A 2022-es lomtalanításkor begyűjtött szerszámnyelek elrakását nemcsak azért halogattam, mert úgy gondoltam, hogy ha találok, akkor jöhet hozzájuk még, hanem azért is, mert a többi nyelet szó szerint nem találtam meg, pedig meg mernék rá esküdni, hogy azok egy a fáspincében igencsak feltűnő kerek gumicukros dobozban vannak.

   Még az esztergakések számára készített fiókba is benéztem, hátha ide kerültek a nyelek, de nem. Mondjuk láthatóan elhasználtam belőlük egy rakattal, de attól még legalább a menetben végződőknek meg kellene lenniük valahol. A fúrógéphez való, szintén eltűnt markolatgyűjteményemről már nem is beszélve!

   Márpedig olyan nincs, hogy a telekről hazaért amerikánerhez ne találjak valahol egy 8-as menetben végződő nyelet! Mármint szégyenszemre le kelljen gyártanom, miközben tudom, hogy valahol biztosan van. A szerszám eredetijét amúgy a fenti fiókba készült nyeles tokmányhoz használtam el.

   Bár ezt részemről valószínűtlennek tartottam, de attól még a nyelek egy erősen vegyes tartalmú szerszámos fiókból kerültek elő. Mivel az összes dobozfeliratot végigolvasva rájöttem, hogy bár nyeles dobozom még nincs, viszont van egy még üres, pláne felirat nélküli, vagyis még szabad, gondoltam a nagyszerű alkalmat, s persze egyben a dobozt is megragadva, megnyitom végre a szerszámnyeles dobozt.

   Hogy a melóscipőm talpát legalább megpróbáljam visszaragasztani, az mint feladat nemcsak azért maradt meg bennem, mert ugye kellene legyen egy utcai és egy nem utcai cipőm, hanem azért is, mert a cipőt tartalmazó dobozt az augusztus végéig letudandó tárgyak tömege közelében helyeztem el.

   Mivel ez a feladat is ott hevert parlagon, gondoltam előbb a kerítés cseréjekor kihúzogatott, pontosabban szólva inkább már eleve kidőlt deszkák tüzelőnek való felaprítására megyek rá, csak mint az látszik, mégis mikor máskor szakadt volna le az ég, ha nem akkor, mikor a kertben épp nagyban fadarabokat szárítok.

   Hogy a mi nap délelőttjén nem kevés eső esett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a házban lakó gyerekek pancsolójában felgyűlt esővíz. A vízipókot mondjuk nem lepi el, de attól még áll a víz a kék kagylóban vagy két centi magasan.

   Miután kikeringtem magam, s persze semmi más útközben látott feladathoz sem kaptam kedvet, már mentem is rá a cipő talpának felragasztására, mely projekt nyitótevékenysége a Pálmatex feltétlen felkavarása kell legyen.

   Az igazi ok azonban az volt, hogy a Pálmatex ragasztóval úgy kell dolgozni, hogy hagyni kell állni megszáradni, s mikor úgy néz ki, hogy már nem ragad, csak akkor szabad a két felületet összenyomni, mire fel azok valami tényleg rettenetesen összenőnek. Már ha a Pálmatex amúgy mindkét felületre ragad. Ez amúgy a feladatra nem a legalkalmasabb ragasztó. Mármint a cipészeknek is van valami hasonló, csak az fekete (persze biztosan van más színben is), sokkalta nagyobb hatóanyag tartalommal rendelkezik, és persze az OBI-ban nem kapható.
   Egyszer régen, még valamikor a 80-as években a Baross utcában munka helyett sétálva betértem a Horváth Mihály tér előtti cipészhez, pusztán kérdvén, hogy meg tudná-e ragasztani a kedvenc cipőmet. Mikor levettem és megmutattam neki, hogy pontosan miről lenne szó, mire észbe kaptam, már be is volt kenve ragasztóval! Beszélgettünk néhány percet, a mester összenyomta a cipőt, s némi aprópénz leperkálása után már távozhattam is.

   Miközben a cipőn a ragasztó száradt, mint ahogy azt magamnak megígértem, valamint már nagyon is aktuális volt, egyből rámozdultam a 2022-es lomtalanításkor begyűjtött apró kacatok szétrendezésére.

   Miközben azt képzeltem, hogy tevékenységemet megörökítendő rengeteg képet fogok készíteni, a sok kis apróság olyan sebességgel került be a helyére, hogy a második már mindjárt a zárókép lett. Miközben a fiók tartalmának zömével boldogultam, a hatalmas bútorlábak és a fakopáncs komolyan feladta a leckét. Mármint ezeknek nem találtam normális, értsd később is beazonosítható helyet.

   Ezeket a vasdarabokat csak azért hoztam el, mert ugye vasdarabból még egyrészt viszonylag csekély készlettel rendelkezem, másrészt ha már egyszer megfogtam őket, akkor csak nem dobom már vissza!

   Pedig amúgy egy kivételével még véletlenül sem úgy néznek ki, mint amit van kedve az embernek megfogni. Mindeközben az apró köszörűkő egy kakukktojás, hiszen azt csak a helyére kell tennem.

   Bár a piros EVIG barkács fúrógépről szóló cikket nem, a tesztelését azonban félbehagytam, mire fel a fúrógép természetesen itt maradt. Mármint a fúrógépnek még véletlenül sem itt kellene lennie, hanem már rég valahol odafent a lakásban.

   Eddig jó, mondtam ki a szokásos mondatot, majd mintegy tíz percen át törtem rajta a fejem, hogy mi az amit még idelent a pincében, pláne feltétlenül meg kell nézzek, mielőtt a fúrógép egyenfeszültségről történő járását ellenőrzöm.

   Bár tényleg ráment tíz percem, de végül sikerült rájönnöm, hogy amit meg kell nézzek, az az eszterga eredeti, illetve a piros fúrógéppel megvalósított meghajtása közötti méretkülönbség. Mivel a két motoros rész szinte centire azonos hosszúságú, az új motor hossza nem lehet akadály. No nem mintha tíz centi plusz számítana...

   Ahhoz, hogy a fúrógép univerzális motorja csendben, konkrétan a hálózat 50 hertzes zúgásától mentesen üzemeljen, a gép hátsó végéből ideiglenesen kilógatott piros vezetékekre egyenfeszültséget kell kapcsolnom. Hogy ez a feszültség később mi módon lesz előállítva, az most lényegtelen, épp csak azt kell ellenőriznem, hogy a motor egyenfeszültségről járatva valóban sokkal csendesebb-e, vagy azt én csak úgy álmodtam.
   Amennyiben nem leszek lusta (sajnos az szoktam lenni), akkor azt is ellenőrzöm, hogy a szabályozható értékű egyenfeszültség előállítására beválik-e az eredeti szabályzó után kötött diódanégyes, amit egy méretes puffer kondival gondoltam megfejelni. Ezt a mérést persze csak akkor ejtem meg, ha a fúrógép beválni látszik

   Egy idő után, mikor már zavart a látványa, illetve a tudat, hogy még azt sem csináltam meg, a piros fúrógép a bal alsó szerszámos fiókba került, a csavarjai pedig szem elé a pultra. Ebben az elrendezésben az volt a jó, hogy bár mutatta, hogy van még valami dolgom, a nagydarab piros fúrógép azonban nem virított odakint az előszobában.

   Miközben a videó első felében a fúrógép motorja a labortáp egyenfeszültségű kimenetéről jár, addig a másodikban a váltakozó feszültségűről. Bár ez a felvételen nem szerepel, attól még kipróbáltam, hogy a fúrógép mennyire tartja a nyomatékot. Bár létezik hozzá olyan típusú szabályzó elektronika is, de mivel az nekem nincs, semennyire. Vagyis bár a tokmány szépen forog, terhelni azonban semennyire sem terhelhető. Annyira legalábbis nem, hogy legalább puha műanyagot tudjak vele esztergálni. Tulajdonképpen erre futott ki az egész. Mármint arra, hogy lehet-e a piros EVIG fúrógépből lassú járású esztergát készíteni. Mivel nem, majd keresek helyette valami más megoldást.

   Bár a piros fúrógépet első ránézésre akár idefent is összeszerelhettem volna, csakhogy a kapcsolója és a kábele valahol a pincében lóg, szóval mégsem. Sebaj! Legalább lesz mit csinálnom odalent, mikor legközelebb lemegyek...

   Mikor a mai nap a pincébe lejöttem, az csak azért történt, mert ezt még tegnap megígértem magamnak. Mivel - mint az sejthető - munkakedvem semmi sem volt, így nekiálltam keresni valami annyira, de tényleg annyira egyszerű feladatot, ami még ebben az állapotomban is elvégezhető. Végül ezen gondolatmenet hatására kötöttem ki a fiókgombok fiókgombos és füles dobozból a balra látható fafiókba történő átrakosgatása mellett.

   Amire amúgy azért volt szükség, hogy mikor majd nekiállok a gombok szerelése rózsaszín dobozokra című farigcsálós projektemnek, akkor az összes egy csavarral felrögzíthető gomb (lásd őket balra) már mind egy helyen legyen. Hogy meg kellett volna számoljam egyrészt a rózsaszín dobozokat, másrészt a mindenféle gombokat is, természetesen azt eldöntendő, hogy kell-e még gomb, azt ugyan tudtam, erő azonban már tényleg nem volt bennem hozzá elég. Így ebéd után tulajdonképpen már az is szép teljesítmény volt tőlem, hogy nem itt lent a pincében aludtam el...

   Ha apukám élne, biztosan felháborodva kérdezném meg tőle, hogy mégis mit művelt az amerikáner melltámaszával. Ezt ugyanis szegénykémet képtelenség úgy lerakni, hogy egyenesnek tűnjön.

   Sejtésem szerint az öregem téglákat akart vele kifeszegetni a falból. Már úgy értem, hogy ha nincs valamivel komolyan megtámasztva, akkor a vastag vaslemez elgörbítésére - pusztán kézi erővel - nem sok esély van.

   Még úgy is komolyan erőlködnöm kellett, hogy a melltámasz egyik felét fogta a satu! Akarom mondani, most látszik csak igazán, hogy a melltámasz mennyire görbe. Ráadásul nemcsak egy, de mindjárt több pont körül is el volt csavarodva. Mármint mikor az egyik irányból nézve már egyenesnek tűnt, a másikból még az előző állapotnál is görbébbnek, mire fel ráment vagy öt percem, hogy legalább úgy nagyjából egyenes legyen.

   Ami meg rám fért volna, az egy hatalmas vödörnyi lendület, különben sosem leszek kész a rengeteg félbehagyott projektemmel. Például a csavaros polcon épített kupleráj felszámolásának átgondolásakor már ott elakadtam, hogy az amerikáner hiába tart már majdnem ott, hogy mehetne rá a festék, mert a felhajtható asztalt nem tudom az aláhalmozott vackoktól lecsukni. Mint ahogy azzal mindig is bíztatom magam, egyszer persze újra rend lesz, mert ha nem, akkor még fogom és kivágom a francba az összes vackomat!

   Mivel nem a szürke munkásruha van rajtam, hanem csak egy bordó köpeny, de attól még ma is lépjek legalább egy egészen kicsit, ami semmiképp sem megterhelő, pláne nem koszol, nekiálltam megszámolni a minap különválogatott fiókgombokat.

   Mivel a tűzifás pincében elhelyezett rózsaszín dobozok száma 27, miközben a főképp lomtalanításkor beszerzett gombok száma 75, azért teljesen nyilvánvaló, hogy már megint túllihegtem egy feladatot.

   Mivel mindig is akartam a pincébe néhány dörzsi szivacsot, csak valahogy nem vitt rá semmi, hogy vegyek, így mikor ezt a csomagot eldobva megláttam, azonnal lecsaptam rá!

   Most amúgy azért van rá szükség, mert mint az kiderült, a kertkapun épp azért nem lehet kimenni, mert az a nyitógomb megnyomásakor hiába nyílik ki, vagyis minden részlete rendben, akkora odakint a szél, hogy az a kertkaput azonnal visszafújja, becsukja, mire fel amolyan leggyorsabb megoldásként mindjárt felragasztok az ellenoldalra egy szeletke szivacsot.

   Hogy az élet azért mégse legyen már olyan egyszerű, a szokásos szarvihar nyitányaként először a tapétavágó kés nem vitte a szivacsot, majd a Technokol Rapid bizonyult a tubusból kinyomhatatlannak. No de nekem ne lenne kézközelbe odakészítve egy zsákvarrótűm?

   Egyszer persze majd rámegyek a kapunyitás problémakörére a mainál sokkalta komolyabban is, ami valószínűleg egy laprugó beépítését fogja eredményezni, most azonban ennyivel is megelégedtem.

   Na jó, annyit azért még megtettem, hogy alkalmas alany után kutatva benéztem a rugólemezes dobozba, de aztán már távoztam is! Mármint mára elegem lett a pincei teendőkből, pedig amúgy szépen haladtam. Konkrétan szétszedődött az Apple billentyűzet, valamint kipofozódott egy sikattyú.

   Ezt a képet a komposztálóról még tavasszal készítettem, mondván megtelt, s mivel az idei lombanyagot már semmiképp sem lesz képes befogadni, így olyan nincs, hogy a szétszedését újra elhalaszthassam.

   Bár lett volna egyéb elfoglaltságom is (ó, de még mennyi), azok ráadásul a pince hűvösében, mégis úgy döntöttem, hogy nekiállok a komposztáló kiürítésének. Mire észbe kaptam, a nagy munkához már össze is volt készítve a felszerelés.
   A kerti szerszámok közül azért csak a gereblyét hoztam ki, mert sem lapátom, sem ásóm nincs. Mármint mivel ezek ketten eddig nekem még sosem kellettek, bár gondolkodtam rajta, hogy érdemes lenne, sem az ásót, sem a lapátot nem hozattam haza anyámmal az eladott Biatorbágyi telekről. Kapám amúgy van, csak egyrészt nincs rá szükség (vagy csak még nem jöttem rá, hogy a komposzt széthúzásához az is kell), másrészt a fene nagy rendben nem találtam meg.
   A tésztaszűrő persze nem a komposztáló kiürítéséhez, hanem majd a komposzt átszitálásához kell. Mármint voltam oly bátor azt a munkát is mára betervezni. Persze ma nem az egészet fogom átszitálni, épp csak megkezdem a feladatot, és még azt is csak azért, hogy egyrészt lássam, milyen hatásfokkal, illetve sebességgel megy, másrészt épp szükségem lenne egy vödör földre, konkrétan két szűk helyen senyvedő paprikapalánta átültetéséhez.

   Mielőtt egy nagyobb volumenű munkába belevágok, meg szoktam magamtól kérdezni, hogy ez biztos az én feladatom-e, illetve komolyan gondoltam-e a dolgot. Mivel a derekam egész jó állapotúnak tűnt, valamint már a felszerelést is kihoztam, no meg a munkaterületet is felszabadítottam, így nagyon fura lett volna, ha innen fordulok vissza.
   Mindig kiváló (hát persze...) terveim szerint előbb ami csak útban van, azt mind elrakom (ez a fázis már láthatóan kész), majd elemeire szedem a komposztálót, s a remélhetőleg közben nem különösebben szétdőlt kupacot a gereblyével elhúzom innen nézve balra, mégpedig annyira, hogy a komposztáló helye teljes egészében felszabaduljon, s így ott azt újra összeállíthassam. Aztán minden nap ebéd után lejövök, hozom a sámlit, vödröt, tésztaszűrőt, s terveim szerint a nagy munkával napi két vödör sebességgel haladva, szeptember végére még egy csomó napot kihagyva is megleszek. A föld egyrészt a pincébe kerül zsákba, hogy tavasszal legyen mire lecserélnem a virágládáinkban kifáradt földet, másrészt a kertbe fog kerülni, egyrészt az ott kialakult lyukak betömésére, másrészt a frissen lecserélt kerítés megtámasztására. Mármint nem mi voltunk frissek a párommal, mikor az idők folyamán már szinte teljesen elrohadt sárga kerítést lecseréltük, hanem a valós időben ez az akció még csak egy héttel ezelőtt volt.

   Íme az elemeire bontott komposztáló, melynek amúgy újrahasznosított műanyagból készült bordáit úgy tettem le, hogy azokat összeszereléskor csak készakarva lehessen összekeverni. Persze hoztam hozzájuk kést és kalapácsot, mert mikor ezt még évekkel ezelőtt összeraktam, az az akció nem sikerült valami túl jól. Már úgy értem, hogy mire rájöttem, hogy hol kell az illesztéseket az egyáltalán összeállíthatósághoz egy kissé megfaragni, addigra a komposztáló fele már állt, s mivel nem volt kedvem szétszedni, így néhol kissé ferde maradt. No nem mintha ez a belepakolt főképp növényi részeket a rothadásban akár csak egy kicsit is gátolná, de attól még gondoltam ezt az apró részletet is rendbe teszem.
   Mint az a háttérben látható, 2022 tavaszán és nyarán oly kevés eső esett, hogy nemcsak az erre kényes fű, de a kertből szinte minden gaz kiégett! Már több mint ötven éve lakunk itt, de a ház előtti első kert sarkában az orgonabokrot idén láttam először kiszáradni.

   Bár a zöldhulladék mellé került bele némi föld is, annyi azonban biztosan nem, hogy az eredmény zömét az alkossa. Vagyis ez itt jóféle, a természet mindenféle erői által előállított föld lett.
   A jóféle erőkről annyit, hogy a komposzt széthúzásakor rengeteg hangyával találkoztam, valamint fülbemászóval és gilisztával is. Bár ezek nem tettek rám különösebb benyomást (mármint nem ijedtem meg tőlük), a hevesen mozgó kisujjnyi méretű fehér lárvák láttán azért kitört a frász. Mármint akkor, mikor belegondoltam, hogy azokkal majd a komposzt átszitálásakor is találkozni fogok. Hogy erre kicsi az esély, arra a környék rigói adnak okot, akik ami csak mozog, azt a kertből hatalmas elszántsággal mind kicsipegetik!

   Mikor kiderült, hogy a komposzt alja a gereblyével már-már széthúzhatatlan állagú, valamint csinálhattam volna akár úgy is, hogy a komposztot nem húzom szét száradni, hanem mindig csak elveszek belőle, s a még egyben lévő darabokat (értsd ami nem fért át a tésztaszűrőn) az egy méterrel odébb összeállított komposztálóba szórom be, megerősítette bennem azt az érzést, hogy mint ahogy szinte minden mást, úgy ezt a munkát sem sikerült rendesen megterveznem.
   A képen amúgy az látható, hogy a komposztáló alul már nagyon összetöpörödött tartalmát végül csak egy magam barkácsolta kiskapával voltam képes szétszedni, majd mivel gereblyézni is nagyon nehéz volt, így az alsó 20 centi anyagot a nagy piros vödörrel hordtam arrébb.

   Nyitásképp - mivel épp szabadon hozzáfértem - némi odagereblyézett friss földel a minap lefektetett kerítéscső külső oldalát erősítettem meg, amit persze idővel majd a teljes hosszával megteszek.

   Ezen a jól eltalált képen egyszerre látszik az előbb említett kerítés teljes hossza, valamint az újra összeállított komposztáló láda is, amit már csak vissza kell tennem a helyére. Hogy akár ott is összeállíthattam volna? Most mond már... Szerencsére könnyű odébb húzni. Már persze csak akkor, mikor sima alatta a talaj, egyik sarka sem akad bele semmibe, s a mozgatása közben nem esik szét elemeire. No de mit panaszkodok, ha ez egyszer nem történt meg. Már úgy értem, hogy ez nem egyszer, hanem a mindössze három méteres úton sajnos többször is megtörtént!

   Hogy ezzel az aprólékos feladattal nem ma leszek meg, az már csak a haladási sebességem okán is egyértelmű. Bár ez nem volt terv, de attól még a láda mellől indulva már az első nap, vagyis még ma eljutottam egészen a falig. Az persze igaz, hogy ez a 30 centi magasságúra széthúzott komposztnak csak egy keskeny sávjára igaz, de ebből a haladási sebességemet kikövetkeztetve, majd megálmodva, hogy mit csinálok holnap, meg persze az azt követő napokon, tulajdonképpen nem is látszik a feladat olyan nagynak, sokáig tartónak. Mikor felmentem és lefürödtem, pláne másnap reggel az összes illesztékem fájlalásakor, ebben már valahogy nem voltam annyira biztos. Amúgy ha másra nem is, de arra biztosan jó lesz az akár a konyhánk ablakából is látható széthúzott komposzt, hogy mikor ebéd után azt mondom magamnak, hogy: Géza, irány a kert! Akkor ha le nem is megyek, de menten hatalmas kedvem támadjon helyette valami egészen mást szétszedni.
   Egy apróbb érdekesség, hogy a komposzt anyám régi tésztaszűrőjén keresztül történő átszitálása közben kiszámoltam, hogy a friss földnek 1,8 százalék apró szemű hangya tartalma van.

   Fogalmazzunk finoman úgy, hogy így öreg koromra már tényleg nagyon kezd tele lenni vele a tököm, hogy bármit is akarjak csinálni, olyan egyszerűen nincs, hogy ahhoz ne legyen valami útban. Most például a minap a kertből kiszedett, zömében már elkorhadt sárga kerítést szeretném a pincébe a hátsókertből lehozni, felaprítani, majd ide hátra, a télirevaló tüzelő tetejére tenni, amihez természetesen amit itt látunk, az mind útban van! A Videoton Tünde tévére majd valamelyik nap rámegyek és szétcsapom, az órákat nem akarom bemutatni, a ventilátort meg már mutattam. Azt meg pláne ki tudja hányszor, hogy hiába minden erőlködésem, valamint a lomos pincébe történő pakolási lehetőség, hely az persze sosincs sehol. Ezt persze van úgy, hogy a múltkor visszaadott pincéből elhozott rengeteg kacat helyfoglalására fogom, mint ahogy az is előfordul, hogy belátom, én szerveztem meg a dolgokat rosszul, pontosabban szólva egyáltalán sehogy. Mármint a három általam jelenleg belakott pincerekeszben a mindenféle anyagokat, szerszámokat, tüzelőt, szétszedésre váró és már szétszedett dolgokat nem igazán átgondoltan helyeztem el.

   És még az egész előteret is leuraltam, például a vödörtartó polccal, meg ezzel a néhai virágállvánnyal, a biciklimmel, a felmosó felszereléssel, a fadarabkészletem egy részével, a fénycsöves dobozzal és a szatyraimmal. Mikor meghalok, tuti bele fognak szakadni a szállítók a lomjaim kihordásába! Engem legalábbis már egy puszta belegondolás is lefáraszt. Mármint abba szoktam néha belegondolni, hogy mégis mekkora meló lenne az összes vackom felemelése, majd a jelenleginél értelmesebb sorrendben, és persze helyre történő elrendezése.

   Azért milyen egy abnormális elhelyezés már, hogy a frissen szitált, vagyis majd csak jövő tavasszal kellő virágföldes zsák a bicaj mögé került? Mármint olyan nincs, hogy az első tengely vége a nagy kék zsákot ki ne lyukassza, aztán szedhetem fel a földet a linóleumról.
   Ide, akarom mondani valahova máshova erre a problémára napokon belül ki kell találnom valamit. Mármint azért, mert ha terveim szerint haladok, vagyis a nyári meleget kihasználva minden nap kiszitálok négyszer fél piros vödörnyi földet, akkor a kék zsák hamarost megtelik, mire fel megmozdíthatatlan lesz.

   A nyári meleg amúgy nem azért kell a komposzt tésztaszűrőn való átszitálásához, hogy a munka közben ne fázzak, hanem azért, mert ha nincs kiszáradva a föld, vagyis vizes, akkor nem akar áthullani a tésztaszűrő lyukain. Tehát ez a földszitálás is egy olyan feladat, amit hiába vannak mindenféle más irányú terveim, például a 2022-es lomtalanításkor begyűjtött kacattenger augusztus végéig történő teljes letudása, olyan nincs, hogy ezzel párhuzamosan a komposztot is át ne szitáljam.

   Ha már szóba került a feltétlenül elvégzendő feladat, akkor íme a mai téma, amit ugye már csak azért is el kell tűntetnem a kertből, nehogy az ott játszó gyerekek beletenyereljenek mondjuk egy a deszkából kiálló csavarba. Miközben én úgy gondoltam, hogy nincs ilyen (mármint kiálló csavar, hiszen minek tekertem volna be a kelleténél hosszabbat), nagyon is találkoztam velük. Vagyis ha nem akarok beszaladni a rendelőbe egy tetanusz injekcióért, oda kell figyelnem, hogy az ócska léceket hol fogom meg.

   Mivel ez volt a legegyszerűbb megoldás, így amit csak értem, mindent felraktam polcosra, illetve az azon már eleve ott lévő esztergára. Természetesen hónap végére innen mindennek, pontosabban szólva minden újdonságnak el kell tűnnie. Ez persze nem úgy értendő, hogy átrakom a sok kis vackot valahova máshova, hanem úgy, hogy minden egyes frissen beszerzett kincset szétszedek, különben a magamnak tett ígéret szerint jövőre nem mehetek el lomizni. Ezt a kincsbeszerzési lehetőséget ugyan már többször is kihagytam (hol meg tudtam állni, hol az eső mosta el), és nem haltam bele, de attól még úgy szeretném, hogy rend is legyen a hónap végére, meg lehetőség is jövőre elmennem lomizni.
   Ezek a terveim (döntéseim) annak fényében, hogy magamnak az egész idei nyárra pihenést rendeltem el (ez persze még valamikor korábban volt), nem úgy néznek ki, mintha értelmes ember szőtte volna őket.

   Épp mint ahogy értelmes ember nem pakol oda a szerszámos polcon elhelyezett, főképp elektromos kéziszerszámok elé, mert akkor nem tudja például a mostani feladathoz szükséges motoros fűrészt csak úgy egyszerűen előkapni.

   Bár első ránézésre (még kint a kertben) úgy voltam vele, hogy ennyi korhadt fa jó ha két napig tudja fűteni a cserépkályhát, mivel az innen jobbra eső pince belső végébe a fadarabokat csak a zöld vödröt négyszer megrakva tudtam bevinni, kitesz ez akár négy napnyi tüzelőt is!
   Hogy a maradványokon akad még némi festék is, amivel nem szabadna tüzelni? Ez mondjuk igaz, csakhogy az is, hogy 2022 nyarán az orosz ukrán háború miatt, pontosabban szólva az Oroszországot sújtó EU szankciók miatt elkezdett elfogyni a gáz, majd ezt követően a tűzifa is. Vagyis innentől kezdve ami éghető, az télen megy a kályhába! Nálam persze csak fa és maximum papír, nem mint vidéken az utógumi és a PET palack.

   Mikor a kertbe kimenve ellenőriztem a helyzetet, a sárga dömper egy pillanatra megriasztott, de mivel az nem a kerítés maradványa (bár nagyon éghetőnek tűnik), azt végül nem aprítottam fel.

   Bár a korhadt fadarabok fűtőértéke igencsak messze van a tömör akáctól, ha nem lenne más, én bőven ellennék ezekkel a lécekkel is. Ha jövő tavasszal tényleg nem lesz a tárolókban fa (idén nem is én kértem, hanem a fahordó ember hívott, hogy hozhatja-e a szokásos adagot), akkor nyáron még lesz időm elgondolkodni rajta, hogy mivel etessem a cserépkályhát. Valószínűleg a régi műszaki könyv és Rádiótechnika újsággyűjteményem lesz az áldozat, és csak aztán megyek rá a közeli szelektív mellett szinte mindig megtalálható hatalmas papírhalmokra.

   Ez a részprojekt a kerti a komposztálóból szitált friss virágföld normális módon történő elhelyezéséről szól. Mármint olyan nincs, hogy a bicaj első kereke mögött elhelyezett, földdel félig megrakott kék zsák az első nekimenéskor ki ne szakadjon. Vagyis ehelyett mindenképp keresnem kell a földnek egy normális helyet.

   Épp mint ahogy ez a másik pincei folyosón szemetesnek használt szennyestartó doboz sem fog meglepődni a terveim szerint hamarost beleszórt földtől, egyszer ugyanis már tartottam benne komposztálni való faleveleket.

   Mivel a doboznak még a teteje is megvan, így olyan nincs, hogy ezt az apró részprojektet néhány napon belül egésszé ne kerekítsem! Te, hogy ezt én már mennyi témának mondtam...

   Mikor a zsákot amolyan tőlem megszokott ideiglenes jelleggel betuszkoltam a polc alá, az menten kiszakadt, ezzel figyelmeztetve rá, hogy ne szórakozzak mindenféle kerülőmegoldások próbálgatásával, hanem tessék csak szépen az eredeti, amúgy jól kidolgozott terv szerint haladni.

   Mikor a minap porrongy kellett volna, akkor bezzeg nem került elő ez a doboz! Amúgy mivel üres volt, a fehér vödröt is feltöltöttem friss virágfölddel, amit persze a most használt adag kertbe történő kiszórása után gyorsan fel fogok használni. Mármint a ládák friss földdel történő feltöltésével már ősszel előkészítem a következő évi paprikaültetést.