Mikor az ágy szélén ülve képtelen voltam nekiállni a konyhai szeletelő boncolásának, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy inkább az alátétes dobozom boruljon ki, minthogy én.
   Ez a vegyes alkatrésztömeg akkor keletkezett, mikor még valamikor a 80-as években nekiálltam rendbe tenni az összes kincsemet, s a sehová sem passzoló, főképp valamiféle alátétre emlékeztető, már sehová sem férő alkatrészeknek nyitottam egy saját dobozt.
   Hogy mit keresek benne? Szóval az úgy van, hogy bár a múltkor kipofoztam egy rozzant zégergyűrű fogót, azonban a rugózását már nem sikerült helyreállítanom, mert túl rövidre sikeredett a beakasztható rugó hossza. Amennyiben ebben a tömegben találok két olyan alkatrészt, amivel a rugóutat meghosszabbíthatom, akkor azt csak fel kell csavaroznom a fogóra. Mármint nem kell a pince mélyén nulláról legyártanom. No nem mintha nem lenne hozzá odalent bőven vaslemez...
   Amúgy nemcsak vaslemez van, de még egy olyan fiók is, amire az van írva, hogy apróvas. Vagyis ha valahol, akkor abban aztán tényleg lenne esélyem megtalálni két, az adott feladatra alkalmas, már eleve kész alkatrészt.
   Hogy akkor miért nem abban a fiókban kutakodom? Nos azért nem, mert az adott pillanatban az a fiók (valamint a lomos pincében úgy nagyjából az összes többi is) úgy el volt barikádozva, hogy nemcsak a hozzáférés, de még a megtalálás is reménytelen vállalkozás lett volna. Arról a másik akadályról már nem is beszélve, hogy az apró vasakat tartalmazó fiókot a teljesen és reménytelenül elfoglalt asztalon átválogatni sem sikerült volna.
   Hogyha ilyen hatalmas problémáim vannak, akkor egy nem kifejezetten jól sikerült zégergyűrű fogó kipofozása helyett miért nem azokkal foglalkozom? Szerintem egyértelműen azért, mert semmi kedvem holmi nagy, napokon, vagy akár heteken átívelő projektnek nekiállni, még ha annak hiánya akadályoz is.

   Mivel a bal oldali alkatrészből már eleve kettő van, igen nagy valószínűséggel azok lesznek beépítve. Ettől persze még a többieket is levittem, nehogy az legyen, hogy mikor a legjobbnak tűnő megoldás valamiért mégsem válik be, akkor csak álljak ott a pince közepén árva bigyótlanul.

   Hiába csinálok egyszerre akár három (esetenként sokkalta több) dolgot is, mostanában sajnos valahogy nagyon ritkán kerekednek egésszé a dolgok, mire fel legalább a hatalmas ollót nekiálltam összerakni. Erre nemcsak az adott okot, hogy az ollófelújítós projekt most azonnal befejezhető, hanem az is, hogy az ollóra a spájz polcainak viaszosvászonnal történő borításához sokkalta nagyobb szükség van, mint a zárat takaró lapokra a spájz ajtajához. Mármint a spájz épp nagyon ki van borítva a konyhába (megjegyzem már hosszú napok óta), miközben a spájz ajtajára még egy kósza ecsetvonásnyi festék sem került fel.

   A zégergyűrű fogó rendbe hozós feladatra végül az vett rá, hogy megtekintettem a konyhából lehordott, a pincében szétpakolandó apróságok tömegét, amiből mindjárt három szatyorra valót is találtam. Mármint a szétpakolós feladatról pattantam vissza a fogó rendbe hozós feladatra.

   A pakolászós terveimből mindössze annyi lett, hogy a macialkatrészes szerszámos táskából kivett tárcsák bekerültek az apró fadarabokat tartalmazó fiókba. Te, hogy ez milyen megterhelő feladat volt...

   Így sem lett tökéletes (de amúgy már jó), de csak mert a pincei dobozban nem találtam hozzá megfelelő erősségű rugót, amit amúgy majd legközelebb hozok fentről. Már ha csak kedvenc szokásomhoz híven örökre el nem felejtem...

   Ma csak ezért az előtérben épített lomkupac tetején díszelgő, az asztali szemetesemmel típusazonos műanyag lisztes dobozért jöttem le, amit a minap vettem a piacon egy százasért, csak valami tévedés folytán beöltöztem. Mármint nemcsak úgy egyszerűen felkaptam a bordó köpenyt, ahogy szoktam, mondván épp csak leszaladok valamiért, hanem kezeslábasban jöttem le, ami azért nem volt baj, mert ugye amennyi apró elmaradás a pincében van, még ha mindjárt tizet is rendbe teszek belőlük, annyi a tömegen még csak meg sem fog látszani!

   Miután a széjjelhagyott dolgaimat rendre megszemléltem (értsd benéztem az összes pincébe, de végül minden egyes rumlis pontról visszapattantam), az adott napon végül csak ezt az egy apróságot pofoztam ki. Hogy a körömvágó csipeszen még mindig látszik némi rozsdanyom, az azért van, mert nagyon sok időt tölthetett a fűben, ahol még valamikor 2021 tavaszán megtaláltam.

   A kúpos fogóval történő foglalkozásom első napján mindössze odáig jutottam, hogy a felcsukható asztalról áttettem ide, hogy majd holnap (hát persze, hogy akkor...) majd újra találkozunk, aztán megkerestem azt a fiókot, amibe a lombfűrészhez való fűrészlap csomag való. Mikor a rejtekhely keresése közben rájöttem, hogy a fiókokról hiányoznak a feliratok, már tudtam is, hogy mi lesz a következő apró részprojekt.

   Bár ez nem lenne feltétlenül szükséges, hiszen rozsdásan is lehet használni, attól én még úgy vagyok vele, hogy a lomtalanításkor talált rozsdás fogóval feltétlenül foglalkoznom kell. Mármint azért, hogy később - mikor majd kell - legyen kedvem hozzányúlni, tapasztalatom szerint ugyanis egyértelműen úgy járok jobban, ha az alapértelmezett - meglehetősen emelkedett szintű - lustaságomhoz nem adódik hozzá egy rozsdás fogó taszító látványa ia, mert akkor még képes vagyok nem csinálni semmit.

   Mikor a "harapófogógyár" szó leírásakor úgy éreztem, hogy azt nem biztos, hogy egybe kell írni, rákérdeztem a kedvenc oldalamon. Erre a lehetőségtömegre részemről csak azt tudom mondani, hogy ha lenne az asztalom sarkán egy olyan gomb, amit megnyomva az összes, a magyar helyesírás szabályait megalkotó ember azonnal elpárolog, én bizony tuti, hogy (a jó édes anyátokat szívassátok felkiáltást hallatva) már rég rácsaptam volna!

   A kép "felrúgom" címe nemcsak arra vonatkozik, hogy ha nem leszek elég óvatos, akkor simán felrúgom a fritőznek támasztott polcdeszkát, hanem arra is, hogy az is fel lesz rúgva, aki még egyszer ki meri pakolni a spájzt.
   Bár ez a kép a konyhában, vagyis fent a lakásban készült, mikor is újra ki kellett pakolnom a spájzból, hogy lefesthessem a spájzajtó keretének - ki tudja miért - le nem kent belső oldalát, de attól még a hozzácsatlakozó elmaradás a pincében van.

   Meg persze egy másik része a szobában, a még csak egy oldalt lefestett spájzajtó képében. A feladat az, hogy mire az ajtó másik fele is kifehéredik, addigra az ajtó zárja újra beszerelhető állapotban legyen.

   Mármint a zár még mindig abban a rózsaszín vödörben kushad, amiben még valamikor hetekkel ezelőtt lehoztam. Amúgy most sem miatta jöttem le, épp csak egyrészt takarítós napom volt a lépcsőházban, mire fel a pincében végeztem, másrészt (megjegyzem már sokadjára) sikerült lepattannom a 2021-es pincei rendrakás című feladatról.

   Olyan nincs, hogy én ezt a zárat most azonnal ki ne pofozzam, mert ha mégis ellógnám az amúgy nem különösebben bonyolult feladatot, akkor ugye zár nélkül lenne kénytelen lógni a spájz ajtaja.

   Mivel az a feladat volt egyszerűbb, a csavarok fejének megszépítésével, pontosabban szólva a festésük előkészítésével nyitottam. A képen látható foltos fadarab amúgy egy hirtelen felindulásból elkövetett festőállvány.

   Hogy a zárhoz jelen állapotában nincs kedvem hozzányúlni, azon szerintem a koszossága okán nincs mit csodálkozni, tennem azonban mindenképp kell ellene, különben nem lesz kedvem összerakni.

   Na így azért mindjárt más! (szóltam oda a kifényesített alkatrészeknek, mintegy tíz perc drótkorongozás után) Hogy a zárról leleshető, pláne még le is olvasható a hozzá szükséges negyvenes kulcs, az nemcsak azért lényegtelen, mert ugye mégis ki törne be a spájzunkba, hanem azért is, mert ez az ajtó sosincs kulcsra zárva.
   Mivel mostanában (mármint szó szerint hetek óta) nincs fent a spájzon az ajtó, arra jöttem rá, hogy az ott tulajdonképpen csak útban van. Mondjuk a spájzban valamiért csak egyrétegű az ablak, így vissza fogom tenni, különben télen sokba lenne a fűtés. Egy újabb ok a spájz ajtajának visszahelyezésére, hogy mi azon tartjuk a fedőket. Arról a másik tényről már nem is beszélve, hogy ami pötty eddig mosogatáskor a spájz ajtaján végezte (meglepően sok volt rajta), az ajtó hiányában ezentúl mind bejutna a spájzba, ahonnan aztán nem lenne könnyű feltakarítani.

   Mikor a videoprocesszort a csavaros polcon megláttam, mindjárt megéreztem, hogy ehhez a cikkhez kapcsolódni fog egy másik, mégpedig a képek szöveggel oldalról, melynek témája a 2021-es pincei rendrakás lesz. De ezt már mondtam...
   Amúgy persze nem holmi egy szem oda nem való doboz a baj, hanem az, hogy a helyzet mindhárom pince úgy nagyjából összes többi pontján ezzel megegyező, és még a folyosók sincsenek rendben, pedig azokra - már csak a többi lakó miatt is - különös gondot szoktam fordítani.

   Hogy a nagyobbik falat ajtófestéssel már majdnem elkészültem, épp csak néhány szépségpötty hiányzik a hatalmas felületről, miközben a zár még mindig apró darabokban hever, az engem valahogy - plusz ez az iszonyú rumli - valahogy lever.

   Bár direkt azért készítettem a zár belsejéről egy képet, hogy azt kinyomtatva és lehozva ne kelljen azon tökölnöm, hogy a mechanika melyik alkatrésze hová való, különös tekintettel a rugók beakasztási pontjaira, ez a munkafázis valahogy mégis elmaradt. No nem mintha négy bigyó és három rugó esetében lennének variációs lehetőségek...

   Mióta elkészítettem a tűreszelők számára ezt a csodásan egyszerű tartót, azóta csak odanyúlok, és már kezemben is a feladathoz szükséges fazonú szerszám.
   Hogy mégis minek kellett a zárhoz tűreszelő? Nos azért, mert bár a festékréteg vékonynak látszott, annyi is elég volt hozzá, hogy a zár nyelve a szögletes résben nemhogy megszoruljon, de már eleve bele se menjen!

   Akkor ennyit arról, hogy ennyire kevés, pláne különös formájú alkatrészek esetében nincsenek variációs lehetőségek. Mármint a jobbra fent látható rugót csak sikerült másképp beraknom, mint ahogyan eredetileg volt. Ezt persze majd később még korrigálom.

   Épp mint ahogy a zárat összetartó, már eredetileg is hiányzó harmadik csavart is csak később, majd odafent a lakásban fogom pótolni. Mármint azért, mert 3,5-ös kell, azok meg idelent ha vannak is, de nincsenek úgy különválogatva, mint ahogy odafent.

   Bár kezdetben még nagyon úgy volt, hogy a zár belsejét egy apró ecsetet bevetve fogom újrazsírozni, de végül maradtam az erre a célra amúgy is kiváló WD40-nél, ami viszont büdös, így a zár csak akkor fog a lakásba felkerülni, mikor már nem szaglik annyira.

   Mikor a pincébe az épp az imént említett 2021-es rendrakós projektet elindítani lejöttem, én kérlek már előre tudtam, hogy a mai nap annyira nem lesz belőle semmi, hogy jó ha helyette legalább valami más apróság összejön.
   Miközben a pincében ácsorogva azon töprengtem, hogy a rengeteg kacatom közül melyik hová való, egyszer csak megtaláltam a piacon nem is oly rég vett polírozó készletet, amit azért nem tudtam betenni a "polírozók" feliratú fiókba, mert olyan feliratúm ekkor még nem volt.

   Mikor a szemközti fiókost meglátva rájöttem, hogy az előbb állításom mekkora böszme nagy tévedés, akkor a tollat, s egyben a kínálkozó nagyszerű lehetőséget is újra megragadtam.

   Majd ezt a fiókost is összefirkáltam. Hogy mégis hogyan voltam meg eddig feliratok nélkül? Erre azt kell feleljem, hogy ahányszor csak hiányukat éreztem, bár mindig letoltam magamat, de egészen idáig ennek még semmi hatása sem volt.
   Ahogy itt álltam, miközben megelégedettséggel szemléltem művemet, hiába kezdtem azt érezni, hogy tessék, már ez is kész, ha egyszer azonnal beugrott, hogy a balra látható polcos lábaiba még mindig nem készült el a két fiók. Valamint az egy nagy fiók helyére három kicsi projektem sem készült el. Mindezt úgy, hogy már annyi fiókot gyártottam, hogy azokat már erőm sincs nekiállni felsorolni!

   Például ebbe a műanyagba fiókosba is pótoltam a hiányzó fiókot. Ezen a képen amúgy nemcsak a fűnyíró mögötti három fiók látszik (melyek amúgy meglepő módon üresnek találtattak), hanem egyrészt a főképp csavaros tetejű üvegekkel teli piros szatyor is, másrészt a mögötte lévő polcos is (na jó, az azért annyira már nem), melyben szintén található két üres fiók. Egy harmadik fiókot pedig a polcos lábai közé toltam be, csak az annyira lent van, hogy a szatyortól és a hokedlitől nem tudtam megnézni, hogy már belaktam-e.

   Valaha azt terveztem, hogy olyan nincs, hogy én ezt a pincét még egyszer úgy eldugítsam, hogy ne tudjak elmenni a szemközti falig, aztán tessék, már megint itt tartok, mire fel menten elhatároztam, hogy a kismillió egyéb projektemre ráindítok egy majd valamelyik másikba (valószínűleg a 2021-es pincei rendrakásról szólóba) belekombinált selejtezőset is. Mert ugye az a monitor ott srégen, az oda annyira kell (mármint ide, vagyis az útszóró sós pincébe), mint üveges tótnak egy háromlábú kutya.

   Miután a csavaros polcon útban lévő, amúgy videojeleket egyesítő dobozba belenéztem, ha már ezt megtettem, még idelent elkészítettem róla a bemutatásához szükséges összes képet.
   Bár kezdetben úgy volt, hogy a pusztán a doboza miatt megvett bigyót azonnal átviszem a lomos pincébe, néhány egyéb rumli pont óvatlan megtekintése után ez valahogy mégiscsak elmaradt. Ha valaki a magáévá tette volna az amúgy valaha virágállványként funkcionáló állvány szélén billegő dobozt, az valahogy kevésbé érintett volna rosszul, mint a mögötte látható tejfölös vödör tetején elhelyezett, amúgy festésre váró csavarsor elvesztése. Mármint két nap múlva miatta jöttem le, s ha már erre jártam, gondoltam legalább a nyomógombokkal ellátott dobozt is elteszem. Bár reménykedtem benne, hogy ez az akció végül a már említett 2021-es pincei rendcsinálássá fajul, ez végül - megjegyzem őszinte sajnálatomra - nem következett be.

   Bár ez a kép a lakásban készült, attól még a pincei lámpatakarítós projekthez tartozik, ugyanis ha már megtakarítom a lámpát, valamint idefent nem kell, akkor ugyan tegyek már bele három, még jobb karban lévő akkut, amiket úgy tervezek a tömegből kiválasztani, hogy rájuk eresztem a töltőt.

   Miközben a bal oldali háromban alig maradt valamicske energia, addig a jobb oldali háromban nemcsak, hogy még bőven volt (mármint alig kellett őket tölteni), de utóbbiak még egyformák is, ami tapasztalatom szerint már csak azért is fontos, mert két jó akku egy hibásat, ha át ugyan nem is polarizál, de akár annyira nullára merít, hogy az már nem is tölthető. Persze ha labortáppal meglököm a nullára merült akkut, akkor igen, de annak az akkunak azért már tényleg annyi.

   Mivel az előbb végre sikerült összeraknom a spájz ajtajának felújítási célzattal apróra szétszerelt zárját, így elmondhatom, hogy ha lassan is, de azért egészen szépen haladok.
   Hogy a kertkapu zárjának megigazítása annak ellenére maradt el, hogy épp zárat szereltem? Hát ja. Én meg a feladatok logikus sorba történő rendezése, az néha nagyon két külön világ...

   Bár a nitrohígító tökéletesen bevált, szépen lehozta a gumit, de a lámpának ettől még esze ágában sem volt világítania, amit vagy az érintkezőkre került gumiköd, vagy egyszerűen csak a szokásos korrózió okozott. Mivel az volt a legegyszerűbb megoldás, kaptak az érintkezők az apró drótkefétől rendesen.

   Amit azért nem érzek igazán komoly hibának, mert ez a lámpa a pincébe még egy kicsit bemattult plexivel is bőven megteszi. Most már csak nem szabad róla megfeledkeznem, hogy az akkukat fél évenként fel kell töltenem, különben mikor szükség lesz rájuk, akkor nem fog világítani a lámpa, vagy csak már gyengén, vagy csak már rövid ideig.

   Hogy a 60 % fölötti páratartalom egy lomos pincében túl magas, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a minden egyes belépéskor orromat durván megcsapó áporodott illatú levegő. Ezen korábban úgy próbáltam segíteni, hogy a közvetlenül a pince ajtajában elhelyezett ventilátort fixre bekapcsoltam, így mikor belépek, és persze a villanyt is felkapcsolom, azzal együtt a ventilátor is azonnal indul. Mivel ez (mármint az időnként forgó ventilátor) a páratartalom mértékét egyáltalán nem változtatta meg, újabb ötletként azt az újfajta csúszásmentesítő anyagot gondoltam bevetni, amiből épp akadt egy kósza vödörrel a másik pince folyosóján.

   Hogy itt aztán már tényleg nincs hová letenni egy vödröt, azt a problémát úgy tervezem áthidalni, hogy a szétszedésének elősegítése érdekében az ajtóba direkt odatett Grundig magnót átviszem a tűzifás pincébe, hátha onnan - már csak a sűrűbb látása okán is - előbb felkerül a boncasztalra, mint mondjuk innen.

   És még a nagyja vizet is leöntöttem róla. Mármint eredetileg, még az útszóró sós pincében a ki tudja miféle anyag által magához vonzott víz már teljesen elfedte a sárnak tűnő részeket.

   Bár kezdetben úgy volt, hogy a begyűjtött vízhez innen veszek el egy fagylaltos dobozt, végül találtam egy a többitől nagyon elütő méretűt, ami pláne magányosan foglalta a polcon a helyet.

   Amennyiben mikor legközelebb ide esz a fene, a víz újra elfedi az anyagot, akkor ha nem is működik a módszer (mármint szerintem ez a vödör trutyma nem lesz képes lecsökkenteni a pincében a páratartalmat), akkor is adtam a szarnak egy pofont. Már úgy értem azért, mert ezentúl nem a magnóba, hanem a sárga vödörbe fogok belebotlani. Mondjuk közeleg a tél, s ha ez a páratartalom csökkentős ötlet nem válik be, akkor a vödörből az anyagot egyszerűen csak ki kell tennem a hóra. Ez amúgy nem lesz valami egyszerű feladat, mert annak ellenére, hogy áll rajta a víz, a sóderszerű anyag komolyan össze van állva.

   A helyszínre néhány nap elteltével visszatérve, felkaptam a semmi változást sem mutató műszert, majd áthelyeztem a szomszédos pincébe. Ezt azért tehettem meg, mert egyrészt van hozzá kulcsom, másrészt a tulaj biztosan nem fog érte szólni, mert a nyáron elhunyt. Miután hagytam a műszernek néhány újabb napot, hogy megmérje a páratartalmat, az olyan stabilan mutatkozott 60 % felettinek, hogy megnyugodhattam. Mármint annak tekintetében, hogy nem a lomos pincével van baj, hanem úgy általában véve a pincei levegővel.

   Majd az antennakábel végének rendezése című feladat, már ki tudja hányadik éves elmaradását ünnepeltem meg, mégpedig azzal, hogy megígértem magamnak, hogy ezt az apró elmaradást most azonnal rendezem.

   Mikor már majdnem kezdtem feladni, mert ugye ahhoz, hogy a kábelt elérjem, ahhoz mindenképp kellene egy létra, találtam egyet a sarokban. Már csak ebből is kiderül, hogy ezt a kábelrendezős feladatot még az égiek is támogatják! Vagy csak a szomszéd lett volna, aki a lakásban nem férve tőle, végül itt helyezte el a létráját?

   Mivel a legegyszerűbb megoldás általában egyben a legjobb is, ezért nem szórakoztam holmi kötéspontok és szigetelő alkatrészek beépítésével, hanem egyszerűen csak elvágtam a kábelt árnyékoló harisnyát, majd tekertem rá néhány rétegnyi szigszalagot.

   Bár a kábelt csak úgy egyszerűen a gerendák réseibe feszítve könnyedén sikerült rögzítenem (a kábel végén a tekergetés csak a lelkem megnyugtatására szolgál), a fókusszal azonban a padlástér sötétjében már nem boldogultam.

   Amennyiben a bicajomról még valamikor majd félévvel ezelőtt letörött hátsólámpát nem az eredeti helyére szerelem fel, akkor - megjegyzem hosszú hónapokon át gondolkodva a legmegfelelőbb helyszínen - szóval lehet, hogy ide.

   Hogy a hátsólámpa eredeti rögzítő elemeiből semmi sem maradhat meg, az jelen esetben evidencia! Mármint ez aztán tényleg annyira szar anyagból van, hogy már közvetlenül a felszerelésekor eltört.

   És már kaptam is szét a lámpát. Mivel maga az elv jónak tűnik, így az marad, épp csak kicserélem a miniatűr csavarokat M3-as süllyesztett fejűekre, amikkel aztán a pince magányában remélhetőleg sikerül valamihez csatlakoznom.

   Magával a lámpával azonban - megjegyzem még számomra is meglepő módon - még aznap sikerült a pincébe leérnem. Bár kezdetben nem voltam benne biztos, hogy még a felszerelésének is nekiállok, végül az is megtörtént.
   Nyitásképp kibóklásztam az előtérbe, ahonnan egy reklámújságot terveztem behozni, amin a lámpaszerelés előtt előbb még a kertkapu zárját reparálom meg. Mármint azért, mert ha kettesével veszem el az amúgy csavaros polcról a dolgokat, akkor azért csak gyorsabban elfogynak, mintha csak egyesével.

   Mikor az előtéri polcon a kupac újságot megláttam, akkor nemcsak arra jöttem rá, hogy fel kell belőle vinnem egy adaggal gyújtósnak, de a mellette elhelyezett virágföldes vödör látványából arra is, hogy földet is fogok szitálni. Mármint azért, mert azzal meg az útszóró sós pince van tele. Konkrétan azt a helyszínt most épp tepsikbe száradni kiszórt virágfölddel borítottam be.

   Mikor megláttam, hogy a kifejezetten bilincseket tartalmazó dobozból semmi olyat sem tudok kivenni, ami megfelelne a lámpához, pláne odafent hagytam a fémépítő csíkot, akkor annyira letörtem, hogy elkeseredésemben nekiálltam pakolászni.

   Például betettem a karácsonyra (amúgy magamtól) kapott szárnyas anyákat tartalmazó szortimentet a szárnyas anyák feliratú dobozba, amiről amúgy egy perccel ezelőttig meg nem mondtam volna, hogy már ilyenem is van.

   Ráadásul még Merklines dobozt is találtam! Ezek amúgy viszonylag friss beszerzések. Mármint egyszer már sikerült elérnem a közel nulla mennyiségű Merklin fémépítő állapotot egy elajándékozással, csak aztán ahányszor csak megláttam a piacon mondjuk egy Merklinből épített autót, olyankor mindig felvettem és rácsodálkoztam. Amennyiben az eladó azt mondta, hogy száz, vagy maximum kétszáz forint, és nehogy le merjem tenni azt a szart, ha már egyszer megfogtam, akkor általában megvettem. Mikor viszont azzal jött az eladó, hogy ötezer lesz, mert az kérlek tudod egy nagyon régi játék (én meg mondjuk tudom, hogy három hete volt akciós a Lidl-ben), olyankor persze nem kötöttünk üzletet.

   Épp mint az előbb még odafent a lámpa esetében, úgy idelent a pincében is csak egy percembe került, hogy a nagy nehezen kiválasztott lemezcsík felerősítéséhez szükséges hozzávalókat összerántsam.

   Hogy a dupla lyukas alátét egy kissé félrement, azt már csak idefent, ezt a képet nézegetve szúrtam ki. Azt persze már semmiből sem fog tartani a helyére igazítani. A lámpa elhelyezése amúgy jól sikerült. Mármint egyrészt a csomagtartó síkja alá került, másrészt még könnyebb is hozzáférni a bekapcsoló gombjához, mint mikor a lámpa még az ülés alá volt felszerelve.

   A jobb oldali csavar viszont nem lett körbekenve, mire fel a lánckerék hajtókarostul lelazult. Tartani ugyan még tartotta magát, de már annyira imbolygott, hogy mikor ráléptem (mármint tapostam a pedált), olyankor a lánc széle a váltón kerregő hangot hallatott. Ezt úgy két hónapja csinálhatta, mire végre megugrotta az igencsak magas ingerküszöbömet, s megnézzem, hogy mégis mi okozza a zajt, és még onnantól fogva is kellett hozzá három hét, hogy végre nekiálljak a hiba elhárításának.

   Gumiám paszta van, ami természetesen nemcsak ehhez a projekthez kell, hanem az új kádtöltő csap mögötti csupasz fal lekenéséhez is, mely szintén apró feladatra természetesen szintúgy hónapok óta nem vagyok képes rámozdulni, mondván meg kéne nézni, hogy akad-e itthon Gumiám.

   Következő mozzanatként a dugókulcskészlet fejeit forgattam át, mire fel végül kiderült, hogy az épp nagyban keresett 14-es rajta van a hajtószáron. Gondolom legutóbb is épp erre használhattam. Mármint a hajtókar csavarjához.
   Mivel a csavart bentebb tekerni nem tudtam, így kénytelen voltam a helyéről kivenni. Néhány percnyi tőlem megszokott értetlenkedés után azt sikerült megállapítanom, hogy a csavart azért nem tudom tovább húzni, mert a vége felakad a lyukban. Hogy eddig mégis hogy a csudában volt jó, azt - mivel nem volt értelme - nem álltam neki kinyomozni, inkább betettem a csavarfej alá egy méretes alátétet, mire fel a hajtókar menten rögzíthetőnek bizonyult.

   A mai nap úgy kezdődött, hogy mindjárt több dolgot is megígértem magamnak. Az első az volt, hogy leviszem a DCF77 vezérlésű órát a pincébe. Mármint arra vagyok kíváncsi, hogy odalent is szinkronizál-e. A második ígéretem az volt, hogy ha csak valami egészen kicsit is, de beletoldok ebbe a cikkbe, és akkor már csak egy tétel hiányzik belőle, hogy meglegyen a tucat. Aztán ott van még a melóscipőm cseréjének esedékessége, az óra átszállítása kiváló barátomhoz, valamint a jelenleg épp nagyban a pince folyosóján hányódó filmfelvevő pincébe történő berakása is, mint egy valóban apró feladat. Mindeközben a fő tevékenységem amúgy az lett volna, hogy a korábban elhagyott, a piacon idővel újra megvásárolt zöld nyelű csavarhúzót a fáspincei szerszámtartóba levigyem.
   Hogy ezen tételek egyike sem farigcsálás? Na ja, van mikor még az sem megy. Mármint nemhogy a nagyja, de még az egészen apraja sem, mire fel egy füst alatt azt is megígértem magamnak, hogy a tizenkettedik, vagyis a jelen projekt zárótétele valaminek a fából történő elkészítése lesz.

   Miközben a cipő bőrből készült részei hosszú éveken át kitartottak, addig a modern kétrétegű gumitalp kettévált, elrongyolódott. Ezt úgy kell érteni, hogy időnként hatalmas darabokat hagytam belőle magam után. A nagyobb fekete darabok még csak hagyján, de mikor a kisebbektől megijedek, mondván az a fekete biztosan valami haragos bogár, nos az azért már képes volt rávenni, hogy előtúrjak egy másik cipőt.

   A cipős dobozokra koncentrálva, azt kellett megállapítsam, hogy még három lehetőségem van. Ezek amúgy céges melóscipők (Telekom), amik úgy maradtak meg, hogy mivel már újkorukban is hajlamos volt a talpuk leválni, pláne nincs bennük talpmerevítő (konkrétan képes a cipő talpa a sok guggolástól keresztben kettétörni), idővel bementem a Mester utcai munkaruházati boltba, s vettem egy edzőcipőforma munkáscipőt, ami aztán egyrészt hosszú évekig kitartott, másrészt nagyon kényelmes volt, csak persze idővel az is szétszakadt. Már ha csak azóta is nem őrzöm valahol...

   Mivel a cserecipő keresése közben - pusztán kíváncsiságból - belenéztem egy nem cipős dobozba is, melyben amúgy készülékfüleket találtam, feliratot a dobozon azonban nem, egy tollat, egy üres címkét, némi hányódó celluxot, valamint a kiváló lehetőséget megragadva, végre felcímkéztem a dobozt.

   Ezen a képen ugyan nem látszik, de attól még a cipőn hatalmas lyukak vannak. No nem hibás, hanem gyárilag ilyen. Mikor a dobozából a fölös töltelékanyagot kidobtam, meglepve vettem tudomásul, hogy ez nem is cipő, hanem munkavédelmi szandál, ami minimum nagyon furán hangzik. Miután a melóscipőt lecseréltem, természetesen egy hét sem kellett hozzá, hogy az orrába belevágjak a fűnyíróval.

   Miközben a címkézés és a cipőcsere még öt perc sem volt, az óra a háttérben a drótüveges ablak és a vasbeton pince ellenére lazán összeszinkronizált. Tette ezt úgy, hogy odafent a lakásban ugyanerre a feladatra még úgy is hosszú órái mentek rá, hogy végül próbaképp kitettem az ablakba! Mielőtt elindultam vele (mármint biciklivel az új gazdájához), újra kivettem belőle az elemeket, s mikor a szatyorba bedobtam, már mutatta is, hogy szinkronizál. Ehhez képest könnyed eleganciával nem végzett vele, mire a nem is olyan közeli új telephelyére átértem. Ráadásul még másnap sem volt szinkronban! Ez amúgy azt valószínűsíti, hogy az éterben odaát van valami zavar.
   Hogy ideát mekkora zavar van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a kép jobb szélén megbúvó két merevlemez, melyek egyike a Compaq PC tartozéka, míg a másikról már meg nem tudom mondani, hogy miből, melyik elbontott PC-ből származik. A kettővel ezelőtti képen pedig még ott hever a székemen három középmechanikás videó, mögöttük az élére állított Orion 449-es rádión pedig egy Junoszty tévé. Persze ha minden igaz, mire a sorban ideérek, addigra már be fogom tudni szúrni a rájuk mutató linkeket. Az időben kicsit (még ha csak...) visszanézve, mikor ilyeneket írok (mármint olyanokat, hogy valami valamikorra már biztosan elkészül), valami egészen hatalmasakat szoktam tévedni!

   Ennek az évnek amúgy arról kellene szólnia, hogy a már megemlített, de be még nem mutatott rengeteg kacatomat mind letudom, pláne a nagyobbakat, hogy végre legyen valamicske hely, s nekiállhassak az anyagok szétpakolásának. Ehhez képest olyanokkal szórakoztatom magam, mint mondjuk a fotós fiók tartalmának letudása, ami mondhatni semmiféle látványos eredménnyel sem jár. Ráadásul mindig találok benne valami olyat, amit eddig még nemhogy nem mutattam, de még csak meg sem említettem! Most például egy rozzant fekete vakut találtam, amit ha már egyszer megemlítettem, leszek szíves szintén bemutatni. Mármint azért, hogy legalább ne nőjön a már megemlített, de be még nem mutatott tárgyaim sora. Amúgy az öreg vakut a fotós fiókból már csak azért is ki kellett vennem, mert a filmes kamera és a SONY Mavica nem akart egyszerre visszaférni. Mikor megláttam, hogy az amúgy is szűkös helyet a fotós fiók hátuljában üres képkeretek foglalják, ami ugye egy lomos pincében elengedhetetlen (mármint az, hogy legyen benne néhány azonnal felhasználható képkeret), lábamon a szép új cipőt próbálgatva áthúztam inkább a tűzifás pincébe.

   Mikor a mai napon a pincébe elindultam, hiába tudtam, s még rágtam is meg magamban, hogy szinte minden pincei polcomon akad valami félbehagyott projekt, ráadásul zömükben még csak nem is egyszerűek, ettől én még egy mondhatni faék egyszerűségű feladatra vágytam. Hogy a könnyűcske feladatot még a pincébe történő leérésem előtt megtaláltam? Ráadásul a faék egyszerűsége jelen esetben tényleg egy faék elkészítését jelenti? Nos ez azért már tényleg valóságos csodája a sorsnak! Konkrétan arról a jelenségről van szó, hogy az ék kopottsága okán az egyrészt már nem akar az ajtó alá becsusszanni.

   Másrészt - amúgy szintén a kopottsága okán - ahol tartani szoktuk, onnan meg folyton kiesik. Az mondjuk igaz, hogy pont oda esik, ahol az ajtó kitámasztására használni szoktuk, csakhogy az is igaz, hogy lábbal kissé nehézkes az ajtó alá beigazítani. Hogy ez a mókolásom hatására ne így legyen, mindjárt két nagyszerű megoldást is kidolgoztam. Míg az egyik szerint veszek a boltban (vagy akár a lomos piacon) egy lábbal is jól kezelhető (amúgy persze lábalható) ajtókitámasztót, addig a másik szerint az ék kap egy hosszú nyelet. Hogy nagyszerű terveimből csak egy kutyaközönséges ék kifaragása lesz, a kopásállóság érdekében lehetőleg nem puha, hanem keményfából, az a tény a lelkemet azért nem taposta meg, mert ezt ugye én már jó előre tudtam.

   Hogy az ék elkészítéséhez szükséges faanyagban valósággal tobzódom (mármint akár itt, vagyis az elektromos szerszámletevős polcon is), az nem akadályozott meg benne, hogy átmenjek az útszóró sós pincébe, mégpedig kiválasztani a feladatra leginkább alkalmasnak tűnő fadarabot.

   Miközben a balra látható fadarab egyrészt rövid, a benne található lyukak miatt sem alkalmas. Attól persze én még áthoztam, hátha fel tudok használni egy már másra nem jó fadarabot, de persze nem...

   Ez a vonalkázás még tőlem is szokatlanul zavaros. Amúgy akár a két ferde vonal mellett vágok végig, akár a felső vízszintes és az alsó ferde mellett, két ugyanolyan éket kapok eredményül. Ez persze még véletlenül sem azt jelenti, hogy ennyire átlátnám a dolgokat. Mármint azért nem, mert erre csak utólag jöttem rá.

   Mikor az asztalos szorítóval az elvágni szándékozott fadarabot nagy ügyesen megfogtam, legalább annyira büszke voltam magamra, mint amennyire szomorú, mikor következő momentumként a gép a fadarabot a szorítóból fogta és kirántotta.

   Ez még csak az első teszt. Mivel jó lett, bár lehet, hogy az ék hegyét később még elvékonyítom, de most már csak annyi van hátra, hogy a fát védelmül átkenem egy (esetleg több) rétegnyi lenolajjal. Mikor ezzel megvoltam, kimentem a kertbe, ahol az időt főképp a már többször is megtelt (csak mindig összement benne az anyag) komposztáló bámulásával töltöttem. Mivel a köbméternyi anyag megmozgatásának még a gondolata is lefárasztott, ezért úgy határoztam, hogy a komposztálóhoz csak akkor nyúlok, mikor majd túlteng bennem a tettvágy. De hogy az mikor lesz...