Ez a kép még valamikor 2008-ban készült, az egyik játékgép, a fénypisztoly, valamint a hatalmas tűzőgép megvásárlásakor. Hogy mennyire nem vagyok kapkodós fajta, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az azóta eltelt két évtized. Miközben a hatalmas tűzőgépet már rég szétverték a volt kollégáim, a játékgépek bemutatásához még mindig nem értem oda.

   A játékgépek bemutatása amúgy most is csak azért került képbe, mert kellett valami, amivel a kábeles helyett infravörös kapcsolattal rendelkező joystick működését bemutathatom.
   Míg kezdetben úgy volt, hogy először a nagyon egyszerű szétszedésnek tűnő régi, ellenben beszerzés szempontjából friss, konkrétan az adott nap délelőttjén vásárolt számgombsort tudom le, majd egyetlen lendületből rámegyek a joystickre is, az amúgy nagyszerű tervemből persze már megint nem lett semmi.
   Nyitásképp elmentem néhány napra mozizni, majd mikor a filmekre ráuntam, megpróbáltam rendezni a már megírt, a szerverre azonban fel még nem töltött szétszedtem cikkeket, valamint a még meg sem írtakat, de zömében azért már összefényképezetteket, és a legalább már megkezdetteket is. Hogy nem csak a fejemben uralkodik káosz, azt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy mindössze néhány perc alatt úgy belezavarodtam a mindenféle dolgok sorrendjébe, hogy a végén mérgemben feladtam. Mármint a cikkek értelmes sorrendbe történő rendezését. Amúgy ilyenkor szoktam lemenni a pincébe fát vágni.

   Ami persze már amúgy is aktuális volt. Részben azért, mert kezdett kifogyni a szekrényből a fa, részben azért, mert a cipőtartón elhelyezett tepsiben már kezdtek beporosodni a robotporszívóból kitermelt alkatrészek.

   Fát mondjuk nem kellett vágnom, de csak mert a minap bedühödtem, ráadásul egymás után kétszer is! Míg az első dühroham kiváltó oka az volt, hogy a pincei videózáshoz szükséges kameraállvány a lakásban maradt, addig a második rohamé az, hogy mégsem, épp csak elsőre valamiért nem szúrtam ki, hogy az állvány már ott hever a polcon, mégpedig a legláthatóbb helyen, konkrétan a csavaros dobozok előtt. Mit ne mondjak, van az úgy (ej, de még milyen sűrűn...), hogy nem jönnek össze a dolgok...

   A fával kapcsolatban például az nem jött össze, hogy a kertből levágott, a házat szétverni készülő ágak közül a kifejezetten szép belső mintázatúak repedezés nélkül száradjanak meg. Mármint a balra látható, belül sötétebb mintázattal rendelkező, karnyi vastag ágból akartam esztergálni valamit. Ehhez képest a hasadásra kifejezetten hajlamos akácfa (lásd jobbra) richtig nem repedezett meg!

   A mindig nagyszerű terveim szövetén viszont mára már annyi a szakadás, meg persze a csomó is, hogy arról épp most olvasol egy kisebb szösszenetet. Az addig rendben, hogy az áttételes meghajtásokat tartalmazó tepsi végre lejutott a pincébe, csakhogy annak helye még véletlenül sem itt, csak úgy egyszerűen az asztalra dobva van! Mármint ha már egyszer a játékállat mozgató mechanikák bemutatása kapcsán végre nyitottam egy játékbelsők feliratú dobozt, akkor ezeket is bele kéne rakosgatnom.

   Bár nehezen, de azért még belefértek. Mikor ezt a dobozt a helyére visszatettem, s az asztalhoz visszatérve megláttam, hogy alatta is ebbe a dobozba való apróságok vannak (meg persze más egyéb helyekre valók is), na akkor nem sok híja volt, hogy kedvenc szokásomhoz híven - rendcsinálás helyett - inkább elmenekülök. Ettől mindössze az tartott vissza, hogy a mai fő célt, vagyis a játékgépek előkerítését még nem értem el. Ahhoz képest, hogy a kitűzött cél elérése korábban mennyire egyszerűnek tűnt, egyáltalán nem volt az, mely pincei állapotokkal már tényleg kezd nagyon tele lenni a t*köm!

   Az elsőként felmerülő probléma az volt, hogy miközben emlékeimben egy papírdoboz élt, amiből kiállnak a belezsúfolt játékgépek, a valóságban egyszerűen csak egymásra lettek téve, s össze lettek folpackozva. Ettől persze még meg kellett volna találjam a színes csomagot, csakhogy az nem volt sehol! Már persze nem úgy nem volt, hogy egyáltalán nem, hanem csak látható helyen nem. Ezen a képen persze látványosan szerepel a keresett kupac, csakhogy az előbb még volt előtte két zsák szivacstörmelék, valamint egy kulcsokat és zárakat tartalmazó doboz is.
   Míg idáig eljutottam, addig természetesen belefutottam egy rakat, még mind a mai napig boncolatlan kacatba, melyeket most a lista hosszúsága miatt inkább nem sorolnék fel. Amúgy még ezen a szűkített tartalmú képen is akad belőlük egy, mégpedig a Sirius táskarádió képében, amiből valamiért már kettő is van.

   Mivel volt már többször is megesett, hogy amit nagy nehezen előtúrtam, végül a pincében maradt (esetleg még újra rá is pakoltam), a játékgépeket inkább kitettem az előtérbe, majd visszatértem a pincébe, mondván ha már itt vagyok, s máshoz épp amúgy sincs kedvem, akkor legalább pakolok egy kicsit.

   A lomtalanításkor begyűjtött lemeztartót azért tettem ki a lépcsőházi ajándékasztalra, hátha kelleni fog valakinek. Mondjuk ha nekem nem kellett, ráadásul éveken át, akkor valószínűleg másnak sem fog. Mármint úgy nem kellett, hogy bár ez volt a terv, de végül képtelen voltam magamat rávenni, hogy a még meglévő néhány lemezemet az amúgy nagyon csinos kis tartóba belerendezzem. Sejtésemmel ellentétben, a lemeztartó az asztalról két nap múlva eltűnt. Ezzel az akcióval a pincében elfoglalt térből persze csak néhány liternyi helyet nyertem vissza, csakhogy sok kicsi sokra megy alapon ez is valami.
   Az útszóró sós pince telítettségét elnézve (be akartam tenni az előtérből a fűnyírót, a művelet azonban nem sikerült), valamint a lomos pince káoszát is hozzácsapva, most nem az jutott eszembe, hogy az általam uralt területeken valószínűleg már sosem lesz rend, hanem az, hogy vajon hol tarthattam az olyan nagyobb méretű dolgokat mint mondjuk a lapostévé (ami amúgy sokáig a pincei székemen ült), a Melodyn rádió, a Compaq PC, a Compaq monitor, a fekete fehér monitor, a Pentium processzoros PC, a betárcsázó szerver, a két hatalmas fűtőtest, a fénymásológép, a tartalék bicikli, a benzinmotoros fűnyírók, valamint egy csomó ezekhez hasonlatosan nagy méretű, mára már rég elbontott tárgy. Már úgy értem, hogy ha azok most még mind meglennének, akkor szó szerint nem tudnám őket hol elhelyezni.

   Ha már szóba került az elhelyezés, meg persze épp az előbb láttam, hogy a játékbelsők doboza mennyire telített, valamint kint maradtak közülük olyan tételek, mint mondjuk a béka belseje, meg a repülőgép rotorja, s a játékgépek utáni turkálás közben még egy ilyen nagy, pláne üres dobozt is találtam, gondoltam megragadom a dolgokat, s egyben a kínálkozó nagyszerű alkalmat is, s jól összekombinálom őket.
   Ahogy itt álltam az immáron megfelelő méretűnek tűnő doboz előtt, s már épp kezdtem volna némi elégedettséget érezni, menten kiszúrtam a balra lent látható kosárban a mondjuk Tesla B4 magnóhoz való, még vadonatúj orsózó tüskéket, melyeket azért nem tudok a már létező magnós témájú dobozba betenni, mert az pont ezzel a lomkupaccal lett eltorlaszolva. Mindeközben a jobb oldali kosárban egy rakat feldolgozatlan panel található. Mikor a jobbra lent látható laminálógép ottléte is tudatosult, a tulajdonképpen nem is létező jókedvem úgy szállt el, hogy még időm sem maradt neki integetni!
   Ebből a már évek óta fennálló szörnyű helyzetből persze nem volna lehetetlen kilábalni, épp csak az kellene hozzá, hogy az ajtóból, de tulajdonképpen bárhonnan indulva, vagy kedvenc szokásomhoz híven összevissza csapongva, zsinórban végigmenjek az összes helyszínen, könyörtelenül tudva le a még mindig meglévő elmaradásaimat.

   Olyan részeredményeim ugyan már vannak, mint mondjuk apukám dobozainak felcímkézése, s újra történő belakása, azonban - mint ahogy megannyi másik - az a projekt is félbemaradt. Azt viszont már nem mertem magamnak megengedni, hogy az új dobozt ne címkézzem fel! Azt viszont nem mertem bevállalni (de csak mert a felük el lett torlaszolva), hogy a pincei dobozkészletet végigellenőrizzem, mégpedig abból a szempontból, hogy van-e már idelent teleptartós doboz. Ezt azért kell záros határidőn belül megejtenem, mert a lakásban található már annyira telített, hogy szinte már művészet betolni a helyére. Valószínűleg azért vagyok képtelen csak úgy magamtól, mármint körbenézés nélkül eldönteni, hogy van-e már idelent teleptartós dobozt, mert annak létrehozását már túl sokszor álmodtam meg, s időközben akár még meg is történhetett! Azt meg, hogy idelent milyen feliratú dobozaim vannak, na azt meg azért nem írtam össze, mert még nincs hozzá az asztalon elég hely.

   Amúgy a háttérként szolgáló laptop képében számítógép már van, és még egy Samsung lézernyomtató is akad, ha tegyük fel dobozokra való címkéket támadna igényem nyomtatni, és még ki is próbáltam a kombinációt!
   Ahogy itt álltam, s a laptopra rámolt olyan apróságokat bámultam, mint mondjuk az elektromos söprűből kibontott motor, a VHF / UHF antennaközösítők, a kalapácslakk színű kerek villanymotor, valamint a csöveket tartalmazó dobozba berakandó tollmaradványok, a jobbra látható oszcilloszkópról már nem is beszélve (amit most épp szintén nem tudok az amúgy meglévő helyére odatenni, merthogy azt a zugot is eltorlaszoltam), mint ahogy már annyiszor, a pincei rendrakást újra feladtam, mondván még mindig nincs hozzá elegendő hely.
   Bár ezt néhány cikkben már megemlítettem, pláne ennél a most megjelentnél sokkal korábban is, de attól még ténylegesen most értem el oda, hogy már látom a szétszedtem projekt végét. Na jó, akkor még csak a jövő ködét látom, de már ott van benne valahol az a rész, mikor a szétszedésre váró tárgyaim egyszer csak elfogynak. Ezt úgy kell érteni, hogy mára jutottam el oda, hogy mikor kihúzok a polcból valamit, akkor már nem, vagy csak nagyon ritkán esik be a helyére oldalról néhány másik, természetesen még mind a mai napig bemutatatlan tárgy.
   Miközben korábban azt gondoltam magamról, hogy mikor idáig elérek, akkor a helyzet majd jól felpörget, hiszen minden egyes tárgy letudásakor egyre láthatóbb közelségbe került a vég, ez annyira nem így lett, hogy az már szinte fáj! Arról már nem is beszélve, hogy az év végének közeledtével lenne egy csomó olyan dolog, amit bizonyos témák egésszé kerekedésének érdekében mind le kéne zárnom, de én persze nem...

   Majd felkerültek a szobai kupac tetejére, amit tapasztalatom szerint ahhoz képest, hogy van felette egy polc, szinte a végtelenségig tudok emelni! Amiben még szintén jó vagyok, az a dolgok folyamatos felemlegetése, miközben ügyükben természetesen nem történik semmi. Kiváló példa erre mondjuk apukám labortápja, a Terta 811-es magnó, az Uwertura magnó, a ferde tetejű SANYO deck, vagy akár a CB 24-es telefon, mely tárgyakat oly sok cikkben említettem meg, hogy a rájuk mutató linkek pótlására külön projekteket kellett indítanom. Ilyen már sokszor felemlegetett témákból amúgy természetesen nem csak elkészültek vannak.

   Bár az lett volna értelmes, hogy amit az asztalom pultjára halmoztam, azt zsinórban mind szétszedem, ehhez képest - néhány napra - már megint elmentem mozizni. Ez végül azzal az eredménnyel járt, hogy a végén már tényleg nem volt mit besatíroznom, ezért a már ki tudja hányszor mutatott apró táblázatot 180 fokkal megfordítva, annak hátára számokat kezdtem el írni. A 8-as szám például úgy jött össze (mármint egyetlen nap alatt), hogy zsinórban megnéztem 16 részt valami jópofa sorozatból.

   A Játékgépek végül csak azért kerültek az asztalra, mert megígértem magamnak, hogy másnap délután rámegyek az infravörös joystickre, s ahhoz kellene valami olyan, amire rádughatom. Ezt úgy kell érteni, hogy eredeti terveimben csak annyi szerepelt, hogy a most még ki tudja hány gép között keresek egy olyat, ami még működik, majd ott egyből megállok.

   Három különféle játékgép van, valamint három egyforma, meg egy kissé más fazonú játékkazetta. Hogy a kazetták mindhárom gépbe passzolnak-e, illetve egyáltalán ezekhez a gépekhez valók-e, arról mondjuk fogalmam sincs. Mármint azért nincs, mert ez a játékgépes korszak nekem kimaradt. Amiga 600-asom mondjuk volt, meg persze van is már megint a pincében, de sosem voltam valami nagy játékos. Mármint a számítógépes játék - mint oly sokaknak - nekem valamiért nem vált mániámmá.

   A hátlapon található csatlakozók feliratai pedig végképp zavarba ejtők! Az AC adaptert még értem, oda való a csupán trafót tartalmazó dugasztáp felől érkező kábel vége, a három RCA aljzat funkciói viszont csak akkor jönnek ki, ha a pirosban egyszerre van hang és rádiófrekvenciás jel, ami bár nem tűnik lehetetlennek, de attól még minimum fura kombináció.

   Mivel a játékkazettákon is van egy-egy letörés (le van csapva ferdére a sarkuk), remélhetőleg passzolnak a játékgéphez. Fizikailag amúgy minkét fajta játékkazetta mindhárom gép csatlakozójába beledugható.

   Bámultam egy darabig a feliratot (nem a kandzsit, hanem az alsót), mire leesett, hogy az IC MADE IN JAPAN arra utal, hogy csak az IC japán, a többi összetevő már nem. Ezt mondjuk nem értem, hogy miért volt fontos külön kihangsúlyozni.

   Egy darabig ugyan forogtam a szobában, de végül a magasan elhelyezett dobozok áttúrása nélkül sikerült rájönnöm, hogy a PC-hez való videojel digitalizálót valamiért az éjjeliszekrényem kábeles fiókjában tartom.

   A "slide forward to turn power on" magyarra fordítva annyit tesz, hogy a bal oldali piros gombot a bekapcsoláshoz csúsztassa előre. Ez engem azért zavart meg, de nagyon, mert ilyet eddigi életem folyamán még sosem olvastam! Mármint részemről power kapcsoló körüli feliratban eddig még csak on / off feliratokba futottam bele, teljes mondatba még soha! A mindenütt másutt reset-nek hívott gombhoz meg valamiért az írták, hogy "depress when a malfunction occurs", vagyis hiba esetén nyomja meg. A hatalmas piros gomb funkcióját viszont bármiféle felirat nélkül is elsőre értettem.

   Mármint a középső piros gombot hátratolva, az kiugrasztja a csatlakozósávból a játékkazettát. Amúgy tulajdonképpen ezt a funkciót sem értem. Mármint a kazetta az alul középen látható kék aljzatban még véletlenül sem tart annyira, hogy pusztakézzel ne lehetne könnyedén kihúzni, akár egy gyereknek is.

   A kamerát egyrészt azért vettem elő, mert a videójáték elsőre nem adott képet, másrészt azért, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a VirtualDub nevű programban a kép megjelenítéséhez a megfelelő funkciókat kapcsoltam be.

   Mivel egyrészt nem igazán boldogultam vele, másrészt van belőle még kettő, harmadsorban pedig számomra teljesen értéktelen, az elsőnek boncolt játékgépet már dobtam is félre.
   Itt aztán egy pillanatra fennállt a veszélye annak, hogy kedvenc szokásomhoz híven ezt a projektet is félbehagyom, de aztán sikerült róla meggyőznöm magamat, hogy ha ez megtörténne, akkor másnap csak nagyon nehezen indulnék újra.

   Ez tényleg egy SEGA mega drive 2, vagy valami hamisítvány? Már úgy értem, hogy egyrészt ha valaki egy perce kérdez rá, simán letagadtam volna, hogy van ilyenem, másrészt a doboz már-már valószínűtlenül könnyű. Mondjuk félig már szét van törve, úgyhogy lehet, hogy belül üres.

   Mi van már megint? Már hogy lehetne egyetlen RCA aljzatban egyszerre hang és kép is? Mármint alapsávi hang és videojel. Ha meg RF jel van benne, akkor miért nem az van odaírva? A megfejtés fele az, hogy az RCA csatlakozó helyén az eredeti gépen egy soklábú aljzat van. Vagyis ez valószínűleg hamisítvány.

   Ez a kép pedig már a doboz oldalán üresen tátongó nagy fekete lyukat mutatja. Mármint innen nemcsak a fedél hiányzik, de a lyukon benézve nagyon úgy tűnik, hogy a tartalom is.

   A felépítés ugyanaz, mint amit az előző készüléknél láttunk. Mármint balra van egy a tápegységet és a kimeneti jelformáló fokozatot hordozó panel, középen egy másik panel a széles csatlakozóval, ami már maga a játék, míg jobbra a power és a reset gombot, valamint a joystickokhoz tartozó aljzatokat hordozó harmadik panel. Az említett "jelformálás" jelen esetben annyit tesz, hogy ennek a játékgépnek mint azt sejtettem, csak RF kimenete van, alapsávi hang és videó nincs. Mivel a külső TV tunert nem volt kedvem előtúrni, ezt a játékot is félredobtam.

   Majd rámentem erre a SANJIA feliratúra. A játékgép nevét a keresőbe beírva, leginkább késekre mutató találatokat kaptam. A foglalat és a két gomb funkciója amúgy jelen esetben is ugyanaz, mint az előző két gép esetében.

   Itt meg ugyan ott van, hogy DC mint táp, A mint audió, V mint videó, meg RF mint rádiófrekvenciára ültetett kép és hangjel, ezeket a betűket azonban már csak most, vagyis a szöveg megírásakor szúrtam ki.

   Mivel nem voltam benne biztos, hogy a játékgéphez nem jó a hagyományos kattogós joystick, meg persze abban sem, hogy az infravörös összeköttetésű joystick jó, nekiálltam megkeresni az általam még az Amigához átépített spéci botkormányt. (lásd a kép kellős közepén)

   Ez pedig néhány fáziskép, amit a SANJIA nevű játékgéppel történő szórakozás közben rögzítettem. Bár három olyan is akad közöttük, ami egészen jól néz ki, csakhogy azokat csak komoly szerencsével sikerült elcsípnem. Mármint nem igazán voltak stabilak, miközben a játékmenet egyértelműen azért nem indult el, mert ehhez a géphez sem jó a hagyományos botkormány, csak a kontroller, ami viszont vagy nincs itthon, vagy csak nem tudom, hogy merre van. Az ugyan mint lehetőség beugrott, hogy az elsőnek boncolt játékgép kontrollerének vezetékeit átforrasztgatom erre a gépre, ezt a hülye ötletemet azonban még tőlem is szokatlan gyorsasággal vetettem el!

   Erről a látványról az jutott eszembe, hogy a technikai forradalom robbanása előtt ezt maximum díszként ismerték volna fel. Ezzel párhuzamosan természetesen az a lehetőség is felmerült, hogy egy nálam 200 évvel idősebb tárgyról valószínűleg én sem gondolnék mást.

   Mármint a játékgép és a modulátor közötti csatlakozósávra, hátha ott kapok videojelet. Mivel a kísérlet eredménytelen volt, már álltam is neki a rumli tempós visszacsinálásának.

   Amit balra látni, az megy a műanyagos kukába, a panelek a bontóba, míg a jobbra lent látható kupac a vegyes alkatrészes dobozba kerül. Amit alul középen látni, az a két színes vezetékköteg a konzolok kábeleiből került elő. A kábelek kibelezése amúgy hülye ötlet volt. (nekem már csak ilyenek vannak) Egyrészt azért, mert már nagyon komoly színes vezetékkészlettel rendelkezem.

   Mikor a bontásra váró paneles fiók mélyén az éjjellátó kamerát, a Yaesu kézi adóvevőt, meg a tolmácsgépet megláttam, mivel ezeket még nem szedtem szét, menten összeomlottam.

   Mikor a játékgépek maradványait a tűzifa hordására szolgáló szatyorban az előszobába kitettem, azt találtam mondani, hogy na nehogy már ne bírjon ki itt egy éjjelt. Miközben én ezt egyszerűen csak úgy értettem, hogy a szatyrot a szeméttel majd csak valamikor másnap viszem le, az tényleg nem bírta ki az éjjelt. Én viszont simán kibírtam, hogy az éjjel nem néztem rá. Mármint akkor, mikor a tartalom rendeződése közben a szatyor a cipőtartó tetejéről az éjszaka közepén a félméteres mélységbe vetette magát, miközben természetesen egy hatalmasat csörömpölt.

   Amolyan utózöngeként lemaradt a digitalizálóról a balra szinte nem is látható fekete kupak, mely tényt megörökítő kép annak eredményeként kerülhetett ide, hogy a szétszedést követő néhány napot már megint mozizással töltöttem.