008-ban szedtem szét, addig a Siemens club magnós rádiót 2020-ban.

   Mikor ahelyett, hogy csak egyetlen valamire koncentrálnék, s azt persze be is fejezném, összegyűjtök akár egy égész hónapra való lomot, olyankor mindig azt szoktam magamnak mondani, hogy ha nekigyürkőznék, akkor akár egyetlen nap alatt is le tudnám gyűrni az egész kupacot. Hogy ez a valóságban nem szokott megtörténni, mindig csak mondogatom? Hát ja. Mármint ez a kijelentésem vitán felül az öreg emberek, meg az ő hiteltelen mondásaik kategóriájába tartozik.

   Mikor a pincéből feljöttem megtekinteni, hogy következő boncalanyoknak miket gyűjtögettem össze, szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy már megint inkább elmentem mozizni, ami persze a rengeteg felgyűlt film okán már szintén nagyon időszerű tevékenység volt.

   Miközben a benzinlámpával nem történt semmi, legalább a környezete megváltozott, azonban még az is csak annyival, hogy az elsőt követően a cetlire már a második heti szombati villanyóraállást is felírtam. Ezt azért kell majd még többször is megtennem, mert egy hétnyi adatból már csak azért sem lehet korrekt következtetést levonni, mert lehetnek kiugró értékek. Mármint egy olyan héten, mikor minden nap a pincében tevékenykedek, akkor lehet magasabb a fogyasztás.
   Ez sajnos mostanában valahogy annyira valószínűtlennek tűnik, hogy az már szinte fáj! Mármint a pincei tevékenységek teljes hiánya, ami a lenti projektjeim haladásán, illetve éppen, hogy nem haladásán persze nagyon is meglátszik. Éppen ezért is döntöttem úgy, hogy ma az ebéd utáni szunyókálás helyett inkább valami pincei tevékenységet választok.
   Nyitásképp elraktam az útból néhány oda nagyon nem való tárgyat, majd meghúztam a biciklin egy folyton meglazuló csavart, amit az első lámpa akkuinak feltöltése követett.

   Mikor a könnyedén letudható apró tételekkel végeztem, mivel kellett alóla az eszterga, elvettem az asztalról a már rég megszáradt lakkozású üvegpótló deszkát, amit persze egyből be is csavaroztam a helyére, majd felhajtottam az asztalt.

   A benzinlámpát a pince elé kitett munkapadra rakva, azt abból az aspektusból nézegettem (megjegyzem az ebéd után beálló szokásos kajakómában még tőlem is szokatlanul hosszasan), hogy mégis mi legyen vele. Az persze addig rendben, hogy szétszedem, no de rakjam is össze? Vagy a boncolás után az alkatrészeket inkább dobjam ki? Esetleg az összerakás előtt álljak neki az amúgy főképp rézből készült alkatrészek kifényesítésének? Persze már megint én vagyok a hülye (Te, hogy ez mindig így van...), mert ugye hozhattam volna akár egy vadiúj lámpát is.
   Ez a készülék amúgy arra való, mint amire manapság a nagy teljesítményű melegfújót használják, épp csak sokkalta veszélyesebb üzemű, hiszen nem elektromos áram hajtja, hanem a beletöltött benzin. Épp ez benne az okosság, hiszen így bárhol szabadon bevethető, nem köti a melóst az áram szükségessége. Manapság persze már lehet kapni gázfáklyát, még kicsi konyhai kivitelben is (zsebsárkány), de valaha ez volt az általánosan használt melegítő szerszám. Mármint akár a tetőfedőknek a bádog, vagy a kátrányos lemez forrasztásához, épp mint a mázolóknak is ezzel volt szokásuk az ajtókról, ablakokról és kereteikről a régi festéket leégetni. Nálunk a cégnél a földalatti kábelesek használták (régen persze, míg föld felett is ólomkábelek voltak, addig a földfeletti kábelépítők is), mégpedig az ólomkábelek köpenyének forrasztására.
   Mikor a kábelköpeny forrasztásának folyamatát még ipari tanuló koromban elmagyarázták, részemről, mivel az én kezemben akkor azért már sokszor járt páka, egyből azt mondtam rá, hogy az egy benzinlámpával tuti, hogy nem fog menni! Ehhez képest ment, és még ötöst is kaptunk rá. Mármint ha jól dereng, Halasi Laci barátommal ketten készítettünk egy kábelforrasztást, amit aztán az osztályzat megkapása után lelkesen hevítettünk a lámpával vörös izzásig. Ha jól emlékszem, akkor papírszalag volt összetekerve, amit vazelinbe kellett mártogatni, s azzal lehetett a kábelre az arról folyton lecsurogni akaró forró ólmot visszasimogatni.
   Ezt a folyamatot persze már nemcsak azért nem tudom megmutatni, mert ez a lámpa nemcsak üzemképtelennek tűnik, de még csak nincs is kedvem beüzemelni, hanem azért is, mert bár szerettem volna hozni belőle egy darabkát (természetesen direkt a szétszedtem projektbe, bemutató jelleggel), de mire erre a kívánságomra ráébredtem, addigra a kollégák a föld alól már az összes ólomköpenyű, amúgy belül papírszigetelésű kábelt kihúzták.

   Miközben a balra álló gombbal a lámpából a benzint kihozó nyomást lehet a tartályban előállítani, addig a tőle jobbra álló gombbal a lángot lehet, illetve kell is beszabályozni, hogy szép kék színe legyen.
   Hogy használtam-e ilyen lámpát azon az egy alkalmon felül, mikor a suliban a vele való munkát tanították? Nos igen, de csak egyszer, mikor egy réges-régi lakásfelújítás kapcsán a fürdőszoba ajtajáról ezzel, illetve egy akkor még vadiúj társával égettem le a festéket. Azt a benzinlámpát persze - a munka végeztével - visszaadtam a raktárba.

   Bár ez egyáltalán nem szokása, de a markolat anyaga megadta magát. Ez amúgy igen nagy valószínűséggel egy másik benzinlámpa, vagy valami hasonlóan forró tárgy műve lehetett.

   Amennyiben a lámpa nem akarna beindulni (ez nagy hidegben előfordulhat), akkor a benzinből egy keveset ebbe a mélyedésbe öntve, majd meggyújtva, a lámpa, pontosabban szólva a lámpafej a benzingőz előállításának érdekében  úgymond előmelegíthető.

   Hogy ne legyen keveredés, a brigádon belül több ember szerszámkészletében is előforduló eszközökre valaha szokás volt ráírni a tulajdonos nevét. Bár 1980 óta voltam a cégnél, s ha személyesen nem is, de névről azért a zöm kollégát ismertem, ezért kissé furcsának tartom, hogy a Laczházi név nekem még csak nem is dereng! Ez persze attól is lehet, hogy a lámpa valaha nem a József központhoz tartozott, épp csak mikor a sorozatos felszámolások kapcsán már nem volt máshol raktár, akkor a gazdája kínjában nálunk adta le.

   A made in sweden feliratban nem az az érdekes, hogy nem látszik, hanem az, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy a benzinlámpát nálunk készítik, mégpedig Kunmadarason. Mármint apám valaha Margit nénémet kérte meg, hogy szerezzen neki a gyárból egy benzinlámpát, ami persze azóta már rég eltűnt valahol a telken.

   Ez vajon milyen fémből lehet? Amúgy réz, csak a benne uralkodó rettenetes hőtől az idők folyamán feketére égett. Mármint ebből az alkatrészből üzemközben úgy jön ki a láng, mint mondjuk egy sugárhajtóműből. Éppen ezért veszélyes egy ilyen lámpa.
   Apró kedves történet, hogy miközben az egyik kollégám épp nagyban egy földalatti kábelt forrasztott, amint a gázriasztó megszólalt, már hajította is ki az aknából a lámpát, nehogy berobbanjon. Mivel ebből egy arra sétáló semmit sem látott, csak a járdán heverő benzinlámpát szúrta ki, gondolta ha csak úgy el van dobva, amolyan szocialista megőrzési jelleggel a magáévá teszi. Emberünk persze egyből rájött, hogy milyen rettenetesen gyorsan tud k*rvára forró tárgyat letenni.
   Egy másik kedves történet szerint pedig egy járókelő besétált az amúgy körbekerített munkaterületre, majd megállt a halkan duruzsoló benzinlámpa mellett, s mikor a kolléga az aknából kiszólt, hogy ugyan takarodjon már onnan a picsába, emberünk elkezdte neki elmagyarázni, hogy ő márpedig mekkora nagy ember, s milyen nagy baj lesz belőle, hogy csúnyán beszél vele, mire fel a kábelszerelő kolléga cserébe elmagyarázta, hogy abból sokkal nagyobb baj lesz, hogy már nagyban ég a térd alá érő télikabátja.

   A bőrdugattyús pumpa viszont még mind a mai napig működik! Azt persze nem próbáltam ki, hogy tényleg feltölti-e nyomással a tartályt (szerintem már rég nem tartanak a tömítések), az azonban érezhető volt, amint a levegő a pumpálásnak ellentart.

   A balra álló hegyes tű szabályozza a kiáramló benzin mennyiségét. Itt egy pillanatra megállva, majd azon sajnálkozva, hogy a fekete bakelit gombot nem igazán tudom felújítani, vagy csak komoly reszelések és csiszolások árán lenne újra szép, a lámpa kicsinosításáról szövögetett terveimet majdnem feladtam.

   Szerintem annyira jól néz ki, hogy akár a szobában is megállná a helyét, mint dísz. Erre persze - már csak a polcaim telítettsége okán is - nem fog sor kerülni. Hogy a réz szépsége megmaradjon, ahogy van, az egész lámpát áttöröltem egy WD40-nel átitatott ronggyal. Hogy a lámpa végül melyik helyszínt fogja díszíteni, azt mondjuk még nem döntöttem el.

   Amint a listáról az immáron végre elkészült tételt lehúztam, menten azon kezdtem el törni a fejem, hogy melyik legyen a következő boncalany. Jelen állás szerint nagyon úgy néz ki, hogy mivel a minap a szalagcsiszoló egy kissé furcsán viselkedett (folyton félrefutott rajta a smirgli), valószínűleg az a szerszám lesz a befutó...