Miközben itt az asztalon a Szaga szkóp, én már nagyban azon töröm a fejemet, hogy milyen sorrendben fogom a pincét a lomjaim nyomása alól felszabadítani. Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy mindig nagyszerű terveimből az idei év végéig szinte semmi sem valósul meg. Ráadásul nemcsak azért nem, mert ahelyett, hogy a már előszedett dolgokkal foglalkoznék, valamiért mindig elkalandozom (ma amúgy a címben szereplő asztali multiméter irányába térültem el), hanem azért is, mert nagyon úgy néz ki, hogy őszre még tőlem is szokatlanul durván belustultam.

   Mivel fővesztés terhe mellett ígértem meg magamnak, hogy ha nem megyek rá a szkópra, akkor le kell mennem a pincébe a multiméterért, kisétáltam az előszobába, mégpedig megtekinteni az ottani helyzetet. Ez már csak azért is jó ötlet volt tőlem (nagyon megy nekem ez az öndicséret), mert miközben a helyszínt hosszú perceken át bámultam (ezt annyira tudom csinálni, hogy akár taníthatnám is), s közben olyan már rég elkészült projektjeimen merengtem, mint mondjuk a villanyórák körüli foltos fal festése, a bútorra szerelt pult és papucstartó, az esernyőtartó, magáról az esernyőről és a BEAG mikrofonos fülesről már nem is beszélve, egyszer csak sikerült kiszúrnom a TV miniscope mögött a seprőgép nyelét.

   Amivel aztán a pincébe lesétálva, szomorúan kellett megállapítsam, hogy az előszoba rendezettségével ellentétben, az útszóró sós pincében még mindig hatalmas kupi van, amiből sajnos még csak ötletem sincs, hogy hogyan fogok kikeveredni. Ezt úgy kell érteni, hogy bár már többször is nekiálltam, és még el is vettem az útból ezt azt, de érdemi eredményt a járhatóság terén még nem sikerült elérnem. Jelen esetben például a háttérben látható fadarabtároló szekrény tőlem annyira messze van, hogy az előtérben látható hosszú nyelet nem tudom a többi kerek rúdszerű anyag közé betolni, pedig egyértelműen ott lenne a helye.
   Épp mint ahogy előbb az előszobában, úgy ezen a helyszínen is megálltam bambulni (mint azt már említettem, ha más nem is, de ez még kitűnően megy), de hiába törtem a fejem, a faanyagaimból ide már nem építhető semmi. Mármint úgy nem, hogy közben a pince egyre szűkösebb padlója azért még továbbra is járható maradjon. Elvenni meg azért nem lehet innen bútort, mert miután megépítettem, a már említett fadarab tároló azonnal megtelt, épp mint ahogy a jobbra látható polcos is. A bal szélen fehérlő szekrényben ugyan még akad egy kevéske hely (de csak mert a tartalmába a múltkor durván beleselejteztem), oda azonban nem fér be semmi olyan tárgy, mint amilyenekkel a padlót barikádoztam el.

   A nagy piros vödör elvételével persze visszanyernék vagy 40 centi helyet, ez azonban a rekeszes bútortárolóhoz való odaféréshez még mindig nem lenne elég, mire fel hónom alatt a már letudott oszcilloszkóppal átsétáltam a lomos pincébe, egyrészt a ma bemutatásra kerülő asztali multiméterért, másrészt azért, hogy az ottani sanyarú helyzeten is kesereghessek egy kicsit.

   A lomos pince asztala kifejezetten azért van, hogy legyen mire kiborítanom a dobozaim tartalmát. Mármint ez itt nem egy munkaasztal, nem szoktam rajta dolgozni, épp csak válogatok. Most persze erre még csak esélyem sincs, ami bár szomorú tény, de mivel nem turkálni jöttem, így nem vágott földhöz, ami persze itt sem menne.

   Mármint bár úgy néz ki, mintha legalább középen szabad lenne a padló, akár el is fekhetnék rajta (mármint lenne a rumli látványának hová földhöz vágnia), ez azonban csalóka, ugyanis itt már csak oldalazva férek el, időnként felrúgva, felborítva, leverve amihez épp óvatlanul hozzáérek. A hátam mögött az oldalán hever egy már ki tudja hányszor felborított Tesla B93-as magnó (épp mint ahogy már az agyam is többször elborult az ennyire csúfosra alakult helyzettől), a fehér polcos mögötti átlátszó vödörtorony tetejéről pedig a ventilátor szokta levetni magát. A múltkor meg beakadt a köpenyem a székbe, amit ezzel haladtomban egy kissé megpörgettem, a három középmechanikás videó, tetején a Karcsi barátom által elfűrészelt lemezjátszóval azonban egy nagyon stabil felépítmény. Konkrétan annyira stabil, hogy az építmény már hónapok óta állja a sarat. A balra látható mágnestalpas antennát ugyan már elvettem róla, de aztán menten oda is tettem helyette az asztali multiméter maradványát.

   Mármint ezt, amivel kiváló barátom ajándékozott meg, mikor megérezte, hogy ebben az életében már biztosan nem fogja bedobozolni. Ezt amúgy magam is terveztem (mármint a műszerhez dobozt készíteni), épp csak annyira felesleges tevékenység lenne, hogy részemről hiába szeretem az ilyesmit (mármint az oktalan projekteket), mégsem lesz belőle semmi. Már csak azért sem, mert ha minden igaz, akkor van valahol egy ugyanilyen műszerem, még a gyári dobozában. Mármint nem a papírban, hanem abban a fémben, ami eredetileg a műszer dobozát alkotja. Ezt persze akár le is fényképezhettem volna, épp csak pont ettől a székemre rámolt lomtoronytól nem tudtam belépni a sarokba, ahol a másik műszert rejtegetem.

   Az immáron szépen feliratozott, ellenben a szomszéd pincében találhatókhoz képest még teljesen gombtalan dobozaimhoz viszont ha korlátozottan is, de azért már jól hozzáférek. Most például egy villásdugó kell, amiből választhatok, hogy földeltet, vagy inkább simát veszek elő.

   Ehhez képest az izzós dobozt vettem elő, de csak mert el nem tudtam képzelni, mégis hogy a csudába férhet bele az összes izzó ebbe az apró dobozba. A megfejtés amúgy az, hogy a nekem a múltból derengő izzós fiók is létezik, csak az nem itt lent, hanem fent a lakásban, valahol a virágállvány melletti sarokban, tömve mindenféle apró izzókkal.
   Az az állapot, hogy tulajdonképpen már azt sem tudom, hogy mim van, pláne mim hol van, az a barkácsolás beindulásával, vagyis az anyagok falhasználásával remélhetőleg visszafordítható. Már ha ennyi doboz léte, mint amennyi nekem mára lett, egyáltalán fejben tartható. Mivel egyértelműen nem, már terveztem is egy szép nagy Excel táblázatot, ami a dobozfeliratokat az elfoglalt pozíciójukkal együtt fogja tartalmazni, hogy mikor keresek valamit, akkor legyen miből kitalálnom, hogy azt melyik irányban kell keresnem.

   Mivel amit ide leteszek, azt kedvenc szokásom egyből itt is felejteni (lásd kiváló példának a háttérben a pezsgőfürdő csövét és kompresszorát), ezért a multiméter maradványát az eggyel odébb található polcra tettem, mondván olyan nincs, hogy mikor az ajtóból szokásomhoz híven visszanézek, azt idelent felejtsem.

   Erre fel a műszer mintha csak kötelező lett volna, úgy maradt itt! Ez mondjuk már csak azért sem okozott gondot, hiszen egyrészt a partvisért is jöttem, vagyis takarítós nap van, ezért a lépcsőház söprése után mindjárt újra itt leszek, másrészt nem igazán láttam rá esélyt, hogy a műszert már mindjárt ma szétszedjem. Épp mint ahogy arra sem láttam esélyt, hogy a permanens helyhiány miatt a pince folyosóján tartott apróságaimat innen végre elvigyem. A serpenyőt és a piros lábast mondjuk már kidobhatnám, hiszen a kerti járda aszfaltozása című projektem már kifutott, a tálak viszont még kellenek, mert egyrészt innen jobbra lett a padlón egy lyuk, másrészt a betöméséhez épp a minap találtam egy zacskó gipszet. A pulóver és a sárga fúrógép tokjának jelen helyszínen történő állomásoztatását viszont semmivel sem tudtam megindokolni, pedig az ilyesmiben már igencsak komoly rutinom van.

   Természetesen arra a hibámra sem találtam semmiféle mentséget, hogy miért veszek elő mindig valami újabbat, mikor már eleve ott hever az asztal pultján egy, illetve jelen esetben két  kiváló boncalany.

   Mivel az utóbbi napokban ezzel a témával kapcsolatban nem történt semmi, végül erőt vettem magamon, s a műszerhez legalább ezt a német nyelvű adatlapot előástam, majd kisvártatva megtaláltam hozzá a komplett dokumentációt is. Hogy mégis mit lehet egy már amúgy is doboz nélküli műszer bemutatóján halogatni, azt a kényes kérdést most inkább ne feszegessük...

   Mint ahogy az nálam már csak lenni szokott, időközben már megint eltelt egy ha nem is teljes semmittevéssel, de attól még főképp mozizással töltött hónap, aminek igencsak sajnálatos módon nem az lett a következménye, hogy a derekam a sok fekvéstől végre rendbejött, hanem épp ellenkezőleg! Az mondjuk igaz, hogy ha valamelyik testrészével az ember elég sokáig csinál valamit, akkor abban a testrészben valami idővel biztosan szétesik, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a derekamat pihentető fekvés pont a derekamat készíti ki. Mármint az ágyon fekve, a hasamon, pontosabban szólva az állványára tett laptopon szoktam mozizni.
   Mikor már ott tartottam, hogy feküdni is fájt, kínomban betoltam magam alá egy polclapot. Ez amilyen kényelmetlennek tűnik, olyan jó rajta feküdni! Persze ez is csak néhány napig volt így. Mármint miután a csigolyáim összerendeződtek, olyan részeim kezdtek el fájni, melyekről eddig nem is tudtam, hogy vannak! Na ekkor találtam ki azt, hogy keresek valahol egy lapos párnát, amit természetesen - annak puhítására - a polcdeszkán helyezek el. Mikor a keresett lapos párnát az ágyam matraca alatt megtaláltam (amúgy a kifekvést volt hivatott ellensúlyozni), abba óvatlanul beleszagolva (mármint a párnába), majdnem megfulladtam. Gondolom kialakulhatott benne a poratkáknak egy olyan populációja, amire a tüdőm nem volt felkészülve.

   Valamint egy füst alatt oda is, hogy végre nekiálltam lerendezni a ránézésre azonos, azonban kétféle méretű doboz okozta anomáliát, ami amúgy csak annyit jelentett, hogy a balra látható, még a 2022-es lomtalanításkor talált dobozra nem passzolt a tető.

   Mikor az ágyra a dobozt a polcra feltenni először másztam fel, akkor az egyből rossz helyre került. Miután lemásztam, s láttam, hogy amit csináltam, az mennyire nem jó, akkor újra nekifutottam, mikor is a doboz átkerült ide. Miután a helyszínt hosszasan nézegetve rájöttem, hogy a doboz a szájával felfelé állva idővel biztosan megtelne porral, újra felmásztam, s a dobozt immáron szájával lefelé fordítva tettem oda. Na ilyen az, mikor a szerző pikkpakk rendet csinál...

   Azt ugyan tudtam, hogy a polclapot háttámlaként is szeretném kipróbálni, csakhogy azt is, hogy a mai napra még véletlenül sem ez lett betervezve. Ezt úgy kell érteni, hogy ezek a képek még véletlenül sem szoros egymásutánban, hanem hosszú, leginkább pihenéssel és mozizással töltött napok alatt készültek. Az 1941-es Rádiótechnika évkönyvnek például három napra volt hozzá szüksége, hogy a terv megszületését követően az előszobába kikerüljön.

   Mivel a derekamnak még csak esze ágában sem állt megjavulnia, azonban voltak jobb napjaim, az egyiken úgy döntöttem, hogy amíg tudok mozogni, lejövök ide a pincébe, s ami csak a téli tüzelő felé vezető úton akadály, azt onnan mind elrakom. Mármint egyrészt azért, mert ha kidőlök, akkor anyámnak kell felhoznia a tüzelőt, s ő majd nem tudja eldönteni, hogy mi hova való, másrészt ha nem dőlök ki, nekem is útban lesz a ventilátor, valamint a farakás tetejére rámolt rengeteg vacak is.

   Mivel a gyalugép ekkor még nem volt körbefényképezve, épp csak az első kipróbálását ejtettem meg, mondhatni szomorúan raktam el, mondván ezzel a projekttel sem leszek meg soha. Ilyenkor szoktam a lelkem megnyugtatásának érdekében rámenni arra, hogy megtekintem a már elkészült projekteket. Ezzel a résszel, konkrétan a fáspincével amúgy nagyon is van mit dicsekednem, hiszen ez valaha nagyon nem így nézett ki! Bár megtehetném, hogy megemlítem mondjuk a... De nem, most inkább nem tartok felsorolást...

   Míg az első sorban a ház körüli kertből levágott faágak aprítéka van, addig a következő sor tetején a lecserélt sárga kerítés maradványai. Bár egyik sem egy kiváló tulajdonságú tüzelő, néhány őszi napra ettől még bőven megfelelnek.
   Amennyiben holnap reggel úgy érzem, hogy bírja a derekam az előre hajolva történő szerelgetést, most már tényleg a multiméter következik. Ez persze már megint nem így lett. A derekam mondjuk kezdett rendbe jönni, csakhogy mint az kiderült, nemcsak a multiméter és az oszcilloszkóp szétszedésével voltam adós, hanem egy csomó cikk megírásával is. Mivel írni egyenes derékkal is lehet, így a derekam kímélésének érdekében inkább azt a feladatot választottam.

   Mivel a derekam valami csoda folytán egyetlen nap alatt rendbejött (na jó, nem jött rendbe, csak épp nem fájt), azért úgy döntöttem, hogy ha másnap reggel is jól leszek, akkor olyan nincs, hogy a szétszedési sorban most aztán már tényleg ne az asztali multiméter következzen. Gondoltam alszok vagy úgy kilencig tízig, aztán begyújtok, hozok egy nagy bögre kávét, s már veszem is magam elé a műszert! Erre fel hajnali kopogtatásra ébredtem. A szokatlan zaj keltője egy harmadik emeleti szomszéd volt, aki azért kopogtatott, mert elment náluk az áram. Mármint az volt a kérdés, hogy tudok-e valamit ezzel kapcsolatban. Én persze - mivel egy perce még aludtam - csak annyit tudtam mondani, hogy a hibát be kell jelenteni a szolgáltatónak. Bár van csengőnk, annak ellenére volt kénytelen a szomszéd kopogtatni, ugyanis a központi reduktor is a kiesett fázisra volt kötve. Miután visszafeküdtem, még egy óra sem telt el, s már megint kopogtattak! Most az egyik földszinti lakó volt, akinél teljesen elment az áram. Mármint neki csak az az egy fázisa van, ami épp kiesett. Nálunk sem ment a bojler, de mivel a lakás többi része egy másik fázison van, az összes többi elektromos holmi igen. Például a számítógép is működött, mire fel egyből nekiálltam megírni valamelyik félbemaradt cikket. Mikor már majdnem ott tartottam, hogy jó, legyen úgy, tényleg magam elé veszem a multimétert, akkor nálunk is elment az áram. Ekkor persze már a szolgáltató emberei kapcsolták le. Mármint azért, mert egy feszültség alatti kábelt nem igazán tanácsos piszkálni. A kábel amúgy itt, a közeli benzinkút bejáratánál, a föld alatt szakadt el. Mivel áram nélkül csak aludni lehet, én persze menten visszafeküdtem. Miután erre ráuntam, elmentem biciklizni, kerülve a környéken egy jó nagyot, gondolván mire hazaérek, addigra a melósok már biztosan végeznek a kábel újrakötésével.

   Ez a látvány már a minap is megakasztott, csak akkor nem volt a zsebemben fényképezőgép. Ezt nem úgy kell érteni, hogy ez a kép az áramszünet napján készült, hanem úgy, hogy mivel áramszünet volt, vagyis sötét volt az előszobában, ezért aznap - mivel nem láttam - nem tettem zsebre a fényképezőgépet.
   Amit még szintén elfelejtettem, az egy nagyon régóta tervezgetett, egyszerű rádiós kísérlet elvégzése volt, melynek kihagyásáért már csak később, konkrétan három nap múlva nagyon letoltam magam. Mármint csak akkorra jutott eszembe, hogy elfelejtettem. A kísérlet amúgy mindössze annyiból állt volna, hogy egy ferritrudas rádióval áramszünetkor körbekémlelek, hogy akkor is olyan nagy-e a környéken az elektromágneses zavarsugárzás.
   Mindeközben ez a kép azt mutatja, hogy míg a szerző kertben szétszórt büdöske magjaiból egy szál nem sok, annyi virág sem lett, itt, ahol nem gondozza őket senki, csak úgy egyszerűen maguktól kinőttek a járdából. Mármint egészen biztosan palántázás nélkül, hiszen mégis ki ültetne virágpalántákat a járda repedéseibe. Amúgy a jobbra lent látható fehérség is virág, s az is csak úgy egyszerűen kinőtt a járdából.

   Hogy mennyire nem valók nekem a növények (bár az idén a paprika nagyon bejött), azt kiválóan mutatja ez az ablakunkban kinőtt négy szál, még három centi is alig van magasságú, valószínűleg susulyka gomba. Na jó, a gomba az nem növény, hanem gomba.

   Annyira hihetetlen, hogy az előző kép készülte óta egy teljes hónap, s még két nap telt el, hogy ennek többször is utánanéztem. Ami még ennél is durvább csúszást jelent, az a nyitókép készülte óta eltelt, 10 nappal megoldott két hónap. Már csak ez a nem kevés késlekedés is kiválóan igazolja azt a minap felállított elméletemet, mely szerint úgy járnék jól, mármint azzal tudnám felgyorsítani a haladást, ha semmi olyat nem tennék az eltehető munkalapra, vagy egyáltalán bárhová a közelembe, amit nincs kedvem szétszedni. Ennek az elméletnek csak az mond ellent (de komolyan), hogy ha nincs a látóteremben semmi szétszedésre váró lom, akkor lehet, hogy még a mostaninál is durvábban mennék rá a mozizásra.
   Mivel azt volt a legkönnyebb meglépni, elsőnek az infravörös joystickot vettem el (mármint azt az előbb már szétszedtem), majd betekertem folpackba, s kivittem az előszobába.

   Eddig jó vagyok, jelentettem ki bizakodva, csak aztán meg ne álljak! Mármint a minap megígértem magamnak, hogy ha nem megyek ki a piacra, akkor szombaton ahogy van, az egész miskulanciát el kell tűntetnem a munkalapról, ami ha tényleg így lesz, akkor nemsokára nemcsak a ma bemutatott multiméter, de még a Szaga oszcilloszkóp is idekerül!

   Mivel már nemcsak a párom órájához szükséges elemek típusát írtam fel, meg persze a táskájáról elveszített felálló ormányú kiselefántot, de még a háromszögletű reszelőt is, komolyan sajnáltam, hogy szombaton egész nap megállás nélkül esett.

   Cserébe eltűnik végre a munkalapról ez a mára háza vesztett asztali multiméter. Maga a projekt amúgy több irányt is vehet. Mármint ha a műszer működik, vagy egyszerűen javítható, akkor lehet, hogy a végén még bedobozolom. Ennek amúgy semmi értelme sem lenne. Konkrétan azért nem, mert akad belőle a pince mélyén még teljesen ép, pláne működő példányom. Ráadásul ha jól dereng, akkor mindjárt kettő is nyomja belőle az egyik lenti polcomat!

   Mikor láttam, hogy a műszer hálózati kábelének végéről hiányzik a dugó, s már majdnem nekiálltam kábelt cserélni, hirtelen beugrott, hogy még odalent, vagyis egyből túrtam hozzá egy dugót, amit persze fel is hoztam, csak valamiért elbújt.

   Mégis hogy a csudába vagyok képes egy olyan tárgy bemutatását halogatni (szerintem a hosszú évek alatt felgyűlt rutin teszi), amit még csak szét sem kell szednem, hiszen már eleve minden részlete bármiféle bontás nélkül is látható.

   Az előző képen balra látható anyagdarab a hátlap része. A fekete műanyag mára már annyira elérett, hogy később minden erőlködés nélkül sikerült belemorzsolnom az asztali szemetesbe.

   Az alkatrészes oldalon viszont már akad néhány, puszta szemrevételezéssel is felderíthető hiba. Ez például egy kiszakadt lábú elkó. Hogy kipukkadt, vagy mechanikai hatás érte, az ugyan a csere szempontjából mindegy, a javíthatóság szempontjából viszont már nem. Mármint ha a ráírt 16 helyett mondjuk 22 voltot kapott, s attól köpte ki a lábát, akkor a cseréje előtt a stabilizátort is javítani kell.

   Ez egy 7400, csak a szovjet verziója, amiből mindenbe kellett egy darab. Már úgy értem, hogy ami alkatrészből be lehetett szerezni szocialista relációból, abból a gyárak nem vehettek valutáért nyugatit.

   Az elkók zömét pedig a Mechanikai Művek. Még voltunk is ipari tanulóként valami vidéki gyáregységben, ahol a CB76-os telefonkészülékek mellett elkókat is gyártottak, s ha már ott voltunk, akkor persze azt a gépsort is megmutatták.

   Épp mint ahogy a műszer gyártója is zavaros, hiszen míg a hátuljára EMG van írva, addig az előlapra HIKI, mely rövidítés valaha a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézetet takarta.

   Mivel honvédségi címke van rajta, így egyértelmű, hogy ez a műszer kiváló barátom azon életszakaszából származik, mikor honvédségi elektronikákat javított. Mindeközben az a leukoplasztra írt sorozatszám, az mint szörnyű trehányság, na az valami k*rvára ott van!

   Mivel ezekben a kijelzőkben nincsen számláló, így nem vagyok rájuk veszélyes. Na jó, ez csak a kijelzőket hordozó panel, és még az is csak hátulnézetből, de attól még tudható, hogy milyen alkatrészeket hordoz.

   Anyám mozgásából, no meg a konyhából áradó illatokból annyira tudtam, hogy versenyfutásunkból az ebéd kerül ki győztesen... Anyámon amúgy látszott, hogy egy kicsit meg van sértődve, hogy az amúgy nagyon is finom kolbászos bablevesből csak egy tányérral ettem, és még a fele tepertős tekercset is meghagytam, mondván a nem eltúlzott mennyiségű zabálástól hátha majd nem borulok fel.

   S már forrasztottam is vissza a helyére az elszabadult piros vezetéket, mire fel a másik oldali tápfeszültség is megjelent. Mármint eddig hiányzott az egyik 12 voltos ág.

   Sajnos hiába írtam oda a polaritást, az új elkón ugyanis a + jelek a két láb közé voltak írva (profi szocialista alkatrész, egyértelműen az ellenség megtévesztésére), mire fel szegény kondenzátort mondhatni találomra, a polaritását pusztán megsaccolva forrasztottam be.

   Bár ellenállásmérés állásban a műszer reagált a mérőkapcsok rövidre történő zárására, feszültséget azonban nem tudtam vele mérni, s mivel más gyanús hibát nem láttam, pontosabban szólva a műszer szolgáltatásaira nem tartottam igényt, kihúztam a konnektorból a villásdugót, majd lekötöttem a kábelt a panelről.

   Amit aztán menten szét is téptem, mégpedig azért, mert a múltkor kellett volna valamihez egy olyan hálózati kábel, melynek erei a dugótól indulva különállnak. Hogy a cél mi volt, arra persze már rég nem emlékszem...

   Ezt a helyszínt hosszasan, valamint egyre laposabbakat pislantva nézegetve, azt sikerült megállapítanom, hogy a fürdőszoba ajtajára szerelt fogasról már tényleg csak egy szétálló erű hálózati kábel hiányzott.