És ez még véletlenül sem a ködnek volt köszönhető! Na jó, lehet, hogy mégis, csakhogy nem a kintinek, mint inkább annak, ami a fejemben uralkodik. Ahogy álltam bávatagon a hall közepén, nagyban azon merengtem, hogy ma mi lesz. Kisvártatva már azon, hogy lesz-e egyáltalán valami. Mármint az utóbbi időkben megszokottnak mondható módon úgy éreztem, hogy már megint nincs bennem semmiféle lendület. Tegnap mondjuk valamitől volt (bár tudnám az okát...), mégpedig meglepő módon annyi, hogy a délelőtt vásárolt USB SATA dobozt és még a kártyaolvasót is már aznap délután szétszedtem. (lásd őket az előző képen) Gondoltam legalább annyit megteszek, hogy keresek számukra valami értelmes helyet. Mivel ilyen a hallban nincs (mármint nemhogy értelmes, de egyáltalán hely sem), a pincei PC cuccos szekrényhez pedig nem férek oda, nem sok híja volt, hogy mint megannyi másikat, úgy ezt a projektet is feladom, pedig egyáltalán nem volt valami nagy ívűnek nevezhető.

   Mivel ha csak magam előtt is, de kezdtem szégyelleni, hogy még két apró doboz elrakása is megakaszt, a lakásban egyre nagyobb köröket írtam le, aminek egyrészt az lett az eredménye, hogy rengeteg másik "úgymond otthagyott" tárgyat találtam, másrészt az, hogy idővel a szobai PC cuccos szekrény is képbe került.
   Itt aztán egy meglepő dolog következett. Mármint nem az történt, hogy elraktam a kártyaolvasót és a HDD dobozt, aztán fáradtan (hát persze...) bedőltem az ágyba mozizni, hanem az, hogy felpörögtem! Például elraktam a ki tudja miért elől lévő halogénizzós asztali lámpát. Ha már elvettem róla az asztalt, no meg a porszívó is épp kéznél volt, átporszívóztam a szőnyegeket. Mármint az asztal alatti, az asztaltól csak nehezen hozzáférhető pirosakat. Ha meg már amúgy is zúgott a porszívó, akkor a közvetlen környéket is.

   A térdeplőszéket is elpateroltam (az előbb még az asztal és a szekrény között volt), mert egyrészt kiderült, hogy nélküle is képes vagyok egyenes derékkal ülni, másrészt nagyon úgy néz ki, hogy a szék kárpitozásának tekintetében az utóbbi években nem történt semmiféle előrelépés. Mivel itt nem maradhat, miután a pakolással végeztem, a széket természetesen egyből le kellett vinnem a pincébe.

   Ha már kint volt a helyéről az asztal, a mögötte lévő területre ráeresztettem egy portörlést, amit alaposnak semmiképp sem neveznék. Ehhez képest akkora port vertem fel, hogy kénytelen voltam kiszellőztetni. Mikor a balkon ajtaja után a fürdőszoba ablakát is kinyitottam, s az ott lévő port is megláttam, a fürdőszobát is feltakarítottam. Ha meg már ott voltam, betettem egy adag mosást, hogy miközben én a szobában nagyban tevékenykedem, a háttérben az a projekt is lefusson. Mikor az asztal visszatétele után megláttam, hogy a kék szőnyegre is ráférne egy alapos porszívózás, azt is megejtettem, majd rámentem a hallra és az előszobára is.

   Mivel épp nyitva volt az ablak, a nagyszerű alkalmat kihasználva, meglocsoltam a vizet már ki tudja mióta nem kapott balkonnövényeket. Míg a háttérben látható muskátlikat én ültettem, addig az előtérben virító petúnia csak úgy magától nőtt ki. Bezzeg mikor én ültettem petúniát, az még csak ki sem hajtott!

   Innen azért hiányzik egy egész sorozatnyi kép, mert a pincei fényképezőgép memóriakártyáját már megint sikerült idefent, konkrétan az előszobai pultocskán felejtenem. Amúgy olyanokat mutattam volna, mint a térdeplőszékkel végképp eltorlaszolt útszórós sós pince, a többrétegű rápakolással eltorlaszolt esztergapad, meg persze a kupi a lomos pincében, ahonnan a mai témát annak ellenére hoztam fel, hogy még sem a Szaga oszcilloszkópot, sem az asztali multimétert nem tudtam le. Arról már nem is beszélve, hogy az adott pillanatban még sem az AMIGA 600-ast bemutató, sem az egyszerű játékgépekről szóló cikk nem volt kész. Vagyis a joystick működését sem bemutatnom, sem ellenőriznem nem lesz mivel.

   Ez a kép lehet, hogy egyszer már volt. Ha nem, akkor meg majd lesz egy másik cikkben is, épp csak nem találtam meg. Mármint azt, hogy beszúrtam-e egyáltalán valahova máshova. Ez természetesen egyértelműen annak köszönhető, hogy az egyes cikkek megírása, pláne fotósorozatának elkészítése közben akkorákat lazítok, konkrétan főképp mozizok, hogy az már tényleg sok. Mármint konkrétan túl sok idő telik el a félbehagyott dolgok újrakezdéséig, mire fel tényleg nincs rajta mit csodálkozni, hogy fogalmam sincs róla, mit milyen fázisban hagytam ott. Kitűnő példa erre, hogy anyám az előző mondat közepén beszólt a konyhából, hogy kész az ebéd, mire fel a mondatot csak az ebédet követő kerti faaprítás után fejeztem be, amihez persze újra kellett olvasnom.
   Maga a kép amúgy azt mutatja, hogy bevágtam a kádba a fürdőszobai szőnyeget, mégpedig azért, hogy majd a mosógépből előtörő 60 fokos mosószeres vízben mossam ki, így hasznosítva azt újra. Az előző mondat azért lett egy kissé esetlen, mert a favágásnak - pedig én épp ezt vártam tőle - még csak véletlenül sem sikerült felébresztenie!

   Ez a kép már egy másik napon készült, mikor is végre sikerült betekernem a lépcsőház összes foglalatába a direkt erre a nemes célra vásárolt energiatakarékos izzókat, valamint ennek végeztével a pince mélyén szétkaptam a robotporszívót. Hogy a robotporszívóról szóló cikk majd csak valamikor később jelenik meg? Hát nem pont most meséltem el, hogy nálam már minden mindennel összekavarodott? Erre az állapotra kitűnő például azt sem tudtam, hogy ehhez a két képhez még nem írtam meg a szöveget.

   A pulton kialakult helyzet mindössze annyit változott, hogy felkerült a joystick bemutatásához feltétlenül (vagy nem) szükséges néhány öregecske videójáték, valamint, hogy odaférjenek, egymásra raktam a két műszert. Aztán az idő fogta magát, s miközben ezt szinte észre sem vettem, pikkpakk eltelt belőle két teljes hét, amit némi pincei barkácsolással fűszerezett, de azért főképp mozizással töltöttem.

   Íme a joystick vevő része, amit számítógépre, vagy videojátékra kell dugni. Ahogy itt ültem előtte, s épp nagyban s unottan nézegettem, azt találtam ki, hogy mivel ezzel a projekttel eddig nem igazán haladtam, hogy legalább a fele biztosan meglegyen, a vevőrészt még ma, s feltétlenül letudom. Már csak ebből is sejthető, hogy mint mostanában annyi más napon, úgy ma sem volt bennem valami nagy lendület.

   Konkrétan annyira nem, hogy én már azon is komolyan elcsodálkoztam, hogy ez a bigyó az adott napon egyáltalán elém került. Ezt az erőtlenséget mentségemre annak tükrében kell nézni, hogy a kiadós ebéd után nem feküdtem le aludni (amúgy krumplifőzelék volt rengeteg fasírttal), hanem házat és utcát sepertem, majd a pince mélyén faragtam egy új nyelet a favágókésnek. Az persze lehet, hogy épp az említett feladatok mozgattak át annyira, hogy legyen kedvem szerelgetni. No nem mintha egy ekkorka doboz szétszedéséhez különösebb lendület kéne...

   A szöszökre csak akkor megyek rá vízzel, ha a kábel másik vége is csatlakozós. Mármint ha nem tudom csak úgy egyszerűen lehúzni a nyáklapról, akkor a kábel nem lesz megfürdetve.

   Hanem azért mert már vagy egy hónapja leszakadt a végéről a krokodilcsipesz, amit ugyan mikor máskor forrasztanék vissza, ha nem most, mikor végre bekapcsoltam a pákát.

   Bár úgy lett volna egyszerűbb, ha kiszerelem a panelt, hiszen ahhoz nem kell  páka, csakhogy ez az út a melegen elnyomott műanyag tartópöckök okán csak roncsolás árán lett volna járható. Illetve a műanyag újbóli elolvasztásához is kellett volna a páka.

   Ez a panel szerintem nem annyira univerzális, mint inkább nem ehhez a készülékhez készült, hanem egyszerűen csak újrahasznosított. (lásd a két hiányzó integrált áramkört, valamint az összevissza bekötött vezetékeket)

   Mielőtt a fürdőszobába a készülék dobozát elmosogatni bementem volna, azt kérdvén tőle, hogy koszos-e, ráeresztettem a kábelére egy alapos denszeszes rongyos áttörlést. Mit ne mondjak, ez a holmim sem volt valami tiszta... Ezen amúgy annak fényében, hogy ez a joystick már vagy 30 éve megvan, mindkét helyen dohányos környezetben volt tárolva, valamint igen nagy valószínűséggel már a megvásárlásakor sem volt tiszta, igazán nincs mit csodálkozni. A "mindkét helyen" úgy értendő, hogy a joystick először nálam volt, ezt követően pedig egy kiváló barátomnál, ahonnan végül - mivel érdemesnek tartottuk a bemutatásra - hosszú idő, vagy úgy két évtized után visszakerült.

   A mai nap reggelén mindjárt több dologra is rácsodálkoztam. A több dolog közül az egyik a joystick hátulján található tápcsatlakozó aljzat volt, míg a dolgok zömét a lakásban szerfelett eluralkodott rendetlenség alkotta. Mivel még csak hét közepe volt, konkrétan szerda, és még annak is a délelőttje, gondoltam rámegyek a sok kis apróságra, a joystickot pedig majd csak valamikor ebéd után, esetleg késő délután, de ha nem akkor, majd valamikor hétvégén szedem szét. Te, hogy ez is mennyire nem így lett...

   Már eleve ott kezdődtek a gondok, hogy mikor a konyhából hoztam egy kávét, a konyhaszekrény szélén megláttam az egyáltalán nem rövid bevásárló cetlit, majd mikor begyújtás után kiszellőztettem, odakint a jó időt. Mivel az utóbbi napokban folyamatosan felhős volt az ég, így ha nem most gurulok egy kört a boltok között, mikor ugye ilyen szép az idő, akkor holnapra egészen biztosan újra beborul.
   A rengeteg apró pont az ablakon valamiféle muslica, mely tömeg a balkonról behozott két ládányi paprika földjéből kelt ki. Ezek innen csak akkor fogynak el, ha a két paprikás ládát a pincébe leviszem. Ha meg már leviszem őket, akkor a balkonon lévőket is le kellene vinnem, hogy csak egyszer szórjam fel virágfölddel, no meg levelekkel az egész lakást. Miután ez megtörtént, akkor meg ugye menten rá kellene mennem az útvonalra egy alapos porszívózással. Mivel ez a semmi kis felsorolás nekem így korán reggel sok volt, már indultam is bevásárolni, hogy legalább az a részfeladat biztosan meglegyen.

   Ez itt egy úgynevezett mosózsák, amiért azért szaladtam be az IKEA áruházba, mert a mosógép anyám harisnyanadrágjait a múltkor összetekergette a zoknikkal. Természetesen a mosózsák a bevásárló listán egyáltalán nem véletlenül szerepelt. Mármint a mosózsákra onnan jött az igény, hogy mosnom is kell egy 40 fokosat, ugyanis már alig fér rá a szennyesládára a teteje.

   Íme egy újabb kiváló ok, amiért rá kellene mennem porszívóval a lakás összes szőnyegére. Ez a piros példány speciel a sloziban van, tarkítva mindenféle apró fehér dolgokkal, melyek a ruháinkról valamiért éppen ezen a helyen szeretnek lehullani. Mondjuk valószínűleg máshol is hullik belőlünk az afrik, csak ez a piros felület a porszívózás eljövetelét a többinél valahogy sokkalta feltűnőbben jelzi.
   Miután belegondoltam, hogy ha most azonnal nekiállnék és feltakarítanék, akkor a paprikásládák eltűntetése után kezdhetném újra, a porszívónak természetesen még csak a közelébe sem mentem! Egy mosást viszont betettem, s míg az lefutott, addig a gép morgását hallgatva szundikáltam egy kellemeset.

   A csütörtök bármi említésre méltó feladat elvégzése nélkül telt el, pénteken délelőtt viszont valamitől nagyon beindultam. Nemcsak a bevásárló cetlin található maradék zömét tudtam le, de még olyan időközben közbejött apróbb dolgokat is megvásároltam, mint mondjuk a pincébe egy tekercs széles cellux (amúgy van lent, csak szerettem volna, hogy mindkét pincében legyen), a 60 wattos hagyományos izzó anyám éjjeli lámpájába (mert a LED-es fényénél nem látja a keresztrejtvényt), a csak játszásiból megvásárolt összerakható házikó, négy darab LR44-es gombelem a konyhai hőmérőbe, egy angyalkás ajándékszatyor, valamint egy kisebb és egy nagyobb méretű, direkt fából készült ruhacsipeszeket tartalmazó csomag, melyekre a rendelést a párom adta le.

   Apróbb érdekesség, hogy miközben a piacon az elemárus emberrel beszélgettem, egyszer csak elhúzott mögöttem egy autó, futott utána egy kigyúrt piacfelügyelő, miközben azt ordította, hogy állítsák már meg azt a marhát! Mint az némi későbbi beszélgetésből kiderült, emberünk megállt, kiszállt az autójából, elrakta az útból az útelzáró bóját, majd belehajtott a Bosnyák téri piac forgatagába. Nem eladó volt, hanem vevő, aki úgy gondolta, hogy neki autóval még ezt is szabad. Végül még ő volt felháborodva, mikor ki lett zavarva a tömegből.
   Ahogy ott állok, az elemárus ember ásított egy nagyot, majd egyből elmesélte, hogy nála volt éjjel a család, az unoka fogzik, egész éjjel sírt, amitől persze senki sem tudott aludni, azért ilyen álmos. Erre fel én meg elárultam, hogy bár engem az éjjel senki sem sírt fel, attól még én sem vagyok a topon. Ha meg már szóba elegyedtünk, elbeszélgettünk az élet egyéb dolgairól is.
   Amint épp nagyban rötyögtünk a feldobott történeteinken, odajött egy nő, majd köszönés nélkül rákérdezett, hogy mennyibe kerülnek a szemüvegek. Az eladó értetlenül nézett, majd közölte: De hát én nem árulok szemüveget. Erre a nő: Nem ezt kérdeztem! Hát nem igaz, hogy nem tud normálisan válaszolni! Miután a hölgy sértődötten elvonult, az eladó rám kérdezett, hogy ezt ugye nem álmodta. Kicsit később, valamint 200 méterrel odébb, ismét belefutottam a pikírt hangú nőbe, aki akkor már egy krumplit áruló eladótól kérdezte, hogy mennyi kilója, s mikor azt a választ kapta, hogy: De hát ki van írva! Akkor ugyanúgy felháborodott, mint ahogy azt az előbb is tette. Mivel nem láttam nála szatyrot, gondolom otthon már unhatták, ezért a nő egyszerűen csak veszekedni jött ki a piacra.

   A multiméterrel szerencsére nem azért voltam kénytelen az elemekben lévő feszültséget lemérni, mert nem működött róluk a hőmérő, hanem még az elemek berakása előtt kellett mérnem, mert amilyen kétbalkezes vagyok, egyből összekevertem az új és a régi elemeket. Hogy melyik elem új, s melyik régi, azt könnyű volt eldöntenem, a régiekben ugyanis már 1 volt alá esett a feszültség.

   Mivel pénteken anyám is kisétált a piacra, s úgy nagyjából egy időben érkeztünk haza, hiába volt már majdnem dél, az ebéd ideje még távol (meg kellett főnie a levesnek), ezért volt időm olyan dolgokra, mint mondjuk az ablakban újra kiszúrt paprikák helyzetének rendezése. (minek járok arra, mikor tudom, hogy sosincs jó vége...) Ezeket azért szedtem le (megjegyzem a növények szétaprítása közben), mert bár még zöldek, de a téli homályban már esélyük sincs bepirosodni.

   A paprika levelei annak ellenére zöldek, virágzik és nő rajta egy csomó bimbó, hogy már december másodika, vagyis tél van, s éjjelente már fagy. A növény szára pedig elkezdett fává változni, pedig a paprika nem egy évelő típusú növény. Erre rácáfolandó, egyszer egy cserépnyi csilipaprika simán kihúzta nálam a telet, majd következő évben is hozott termést. Ez számomra azért csoda, mert nálam még a gaz számba menő büdöske is ki szokott pusztulni! Miután a balkonon található összes paprikát tőből kivágtam, s azt hittem, kész, ez természetesen már megint nem így volt!

   Mármint azért nem, mert a szobába korábban behozott két láda paprikát is ki kellett irtanom, meg persze közben le is kellett szüretelnem. Ha meg már csupaszak a ládák, azokkal is kezdenem kellett valamit, mire fel a végeláthatatlan szaladgálás következményeként kezdtem egy kissé (még ha csak...) beidegesedni. (mindeközben a húsleves a kuktában unottan rotyogott)

   Mikor a paprikatövek felaprítása közben kiszúrtam, hogy a virágállvány polca hogy néz ki tőlük, annyira tudtam, hogy bár ez mára nem volt betervezve, de attól még takarítani is fogok, hogy attól majdnem összeomlottam. Mikor rájöttem, hogy a négy virágládát és a három cserepet képtelen lennék a pincébe egyszerre levinni, menten úgy döntöttem, hogy a többszöri le-fel szaladgálást összekombinálom a tűzifahordással, mert ugye az utóbbi időben mint megannyi másikat, úgy azt a feladatot is elhanyagoltam.

   A lépcsőházba kitett virágládáért a lakók mindjárt három okból sem fognak megszólni. Míg az első ok az, hogy én takarítom a házat, a második szerint a szomszédban épp nagyban strang csere van. A harmadik ok pedig az, hogy a virágláda még egy órát sem töltött a lépcsőházban, s már szaladtam is vele lefelé.

   Miután az összes láda leért (visszafelé persze mindig hoztam egy szatyornyi fát), hogy a három cserepet ne egyenként kelljen, azokat a fahordó szatyorba rakva vittem le. Amúgy csak azért terveztem őket egyenként levinni, nehogy még felszórjam virágfölddel a lépcsőházat, aztán állhassak neki újra a takarításnak. Mindeközben a kép a "nem lesz a három vödör egyszerre nehéz" kijelentésemre válaszul kapta a "dehogynem" nevet. Én mondjuk nem nevettem, mikor a nehéz szatyor a derekamat ide-oda rángatta, de szerencsémre ki sem dőltem.

   Mikor azt hittem, hogy most aztán már tényleg mindennel elkészültem, akkor természetesen menten kiderült, hogy sem a balkonról behozott polcot, sem a ruhásszekrény növénytámasznak használt csövét nem mosogattam el, mire fel mérgemben ezekre a feladatokra is rámozdultam. Hogy mennyi mindent nem csináltam meg még, azokról a tételekről valószínűleg a holnapi nap fog szólni. Megcsinálni az apró elmaradásokból pedig nemcsak annyit csináltam, mint amennyit itt felvázoltam, csak mire odáig jutottam, hogy megírjam ezeket a sorokat, addigra a felét már elfelejtettem. Olyanok voltak még, mint mondjuk a hóemberke kettes verziójának pincébe történő visszavitele, majd egy újabb réteg fehér festék rákenése, a szemetes vödör ürítése, hogy vasárnap délelőtt végre kihamuzhassam a cserépkályhát, a porszívózás viszont végül elmaradt.
   Miközben a felsorolt rengeteg dolgot műveltem, ha nem is folyamatosan, de időnként azért mondogattam magamnak, hogy egészen addig űzöm az apróságok letudását, míg csak el nem kezdem hangosan kiabálni: Joystickot akarok boncolni! Joystickot akarok boncolni! Ez azonban nem következett be, pedig amúgy komoly igényem volt rá. Mármint azt terveztem el, hogy ha mást idén nem is, de legalább annyit megteszek, hogy a jövő évi etap kezdetére az asztalom pultját leürítem. Mármint azért, hogy szó szerint tiszta lappal tudjak indulni.

   Mégis hogy tudok egy amúgy egyenesen álló tárgyról olyan képet készíteni, amin ennyire ferdén áll? Nos úgy, hogy a botkormány markolata valóban ferde. Ráadásul nemcsak az, de mozgatva érezni is lehet, hogy egyes irányokban előbb akad fel a belseje valamiben, mint ahogy az adott irány mikrokapcsolója kattanna.
   Ez a kép amúgy már másnap, vagyis szombat reggel készült, mikor is úgy gondoltam, hogy ha csúnya idő lesz, akkor szerelgetek, valamint folytatom a lakásban kialakult anomáliák rendezését, ha meg szép, akkor megyek piacozni.

   Bár ez a kép már valamikor délután készült, attól még úgy volt, hogy bár reggel 8-kor egy kissé ködös volt az idő, de mire 10 óra tájban elindultam volna, addigra szépen kisütött a nap, mire fel tényleg elmentem piacozni.
   Ez a kép természetesen nemcsak az ablakon beeső téli napsugarakat mutatja, hanem egyben azt is, hogy a tegnapi napon, ahogy volt, az összes paprika sorsát elrendeztem, mire fel nemcsak a balkon, de még a virágállvány alsó polca is leürült. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen indultamkor az ajtó előtt még mindig találtam egy már üres virágosládát, amit annyi le-föl szaladgálással, mint amennyit én tegnap elkövettem, tényleg nem tudom, hogy hogyan sikerült összehoznom.
   Bár úgy néz ki, hogy a balkonon már csak a muskátlikat tartalmazó láda van, ez azonban már megint nem igaz. Konkrétan ott van mellette a szétszabdalt paprikák zöldje is, amit úgy döntöttem, hogy már csak holnap fogok onnan eltakarítani.

   A bejárati ajtó előtt felejtett virágosládát viszont lehoztam a pincébe, amire nemcsak az volt az ok, hogy az a láda egy nagyon csúnya nyom volt rá, hogy tegnap mennyire nem voltam eredményes (magyarán szólva amit csinálok, az valahogy sosem lesz tökéletes), hanem a piacon vásárolt textilbakelit dobozt, valamint a lemezvágó ollót is szerettem volna közelebbről megtekinteni. Arról már nem is beszélve, hogy a nagy tekercs celluxot át kellett vinnem a lomosnak hívott (amúgy persze az is) pincébe, s még a kertkapu zárját is ki kellett cserélnem (lásd a mindössze 200 forintért vásárolt spaklikészleten), mert valamelyik lakó már megint szétrángatta.

   Mint ahogy nálam mostanában szinte minden, úgy a nagy tekercsnyi cellux áthozása is össze lett kombinálva egy másik feladattal, ami egy 5,25-ösből 3,5-ös meghajtó helyet varázsló közbetét előtúrása lett volna. Mármint azért csak lett volna, mert azt végül nem találtam meg, pedig mind a kép közepén látható három darab kétajtós szekrénybe bejutottam (az alsó már nem is látszik a képen), mind a tőle balra látható fiókos szekrény ajtaja elől is sikerült a dolgokat elrángatnom. Ez hiába kedvenc szokásom, a szekrények s fiókok tartalmáról most nem készültek képek, de csak mert miközben a fényképezőgép egy a bejárathoz közeli polc szélén billegett, a szerző a szekrények előtt útban lévő dolgokat a kép jobb alsó sarkában látható közlekedőfolyosóra rugdosta be, majd a turkálás végeztével tette onnan vissza a szekrények elé. Bár amit kerestem, az nem került elő, annak igénye viszont, hogy a PC cuccaimba durván beleselejtezzek, na az nagyon is!

   Mivel annyi paprikával, mint amennyit tegnap szüreteltem, anyám már végképp nem tudott volna mit kezdeni, a felét rásóztam a szomszéd Árpira, aki szintén kedveli a csípőset, a maradékot pedig felaprítottam száradni. (lásd balra a tepsiben) Ezen felül az ablakban is lóg egy méteres paprikafüzér. A múltkor meg ledaráltam egy akkora adagot, amennyit anyám évek alatt nem pusztít el!
   Mindeközben a kép jobb oldalán azt látni, hogy annyit szaladgáltam a lakás és a pince között, visszafelé jöttömben természetesen mindig hozva egy szatyornyi fát, hogy végül teljesen megtelt a fásszekrény.
   Gondoltam ennyi volt, a nagyja, pontosabban szólva inkább az apraja dolgokat letudtam, s holnap délelőtt vasárnap lévén (mármint olyankor nincs piac) majd teljes lendülettel vethetem rá magam a joystickre, csak aztán eszembe jutott, hogy a cserépkályhát még nem hamuztam ki, valamint ha valami csoda folytán holnap délelőtt is sütne a nap, akkor egy amolyan utolsó idei lehetőségként a karácsony előtti ablakpucolásra is rá kellene mennem.

   Miközben a hétfői nap ráment a lakásban felhalmozódott apró feladatok letudására (már csak ebből is sejthető, hogy a vasárnap munka szempontjából teljesen kimaradt), kedd ebéd után úgy döntöttem, hogy olyan nincs, hogy én innen valamit még ma el ne vegyek, s aztán már ne is tegyem vissza!

   Azért mekkora szerencsém volt már (vagy csak előre tudtam, hogy már megint valami hülyeséget fogok a fejembe venni), hogy az asztali multiméter és a joystick között ott állt srégen ez a házikó építő készlet.

   Fogadni mernék rá, hogy holnap, mikor majd megint azt mondom, hogy mindenképp el kell innen vennem valamit, amit aztán persze már vissza sem tehetek, a zacskó szaloncukor lesz a befutó.

   Most valahogy egyáltalán nem esett jól, hogy már megint igazam volt. A multiméter amúgy azért került le az oszcilloszkóp tetejéről, mert komoly esélyt láttam rá, hogy mivel annak háza nincs (mármint még csak kidobozolni sem kell), így azt fogom előbb körbefényképezni, ez azonban nagyon nem így lett. Mármint annyira nem, hogy mivel másnap délelőtt valami csoda folytán kisütött a nap, így inkább a csak olyankor végezhető ablakpucolásra mentem rá. Mármint azért kell süssön a nap, hogy így december elején a szélesre tárt ajtószárnyak közt egyrészt ne fagyjak meg, másrészt ha be van borulva az ég, akkor nem látom rendesen, hogy hol maradt foltos az üveg.

   Két óra ablaktörölgetés után meg már csak annyi erőm maradt, hogy megtekintsem milyen típusú elem kell a párom óráiba. Mert ugye a hűtő hőmérőjébe vettem a piacon elemet, hiszen annak méretét fejből tudtam, de az órához való apró elemét nem, mire fel pénteken mindenképp ki kell mennem a piacra. No nem mintha amúgy nem ez lenne a kedvenc hétvégi programom...

   Bár pénteken szakadt az eső, vagyis nem tudtam, valamint nem is volt értelme kimennem a piacra, attól még voltam akkora barom, hogy fővesztés terhe mellett megígértem magamnak, hogy ha szombaton sem megyek ki a piacra, akkor olyan nincs, hogy az aznapi tevékenységem ne az asztal pultjának teljes felszabadítása legyen.
   Bár nem a joystick volt a legrégebben szem előtt lévő tétel, attól még ezt vettem magam elé. Mint az a képen nagyszerűen látható, a botkormány kissé balra dől, ami az álmoskönyvek szerint nem jelent semmi jót.
   Mikor a botkormányt egy hirtelen mozdulattal a pultról levettem (mondjuk kellett hozzá majdnem egy hét, szóval olyan nagyon hirtelen azért nem voltam), magával hozott valami apró tárgyat, amit aztán hiába kerestem az asztal lapján hosszú percekig (megjegyzem a joystick boncolása helyett), még csak esze ágában sem állt előkerülnie!

   Amin annak fényében, hogy az elrepült valami nem alkatrész volt, hanem egy rég kiszáradt csótány, s - hála az égnek - nem az asztalra esett, hanem a parkettán végezte, igazán nincs mit csodálkozni. Magán a rovaron viszont van, de nem az, hogy mára már csak két lába maradt, hanem az, hogy mégis mit keres itt? Mármint mióta néhány éve a tetőtérben kopott párnahuzatokkal lezártam a lefolyócsövek szellőzővégeit, azóta nemcsak a házban, de a padlástérben sincs ilyen rusnya bogár. Vagy ha mégis, akkor belül marad a csöveken.

   Jól számoltam, ezek valóban heten vannak. A kép amúgy alapvetően nem erről szól, hanem arról, ami a háttérben megbúvó leoni érszerkezetű vezeték képében szinte fel sem tűnik. Bár a vezeték nem az asztal pultján volt, hanem a kedvenc halas kofás csavartartó tálkámban, attól még megígértem neki, hogy lesz ami lesz, ha már lúd, akkor legyen kövér alapon, ezt az apróságot is szétszedem! Mármint nem majd valamikor később, hanem még ma!

   Ebben nemcsak az a jó, hogy egy komplett mikrokapcsolóhoz képest olcsó, meg persze könnyen javítható is, hanem az is, hogy a felépítéséből következően tényleg könnyen kapcsol, valamint szinte tönkretehetetlen is.

   Mármint amennyiben a hozzácsatlakozó mechanika jól van beállítva, vagyis a rugót csak megnyomni tudja, de szétnyomni már nem, akkor ez a felépítmény úgy nagyjából az idők végezetéig lesz hajlandó kapcsolni.

   Miközben ez az alkatrész tisztára úgy néz ki, mintha letör volna valahonnan, igazándiból nem csatlakozik semmihez. Na jó, az előző képen látható lemez egyik lyukán azért áthalad, mégpedig egyértelműen azért, hogy a botkormány karját ne lehessen elfordítani.

   Mivel a mikrokapcsolókat vezérlő alkatrészt még csak eszem ágában sem áll megragasztani, erősen rezgett a léc, hogy apróra szétszedem. Mármint elbontom alkatrészeire. Ez végül azért nem történt meg, mert ha nekem kellene megépítenem egy négycsatornás távvezérlőt, az ilyesmihez annyira nem értek, hogy már eleve neki sem állnék! Hogy ebből a botkormányból sosem lesz semmi? Na ja, az elektronikák újrahasznosításában mostanában nem igazán jeleskedem.

   S már akaszkodtam is rá a krokodilcsipeszes műszerzsinórjaimmal. Bár változást a piros LED villogásában a mikrokapcsolókat nyomogatva nem láttam, de legalább villogott az infravörös társaival sorba kötött LED.

   Helyfoglalás szempontjából hiába úgy járnék jobban, ha egyszerűen csak belesöpörném a maradványokat a szemetesbe, rutinosan elkezdtem összerakni. Amúgy először az alját kell összeszerelni.

   S mikor az már egyben van, csak akkor szabad rámenni a markolatra, különben a piros és a fekete vezeték rövidnek fog bizonyulni. Ez már csak azért is biztos, mert még 10 perce sincs, hogy szétszedéskor pontosan ezt a jelenséget tapasztaltam.

   Az ugyan igaz, hogy visszadobtam a pultra, csakhogy az is, hogy ígéretemnek megfelelően kisvártatva elvettem onnan, majd az alákerült asztali multimétert, és még az oszcilloszkópot is!