Hogy kellene az esztergához egy úgynevezett báb, annak igénye ugyan már többször is felmerült, a kiegészítő utáni vágy azonban csak most teljesedett ki annyira, hogy a mértéke megüsse az ingerküszöbömet.
   Aki esetleg nem tudná miről van szó, annak számára elárulom, hogy a báb arra való, hogy az esztergakés nyomásától meghajló anyagot a késsel szemben, vagy valahol közvetlenül mellette megtámassza. Jelen esetben persze nem pontosan erről van szó, hiszen esztergakés nincs is a képen, de attól még ha bekapcsolnám a gépet, akkor hiába kemény az a 10-es rúdanyag, a 2.700-as fordulatszám miatt a jobb oldali vége úgy elkezdene kaszálni (ez biztos, mert ha óvatosan is (vagyis kézzel egy kissé lefogva, lazán központosítva), de azért kipróbáltam), hogy azon munka nem igazán lenne végezhető. A veszélyességéről (elszabaduló anyag) már nem is beszélve!
   Az esztergabábból alapvetően kétféle van. Míg az egyik úgynevezett állóbáb, addig a másik futó. Míg az állóbáb a gépágyra van csavarozva, vagyis áll, addig a futóbáb a késszánhoz van rögzítve, vagyis azzal együtt fut.
   A báb további két variánsa, hogy míg az egyik egyszerűen csak megtámasztja a felületet, addig a másik ezt nem csúszva, hanem gördülve teszi. Mivel amit a képen látunk, az egy alapjaiban véve fához való gép, a faanyag meg ugye nem nagyon szereti, ha csúszik rajta valami (mármint elkopik, de akár még meg is gyullad tőle), így teljesen egyértelmű, hogy nekem egy csapágyazott támasztóvégekkel ellátott bábot kell építenem.
   Mivel csapágy van (amúgy három kell hozzá), igény van (hosszú anyagok szeg nélküli meg támasztása), munkakedv van (na ez mekkora túlzás volt már...), így gondoltam belecsapok a lecsóba.
   Ahogy ezt így elhatároztam, mindjárt rájöttem, hogy a báb beállításához szükséges mérőórákat már rég elajándékoztam. Míg a gyárit még évtizedekkel ezelőtt egy barátomnak, akinek négyhengeres Pannóniája volt (nekem meg 250-es MZ motorom, aminek ugye oldalról állt a hengerfejében a gyertya, vagyis nem is lehetett az órával előgyújtást mérni), addig egy suliban ipari tanulók által készült példányt is már több mint 10 éve, mert akkoriban úgy voltam vele, hogy arra nekem soha nem lesz szükségem.
   Mivel a tengely beállításához feltétlenül szükséges mérőóra hiánya egy kissé megakasztott, ha még csak fejben is, de azonnal nekiálltam az elkészítésének, mégpedig fa és vasdarabokból, bontott csapágyakra és fémépítő alkatrészekre alapozva.
   Itt aztán újra elmerengtem azon az utóbbi időben többször is felmerült kérdésen, hogy tényleg kell nekem valamire ez a rengeteg szerszám, vagy egyszerűen csak élvezem, hogy már képes vagyok őket megépíteni. Már persze amelyiket sikerül... Végül annál a megállapításnál kötöttem ki, hogy ugyan miért ne építhetnék szerszámokat, vagy bármi mást, akár kell, akár nem, ha egyszer élvezem.

   Az mégis mekkora csoda már, hogy az előbb említett fémépítő alkatrészek (melyekről amúgy egészen idáig még csak halovány gőzöm sem volt, hogy mégis merrefelé lehetnek) ott lapulnak a háttérben, a kék fedeles átlátszó dobozban?
   Amúgy nem ezt akarta mutatni a kép, hanem azt, hogy mivel az állóbábnak stabilan kell kapcsolódnia a gépágyhoz, ezért alapanyagként a képen látható, amúgy a kisebbik gépágy megépítésekor leeső alumínium profilokra gondoltam.

   A gépágyhoz történő rögzítését persze majd még meg kell oldanom, amit úgy lenne jó kitalálni, hogy megfordítható legyen. Mármint azért, mert ugye ugyanúgy előfordulhat, hogy a bábtól jobbra, vagyis a belőle kilógó munkadarabbal akarok dolgozni, mint az az eset, hogy a balra eső részével. Már úgy értem, hogy azért lenne jó a megfordítható báb, hogy majd mindenképp kényelmesen odaférjek az anyaghoz a késsel, és persze a báb mellé a késtámasszal is.

   Mikor itt tartottam, akkor még keményfában gondolkodtam (lásd a képen a célra amúgy teljesen alkalmatlan fakötésű anyát), ami több okból sem lett volna jó választás. Míg az egyik ok a stabilitás hiánya volt, amire egy támasztéknál azért csak oda kell már figyelni (még egy faeszterga esetében is), addig a másik ok az, hogy a csapágyat az anyag végére kell felcsavarozni. Mármint ha a csapágytartót fából készíteném, azt nagyon elgyengítené a mindössze néhány milliméteresre fogyasztott anyag. Ez persze azonnal megakasztotta a projektet.
   No nem arról volt szó, hogy a fémmunkától ijedtem volna meg (á dehogy), mint inkább arról, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mégis honnan a csudából vegyek elő 30 centi laposvasat. 25x25-ös zártszelvényből mintha lenne itthon néhány szál (aminek persze nem tudom, hogy mekkora a falvastagsága, és még csak oda sem férek hozzá a sarokba), és mintha láttam volna valahol úgy kétarasznyi szögvasat is, csak most így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy hol. Vagyis míg csak össze nem vadásztam a feladathoz az anyagokat, addig nem léphetek tovább.

   Hogy a projekt ne hulljon hamvába, azzal bíztattam magam, hogy az elv amúgy jó. Mármint a képen látható módon a forgó anyagot három, természetesen állítható pozíciójú csapággyal megtámasztva, az szépen fog futni. Mármint egytengelyűen a maghajtással. Már persze csak akkor, ha a bábot jól állítottam be.
   Itt persze újra elakadtam, mert ugye ahol barkácsolni szoktam, az még véletlenül sem egy jól felszerelt gépműhely, épp csak akad a fáspincében a polcokon egy csomó szerszám. Ráadásul gépész vénám sem igazán van (lásd a barkácsolások közben elkövetett mérhetetlen mennyiségű szerencsétlenkedésemet), így aztán a csapágyak állíthatóságának módját majd még ki kell találnom.
   Erre amúgy kétféle megoldást is kidolgoztam. Mármint most azonnal. Míg az egyik tervem szerint egyszerűen csak nekitolom az anyagnak a csapágyakat, majd rögzítem a szánt amin futnak, addig a másik szerint a csapágyakat hordozó szán egy (amúgy persze három) csavarral hátulról (mármint a csapággyal átellenes oldalról) megfeszíthető lesz.

   Amit amúgy az határol be, hogy mekkora hely van a gépbe befogott anyag alatt. Mivel meglehetősen sok, így a bábbal megtámasztható legvastagabb anyag átmérője szerintem 5 centi felett lesz, ami amúgy már bőven elég, mert ebbe a viszonylag kicsi gépbe ennél vastagabb dolgokat amúgy sem szoktam befogni.

   Mikor az eszterga tengelyének toldásához kivettem a helyéről a fűrészgépet (mert kellett egy új csapágyház), akkor egy füst alatt, ha már ott ültem alapon, kivettem a helyéről azt a polcot is, amin a fűrészgép pihenni szokott, mondván benézek alá, hátha szem előtt találom azt a vasanyagot, ami a csapágytartókhoz kell. Erre fel valami marha (ez lennék ugye én) rápakolt a vasakra egy csomó fát, amiket viszont már nem volt erőm (mármint lelki) az útból elrakosgatni.
   Hogy egyáltalán van-e értelme odébb tennem a fadarabokat, azt úgy fogom kideríteni, hogy majd ha visszamentem a lakásba, odafent megtekintem a polc kipakolásáról szóló képeket. Ez persze (a szokásos feledékenység okából kifolyólag) elmaradt.

   Néhány nap elteltével onnan folytattam tovább, hogy a zártszelvényeknek az útszóró sós pincében kell állniuk, mégpedig ebben a sarokban, a deszkák mögött. Bár megtaláltam őket, és még egészen közel is sikerült hozzájuk mennem, azonban a fadarabok mögül, pláne a kupin keresztülnyúlva már semmi esélyem sem volt a vasakat a sarokból kiemelni.
   Bár megmérni nem mértem őket (de csak mert már bejönnöm is alig sikerült, nemhogy a mérőszalagért az ajtóig visszamennem), de puszta szemrevételezés alapján nagyon úgy néz ki, hogy van egy szál 20x20-as zártszelvényem, valamint több 25x25-ös, utóbbiak zsírpapírral gyárilag összefogatva.
   Mikor sikerült magamat a zártszelvény fűrészelése közben elképzelnem, s az nekem valahogy nem tetszett, akkor meglepő sebességgel döntöttem úgy, hogy érdeklődésemmel inkább a minap már félig megtekintett, legalsó vegyes anyagdarabos polc irányába fordulok.

   Ahová nemcsak a fényképezőgép nem látott be rendesen, de én magam sem. Mivel a polc alól kipakolt dolgok valahogy nem akartak rendesen visszaférni (mindig ezt játsszák velem a kis rohadékok), a helyfoglalást csökkentendő, néhány nagyobb darab csövet ötletesen egybedugtam, ami azt vetíti előre, hogy a belülre került kisebbek az én életemben már nem kerülnek elő.

   Amúgy nemhogy szögvasat, de még laposvasat is találtam! Míg az "L" alakra hajtott laposvas nem tudom miből van (amúgy persze vasból), addig a szögvasnak azért néz ki olyan furán a jobb oldali vége, mert az a lakás bejárati ajtajának még évekkel ezelőtti megerősítéséből származik. Mármint a 45 fokos illesztés miatt lett az anyag olyan furán hegyes.

   A csapágyhordozás nemes feladatára akár a szögvasat, akár a laposvasat vetem be, mindkettő van annyira vastag és széles, hogy a mechanikai szilárdságukat nem rombolja le egy az anyag végébe fúrt 8-as lyuk.

   Nekem viszont lerombolta valami a munkakedvemet (már ha volt nekem ma olyanom egyáltalán), mire fel a frissen előtúrt alkatrészeket hozzácsaptam a már amúgy is elől lévő többihez.
   Most épp úgy áll a helyzet, hogy a pincében olyan sok kisebb nagyobb építési projektet nyitottam meg, hogy azok már komolyan akadályozzák egymást. Na jó, akkor nem egymást, hanem engem, de az eredmény ugyanaz.

   Miközben valaki nemhogy ráindította a bábosra a mérőórás projektet, de még egyenesen rá is tette, aközben mióta legutóbb erre jártam, senki sem csinált rendet. Amúgy én sem ezért jöttem, épp csak egy réteg lakkot akartam felkenni egy fából készült csapágyházra.

   Csak aztán, ha már úgyis itt volt alapon, nekiálltam lemérni, hogy az eszterga tengelyének középpontja mitől milyen távolságra van. Míg a kép alján kilógó kesztyűs kézzel fogott sárga vonalzóval mérek, addig a másik, amelyik felfelé áll, az összeállításban csak mint derékszög szerepel. A barna fadarab is csak mint függőlegesre állított támaszték szerepel, amit amúgy egy szem asztalos szorító fog oda a gépágy egyik sínjéhez. Hogy a báb megépítéséhez szükséges méreteket első nekifutásra sikerült levennem, az nem erős túlzás, hanem konkrétan hazugság.

   Amit mi sem bizonyít jobban, mint ez a kissé (?) összefirkált rajz. A 284-es adat után azért szerepel kérdőjel, mert az elsőre úgy jött ki, hogy a tengelymagasságot megszoroztam kettővel. Már úgy értem, hogy ha nem feltétlenül szükséges, akkor a báb alaplemezének nem kell 284 milliméter magasnak lennie.

   A rajz hátteréül egy akkora vaslemez szolgál, amivel a bútorlapot igény esetén megmerevíthetem. Már ha így lesz... Bár a rajz valósággal hemzseg a hibáktól, és még az is elképzelhető, hogy a végleges verzió nem így fog kinézni, de attól én még nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült idáig eljutnom, pedig mára eredetileg semmi ilyesmi nem volt betervezve.

   Mióta oda vannak koncentrálva az előtérbe a bútorlapok, pláne készítettem hozzájuk egy nagyobb és egy kisebb osztópolcot is, azóta olyan gyorsan kerül elő az adott munkához szükséges fararab, hogy arra azóta is mindig rácsodálkozom.

   Miután vagy tízedszerre mentem be valamit megnézni az eszterga gépágyának sínjén, azért csak sikerült rájönnöm, hogy akad belőle egy (amúgy persze három) rövidke darab kézközelben is (mármint a sínből), pláne mozgatható méretben.

   Gondoltam nehogy már ne legyen a "kezes csavarok" feliratú dobozomban három egyforma nagygombos 8-as csavar, aminek a szára átéri az anyagot. Ezt persze csak gondoltam, hiszen nem volt. Illetve volt, de azok a zöldek egyrészt túl hosszúak, másrészt jelen feladathoz nem elég "fogós" rajtuk a gomb.

   Miután a kivágandó részeket (hogy jobban lássam, amit majd csinálnom kell) besatíroztam, egyből rájöttem, hogy ezzel az anyagot több helyen is olyan szinten elvékonyítom, hogy az bizony már komolyan meggyengíti.
   A probléma mindjárt három nagyszerű megoldást is kidolgoztam. Míg az egyik szerint a bútorlap mindkét oldalára kerülne merevítő 1-es vaslemez, addig a másik szerint a bútorlapot (pozdorja) lecserélném az annál sokkalta masszívabb rétegelt lemezre. A harmadik megoldás, vagyis a rajzoltnál nagyobb méretű bútorlap pedig már ott is hever a rajz alatt.
   Hogy a három közül melyik megoldás lesz a befutó (esetleg egy negyedik), pláne hogyan rögzítem a bábot a gépágyhoz, azt majd még meg kell álmodnom, épp mint ahogy azt is, hogy ne kerüljenek-e a hosszúkás kivágások a fa alaplemez helyett inkább a vas csapágytartó lemezekre. Utóbbi megoldásban az lenne az okosság, hogy mivel úgy nem gyengülne az alaplemez, így nem kellene belőle a rajznál nagyobbat készítenem. No nem mintha a méret akár csak egy kicsit is számítana...

   Egyszer csak hopp, eltelt 22 hónap, s bár erről a pincébe történő lejövetelemkor még szó sem volt, vagyis szó szerint hirtelen felindulásból igényem támadt az esztergabábra, csak ugye az ekkor még k*rvára nem volt kész.
   Egy másik olyan dolog, amire szintén komoly igényem támadt, az a szokásos pincei rendcsinálás. Miután a csavaros dobozokat visszatettem a fiókjukba, az amerikánert meg kiraktam az előtérbe (de csak hogy ne felejtsem el felvinni), eltettem az ékszíjat, az ipari villanymotort, a papírokat és a faanyagokat, újra szabad lett a csavaros dobozok előtti polc, amit amolyan átmeneti asztalnak használok.

   Íme az egyre fejlettebb szinten álló áttételes eszterga, amiből tulajdonképpen már csak az áttétel, egy rakat csavar, valamint némi merevítő s egyben a belső részeket elfedő faanyag hiányzik, aztán már használhatom is!

   Kezdetben úgy volt, hogy a mi nap délutánján csak úgy mellékesen meghosszabbítom a motor tengelyét, a másik végét pedig felcsapágyazom, csak aztán ahogy azt már csak szoktam, illetve még tőlem is szokatlanul gyorsan már megint elakadtam.

   Jelen alkalommal konkrétan ott, hogy miközben ez a tengelynek kinézett vascső a motor tengelyéhez viszonylag könnyedén illeszthetőnek bizonyult, az előbbi képen látható csapágyhoz már nem. Amennyiben lenne egy akkora tokmányú esztergám, amibe egy ilyen vastag cső befogható, meg persze lassan forogna, meg olyan késem is lenne, ami viszi a fémet, akkor persze semmiből sem tartana a csövet a csapágyhoz illeszteni. Az ilyen cifra felvetéseimre apukám mindig azt mondta, hogy ha a nagyanyámnak töke lett volna, akkor ő lett volna a nagyapám.
   A probléma konkrétan az, hogy míg a cső központos rögzítésének feladatával még csak-csak megbirkóznék valahogy, addig a forgócsúcs mellé nem férnék oda a sarokcsiszolóval. Bár az esztergabáb nevű kiegészítőt nem pont az ilyen esetekre találták ki, de mivel erre is jó, már álltam is neki előtúrni a hozzávalókat.

   Miközben ezt a vasdarabot könnyedén megtaláltam, a valamilyen szintig feltételezve elért projekt (mert ugye emlékezni nem emlékeztem rá, hogy meddig jutottam vele) semmilyen egyéb alkatrésze sem került elő.

   Pedig még olyan dobozokba is belenéztem, melyekről tudtam, hogy a tartalmuknak az adott témához feltehetően semmi közük sincs. A minapi villanyszereléshez akkor természetesen hiába keresett régiféle plitty-platty kapcsoló viszont most már, hogy nem kellett, na az bezzeg menten előkerült!

   A bábépítős projektet ezen a ponton nemcsak azért adtam fel, mert szó szerint fogalmam sem volt róla, hogy még valamikor majdnem két éve meddig jutottam vele, pláne merre vannak az esetleg már elkészített alkatrészek, s azok mégis hogyan nézhetnek ki, hanem azért is, mert a mai nap délutánja folyamatos anyázásba fulladt. Konkrétan amit csak megfogtam, odébb tettem, elővettem, az vagy eldőlt, vagy leesett, vagy ha egyiket sem tette, akkor az adott célra teljesen alkalmatlannak bizonyult.
   Amúgy nem szoktam munka közben káromkodni, mert ugye egyrészt ez nekem hobbi, vagyis nem hajt a tatár, nincs semmiféle határidő (már ha csak nem szabok magamnak), másrészt amúgy is nyugodtan, mondhatni az ebéd utáni félálomban szoktam tevékenykedni.
   Most az lesz, hogy elrakosgatom amiket eddig előszedtem, felszabadítom a tűzifa felé vezető utat, megpróbálom az amerikánert nem az előtérben felejteni, majd felmegyek a lakásba és átolvasom amit ebbe a cikkbe ezen fejezet előtt írtam.
   Jelen sorok írásakor amúgy direkt nem néztem meg még a képeket sem, mondván legyen csak meglepetés, hogy a projekttel a majd két évvel ezelőtti félrerakásakor meddig jutottam el.

   Ezt a cikket másnap reggel, mikor jelen sorokat megírni kinyitottam, úgy szállt az idő, hogy csak néztem meglepetten, mikor anyám a konyhából beszólt, hogy már ne kezdjek semmibe, mert kész az ebéd, miközben én még egy árva sort sem írtam. Cserébe olyan mennyiségű adminisztratív feladatot tudtam le, pláne olyan régieket, hogy épp mint az idő sebes múlásán, azon is meglepődtem.
   Például egészen 2030-ig megírtam a mindent tudó táblázatom naptár részét, és még ki is jelöltem azokat a sorokat, melyek majd farigcsálós, magnós és rádiós témájú cikkeket fognak tartalmazni.
   Mint az némi számolgatás eredményeképp kiderült, 2030-12-30-ig 213 cikknek van hely. Már ha csak összébb nem húzom, mármint le nem csökkentem a cikkek megjelenése között eltelt napok számát. Amúgy azért 2030-ig számoltam, mert úgy voltam vele, hogy azt a dátumot talán még megérem.
   Visszatérve a táblázat kiadta számokra, rádiós témájúból 6 cikk hiányzik, magnósból 12, míg farigcsálósból 14, melyek első ránézésre egy elég nagy számok, csakhogy a betervezettnél mind rádióból, mind magnóból, mind farigcsálós témából többel rendelkezem. Ezeket a számolásokat és tervezéseket amúgy azért csinálom, mert szeretem látni ahogy haladok, pontosabban szólva számszerűsíthető módon fogynak a reám váró feladatok.
   Rátérve végre a lényegre, ha nem is volt egyszerű, de egy komolyabb pincemélyi turkálás eredményeként előkerült egyrészt a rajz, másrészt az a doboz is, melybe valaha a projekthez kiválasztott csapágyakat tettem. Utóbbi amúgy elől volt, s még láttam is a minap a tartalmát, csak valahogy nem sikerült összekapcsolnom az esztergabábbal.
   A rajzot hosszasan, de nem különösebb szakértelemmel nézegetve, idővel arra a következtetésre jutottam, hogy ha a bábot egy központi csavar tartaná, az több okból sem lenne jó megoldás. Egyrészt ott van ugye az, hogy míg a meghajtás a két szélső sínhez van lefogatva, addig a báb a rajzon mutatott módon a középsőhöz lenne. (amúgy a többi kiegészítő is pont ilyen, s ez egészen idáig még semmiféle problémát sem okozott) Aztán ott van még az is, hogy a valaha eltervezett építési módhoz készítenem kéne egy szó szerint nagy fejű, konkrétan legalább 5 centi átmérőjű gombbal ellátott csavart. Mivel ez a bábból mindkét irányban kilógna, ezért valószínűleg útban lenne az egyéb összetevőknek, például a késtámasznak.

   Fentiek hatására döntöttem úgy, hogy a báb rögzítését áttervezem kétcsavarosra, melyekhez ezt a két, már eleve nagyfejű csavart csak annyiban kell módosítanom, hogy le kell vágnom a szoknyájukból egy keveset. (lásd a bal oldali példányt már készen)

   Hiába néz ki úgy, hogy nagyszerű ötlet volt a báb közepét függőlegesen egy vonalzóval, majd vízszintesen magával a meghajtással, konkrétan egy belefogott 2-es fúrószárral kijelölni, mert ahogy azt már csak szoktam, már az elején elrontottam a dolgokat. Mármint már eleve nem kellett volna kétcsavaros rögzítésre váltanom, de ha már igen, akkor a felezővonalat nem az anyag szélességének közepére kellett volna meghúznom, pusztán megfelezve az anyag szélességét, hanem a két rögzítési ponthoz képest középre kellett volna behúznom.

   Mert ugye akkor nem lett volna az, hogy a rétegelt lemezen innen nézve jobbra lent látható négyzet (amiből persze majd mindjárt egy hatalmas szögletes lyuk lesz) az anyag széléhez vészes közelségbe kerül. Bár ekkor még bőven módosíthattam volna terveimen, valamiért mégsem tettem, amit lehet, hogy később még meg fogok bánni.
   Amúgy azért haladtam tovább a nem biztos, hogy helyes úton, mert úgy voltam vele, hogy egyrészt csak nem lesz már annyira rossz amit csinálok, hogy teljesen használhatatlan legyen, másrészt ha mégis, akkor a tapasztalt hibák alapján majd készítek egy kettes számú bábverziót.
   A dolgok innentől kezdve olyan gyorsan történtek, hogy közben nem volt időm fényképezni. Egy time lapse videó persze jól jött volna, de ahogy azt már csak szoktam, azt ismét elfelejtettem.

   Nyitásképp a két anyag átellenes széleit csavaroztam össze, majd kifúrtam a többi lyukat is 2-es fúróval, majd a két anyag szétszedése után az összefirkált anyagon felbővítettem őket 4-esre, készítettem a csavarfejeknek süllyesztést, majd a két anyag újra összecsavarozásra került, amit aztán így egyben vágtam el.
   Mint az a nagyobb átmérőjű, konkrétan 10-es lyukakból sejthető, furkálódásaim közepette a nagyobb méretű kivágandó lyukak helyét, pontosabban szólva a fűrészgép pengéjének helyeit is előkészítettem.

   Íme az újra összecsavarozott alkatrészek, az elv bemutatásaként az egyik résbe beletolt csapágytartó vassal. Az ugyan igaz, hogy a három résből elsőre csak egy lett jó, csakhogy az is, hogy a csiszológépnek összeállított esztergával a hézagot egy kissé felbővíteni semmiből sem tartott. Na jó, a báb vázát újra szét kellett hozzá csavaroznom, de az nem volt egy nagy feladat.
   Most jön az a rész, hogy rendezek egy még tőlem is szokatlanul erőteljes takarítást (de csak mert már mindenen vastagon áll a por), majd rácsapom a projektre a pinceajtót, mondván holnap is van nap.

   A mai napra csak annyit irányoztam elő, hogy kitalálom a csapágyakat tartó anyagok formáját és méretét, de csinálni nem csinálok semmit, abban ugyanis biztosan nem lenne köszönet. Ezt azért gondoltam így, mert a délelőtti biciklizés, bevásárlás, kiváló barátomnak néhány alkatrész átszállítása egy kissé félresikerült. Nyitásképp csak álltam s bámultam barátom kapujában a kaputelefont, mert ugye a kódot tartalmazó cetlit (ami ahhoz kell, hogy legalább a postaládához hozzáférjek) természetesen itthon felejtettem. Mikor épp mentem volna tovább, gondolván egye fene, mégis veszek próbából egy festékpatront a frissen beszerzett HP 2130-as nyomtatóhoz, akkor meg az derült ki, hogy előző este elfelejtettem megnézni, hogy a közeli boltok közül hol mennyibe kerül. Ezt amúgy azért éreztem fontosnak, mert néhány nappal ezelőtt, csak úgy egyszerű érdeklődésből körbenézve, simán láttam 1:4 arányú árkülönbséget is, az meg ugye már nagyon nem mindegy, hogy valami 4 vagy 16 ezer forintba kerül. A toner vásárlását így már eleve meg sem próbáltam, épp csak jól felhúztam magam a szokásos szétszórtságomon, ami azzal a szintén nem várt eredménnyel járt, hogy mikor már épp fizettem a Lidl-ben a kasszánál, csak akkor jutott eszembe, hogy alapvetően a Tesco-ban szerettem volna vásárolni. Ilyen előzmények után szerintem nem csoda, hogy aznapra nem igazán mertem bevállalni semmi komolyabb feladatot.
   A "távtartók" feliratú fiók tartalma amúgy azért borult ki, mert én magam is kiborultam, mikor a "műanyag alátétek" feliratú társában nem találtam semmi olyat, ami a csavar és a csapágy közötti résbe központosítónak passzolt volna. Miután a műanyag alkatrészeket áttettem a direkt számukra feliratozott dobozba, menten kiderült, hogy az összes többi alátétes dobozban is van műanyagból készült alátét, azokat azonban már nem borogattam ki, mondván holnap is van nap.

   Az adott napon annyira nem fogott az agyam (no nem mintha más napokon annyira remekelnék), hogy hiába néztem a rajzot, meg persze a már félig kész munkadarabot is, egyszerűen képtelen voltam átlátni, hogy majd mit mihez kell csavaroznom, hol legyen egyszerűen csak lyuk, hol legyen olyan, amiben menet is van, s ami a legfontosabb, hogy hol, konkrétan melyik anyagon legyenek a csapágytartó vaslemezek elcsúsztatásához szükséges hosszúkás lyukak.

   Fentebbiek okán, vagyis pusztán kényszerűségből kínomban előállítottam egy fadarabból, egy csavarból, egy alátétből, meg persze a csapágyból ezt az apró segédeszközt, majd kisvártatva egy második példányt is.

   Ennél a résznél annyira elszállt velem a ló, hogy nehéz gondolataim hatására leültem. Mármint attól rémültem meg, mikor a csapágytartó fadarabot a résben révetegen tologatva, egyszer csak ott kötöttem ki, hogy az eredetileg tervezett, amúgy nem különösebben precíz beállíthatóságú leszorító csavaros rögzítési módot átkombináltam tolócsavarosra, ami bár nem lenne lehetetlen küldetés, de végül úgy döntöttem, hogy amennyiben később tényleg komoly igényem támadna rá, akkor majd készítek egy második bábverziót. (ezt amúgy egyszer már írtam)
   Jelen összeállítás amúgy arra szolgál, hogy legyen ami alapján eldöntöm, hogy a csapágyat hordozó vaslemeznek milyen hosszúnak kell lennie. Mert ugye ha rövid, akkor nem támasztja meg eléggé a csapágyat, ha viszont hosszú, akkor feleslegesen fog kilógni a báb alaplemezéből, ráadásul tenné ezt mindjárt három irányban is.

   Némiképp elmerülve az előbb támadt ötletem mocsarában, azt tulajdonképpen nem is lenne annyira bonyolult kivitelezni. Lenne egy teljes felületű alaplemez, aztán lenne egy vékony kivágott (ebben lennének a hosszúkás rések a csapágyat tartó lemezeknek), aztán egy újra teljes felületű (kivéve persze a mindhármon átfutó középső hatalmas lyukat), meg persze három szögletes 8-as anya is kéne, melyekbe egymáshoz képest 120 fokos irányokból hajtanám be a csapágyakat az anyagnak nekiszorító csavarokat.

   Bár az előbbi kép alatt pusztán szövegesen felvázolt ötlet nagyon is jó volt, attól persze még nem álltam neki kivitelezni, hanem inkább előtúrtam a még korábban, konkrétan évekkel ezelőtt készített rajzot.

   Bár úgy volt, hogy ma tényleg nem csinálok semmit, csak aztán mikor abba belegondoltam, hogy ha úgy hagyom félbe a projektet, hogy a következőnek megteendő lépés fűrészelés lesz, az nagyon lerontja a már mindjárt másnapi folytatás esélyeit.
   Ez amúgy (mármint a mindjárt másnapi folytatás) nem következett be, de csak mert (amúgy őszinte meglepetésemre) másnap egy olyan polc megépítésébe fogtam, amiről nemhogy mostanában, de eddig még soha szó sem esett!

   Mikor a mai nap délutánján a pincébe lejöttem, akkor úgy voltam vele, hogy még egy olyan semmi kis feladatra sem lenne szabad rámozdulnom, mint mondjuk a kifúrandó lyukak pozíciójának vaslemezre történő átjelölése, csak aztán máshoz még ennyire sem volt kedvem.

   Hogy agyilag tényleg nem voltam topon (sosem szoktam), azt mi sem bizonyítja jobban, mint a gépsatuba fogott, immáron 6,5-ös lyukakkal ellátott munkadarab. Mármint ha valahogy, akkor így biztosan nem lehet a lyukakba menetet fúrni. Szó szerint nem értem, mégis mire gondolhattam, mikor a gépsatut a menetfúráshoz elővettem...

   Mint azt már párszor említettem volt, olyan nincs, hogy az akkucsere igénye jókor jöjjön. Úgy pedig pláne nem, hogy a fényképezőgép teleptartó fedele már nem eltolással, hanem egy csavar kitekerése által nyitható. No nem mintha nem lenne a művelethez kézközelben csavarhúzó...

   Hogy a csapágyakat a résekbe teljesen vissza lehessen húzni, ahhoz majd még szükséges némi famunka, amihez az adott pillanatban nem annyira kedvem nem volt, mint inkább csak találtam helyette valami fontosabbat.

   Mivel a kiválasztott három egyforma fejűből az egyik csavarja túl hosszú volt, kénytelen voltam belőle levágni. A flex azért került elő, mert a vasfűrész nemhogy nem vitte az anyagot, de egyenesen fordítva volt! Mármint miközben a csavaron szinte semmi kopásnyom sem látszott, addig a keretbefogott fűrészlapról lejött az összes fog. Ilyen az, mikor az ember egy puha anyaggal akar elvágni egy keményet.

   A csavarokról levágott műanyag részeket is elteszem, merthogy azok tökéletesen megfelelnek, mint vastag 8-as műanyag alátétek. Az egyikben ráadásul még menet is van! Alátétből amúgy azért lett négy, mert voltam olyan bamba, hogy első nekifutásra nem sikerült három egyforma fejű csavart kiválasztanom.

   Mivel a felhasznált csapágyak nem újak, hanem az út szélén talált spidget finger nevű, a megtalálásukkor kissé már rozsdás játékokból származnak, adtam nekik egy kis WD40-et, mely cselekedetem mindjárt két nem várt eredménnyel is járt. Míg az egyik az volt, hogy végre kidobhattam egy kiürült vegyszeres flakont, addig a másik az, hogy a tepsi polcból történő óvatlan előkapásakor abban megtaláltam a félbehagyott felújítású áttételes csípőfogót, amiből amúgy már van egy másik, még működő példányom is, csak akkora itt a rend, hogy fogalmam sincs róla, az a fogó most épp merre jár.

   Az időközben felszerelt polc kapcsán azt voltam kénytelen megállapítani, hogy ha lassan is, de azért tulajdonképpen egészen jó tempóban haladok. Én legalábbis ezzel szoktam magamat bíztatni...

   Most aztán már tényleg majdnem kész, épp csak azok a rések hiányoznak a fából, melyeken keresztül majd a nagyfejű 8-as csavarok fogják a vaslemezeket a fához hozzászorítani.

   Míg az egyik az volt, hogy a csapágyakat tartó csavarok a támasztófelületek visszahúzásakor a fában menthetetlenül elakadtak, addig a másik az, hogy a visszahúzáskor maguk a csapágyak is. Mivel úgy volt a legegyszerűbb, mind a csavarok végeit, mind a fában a csapágyak helyeit a csiszolótárcsával intéztem el. Ehhez persze újra négyfelé kellett szednem a favázat.

   Bár úgy voltam vele, hogy a kissé esetlenre sikeredett rögzítés miatt a bábot a gépágyra majd biztosan kényelmetlen lesz felszerelni, a három nagy gombbal pedig nem lesz könnyű a csapágyak pozícióját beállítani, mindkét feladat könnyedén, szó szerint néhány mozdulattal letudható.

   Az elért nagyszerű eredményt hosszan bámulva (Te, hogy én ezt már milyen jól tudom csinálni...), természetesen azonnal felmerült bennem az összeállítás apró elemekre történő szétszedése, mind a négy fadarab alapos lecsiszolása, majd természetesen le is lakkozása, ez a művelet azonban végül mindjárt két igencsak komoly okból is elmaradt. Míg az egyik az volt, hogy a bábot már mindjárt másnap használni szerettem volna, addig a másik az, hogy épp k*rvára meg voltam magammal elégedve.