A jobbra lent látható tokmány nem azért lett a polc szélére téve, mert majd mindjárt kell (amúgy persze de), hanem mert lebetegedett, mire fel hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy mivel olyan eddig még nem volt, írok egy tokmányszétszedős cikket.
   Az ehhez hasonló, amúgy nagyszerű ötleteimmel az a baj, hogy jelen pillanatban komolyan akadályozzák azon tervemet, hogy márpedig ha a fene fenét eszik is, az idei év végére akkor is kimászok a szarból. A "szar" részben a hallban, részben a lomos pincében, részben pedig a fáspincében felhalmozódott restanciáimat jelenti.

   Az útszóró sós pince mélyére rejtettekről már nem is beszélve. Mivel itt tényleg csak egészen kevés feladatom volt, gondoltam legalább ezek legyenek meg, mire fel az Elektronika 6 nevű szovjet óra bemutatása megelőzte a tokmányét. A Plútó rádióról viszont ekkor még nem tudtam nyilatkozni, mert annak bemutatását a lakásba már fel is vitt, pláne még idelent kidobozolt Philips rádiós magnó fogja megelőzni. Már ha csak a szokásos módon megint össze nem keverem a cikkeket...

   A helyzet a legutóbb itt jártam óta mindössze annyit változott, hogy miközben a bébiőr már elkerült innen, a kifogyott helyett vettem egy másik doboz mahagóni pácot, valamint mivel azt ekkor csak egy másik üveg tetejére tudtam rátenni, megálmodtam a vegyszeres polcra egy az előtérihez, esetleg a trafós polcra készítetthez hasonló osztólapot, pótpolcot, vagy mit tudom én mit, csak legyen itt végre ennél kicsit nagyobb a hely.
   Hogy a frissen felvázolt ötlettel már megint megnyitottam egy újabb, eddig még szó sem volt róla típusú farigcsálós cikket? Hát ez az! Mármint ez az ami a szerzőt ha őrületbe épp nem is kergeti (azon ugye én már rég túlvagyok), azonban durván ráerősít az "ennek a pincei mókolásnak k*rvára sosem lesz vége" életérzésre.

   Akkor ennyit arról, hogy a Philips rádiós magnót tegnap a lakásba felvittem. (talán ma megtörténik) Mivel az adott pillanatban nemcsak ez az egy rumligóc volt szem előtt, gondoltam rájuk mozdulok, vezessen ez végül bármiféle eredményre is.

   A villanymotorra szerelt plusz csapágyház és lépcsős ékszíjtárcsa projekt "ez is mindjárt kész" állapota sajnos még véletlenül sem jelenti azt, hogy ennek a mai nap folyamán bármi esélye lenne.

   Azt viszont már elképzelhetetlennek tartottam, hogy ha mást nem is, de legalább a farakás rendezetlenségét vissza ne csináljam. Mivel ez nemcsak holmi pakolásból áll, de egy csomó nagyobb méretű kuglit majd fel is kell aprítanom, pláne a jobbra látható fadarabtárolót is fel kell töltenem aprófával, ez remélhetőleg annyira átmelegít, hogy utána - levezetésként - majd valami másnak is nekiállok.

   Az egy egész óránál valamivel tovább tartó favágás végül oda vezetett, hogy hiába volt már viszonylag késő (a pincéből 6 óra tájban mostanában távozni szoktam), gondoltam rámegyek a tokmányra is, komolyan reménykedve benne, hogy még aznap eljutok vele valahova. Ez természetesen nem egy a pincétől távoli helyet jelent, hanem a tokmány valószínűsíthető végleges halálát.

   Mármint miközben a könnyű fűrészlehetőség ellenére azt képzeltem róla, hogy a fekete vaslemez felhajtásakor inkább a csavarhúzó fog görbülni, ez nagyon nem így volt!

   Bár ez a kép még véletlenül sem a tokmány hibájának bemutatására készült, attól még nagyszerűen látszik rajta, hogy a három közül az egyik szorítópofa egy osztásnyit beesett.
   Mielőtt a tokmányt nekiálltam volna végképp tönkretenni, természetesen megpróbáltam a pofát a helyére visszaugrasztani. Hogy nem jártam sikerrel, az már csak azért is borítékolható volt, mert egy tokmány pofáinak a helyükről még csak eszük ágában sem áll elmozdulniuk! Mármint ez a tokmány lényege. Ez persze csak akkor van így, ha a tokmány nem egy kínai gagyi. Ez mondjuk nagyon is az.

   Nincs tovább... Ennek szegénykémnek az élet ennyi volt... Ez azért valahogy annyira szomorú... Mármint ahhoz képest az, hogy a Makita vagy a Bosch fúrógép tokmánya éveken keresztül szolgált, s azoknak még most is kutya bajuk, ez viszont milyen gyorsan, pláne alig valamicske használattól tönkrement.

   Amiből természetesen nem most lesz valami, hanem majd csak akkor, ha valami csoda folytán egyszer tényleg nekiállok az esztergára megépíteni a vastag anyagok befogására alkalmas hatalmas tokmányt. Bár az adott pillanatban nagyon úgy nézett ki, hogy a nagy tokmány építésével ellentétben a rendcsinálásra azonnal rámegyek, ebből - megjegyzem őszinte sajnálatomra - már megint nem lett semmi.

   Csak annyit sikerült magamnál elérnem, hogy legalább a dobozukba nem férő hatalmas fiókfüleket eltettem a fadarabok közül, konkrétan ide hátra, a korábbi favágás kapcsán felszabadult egyik polcra, ahol természetesen még véletlenül sincsenek jó helyen. Akkor ennyit mára arról, mit eredményez az, mikor a szerző rendcsinálás címszóval nagy kegyesen végre odébb tesz valamit...