Mikor a múltkor valami pincei munkához kellett volna egy áttételes csípőfogó, s még megvolt a telek, próbáltam anyámnak elmagyarázni, hogy amit keresek, az hogy néz ki. Mármint anyám mindig kérdezgette, hogy mit hozzon haza. Mivel vagy nem sikerült anyámmal megértetnem, hogy mit szeretnék, vagy nem ismerte fel, vagy egyszerűen csak már nem volt meg az áttételes homlokcsípő fogó, ezért idővel úgy döntöttem, hogy majd veszek egyet a piacon. Mikor a szerszámárusnál megláttam, nagy volt az öröm. Épp mint ahogy kisvártatva a szomorúság is nagy volt, mikor az öt számjegyű árát meghallottam. Gondoltam majd veszek egyet a lomisoktól, bár ott eddig vagy nem láttam, vagy csak nem figyeltem fel rá. Úgy egy év telhetett el, mikor egyszer csak elém került ez a gyönyörűség. Hogy rozsdás, az már csak azért is jól jött, mert így megkaptam egy ezresért. Mikor a pincében a polcra feltettem, akkor úgy voltam vele, hogy bár a megtakarítása nem egy nagy feladat, attól még épp mint ahogy megannyi mást, úgy ezt is úgy, de úgy el fogom hanyagolni...
   Amennyiben a számítógépem nem bosszant fel, akkor ez valószínűleg így is lett volna, csakhogy felbosszantott! Hogy mit ronthattam el (úgy nagyjából mindent), azt ugyan nem tudom, az azonban biztos, hogy a pendrájvra másolás sebessége (eszköztől függetlenül) közel nullára zuhant. Mivel komolyan félő volt, hogy valamit szétverek, gyorsan beöltöztem, majd lejöttem a pincébe, mondván olyan nincs, hogy ne akadna idelent valami olyan feladat, melyen dühömet kitölthetném. Bár eredeti terveimben az szerepelt, hogy szétrántom a már megtelt komposztálót, azt a munkát azonban megúsztam, de csak mert a kertben épp nagyban játszottak a harmadikon lakó gyerekek.

   Mivel fát nem kellett vágni (pedig az a feladat az aktuális idegállapotomban nagyon is kellemes lett volna), gondoltam rámegyek a rozsdás vasra. Egy kicsit ugyan tévelyegtem, de aztán rájöttem, hogy a múltkor a fiókok nemcsak feliratokat kaptak, de némi tartalmi átrendezést is, ami már csak azért is előnyös volt, mert így a szétszórt drótkorongok más szerszámok keresésekor nem szurkálnak össze.

   Már ha valaha is előveszem a fogós fiókból. Később, az interneten utánanézve, ez a típusú Gedore fogó több mint 30.000 forintba kerül, vagyis nagyon jó vételt csináltam vele. Mennyire fognak ennek örülni a halálom utáni lomtalanítók...

   Mielőtt a lépcsőház takarításának nekiálltam volna, szentül elhatároztam, hogy mikor a felmosó vödörrel a pincébe leérek, akkor ott ha csak egy dolgot is, de biztosan a helyére teszek. Amint ezt az amúgy csavaros polcot megláttam, mivel mindjárt két nagyon könnyűnek látszó tétel is akadt rajta, gondoltam legyen az egyből azzal a lendülettel mindjárt kettő.

   Komolyan rezgett a léc, hogy vagy a konyhaszekrény felújításából megmaradt apróságokat rendezem szét, vagy a Merklines, esetleg a tollas bödlit teszem el, csak aztán úgy voltam vele, hogy nem szabad ezt a rendcsinálást túlzásba vinni, mert a végén még valami látszatja is lesz.

   Mivel az idei évben a pincei rendrakás, pláne a barkácsolás tekintetében még csak eszem ágában sem állt beindulnom, ezért megígértettem magammal, hogy az amúgy havi háromszori lépcsőház takarítások után, mikor is a pincében kötök ki, hogy legalább ne én járjam össze elsőnek a frissen mosott követ, míg a felmosóvíz elpárolog, majd mindig rámegyek valami apró feladatra. Hogy már az előbb is épp valami ehhez nagyon hasonlót írtam? Na ja, csakhogy közben eltelt egy újabb hét, ami a pincei történéseket illetően már-már természetesen semmittevéssel telt el.
   Mivel a múltkor a pincei mókolást itt hagytam abba, no meg az adott pillanatban ez volt a legegyszerűbben letudható részlet, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy a konyhaszekrény festésekor lecserélt gombok elrakásának, természetesen csak első ránézésre egyszerű feladatára mentem rá.

   Mármint azért volt a feladat csak ránézésre egyszerű, mert a rengeteg gomb és fül okán a dobozra a fedele már annyira nem csukódott rá, hogy az kiálló tetővel a polc szűk résébe már vissza sem volt tolható. A nem várt problémát úgy terveztem megoldani, hogy a doboz teljes tartalmát átborítom az irodagépből megmaradt tálcába, majd egyrészt újraválogatom, másrészt jobb helykitöltési tényezővel pakolom vissza.
   Ez a rengeteg gomb és fül amúgy onnan lett, hogy egy régebbi lomtalanítás alkalmával vittem magammal csavarhúzót, majd amelyik kidobott bútoron elfogadható fazonú fület vagy gombot láttam, azt mind leszedtem! Ez egyrészt hatalmas haszonnal járt, hiszen a bútorfülek drágák, másrészt némi veszteséggel is, ugyanis útközben sikerült a kedvenc zöld nyelű csavarhúzómat elveszejtenem.

   Ami után aztán két évig leselkedtem a lomos piacon, mire került belőle egy másik. Ezt amúgy azért hívtuk a barátaimmal szaftosnak, mert a csavarhúzó fém része egészen a nyél végéig tart, s ott még egy lapos gomb is van rajta, hogy ütni lehessen. Mármint ezzel a csavarhúzóval nagyon szét lehet szaftolni, amire épp rámegy vele az ember.

   Mikor a doboz tartalmát a tepsibe átborítottam, nagyon megörültem a gombok közé keveredett fadaraboknak. Mármint azért, mert ugye azokat ha a többihez a lomos pincébe átviszem, akkor a gombos dobozban egyből lesz annyi hely, hogy úgy már az összes apróság beleférjen.

   Mivel a múltkor nemhogy megnyitottam, nemhogy később megtaláltam, de idővel még feliratot is kapott a készülékfüles doboz, így a fiókfülnek készült fadarabokhoz hozzácsaptam két odaátra való fület is. Míg az alumínium ugyan dereng, de már nem emlékszem rá, hogy miről szedtem le, addig a sárga csíkról tudom, hogy az a csöves Terta táskarádió füle.

   Bár komolyan rezgett a léc, hogy az amúgy csavaros polcról még a fémépítős dobozt is elrakom, csakhogy ha ezt megtettem volna, akkor a következő takarítós napra nem maradt volna egy a maihoz hasonlóan könnyedén letudható feladatom. Márpedig az nagyon nem lenne jó dolog, ha a pincében végzett tevékenységektől bármi elvenné a kedvemet. Az mondjuk igaz, hogy most épp nincs eltorlaszolva a téli tüzelőhöz vezető út, csakhogy más egyéb helyeket ettől még nagyon is sikerült eldugítanom. Hogy az útszóró sós pince belső vége hogy néz ki, azt például már eleve meg sem mertem mutatni! Mármint azért nem, mert ha az ott található kupi szintje bennem az arról készült képet nézegetve tudatosul, a végén még túl nagy ívben sikerül elkerülnöm a helyszínt.
   Ahogy itt álltam az előtéri, amúgy valaha virágállvány előtt, s épp nagyban próbáltam memorizálni, hogy az apróságok lomos pincébe történő átvitele után a sapkámért és a zsanérokért majd még vissza kell jönnöm, mindjárt két más téma is beugrott. Míg az egyik a pincében amolyan nagyszerű boncalanyként szétszedendő csapágy volt, addig a másik az, hogy a minap a piacon háromszáz forintért vásárolt piros EVIG fúrógépre is rá kell nézzek.
   A további munkavégzést illetően egy kicsit ugyan még billegtem, de csak mert volt még bennem némi kraft, de aztán úgy döntöttem, hogy úgy járok jobban, ha inkább gyorsan távozom, mielőtt még ezt úgy teszem meg, hogy nemcsak én, de még a maradék munkakedvem is elmegy.

   Mivel ez a minap bejött (mármint mint könnyű feladat, lazán elvégezve), ezért erre a napra is csak valami egészen apróság megtételét írtam magamnak elő. Ehhez képest úgy beindultam, hogy mire végeztem, el sem akartam hinni, hogy néhány óra alatt mennyi mindent letudtam. Például sikeresen előtúrtam (majd később még szét is szedtem) azt a hagyományos TUTO lakatot, amit már hosszú napok óta hiába kerestem. A szatyorban van egy víz alatti világítás, egy dobgép panel, valamint egy világos színű nadrág is, ami így nyárra szerintem mindenképp jobb választás lesz, mint a most hordott fekete. A lakat keresése közben megpiszkált polcból előcitáltam a Karcsi barátom által szétfűrészelt lemezjátszót, melynek tetejére még egy mágnestalpas antennát is odatettem.

   Mivel a pincéből a szemetesnek használt dobozig többször kijöttem, miközben a sárga vödörben tartott újfajta csúszásgátló anyagot többször majdnem felrúgtam, mivel ez idővel tényleg megtörtént, csakhogy nem a vödör, hanem majdnem én borultam fel, amolyan baleset megelőzési célzattal a vödröt kitettem ide. Amúgy azért volt a pincében, hogy kipróbáljam, valóban annyira szívja-e a vizet, mint azt még valamikor korábban tapasztaltam. Jelentem igen, áll az anyag tetején a víz, ez azonban nem hinném, hogy a lomos pince levegőjének páratartalmán szemernyit is változtatott volna. Majd mikor épp olyanom lesz, átviszem a vödröt a fáspincébe, ott ugyanis most épp nagyban szárad a télire való tüzelő.

   Ami még szintén szárad, csak nem a tűzifás, hanem a lomos pincében, konkrétan a lelkemen, az az asztalon fejét újra és újra felütő kupi. Miközben a két Tanértes műszert azért nem tudom a többi műszerhez odatenni, mert a feléjük vezető utat eltorlaszoltam (például az előbb említett lemezjátszóval), addig a GANZ műszert azért nem tudom a szekrénybe a már bemutatott holmik közé betenni, mert ahogy itt szinte mindent, úgy a szekrényt is eltorlaszoltam. A hűtőbordás dobozhoz sem férek hozzá, miközben a Maxxtro hangfal immáron üres dobozát azért nem tudom a többi műanyag dobozhoz csapni, mert amiben tartom őket, az a láda már megtelt. Már csak ez a nem is annyira rövid leírás is kitűnően megmutatja, hogy a lomos pincei rumli felszámolásának témakörében mennyire esélytelen vagyok.

   Persze ha nem az apróságokra mennék rá, hanem a nagyobb darab elbontható tételekre, akkor már rég nem itt tartanék! Mert ugye ezen a ponton is ott virít a Dédi bolgár és még csöves rádiója, aminek az oldalán az épp az előbb említett műanyag dobozos ládát tartom.
   Ahogy itt álltam a lomkupac előtt, s épp nagyban azon merengtem, hogy a már jól megszokott módon most is mennyire esélytelen vagyok, hirtelen beugrott, hogy a minap, mikor a háttérben álló papírdobozt a lakat keresése közben odébb tettem, az meglepő módon üresnek bizonyult.
   Kisvártatva mindjárt két dolog is beugrott. Míg az egyik az volt, hogy a doboz azért üres, mert kiszórtam belőle a VHS videokazettákat, addig a másik az, hogy ha az apró műanyag dobozokat szépen átrakosgatom a papírdobozba, akkor ha plusz hely ugyan nem is keletkezik, annyit azonban a puszta pakolással is sikerül elérnem, hogy a dobozok ezentúl nem hullanak ki a már túltöltött ládából.

   Mire fel az apró műanyag dobozokat átrakosgattam ide, mondván ez lesz, illetve már csak volt a mára kiszabott apró feladat. Mivel a dobozban még bőven van hely, így ha ezentúl üres műanyag dobozt találok, menten elszaladhatok vele ide. Egy felirat a dobozra mondjuk nem ártott volna, mely részletet végül azért hagytam ki, mert nem voltam benne biztos, hogy ez itt a műanyag dobozok végleges helye.

   Mikor harmadszorra tettem odébb az új mosógép miatt immáron feleslegessé vált alátétgumit, elkezdtem neki keresni valami olyan helyet, ahol sem el nem görbül, sem át nem esek rajta. Ez a fiókos és az asztal közötti függőleges rés, ez annyira adta magát, hogy nem is értem, eddig hogy nem szúrtam ki. Na jó, egyszer már kiszúrtam, hiszen ott van benne a lomtalanításkor talált két hatalmas tábla nyáklap is.

   Miután a sarokban néhány nagyobb tételt lendületből odébb toltam, simán lett annyi hely, hogy ki tudjam nyitni a valaha főképp magnós szekrény ajtaját, majd azzal a nekifutással azonnal bele is pakoltam. A korábban felsoroltakon kívül találtam még elszórva egy kerek tucheles dobozt, valamint egy szögleteset is.

   Bár az utóbbi időkben igencsak rámentem a magnóim bemutatására, attól még mindig találtam a szekrény aljában hármat. Egy BRG M20-ast, egy ZK246-ost, valamint egy négysebességes Philipset. Ezeken felül van itt valahol egy (amúgy két) Calypso, egy Kashtan, és még egy Kometa 201-es is.

   Az élére állított Tesla B93-asról már nem is beszélve! Ez a kép amúgy nem a magnót mutatja, hanem azt, hogy bár a lomokat a mai alkalommal épp csak egy kicsit megtologattam, ennek ellenére sikerült elérnem, hogy a magnós szekrényig ha oldalazva is, de már újra szabad az út. Hogy aztán ez rásegít-e a szekrényben őrizgetett magnók bemutatásának letudására, vagy sem, arra csak az idő tudja a választ. Ha jelen cikk megjelenésekor már be tudtam szúrni a magnókra mutató linkeket, akkor segített a pakolás.

   Miközben a kék jégkrémes doboz még odafért a többihez, az átlátszó társával kapcsolatban azt a galád tervet eszeltem ki, hogy kivagdosom belőle a még használható, mármint valamennyire sík és persze átlátszó részeket.

   Ez a kép egyszer ugyan már szerepelt, pláne ebben a cikkben, csakhogy akkor mindössze annyi történt, hogy kivettem a dobozból egy alátétet. Most viszont az fog történni, hogy az eddig az öt mínusz és tíz pluszos alátétek közös dobozát megszűntetem.

   Mikor a papírt a vágáshoz részben bevonalkáztam, azt mondtam magamnak, hogy ha eggyel kevesebb lesz a cetli, mint a feliratozandó fiók, akkor tuti, hogy tökön szúrom magam! Ez később szerencsére nem történt meg, de csak mert a papírlapocskák a kelleténél nem eggyel, hanem kettővel lettek kevesebben.

   Eddig jó, az alátét áthelyezős projekt immáron kész, csakhogy amint ezt kimondtam, illetve mikor a fiókot a helyére betoltam, megláttam a többieket. Mármint nemcsak a még üres fiókokat, hanem azokat az apró dobozokat és mindenféle kübliket is, melyek tartalma szintén áthelyezésre szorult. Ha meg már egyszer belekezdtem a fiókocskák feliratozásába, akkor nehogy már félbehagyjam ezt az amúgy semmi kis projektet!

   Mikor úgy voltam vele, hogy minden apró részlet kész, s már épp tettem volna vissza a kissé vegyes tartalmú dobozt a helyére, kiszúrtam rajta a tartalomhoz immáron nem passzoló feliratot, amit amúgy csak másodszori nekifutásra sikerült lecserélnem. Mármint az első próbálkozásom annyira csáléra sikerült, hogy kénytelen voltam a feliratozásnak újra nekifutni.

   Ez az utolsónak megmaradt piros rejtekhely komolyan feladta a leckét. Mármint a tartalmával, amit hosszú percekig bámultam, mert bár azt tudtam, hogy ezek a bigyók valaminek fontos alkatrészei, de hogy mihez és mire kell a négy darab kétlyukú fadarab, arra valahogy nem jöttem rá.

   A négy apró fadarab végül azért az útszóró sós szekrénybe épített szerszámos fiókba került, mert ez a rejtekhely pont szemben van a fűnyíróval. Mint az sejthető, a fadarabok a fűnyíróhoz készültek, mégpedig a vágómagasság megemelésére.

   Mikor már azt hittem, hogy végre tényleg kész, minden szanaszéjjel heverő apróság bekerült az amúgy a Bosnyák téri lomos piacon vásárolt fiókokba, menten előkerült valami újabb elrakandó. Hogy ez az eset zsinórban hányszor történt meg, azt mondjuk nem számoltam, de mire a nyelek elrakásáig jutottam, meglehetősen sokszor. Persze de a rendrakás már csak ilyen...

   Ami a múltkor szintén elmaradt, és persze a megszokott módon most is el fog maradni, az az elektromos szerszámletevős polc rendberakása, akár teljes leürítése. A fiókról leszerelt fül és a két tartócsavar ugyan még elfért az üveghamutartóban, szóval az még jól is jött, hogy itt volt, a többi kacat itt történő állomásoztatása azonban már semmivel sem volt indokolható. Már ha csak a lustaságomat nem számoljuk indoknak.

   Ez a gép annyira jó (mármint csiszolni vele), hogy a korábban készített csiszolópadot valószínűleg szét fogom szedni. Amennyiben mégsem, akkor legalább eldugom valahova nagyon mélyre, vagy csinálok belőle valami mást.

   Miután a fiókocska elejét ilyen szép világosra felcsiszoltam, s már épp kezdtem volna örülni a nagyszerű eredménynek, a felület a beledörzsölt lenolajos kencétől azonnal visszasötétedett. Akkor ennyit mára arról, hogy milyen az, mikor a szerző egy apró problémát megold...

   Miközben a terv az volt, hogy a szokásos lépcsőház takarítás végeztével a pince mélyén nekiállok körbefényképezni a Tünde tévét (esetleg a morzsaporszívót és a ki tudja mire szolgáló masinát is), érkezett egy levél az egyik lakótól, miszerint már megint nem működik a kaputelefon, pontosabban szólva annak ajtónyitó funkciója, mégpedig egyik ajtó irányában sem. Mivel több mint egy évtizeden át foglalkoztam hibaelhárítással (bár az nem kapu, hanem vezetékes telefon irányú volt), így bőven volt ideje kialakulni bennem valamiféle érzéknek. Mármint a hiba kiváltó okára történő gyors rátapintás tekintetében. Mivel ezen a csak a külső kaput kinyitó nyomógombon mindkét zár jele keresztülfut, így ha nem a vezérlés szállt el, vagy a kábel szakadt meg, akkor a nyomógomb esett szét, ami mondjuk annak ipari volta miatt ugyan valószínűtlennek tűnt, de attól még simán megtörtént!

   Azért mekkora szerencse már, hogy nekem a szétszedés a hobbim? Mármint a lakók szerencséje, mert így nem kell kihívniuk a "mestert", aki először kicserél valami nagyon drága alkatrészt, majd mikor az nem hozott eredményt, akkor az előbb nyitó, aztán záró rendszerű nyomógombot is, utóbbit esetleg egy alkalmatlan típusra. Ezt természetesen azért írtam, mert egyszer már megtörtént. Épp mint ahogy az is, hogy egy érintkezési hibássá váló trimmer potméter miatt megvettünk egy új kaputelefont.
   Például a szokásos, kéthavonta esedékes zárcsere a kertkapuban a "mestert" kihívva anyagilag úgy néz ki, hogy 5.000 a zár, 5.000 a kiszállás, 5.000 a munkadíj. Háromszor 5.000 pedig még barátok közt is legalább 23.000! Én meg ugye teljesen ingyen csinálom, cserébe bitorlom az általam csak lomosnak nevezett pincét, ami ellen eddig szerencsére még senki sem mert szót emelni. Az árak amúgy még azelőttiek, hogy rámozdultam volna a kertkapu zárjának nemes feladatára.
   A kihívott "mester" munkájának minőségére kiváló példa, hogy mikor folyton felkapcsolt a lépcsőházi világítás, természetesen csak úgy magától, akkor a kihívott "mester" nem a hibát okozó beázott nyomógombot cserélte ki (már eleve meg sem kereste, hogy mi a baj), hanem egyből kaptunk a régi helyett egy új időzítőrelét, természetesen öt számjegyű összegért.

   Kiszedni pedig azért kellett, mert kettétört. Bár a problémát úgy is meg lehetett volna oldani, hogy az amúgy nem használt bal oldali érintkezőpárost egyszerűen csak összekötöm a mozgó érintkező maradványával, én inkább a másik, a nálánál korrektebb utat, konkrétan az érintkező darabjainak újraegyesítését választottam.

   Egy olyan mestert, aki egy amúgy mindössze 2.000 forint értékű ipari nyomógombot nekiáll megjavítani, manapság nemcsak azért nem lehet kapni, mert nem ez a helyes javítási megoldás (hanem a csere), és még csak nem is azért, mert ez anyagilag nem éri meg, hanem már eleve azért sem, mert ehhez az amúgy egyszerű művelethez annyi minden kell, hogy azt még felsorolni is sok! Na jó, legyen: Csavarhúzó, mérőműszer, csipesz, kombinált fogó, laposcsőrű fogó, az alkatrészek forrasztás közbeni stabil megfogásához sikattyú, satu vagy Kocher, forrasztópáka, forrasztóón, drótdarab, smirgli, s még a normális munkavégzéshez szükséges munkahelyet, vagyis a munkapadot is idesorolhatom, mint ahogy az összecsukható széket és a megfelelő megvilágítást is. Akinek ezek nincsenek kézközelben, az nem fog tudni (vagy csak nagyon nehezen) normális munkát végezni. Mivel a következő feladathoz biztosan egészen más felszerelés kell (mármint a munkahelyen és a megvilágításon felül), így nincs rajta mit csodálkozni, hogy így manapság már senki sem javít. Nagyobb részegység csere, ami persze pikk-pakk megvan, és már folyhat is be a pénz. Ez persze nem morgás volt, hiszen ha a kihívott mester megjavítaná a nyomógombot, mi járnánk rosszabbul, fizetni ugyanis a több munkaidő felhasználása miatt ugyanannyit kéne, miközben a végén ott állnánk egy ugyan már működő, de attól még összetákolt nyomógombbal. Vagyis egy ilyen javítás csak akkor éri meg, ha úgymond ingyen van.

   Mikor a képet a lakásban nézve kiszúrtam, hogy a repedés már az érintkező megjavítottal átellenes oldalán is megindult, menten megéreztem, hogy fogok én még ezzel a gombbal találkozni! Amúgy persze ha az érintkezőt újragyártanám, értelemszerűen kétoldalas üvegszálas nyáklapból, az már míg csak élek kihúzná!
   Szerintem ebből az lesz, hogy mikor alkalmas (most épp nem férek oda), akkor körbenézek a lomos pincében, hogy akad-e valamelyik rejtekdobozomban egy másik ipari nyomógomb, vagy ezt már megint csak álmodtam. Vagy ha nem így lesz, akkor egyszerűen csak veszek egy másik nyomógombot a piacon, mint ahogy azt már csak szoktam, természetesen a mindent száz forintért áruló embertől.

   Mivel tudom (igencsak erősen próbálom magamban folyamatosan tudatosítani), hogy a 2022-es lomtalanításkor begyűjtött rengeteg kacat feldolgozását augusztus végére fővesztés terhe mellett ígértem meg (amúgy csak magamnak, de titkolni persze nem titkolom), így ahányszor csak meglátom őket, s támad is a kupaccal kapcsolatban bármi ötletem (mármint azon felül, hogy mennyivel jobban jártam volna, ha inkább el sem megyek lomizni), szóval olyankor bármi apróságra úgymond kötelező jelleggel azonnal rámozdulok.
   Jelen alkalommal azt találtam ki (amúgy a kertet meglocsolni jöttem le), hogy a tömegből egy viszonylag nagyobb, azonban kevés munkát igénylő tételt elvéve fogok a kialakult rémes helyzeten egy egészen apró lépésnyit segíteni. Mármint fogom a kibelezett békát, a fizikai stabilitásának visszanyeréséhez egyszerűen csak beledugok a seggébe egy kiselejtezett plüssállatot, majd kiteszem a kertbe dísznek, ahol aztán viszonylag gyorsan elrohad, minek hatására az amúgy csinos kis jószágot már bármiféle szívfájdalom nélkül dobhatom ki.

   Mikor a szemetesben a koszlottságuk okán kiselejtezett plüssállatokra dobott palackot megláttam, az menten adott egy még az előzőnél is jobb ötletet! Mármint ha a békát nem valami puha, hanem egy merev, pláne nehéz tárggyal tömöm ki, az sokat fog lendíteni a stabilitásán.

   A szerszámos polc rendezettségén pedig az fog nagyot lendíteni, ha elveszem róla az ott ki tudja mi okból állomásoztatott ásványvizes palackot. A többi oda nem illő, a szerszámokat eltakaró tárgyról szót se, mert ha mégis, akkor itt kérem valaki nyakon lesz csapva, azt meg ugye az érintettségem okán nagyon nem szeretném.

   Nos azért, mert a fáspincében még a kertben betöltött pozíciójánál is feleslegesebb volt! Amennyiben holnap letudom a kempinglámpát, a JVC kishangfalat, a SATA fiókot, akkor valószínűleg be fogom őket cserélni a bordó telefonra és a varrógéppedálra. Amennyiben megtalálom, odateszem melléjűk a beszélő mackóbelsőt is, meg persze ha akad olyan, amit szintén egyszerűen letudható tételnek találok, akkor bármi mást is, csak fogyjanak végre, különben hiába ígértem meg magamnak, hogy augusztus végére minden frissen beszerzett kacatot letudok, és akkor itt valaki komolyan bántva lesz. Mivel csak én szoktam erre járni, már sejtem is, hogy a lustasága okán a beosztását ki fogja megkapni...

   Mikor a minap az ezentúl a kerti kerítést szimbolizáló csövek lefektetésével Andival elkészültünk, akkor azt találtam ki, hogy a csövek stabil fekvéséhez a földet majd kézzel túrjuk be a fekete csövek alá, majd kisvártatva ott tartottam, hogy úgy lesz a jobb, ha inkább vízsugárral. A kertre meg már eleve ráfért egy alapos locsolás.

   Kezdetben mondjuk nem volt itthon a toldáshoz szükséges alkatrész, de mióta vettem kettőt az OBI-ban, azóta az amúgy apró feladat kivitelezetlenségét már valóban nehéz bármire ráfogni. A lustaságom persze éppen elég ok volt rá.

   Épp mint ahogy sajnos arra is, hogy vajon útban van-e valami a doboz felé vezető úton, s ha igen, akkor azokat veszélyes-e átlépnem. Ebből a kupiból amúgy - legalábbis vérmes reményeim szerint - egy hamarost bekövetkező rendrakás lesz.

   Arra a kérdésemre, hogy vajon (de tőlem akár mangalica zsíron is) van-e a pincében annyi hely, ahol a bilincses doboz tartalmára vethetek egy áttekintő pillantást, sajnos a nem volt a helyes válasz, mire fel fővesztés terhe mellett ígértettem meg magammal, hogy az előbb említett rendcsinálás még a héten biztosan lefut.

   Mivel a kertben a kerítés cseréje miatt már amúgy is kint volt egy vödörre való szerszám, nem okozott gondot melléjük csapni két apró villáskulcsot, tapétavágó kést, valamint egy csokor káromkodást is, amire akkor volt szükség, mikor a két, amúgy vadonatúj csőbilincs megadta magát. Mikor a csővégre szerelt szelepes spricni slaghoz passzoló méretű csőre letört, akkor meg pláne nagyon csúnyákat mondtam!

   A szerszámokat persze még el kellett rakni, mint ahogy az elhelyezhetőségének érdekében a fekete csőből is le kellett vágni, de a slagtoldás legalább már elkészült. Ahogy azt biztatólag mindig is mondani szoktam magamnak, még száz ilyen akció, és akkor talán, kiemelném "talán" már valami látszatja is lesz!

   A lomtalanításkor begyűjtött csövön amúgy közvetlenül egymás mellett három lyuk is volt. Mikor ez kiderült (mármint az, hogy hol vannak a lyukak), míg a kerti csapot elzártam, addig a kínálkozó alkalmat kihasználva, Andi már a lyukakból spriccelő vízzel is locsolt.

   Bár ott volt nagyszerű lehetőségként a lakásba már felvitt kacatok letudása, mivel ez meg volt magamnak ígérve, ezért kénytelen voltam lejönni a pincébe, mégpedig rendbe tenni a 2022-es lomizáskor begyűjtött kacattengert.
   Mindig nagyszerű (hát persze...) terveim szerint az összes apróságot tartalmazó ládát, dobozt, kosarat és fiókot kiteszem a pince elé, majd odaülök a halomnyi kincs mellé, s azon vezérfonal mentén válogatom őket szét, hogy mi az aminek be kell kerülnie a szétszedtembe, s mi az aminek nem. Ez persze végül nem pontosan így történt, hiszen ha már egyszer nekiálltam válogatni, akkor egyből kiválogattam a tömegből a fiókfüleket, a másik pincébe való, ott már rendes hellyel rendelkező apróságokat, valamint néhány egyéb tételt is.
   A képen látható, első ránézésre meglehetősen soknak tűnő mindenféle bigyó amúgy valójában nem is annyira sok. Mármint az a része nem, amit terveim szerint augusztus végéig mind be kell mutassak. Ez persze csak egy amolyan bíztatás volt magamnak, nehogy az legyen, hogy már a válogatás megkezdése előtt elkeseredek.

   Az előbb látott, ennél egyértelműen nagyobb kupacból persze úgy lett ennyi, hogy amit csak értem, illetve amint alkalom adódott rá, a tömeget csökkentendő, azonnal a helyére, vagy ha olyan nem volt neki, akkor egyszerűen csak félretettem.

   A két doboz egyszerűen csak szép, és szerencsére üres, miközben a középső fiók tartalma majd még szétrakandó, de semmiképp sem bemutatandó. A jobbra látható fiók tartalmával azonban már nem fogok ennyire egyszerűen boldogulni, aminek mindjárt két oka is van. Míg az egyik ok az, hogy annyi fiókgomb már tényleg nem fér a már meglévő fiókfüles / gombos dobozba, addig a másik, a nagyobb probléma szerint ezek nem is abba a dobozba, hanem szétszórva az összes doboz előlapjára valók, konkrétan eredeti céljuk szerint fiókgomboknak. Az is egy milyen jó kis dobozborogatós, csavarbetekerős projekt lesz, szerencsére valószínűleg még idén nyáron, pláne a pince hűvösében. Már ha csak el nem halasztom a feladatot télre.

   Miközben a balra látható, főképp elektronikai alkatrészeket tartalmazó fiók a lakásba való, addig a kosár olyan alkatrészeket tartalmaz, melyeknek a lomos pincében már van feliratozott helyük, így azokat ugye egyszerűen csak be kéne dobálnom a mindenféle dobozokba. Bár úgy volt, hogy a kosarat csak a következő erre történő jártamkor viszem át, végül mégiscsak megembereltem magamat, ami még engem is komolyan meglepett!

   Hogy az apróságokat ideát majd egyszerűen csak a helyükre kell tennem, azon kijelentésemnek a rémes kuplerájt meglátva, az "egyszerű" részével már nem igazán értettem egyet. Cserébe a több évnyi különbséggel beszerzett két barna műanyag tepsi nagyon úgy néz ki, hogy valóban egyforma. Mármint ezt korábban nem tudtam, egyszerűen csak feltételeztem az azonosságukat.

   Visszatérve a tűzifás pince ajtaja előtt utolsóként hagyott szürke ládához, vagyis a tulajdonképpeni fősodorhoz, annak tartalmát a linóleumra először ki, majd onnan a ládába visszarakosgatva, huszonháromig sikerült elszámolnom. Ez első ránézésre egy egész hónapra való felboncolandóként hiába nem tűnik soknak, ha egyszer az eredményül kapott szám még véletlenül sem igaz.

   Mármint a huszonháromból menten huszonnégy lett, amint az eszterga bútorlábakból készített ágyára berakott láda mellett a Genius hangfalpárost megláttam. A melegfújó szerencsére nem emeli meg a számot, azt a készüléket ugyanis korábban már megmutattam. Mikor már épp kezdtem volna megbarátkozni a huszonnéggyel, nos akkor óvatlanul lenéztem balra.

   Az elfelejtett négy tételt is hozzáadva, a szám menten huszonnyolcra emelkedett, miközben a szám széle egyre erősebben görbült lefelé. És akkor azt még csak nem is említettem, hogy mikor a lakásba felmentem, a három darab hármas elosztó, meg a kapcsolónak tűnő valami az eredményt egyből harmincra emelte. Mikor a számot egy porszívóból bontott teljesítményszabályzó panel harmincegyre emelte, akkor menten kiderült, hogy mivel az augusztus hónap is harmincegy napos, így olyan nincs, hogy minden nap le ne kelljen tudnom valamit, különben az augusztus végére feltétlenül letudandó feladataimmal biztosan meg fogok csúszni, azt meg ugye nagyon nem szeretném.

   Mikor legközelebb ide evett a fene (ez amúgy már mindjárt másnap délután történt), akkor úgy voltam vele, hogy olyan nincs, hogy ha már egyszer itt állok (amúgy eredendően a ki tudja miért idelent felejtett elektronikai alkatrészes fiókért jöttem le), akkor valami apróságot le ne tudjak. Mivel az előző képen szerepelt egy amúgy korábban már bemutatott Papst ventilátor, gondoltam legyen a mai napi apróság az, hogy ellenőrzöm a működését. Amennyiben a motorja rossz, egyből repül a szemetesbe, viszont ha jó, akkor meg egyből átviszem a lomos pincébe az ott valósággal hemzsegő többihez. Mivel a múltkor készítettem a pincébe egy krokodilcsipeszekben végződő műszerzsinórt, így a 230-at már idelent is életveszélyesen tudom vezetgetni.

   Persze ha van annyi eszem, hogy a csupasz fémfelületekhez nem nyúlok, valamint ezen felül pluszban még annyi, hogy nem a banándugók konnektorba történő bedugásával indítok, akkor azzal az életben maradási esélyeim mondhatni megemelkednek. A ventilátor amúgy jó, menten át is vittem a lomos pincébe, épp csak a tulajdonképpeni mai célt, vagyis a paneles fiókot felejtettem idelent...