A kerti járdában egyre csak mélyülő lyukat kezdetben betonnal terveztem kiönteni, csak mivel a beton lassan köt, aszfaltozni pedig nem volt sem kedvem, sem tudásom, és még csak semmiféle felszerelésem sem, így a lyukba éveken át egyszerűen csak belesöpörtem a járdáról a földet.

   A lyuk bár egyáltalán nem tűnik mélynek, csakhogy ez már csak a ki tudja mióta belesöprögetett föld miatt sem igaz, ami ugye esős időben sárrá változik. No nem mintha nem lehetne a rést átlépni, csak ugye ez nem mindig, és nem mindenkitől várható el. Egy gyerek, egy öreg, vagy egy ittas személy, míg az innen kissé jobbra, vagyis bentebb lévő lámpakapcsoló gombig elér, simán kitörheti a lábát. Hogy ezt az egyre növekvő méretű lyukat rendbe hozni mióta tervezem (nagyon régóta...), arra már csak az is kiváló bizonyíték, hogy mára az összes hozzávaló összegyűlt, és még a mit, mivel és hogyan kérdéskört is igen alaposan sikerült átgondolnom.

   Csak épp mint ahogy a komposztáló építését (majd idővel a kiürítését is) éveken át halogattam, mert ahogy az már csak lenni szokott, egyik feladatot sem csinálta meg helyettem senki. Na jó, a komposztálót végül egy másik lakó hozta el az önkormányzattól, de összeraknom attól még nekem kellett. Az új kerítés is egészen jól néz ki, a mellette a frissen szitált földből mindössze néhány nap alatt kihajtott egyre szebben zöld fűvel. A gomba és az aljasul kibelezett béka pedig pláne jól mutat!

   Ami egy plusz lökést jelentett az aszfaltozás felé vezető rögös utamon, az a pont a házunk előtt felbontott járda. Mármint míg korábban azt terveztem, hogy majd mikor biciklizés közben útépítést látok, mindig elhozok belőle egy darabka bontott aszfaltot, most még bicikliznem sem kellett, elég volt csak a kapun kisétálnom, és már ott is álltam a terített asztal, akarom mondani a felbontott aszfalt előtt.

   Egy szokásos apró történet, hogy miközben a melósok épp nagyban rakosgatták a betont, majd arra a köveket, egy nő simán leparkolt a kép közepén tornyosuló betonkupac mellé, azzal az utca forgalmát teljesen eldugítva. A melósok persze egyből szóltak neki, hogy el kéne onnan menni, amire a nő értetlenkedő arccal azt felelte: De hát én ide jöttem! A helyzetet végül egy másik autós oldotta meg, aki a betonkupacon áthajtani nem tudván, nekiállt dudálni. Ebből azért már a nőnek is sikerült felfognia, hogy rossz helyen áll.
   Ez amúgy még semmi! Mikor a minap az utcát felbontották, akkor innen nézvést jobbra már annak kezdetét lezárták, hogy még csak be se tudjon hajtani senki. Ettől persze még az egyik autós megállt, kiszállt az autójából, elrakta az útból a behajtani tilos táblát, bejött egészen addig a hosszúplatós teherautóig, amire a melósok épp nagyban a feltört betont, meg a régi szegélyköveket lapátolták fel, majd elkezdett dudálni, mert ugye milyen már, hogy nem tud továbbmenni. Mondjuk a melósokat ez annyira azért nem hatotta meg. Mondták, hogy lehet szépen visszatolatni, de ha nincs kedve, úgy fél óra múlva végeznek, s akkor majd mehet tovább.

   Íme a garázslejárók előtti kövek új sora. Erre a cserére amúgy azért volt szükség, mert a régi kövezés annyira megsüllyedt, hogy a leérő aljú autókkal csak erősen oldalazva lehetett a garázsokba lemenni. Az egyik lakó már vagy harmadszorra szólt, mire a hibát végre kijavították. Ezt már csak onnan is lehetett tudni, hogy egyre sokasodtak az aszfaltra festett jelek. Mármint azok, melyek azt mutatták, hogy mettől meddig kellene az utat rendbe hozni.

   Ezt a virágot a minap szúrtam ki, mikor a boltból hazajövet felnéztem az erkélyünkre. Akkor persze még nem értettem, hogy mi lehet a rengeteg zöldben a sárga. Mármint azért nem, mert bár van az ablakba ültetve TV paprika is, csakhogy az innen fél méterrel odébb van. Újabb apró érdekesség, hogy a napraforgót nem én ültettem, hanem a madarak. Mármint miközben az etetőből kiszórták a magot, az egyik az alatta található ládában gyökeret vert, s a hegyes és erős paprikák között bujkálva egyszer csak kivirágzott. Bezzeg ami napraforgót én ültettem, pátyolgattam, az mind kidőlt! Abból a több maréknyiból, amit a kertben vetettem el, na abból meg szó szerint nem lett semmi!

   Íme az útfelbontás kapcsán begyűjtött aszfaltdarabok, melyekről ekkor még úgy gondoltam, hogy bár pusztán ránézésre, de attól bőven kiadnak annyi anyagot, ami a járda hiányának pótlásához kell. Miközben a középső vödörben fűmag van, amit a kertben a kerítés mellett tervezek továbbvetni, csak eddig még nem volt rá időm (na jó, akkor kedvem), a jobbra látható vödörben a komposztálóból kiszitált friss föld van. Vagyis a direkt erre a célra készített polcon végre tényleg olyan dolgok vannak, amik a kerthez kellenek, nem a teljesen más irányú marhaságaim.

   Bár már nagyon is közeledett az ebéd ideje (egyre ínycsiklandóbb illatok dőltek a konyhában a grillsütőből), nehogy az legyen, hogy az ebéd utánra most aztán már tényleg betervezett feladatot mégis elhalasztom, gondoltam a HGW-vel és a pincei elemtartós dobozzal gyorsan leszaladok, s ha már ott vagyok, pikk-pakk előkapom, összekészítem az aszfaltozás kellékeit.

   Az egyik legfontosabb dolog a minap elrakott villanyrezsó, amiért ha bemenni nem is, de behajolni azért még betudtam. Mármint van itt a földön egy hatalmas papírdoboz, amitől már ki tudja mióta (én persze tudom) nem tudok odaállni a hangszórós szekrény elé. Mikor kér tőlem valaki valamit, még ha oda is adnám, olyankor képtelen vagyok előszedni, a már bemutatott apróságok tömege ugyanis az említett hatalmas dobozon túl van. Erre a helyzetre szoktam azt mondani, hogy még magamnak sem vagyok hajlandó előtúrni semmit!

   A hatalmas aszfaltdarabok tördeléséhez szerintem a közepes méretű kalapács is bőven elég lesz. Erre amúgy azért van szükség, mert minden általam begyűjtött aszfaltdarab nagyobb, mint a felolvasztásukhoz kiválasztott fazék.

   Mivel megjegyeztem, hogy hol tartom, így csak úgy egyszerűen odasétáltam az egyik polcoshoz, kihúztam alóla a lábai közé épített fiókot, majd kivettem belőle a gödörben található föld eltakarításához szükséges drótkefét.
   Bár kezdetben úgy volt, hogy a sarat a lyukból majd a slaggal csapatom ki, csak az hosszadalmas lett volna, pláne várhattam volna a víz felszáradására, vagy meregethettem volna a gödörből, mint a házunk előtt dolgozó melósok. Az igazi ok persze az volt, hogy a slag nem ért oda, pedig nem is oly rég toldottam meg.

   Bár véletlenül sem aszfaltozáshoz, hanem a tűzifa bepakolásához, de a vastag védőkesztyűt is ott találtam meg, mint ahol már évek óta tartom. A kesztyűt amúgy azért itt tartom, mert itt egyrészt látható, másrészt innen csak nagyon kalandos úton keveredhetne el.

   Előkaptam a direkt erre a célra félretett piros fazekat, majd egy kék vödröt is, ami amúgy csak azért kellett, mert abban a legegyszerűbb az egyéb kellékeket kivinni, majd a munka végeztével visszahozni. Mikor ezekkel az előkészítő feladatokkal megvoltam, már mentem is fel megenni a töltött húst.

   Ebéd után nyitásképp az utca távolabbi, amúgy szintén felbontott részeit szemléltem meg, természetesen ellenőrzés céljából. Mármint azt vizsgáltam meg, hogy ha kell még aszfalt, akkor lesz-e honnan behoznom. A balra látható szörnyű repedezett szélekből ítélve, nagyon úgy néz ki, hogy lesz.

   Íme az erkélyünk alulnézetből, amin nemcsak a már mutatott sárga virágú napraforgó szokatlan, de egyben a rengeteg zöld is, ami a néhány tő lankadt muskátli kivételével mind paprika. Ezek idén olyan szinten őrültek meg, hogy minden héten beérik belőlük egy marékra való. Mármint ennyire paprika nekem még sosem jött be!

   A kanna vizet csak azért hoztam, hogy legyen mivel eloltanom, ha kigyulladna valami. Hogy a gyulladásra minél kevesebb esély legyen, a korábban a kupleráj alá odatervezett, s időközben már be is szerzett hullámpapír alátétezést inkább mégsem vetettem be.

   Szerintem úgy járok jobban, ha miközben a lábosban a kátrány melegszik, én már megyek is pótlásért. Mármint akkora a lyuk, hogy abba amennyi anyagot eddig összehordtam, na annyi biztosan kevés lesz.

   Miközben a kátrány melegedett, én pedig nagyban támasztottam a falat, hát nem kiszúrtam egy újabb "apró" feladatot? Mármint ha nem hozom ki a létrát, s nem mászok fel rá a fát legallyazni, akkor az jövőre az ágaival eléri a ház falát, s a szél lengetésének hatására lesúrolja róla a vakolatot. Bár ezt akár most is megtehettem volna, hiszen az aszfalt nagyon lassan melegedett, csakhogy azt nem hagyhattam ott.

   Mármint ezt a kombinációt és itt, mert ha elmennék, akkor biztosan jönne valaki, aki megfogná a fazekat, ráégne a tenyere, s akkor ugye én lennék a hibás, nem pedig az, aki egy rezsóra tett fazekat pusztán kíváncsiságból megfog.

   Miközben én a kertkapun belül tevékenykedtem, az utca aszfaltozása is beindult. Az egyik lakó ugyan korábban megpróbálta őket megkörnyékezni, de valahogy nem hajlottak rá, hogy a járdánkon éktelenkedő lyukat is betömjék.

   Nem azzal volt a baj, hogy a kellőképpen felforrósított aszfalt ne terülne szépen a lyukba, hanem a rezsó teljesítményével. Ha tudom, hogy milyen lassan melegít, biztos, hogy a feladatnak a másik rezsóval állok neki. Ilyenkor persze senki sem jött erre! Mármint azt terveztem, hogy ha jön egy lakó, akkor azt megbízom a hely őrzésével, s miközben a helyszín biztosítva van, gyorsan felszaladok a másik rezsóért. Mire az egyik lakó végül megérkezett, addigra a forró lábos őrzése már nem volt aktuális, hiszen már csak két kisebb adag aszfalt hiányzott.

   Az időt kezdetben unatkozással töltöttem, majd mivel az a feladat közel volt, rámentem a kertben elmaradt aprómunkák elvégzésére. Persze csak itt, a fazékban fortyogó aszfalt közelében. Első be nem tervezett munkaként kinéztem az utcára, behallgattam a lépcsőházba, de mivel sehol senki érkezését nem jelezte semmi, gyorsan leszaladtam a pincébe a fűmagos vödörért. Mármint mivel a balra látható részen szépen kinőtt, a frissen épített kerítés melletti fűsávot egészen a kertkapuig folytattam.

   Majd mikor a kapuhoz értem, kiemeltem a földből azt a nagy fehér téglát, amit valaki egyszer már megpróbált kiszedni. Mármint valamiért megemelte, majd visszatette, épp csak abba nem gondolt bele, hogy az alászóródott földtől az már nem fog menni. Én meg ugye - amilyen rendes ember vagyok - kivettem a téglát és visszaástam.

   A tégla megfelelő mélységbe történő visszaásása közben találtam egy a kertbe cserepestül kiültetett cserepes növényt. Erre a számomra furcsaságra a párom másnap azt mondta, hogy a hortenziát így kell kiültetni, hogy ne gyökérre, hanem virágzatra fejlődjön. Ez szegénykém úgy néz ki, hogy nem fejlődött semmire.

   Bár minden forrás szerint erősen ellenjavalt, de mivel nagyon fogyott az anyag, pontosabban szólva csak nagyon lassan volt hajlandó telni a felolvasztásával töltött idő, a kézközelben lévő kavicsokat betettem az aszfalt alá. Ez szerintem már csak azért sem fog gondot okozni, mert az aszfalt annyira nehéz anyag, hogy az csak úgy magától ebből a nem is annyira sekély gödörből biztosan nem fog kifordulni.

   Míg a vékony falú fazék szinte azonnal kihűlt, addig a rezsónak találnom kellett egy olyan helyet, ahol egyrészt senki sem jár, másrészt a még forró platni biztosan nem gyújt fel semmit.

   Miközben én nagyban a felszereléssel szaladgáltam, az aszfalt minden egyes odatévedésemkor kapott egy loccsantásnyi vizet, nehogy a végén az legyen, hogy bele talál süllyedni valaki. Mikor a kertből mindent eltűntettem, s ott már csak a locsolókanna éktelenkedett, ha már voltam oly kedves elültetni, meglocsoltam a frissen vetett füvet, aztán már húztam is fel fürdeni...

   Miközben másnapra azt terveztem, hogy délután ami maradék csak a 2022-es lomtalanításkor beszerzett kincsekből még megmaradt, arra mind rámegyek, anyám már megint túllihegte az ebédet. Mármint ennyi rántott dolgot ketten képtelenek leszünk megenni. Ez a kép amúgy csak azért került ide, mert pont ott volt a sorban következő előtt, amit mindenképp meg szerettem volna mutatni.

   A direkt erre a feladatra kondicionált melósok úgy szórják a meleg aszfaltot a feltört aljzatbetonra, pláne az azon ízlésesen elterített morzsalékra, pláne az erre legérzékenyebb ponton, mintha az legalábbis kötelező lenne!
   A legérzékenyebb pontot jelen esetben úgy kell érteni, hogy mikor a szemközti benzinkút jobbra fent látható kijáratából a teherautók kifordulnak, ezen a ponton mind fékez, hogy lássa, elviszi-e a sarkon parkoló autót, vagy elfér. Ilyenkor persze a súly zöme a bal első kerékre nehezedik, ami - mint az látható - megroppantotta az aljzatbetont. Hogy ezentúl mi lesz, azt ugyan nem tudom, de eddig úgy volt, hogy eső után azon a ponton, ahol a fehér pólós ember áll, mindig megmaradt a tócsa. Bent a kertben, az általam leaszfaltozott részen viszont remélem már nem fog...