Ezt a lomos pincét belülről kifelé mutató képet csak azért készítettem, hogy lásd, min kellett keresztültörnöm, míg a ma bemutatásra kerülő hangfalig eljutottam. Ez amúgy nem most volt, hanem még egy korábbi alkalommal, mikor is még véletlenül sem a hangfalat kerestem.

   Épp mint ahogy a számomra hol ismerősnek, hol teljesen ismeretlennek tűnő lapozós órás rádió fellelése sem volt cél, hanem csak a polcok szélein szanaszéjjel hányódó zsebszámológépeket tereltem össze. A Vuk mintás ágynemű alatt amúgy öregecske asztali multiméterek vannak, de innen bentebb, vagyis jobbra már nem láttam be. Igazándiból már ez a kép is úgy, mármint egy annyira lehetetlen szögből készült, hogy közben nem láttam, nem is láthattam a kamera kijelzőjét, miközben ezen a legalsó polcon már csak az elbarikádozottság okán is szinte teljes sötétség uralkodik.

   Azt viszont nagyon is láthattam volna előre, hogy mivel újra sikerült két olyan tárgyat megemlítenem, amiket eddig még nem, így egyből ki kellett volna őket tennem ide, vagyis a kupac tetejére. Mármint azért, hogy gyorsan letudjam őket. Konkrétan olyan gyorsan, hogy még csak esélye se legyen a már megemlített, de szét még nem szedett tételeket tartalmazó táblázatfülön található egyedek számának az elvárt csökkenés helyett emelkedni. Ehhez képest csak másnap evett ide a fene, és még akkor is csak azért, hogy vethessek egy pillantást a szomszédtól egy nyomtatóval együtt kapott monitorra. Mindezt úgy, hogy a szétszedési sorrend egyértelműen a Karcsi barátom által elfűrészelt lemezjátszó, majd azt követően a három középmechanikás videó kellett volna legyen, hogy ha mást ugyan még nem is, de a lomos pincében legalább le tudjak ülni, mégpedig elgondolkozni azon, hogy mégis hogyan fogok - lehetőleg már mindjárt az idei év végére - ebből a szörnyű kuplerájból végre kikeveredni.

   Amennyiben a mai nap végére sikerül letudnom a hangfalat, holnap a rádiót, az azt követő napon pedig a monitort, akkor rámehetek végre a régebbi adósságaimra. Hogy a terveim mennyire nem szoktak megvalósulni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mikor úgy 10 perce a székemből felpattantam, akkor nem is a pincébe szerettem volna lemenni, hanem csak az előszobából nyíló budiba pisilni, ezt azonban a mindössze négy méteres úton lazán sikerült elfelejtenem. Épp mint ahogy napokon át a gyújtósnak való újságpapír felhozatalát is. (lásd a hangfal alatt) A pincei fényképezőgép memóriakártyája pedig már megint idefent maradt. (most valamiért lent is a fenti géppel fotóztam)

   Miután kezet mostam, elmentem pisilni, újra kezet mostam, majd a hangfal áttörölgetéséhez bevizezett szivaccsal újra összevizeztem magam, aztán megint kezet mostam, mert ugye a hangfal sem nem volt, sem nem lett teljesen tiszta, majd feltettem a kissé még koszos és vizes hangfalat a cserépkályha tetejére száradni, s mivel anyám már megint beszólt a konyhából, hogy kész az ebéd (minden nap ezt csinálja), újra kezet mostam, mert ugye a kissé még vizes hangfal nem igazán lett tiszta. Amúgy szerintem anyám sem az, mert már megint akkora adag ebéddel készült, mintha négyen lennénk, pedig már évek óta csak ketten vagyunk.

   Magam is látom, hogy ez a kép az apró hangfalat 90 fokkal elfordítva mutatja, ami jelen esetben nemcsak azért van, mert valamiért nem szeretem az ellenkező tájolású képeket, hanem azért is, mert azok közül egyik sem sikerült. Mármint miközben maga a kép éles volt, a piros multimedia VIKINGS felirat valamiért minden képen halványnak, vagy mondom inkább úgy, hogy kopottnak tűnt.

   Mikor a hangfalat oldalról már sokadik próbálkozásra sem sikerült egyenesre fényképeznem, valahogy megéreztem, hogy ez attól van, hogy a doboz ferde, ami amúgy nem annyira feltűnő, mint amennyire ezen a képen látszik.

   A doboz talpának zöme egyben van a dobozzal, míg a hátsó felület külön lett ráragasztva. Mindeközben balra lent a barna szőnyegen az a fehér pont egy nálunk lakás szerte megtalálható paprikamag. A konyhából behordott paprikamagokat míg élt, addig rendszeresen apámra fogtuk, később pedig anyámra, de mikor apám halála után anyám a telekről akár hónapokig nem jött haza, paprikamagok mégis mindenütt voltak (megjegyzem még akkor is, ha heteken át nem is ettem paprikát), akkor teljesen egyértelművé vált, hogy ez a szellemek műve. A magokat - mikor épp olyanom van - el szoktam ültetni, s néha - mikor olyanjuk van - ki is kelnek.

   A 20-20.000 Hz már csak azért is hazugság, mert ilyen széles átviteli sávot ennél sokkal komolyabb hangfalak sem tudnak, nemhogy ez a műanyag vacak. A 20 kHz felső határ még csak-csak elérhető lenne egy jó minőségű magas hangú sugárzóval, de egy akkora hangszóró, mint amekkora ebbe a dobozba belefér, egészen biztosan nem fog 20 hertzig lemenni. Na most ha esetleg mégis, akkor arra vagy durván rá lett erősítve, vagy rettenetesen rossz lett a hatásfok, vagy ami természetes, 20 hertzen a középértéknél már rengeteg decibellel kevesebb lesz a hangnyomás.
   A 120 wattos teljesítmény természetesen szintén kamu. Már eleve ott van az, hogy 120 watt 3,2 ohmon 6,1 ampert jelent, amit a hálózati trafó (ami amúgy a hangfalpáros aktív részében volt) már eleve nem képes produkálni, a kábelezés pedig lehet, hogy elolvadna tőle, az RCA harangcsatlakozó pedig egészen biztos, hogy nem ekkora áramra való.
   A torzítás pedig egy hangfal esetében (már ha arra vonatkozik a specifikáció, és nem az erősítőre, ami ugye ebben a dobozfélben nincs) semmiképp sem lehet 0,1% alatt, mert olyan hangszóró már csak a működés elvéből fakadóan sem létezik, ami ennyire alacsony értéket produkálna.

   Amúgy még a 4 kilós súlymeghatározás is egy hatalmas marhaság, merthogy a hangfal a szovjet mérleg mutatója szerint mindössze 1,1 kiló! A 4 kiló persze lehet, hogy a másik hangfallal, esetleg a dugasztáppal együtt értendő, de mivel ezek nem egy egységet képeztek, szerintem minimum nagyon zavaró a rendszer súlyát az egyik, amúgy természetesen önállóan is használható hangfal címkéjén megadni. Mármint egy zacskó lisztre sem szokás 1 tonnát írni, pedig mikor még az összes együtt volt, akkor raklappal együtt akár még 1 tonnánál is nehezebbek lehettek.
   Egy apró érdekesség, hogy bár a cikkeimben rengeteg korábbi szétszedésre mutató linket szoktam elhelyezni (de csak mert folyton emlegetem őket), addig a konyha kifestése, meg a konyhaszekrény átfestése - mint feladat - annyira megülte a lelkemet, hogy ezeket ugyanúgy nem szoktam emlegetni, mint mondjuk azt a projektet, melynek keretében a fürdőszoba plafonját hoztam rendbe.

   A doboz mélyén látható hiány igen nagy valószínűséggel a hálózati trafó helye, ami természetesen nem hiányzik, épp csak a másik dobozban van, ami persze nekem nincs meg. Tulajdonképpen már eleve azt sem tudom, hogy ez a doboz honnan van, nemhogy azt, hogy mégis merre lehet a másik fele. Amúgy persze belenéztem a pincei hangszórós szekrénybe, de nincs benne, így ezt valószínűleg magában találtam lomtalanításkor, esetleg vettem nagyon olcsón a bolhapiacon, csak mint ahogy megannyi másra, úgy már erre az eseményre sem emlékszem.
   Ha már épp a doboz belsejét bámultam, menten nekiálltam azon merengeni, hogy ez mégis micsoda nagyszerű alanya volna az illesztőtrafós próbahangszóró készítése című projektemnek. Miközben a trafó helye elő van készítve a hátlapon, egy körkapcsoló, vagy egy rakat nyomógomb a dobozon bárhol körben elfér, akár még az előlapon is, legfeljebb beáldozom érte a bass reflex nyílást.

   A kombinációt egy kissé más szögből hosszasan bámulva, a bass reflex cső méretezését illetően erős kétségeim támadtak, amit persze akár ki is mérhetnék. Már persze csak akkor, ha volna bennem hozzá elég kraft, de most sajnos nincs.

   Annyi lendületem viszont még volt, hogy a két csavar kitekerése után a magas hangú sugárzót kifordítsam. Ez még egy normális példány, nem a már többször is, például az 1535-ös cikk keretében boncolt Philips hangfalban látott, gyakorlatilag semmire sem jó piezo típus.

   Mint az már előre sejthető volt, az apró doboz az asztali hangfalaimmal történő összehasonlításkor természetesen alul maradt, majd itt fent a pulton, de csak mert már nem volt bennem erő folpackozni, meg persze felhozni helyette a pincéből a rádiót vagy a monitort. Meglepő módon ahhoz viszont volt bennem valahonnan elég kraft, hogy ezt a rengeteg betűt még aznap megírjam, ami egy valóságos csoda! Mármint az, hogy egy szétszedést az írással együtt egyetlen nap alatt lezavarjak, az mostanában - megjegyzem őszinte sajnálatomra - valahogy egyáltalán nem jellemző rám...