Mikor a mai nap délutánján a pincébe lejöttem, akkor még úgy volt, hogy az esztergabáb építését folytatom, konkrétan lyukakat fúrok hosszúkás vaslemezekbe, majd a lyukakba M8-as menetek is kerülnek, csakhogy az adott pillanatban ehhez a munkához valahogy nem fűlött a fogam. Márpedig ha valamit úgy csinálok, hogy nincs hozzá hangulatom, abból tapasztalatom szerint általában nem sül ki semmi jó. Viszont ha már lejöttem, valamit mégiscsak csinálnom kell alapon, belevágtam a szokásos rendcsinálásba, amire a környezetem - minden erőlködésem ellenére - sajnos folyamatosan rászorul.

   Némi álmatag nézelődést követően úgy döntöttem, hogy a mai nap a pincében nem annyira rendet fogok csinálni, mint inkább megpróbálok néhány csak nehezen, vagy mondjuk inkább úgy, hogy csak nagyon kényelmetlenül elővehető dolgot úgy el, pontosabban szólva áthelyezni, hogy az jobban, kényelemesebben hozzáférhető helyen legyen.
   Első áthelyezendő tételként viszonylag gyorsan kiszúrtam magamnak a polcon a 60-as satut. Mivel a satu úgy nagyjából szemmagasságban van, meg persze nehéz is, így mikor a polcról leveszem, olyankor a súlya mindig teker rajtam egyet, ami biztosan nem használ a lepukkadt derekamnak. Vagyis az egyik áthelyezésre kerülő alany biztosan a sárga lekent 60-as satu lesz.

   A másik áthelyezésre kerülő szerszám pedig ez a kicsi amerikáner, melynek elhelyezésével konkrétan az a bajom, hogy ez a rejtekhely a pince mélyén van, ezért ha nem a villanyfúróval akarok fúrni, akkor mire idáig elérek, plusz kettőt kell lépnem. Az meg ugye micsoda szörnyű energiapazarlás már?

   Egy kicsit ugyan még kell rajta igazítanom, de tényleg csak annyit, hogy a satu mellett ne legyen semmi könnyedén lerántható, aztán a projekt első fele már kész is. Ez persze nem volt igaz, ugyanis unott ácsorgásom közepette megláttam a polcon a ki tudja miért odatett puhaszőrű kefét, az ott szintén indokolhatatlan módon állomásoztatott nagy tekercs ragasztószalagot, valamint egy díszdobozt is, mire fel tényleg nincs rajta mit csodálkozni, hogy magamat menten más irányokba történő nézelődésre utasítottam.

   Mivel még odébb lépni is lusta voltam, így csak annyit tettem, hogy először lefelé néztem, mondván mozgás az is (bár csak a szemgolyóimat érinti), majd miután az elektromos szerszámletevős polcon eluralkodott szörnyű rendetlenséget megláttam, inkább felfelé irányítottam tekintetemet, ahol szerencsére már nem láttam akkora mértékű rumlit, ami a bámulásától elriasztott volna. Erre fel mi történt? (már ha történésnek lehet nevezni, hogy bávatag révüléseim közepette véletlenül észreveszek valamit) Kiszúrtam magamnak a rózsaszín dobozokat tartó polc alatti rést, ami persze a polc 921-es cikk keretében történő felszerelése, konkrétan 2015 márciusa óta ott van, ráadásul látványosan szem előtt.

   Miután a célhelyszín bámulására ráuntam (ez amúgy még tőlem is szokatlanul sokáig tartott), éttértem a leendő polc anyagának felkutatására. Mióta az előtéri fadarabos polcra elkészült a nagyobbik osztólap, egyszerűen csak odanézek, esetleg bedugom a falig a centit, s már húzom is kifelé a feladatra leginkább alkalmas méretű anyagdarabot.
   Hogy mégis mit keres a fadarabos polcon komposztos zsák, hatalmas falióra (utóbbiból kettő is), valamint egy csokor művirág, azt a kérdést most inkább ne feszegessük, mert a végén még kénytelen lennék elárulni, hogy egy GPS és egy zsebszámológép is előkerült, a földdel teli palántázótálcáról már nem is beszélve!

   A meglehetős tömegből azért húztam ki mindjárt két bútorlapot is, hogy legyen választék. Mármint ekkor még sem a polc magassága, sem a szélessége nem volt eldöntve, pontosabban szólva bármilyen alapon meghatározva.

   Nyitásképp azt tekintettem meg, hogy a születőfélben lévő polchoz kiválasztott bútorlap van-e annyira mély, hogy csak úgy maguktól ne hulljanak le róla, illetve majd a polcból ki a szerszámok. Csak úgy maguktól biztosan nem tennék, de olyan garantáltan nincs, hogy ha ezek hárman lesznek rajta, akkor egyiket a másikával a résből ki ne rántsam!

   Mivel az amerikáner vastagsága 5 centiméter, így a tárolására létrehozandó résnek legalább 6 centisnek kell lennie, minek következtén most az következik, hogy megyek és keresek egy olyan lécet, ami megvan 6 centi széles, meg persze elég hosszú is hozzá, hogy kétszer is kiadja a polc mélységét.

   Íme az elektromos szerszámletevős polcon kialakult rumli, amit az előbb már volt szerencsém megemlíteni. Jelen pillanatban főképp az esztergabáb című farigcsálós projektem elemei hevernek rajta, a polc felfüggesztéséhez szükséges lécdarabok azonban nem.

   Az esztergabáb amúgy azért került a sorban az áttételes eszterga elé, mert annak elkészítéséhez kellene egy olyan csődarab, amit a jelenlegi felszereltségemmel csak azzal tudok előállítani. Már ha sikerülni fog egyáltalán egy darabka vízvezetékcső külsejét egy csapágy belsejéhez illesztenem...

   Jelen állapot szerint a csavaros dobozok is rendesen el vannak torlaszolva, mely helyzet egyértelműen annak köszönhető, hogy a pincében a különféle anyagok, szerszámok, valamint mindenféle egyéb dolgok elhelyezése ad hoc alapon történt, szó szerint minden logikát mellőzve, ahová ami épp odafért, mire fel nincs rendes munkaasztalom. Már többször is felmerült bennem annak igénye (gyakorlatilag folyamatosan), hogy egy még tőlem is szokatlanul hatalmas rumli okozásával egyszer csak hirtelen ésszerűvé alakítsam a dolgok elhelyezését, de így hatvanhoz közel ehhez már nincs, s valószínűleg nem is lesz bennem elég kraft, pedig amúgy vannak értelmes ötleteim. (hát persze...)

   Az egyik értelmes, pláne már megvalósított ötletem az volt, hogy építek az előtérbe egy kisebb osztólapot, melynek következtében most egyszerűen csak odasétáltam, s már a kezemben is volt egy 6 centi széles bútorlap csík.

   A születőfélben lévő polc alulról történő felfüggesztéséhez mindjárt kétféle kétszer négy darab megfelelő méretű csavart is találtam. A képen látható doboz felirata amúgy "óriás facsavarok", mely név úgy született, hogy ezek a nagyobb méretűek nem fértek rendesen oda a többihez. Meg persze az is nagyban hozzájárult a dologhoz, hogy miután az elsőnek épített csavaros polc nem vált be (épp nagyban azt készülök egy kissé lefelé megtoldani), építettem egy másodikat, majd mivel az sem jött be (konkrétan kényelmetlen volt róla levenni a csavaros dobozokat), készítettem egy harmadik polcot is, mire fel egyszer csak annyi lett itt a hely, hogy alig győztem a rengeteg polcot feltölteni dobozokkal, majd azokba a cuccaimat szétpakolni.

   Hogy az útszóró sósnak elnevezett pincébe egyáltalán be tudjak lépni, ahhoz előbb ki kellett onnan tennem két hokedlit, a térdeplőszéket, valamint a kicsi Videoton daxli rádió dobozát is.
   Be a pincébe amúgy azért akarok menni (a képen látható résen szerencsére még átférek), mert az előtérből kiválasztott mindkét bútorlap rövidnek bizonyult, így keresnem kell helyettük egy hosszabbat.

   Tegyük fel bekötik a szemem, miközben valahol az általam uralt pincékben valaki az alábbiakat kiáltja:

Ezt a rengeteg szart mégis melyik barom rámolta ide?

   Nekem pedig ennek alapján meg kellene határoznom, hogy az illető hol áll. Mivel a feltett kérdés az összes általam karbantartott (?) helyszínre igaz, így csak találgatni tudnék. Mert ugye ez a pince is hogy néz már ki?
   A direkt az útszóró sónak épített szekrény tetején ki tudja mit tartalmazó festékes vödrök hevernek, valamint egy Plútó rádió, miközben az élükre állított bútorlapokat a tetőfedésből megmaradt lécek, valamint a sárga kerítés cseréje kapcsán megmaradt vastag fekete cső takarja el.

   Arról már nem is beszélve, hogy valamelyik marha (gondolom kétség nem fér hozzá, hogy melyik) a gereblyét valamiért úgy tette be, hogy annak fogai a fekete cső felső végébe kapaszkodnak. Ha a gereblye onnan leesik, olyan nincs, hogy az engem ne találjon el!
   Miután a megfelelő hosszúságúnak tűnő bútorlap előtúrásával megvoltam (amúgy már megint kettőt vettem elő, hogy tudjak választani), a fényképezőgép úgy eltűnt, hogy hosszú perceken át semerre sem találtam.

   Ha már a fényképezőgépért bejöttem, gondoltam legalább azt a néhány dolgot a helyére teszem, amit egyáltalán lehet. Nyitásképp a Réka szekrénysorba építendő fiók lehetséges alanyát tettem odébb, majd a kosárból kiborult takarítószerszámok visszarakosgatása következett. Bár ez a képen nem látszik, de attól még úgy volt, hogy balra találtam egy csomó keményfa lécet, mely anyagok valamiért nem a számukra kijelölt rekeszbe voltak beletologatva. (gondolom a berakásukkor nem fértem oda a fadarab tároló bútorhoz) Aztán a Balázs Laci szomszédomtól kapott lámpát próbáltam meg legalább úgy nagyjából értelmesen elhelyezni, csakhogy mint az már annyiszor megesett, ez az akció jelen alkalommal sem sikerült.

   Miután a kettő közül a rövidebbik bútorlapot találtam a feladatra alkalmasnak, a másikkal már szaladtam is vissza a többihez, nehogy megint a fejemre nőjön a kupi. Pontosabban szólva ez úgy volt, hogy ezt a projektet az adott napon nagyon nem szerettem volna félbehagyhatatlan szintig vinni.

   A két elsőként előszedett kisebb bútorlap amúgy így volt rövid. Mármint nem érték át a polc alatt rendelkezésre álló helyet. Mondjuk a hosszabb bútorlapnak sem kell a meglévő polccal egyező méretűnek lennie, mert ugye míg jobbról ott van az a kis fiókos építmény (arról mondjuk nyugodtan lehúzhatom a felső elemet), addig balról annak igénye, hogy még csak esélyem se legyen a polc sarkát a pincébe belépéskor lefejelnem.

   Mikor a polcdeszka mélységét lemértem, s az 26 centinek bizonyult, akkor azt mondtam magamnak, hogy olyan nincs, hogy a távtartónak előtúrt anyagdarab a szükséges méretet kétszer is kiadja, de mint az látható, ismét megtörtént az a ritka eset, hogy mégis. Ennél már csak az volt felemelőbb érzés, mikor a virágállványba készített pótpolchoz találtam egy milliméterre passzoló, ráadásul teljes felületében laminált bútorlapot.

   Mivel azt utólag, mármint a polc felszerelése után már kényelmetlen lenne, így a mai napi etap zárásaként nekiálltam a szélzáró lécek leszabásának, meg persze a felragasztásuknak is.

   Az amúgy keményfából lévő léceket szerencsére nem most kellett elkészítenem, ugyanis mikor ennek a feladatnak legutóbb nekiálltam, akkor a mini körfűrész segítségével csináltam belőlük néhány plusz szálat, melyek azóta is a polc szélén, mondhatni direkt kézközelben ücsörögtek.

   Bár a polcot a helyén még csak egy asztalos szorító tarja, attól még próbából rápakoltam, amivel komolyan veszélyeztettem a mindenféle szerszámok mélybe történő zuhanását, ami szerencsére nem történt meg.

   Hogy a már meglévő polcon hová essenek a lyukak, azt az új polcra fúrtakon keresztül jelöltem be, míg a szűk hely miatt a fúráshoz kénytelen voltam lekapni a polcról a kanyarfúrót.

   Miközben a célhelyszín előtt az Ilonka nénitől örökölt, azóta sárgára festett sámlin ácsorogtam, kiszúrtam ezen a pinceajtó feletti polcon vastag rétegben lerakódott port, amit voltam olyan marha, hogy egy porecsettel lesöpörjek, mely idiótaságom eredményeként a szálló por elől kénytelen voltam a pince innen nézve legtávolabbi végébe menekülni.

   Melyben amúgy a csíptetős géplámpa című projektem már meglévő elemeit őrizgetem. Már csak ennyiből is sejthető, hogy a már megkezdett barkácsolós projektjeim már megint nem az idei évben fognak kifutni. A többi félbehagyott farigcsálásomat most inkább már eleve meg sem említeném...

   Mikor azt hittem, hogy már csak néhány perc, s már fent is lesz a helyén a polc, akkor menten kiderült, hogy mind a négy csavarból le kell vágnom 2 centit. Ez persze a csavarok keménysége okán a kézifűrésszel nem ment, így kénytelen voltam elővenni a flexet.

   Hogy a hatalmas csavarok vége belém semmiképp, az anyagba azonban bele tudjon kapni, a csúf végek simítását a csiszolótárcsával intéztem el. Na most jött el az az állapot, hogy mindjárt fent lesz a helyén a polc, épp csak be kell tekernem a négy csavart, meg persze közben az anyagokat is össze kell igazítanom.