Mikor az előszobában a fűrészpor felhordására használt kék vödröt, a tűzifahordós szatyrot, meg persze a bébiőrt a nap reggelén megláttam, akkor menten megéreztem, hogy a tegnap előállított rumliból már megint csak egy a széthagyott tárgyakkal történő serény szaladgálás eredményeként fogok tudni kikecmeregni, ami az adott pillanatban már csak azért sem volt baj, mert már megint nemhogy fázós, de egyenesen megtaposott érzésű napom volt. Mármint mikor reggel felkeltem, a 22 fokos hall ellenére fáztam, a mellkasomon nyomás volt, a lapockáim között pedig fájdalom, amit mindenképp úgy járok jobban, ha nem fekvéssel, hanem inkább mozgással állok neki orvosolni. Ez amúgy sikerült is.

   Mármint miután a pincébe a mindenfélékkel leszaladtam, majd felvittem egy szatyor tűzifát, majd néhány perc múlva újra lejöttem, s akkor a fásszatyrot egy vödör minap termelt faforgáccsal is megfejeltem, kezdtem magamat egyre jobban, pláne kimelegedve érezni.

   Mikor a harmadik szatyor fáért lejöttem, akkor pedig már egyenesen melegem volt, mire fel még jól is esett a pince téli hűvöse! Az mondjuk már kevésbé esett jól, hogy a széthagyott Philips rádiós magnóra már megint mekkorát sikerült legyintenem. Konkrétan akkorát, hogy a tepsit a forgócsúcs tetejéről majdnem lebillentette a kalimpálásom keltette huzat.

   Hogy a hátamból a fájás kiálljon, vágtam egy adag fát, majd a széjjelhagyott egyéb fadarabokkal rendeztem egy nem különösebben alapos szaladgálást. Ekkor, konkrétan a laminált padlódarabkák polcba történő unott visszadugdosása közben találtam meg a ki tudja miért az útszóró sós szekrény tetején elhelyezett órát, mely elhelyezés hiába mérhetetlen trehányság, meglepően sok időre volt szüksége, hogy megugorja az ingerküszöbömet.

   A minap (amúgy néhány reszelőnyél esztergálása közben) akkora mennyiségű faforgácsot sikerült termelnem, hogy a kék vödröt még másnap reggel is volt mivel megtöltenem. Már csak az óra és a kék vödör képen történő együtt szerepléséből is sejthető, hogy az óra nem a megtalálásának napján jött fel, de legalább végre felért!

   Majd került be valami érthetetlen okból a tűzifás szekrénybe, ahonnan természetesen csak másnap reggel került elő. No nem mintha bármi okból keresetem volna...

   Miután a minap boncolt kezelőegységet nem sikerült összeszerelnem, annyira megmérgesedtem, hogy a szovjet órára inkább rá sem mozdultam! Mármint azért nem, mert féltem tőle, hogy a végén még valami kárt teszek benne. No nem mintha az amúgy semmire sem kellő órát bármiféle értéknek tartanám. Na jó, cserealapnak mondjuk tökéletesen megteszi, no de mikor szoktam én bárkivel bármit elcserélni?

   Az egyáltalán nem erre a célra vásárolt doboz olyan jól megfelel por elleni védelmül, hogy szó szerint megsértődtem rajta, mikor az egyik nap reggelén kiderült, hogy ideje lenne átadnom a büdöskepalántáknak.

   Szombat reggel, bár nem esett az eső, csakhogy annyira lógott a lába, valamint odakint a néhány napnyi februári nyár után mindössze 6 fok volt, hogy inkább nem mentem el piacozni, cserébe komolyan reménykedtem benne, hogy ha mást ugyan nem is, de legalább az órát még aznap délelőtt szétszedem. Hogy ez végül nem így lett, azon persze - magamat ismerve - nem lepődtem meg.

   Az viszont többévnyi együttélés után is meg tud lepni, hogy a viszonylag normálisabbnak számító Fuji S2100 fényképezőgép hogyan képes ennyire életlen, vagy mondom inkább úgy, hogy részletektől mentes képet készíteni, pláne vakuval, vagyis rövid záridővel, miközben a csipogásával azt jelzi, hogy talált fókuszt.

   Én pedig az előző képen jobbra lent látható kulcstartónak találtam végre egy olyan helyet (lásd a kép kellős közepén), ahol végre kedvére lóghat, miközben semminek sincs útban.

   Mármint a palántázót időközben már tényleg kinőtt büdöskepalánták átkerültek az amúgy direkt számukra vásárolt dobozba, ezzel emelve egy egészen keveset a lakás rendezettségének látszatán.

   A fürdőkád szélén a mosóvíz lecsöpögésének idejére elhelyezett palántázótálca viszont már nem mutatott valami jól. Mikor megláttam, hogy a kád egy kicsit sáros lett, az pedig pláne nem nézett ki jól! Az ehhez hasonló helyzetekre szoktam az orrom alatt morogva - magamat némiképp nyugtatandó - azt mondani, hogy amúgy is épp ki szerettem volna mosni a kádat.

   Amit még szintén szerettem volna, az ugye az óra még délelőtt történő szétszedése, ez azonban - mint ahogy a szerző megannyi másik terve is - már megint nem jött össze, épp csak annyit sikerült elérnem, hogy az órát legalább egy újabb próba erejéig áram alá helyezzem.

   A 12:15-ös időt az óra nemcsak úgy egyszerűen magától mutatja, hanem tényleg ennyi az idő, mire fel anyám menten be is szólt a konyhából, hogy már ne nagyon csináljak semmit, mert mindjárt kész az ebéd. Hogy anyám az ebéd mennyiségével már megint túllőtt a célon, azt onnan tudtam, hogy láttam a húsokat még panírozás előtt.

   Annyi időm mondjuk még volt, hogy a paprikapalánták doboztetőt már majdnem elérő magasságáról is készítsek egy olyan képet, melyen épp csak a lényeg nem látszik, de aztán már tényleg mennünk kellett ebédelni.

   Ebéd után persze már hiába sütött ki a nap, valamint úsztak el az égről a reggeli esőfelhők, s lett odakint ráadásul 16 fok is, a piacnak ekkorra sajnos már rég vége volt. Épp mint ahogy az ebéd vérnyomást csökkentő hatására a lendületemnek is.

   Ez itt nem az ebéd, hanem annak már csak a maradéka! A balra látható, mintegy 40 centi átmérőjű rozsdamentes tál az előbb még púpozva volt mindjárt kétféle rántott hússal is. (sertés és csirke) Anyámnak csak a rizs mennyiségét sikerült eltalálnia, a húsból, gombából, krumpliból, franciasalátából mind maradt! Szó szerint hiába beszélek, mikor azt mondom, hogy lehet ám az ebéd mennyisége a maximálisan betermelhetőnél öt falattal kevesebb is, akkor ugyanis legalább meg tudnék enni egy almát, vagy egy kicsit bele tudnék kóstolni a süteménybe is, mert anyám folyton túllő a célon. Mármint az nálunk egy valóságos csoda, mikor nem marad az ebédből egy falat sem, ami persze nem azért van, mintha anyám nem tudna főzni. Mivel tud, így inkább az van, hogy folyton túleszem magam.

   Az ismételten kiadós ebéd után, újra az asztalom előtt billegve, sajnos már annyi erőm sem volt, hogy legalább az óra házának állagát ellenőrizzem. Mármint ekkor még nem volt megállapítva, hogy a foltosság egyszerűen csak kosz, vagy szovjet mintára készült fautánzat. A kérdés eldöntéséhez egyébként csak annyit kellett volna tennem, hogy húzok egyet az óra házán egy kissé alkoholos porronggyal, csakhogy már ehhez a semmi kis feladathoz sem maradt elég erőm, ezért inkább a lefekvést választottam.

   Mikor ezt ilyen szépen eldöntöttem, a párom az ágy elfoglalásával menten szétszaggatta az ebéd utáni szunyókálásról szövögetett csalfa álmaim. Gondoltam míg csak bírom ülve, addig serényen (hát persze...) tevékenykedek. Például ha mást nem is, de legalább körbefényképezem az órát, valamint teszek a rajta sejtett kosszal egy alkohollal dörgölős próbát, aztán lesz ami lesz, én bizony ráborulok az ágyon épp nagyban festegető páromra.

   Igazam is volt, meg nem is, majd megint igazam volt. Mármint az óra koszos, ellenben nem az összes foltossága kosz, annak egy része ugyanis gyári. A dörgölés amúgy csak az óraház tetejének közepén történt meg, mondván a többi részre felesleges pazarolni a spirituszt, ha egyszer úgyis mindjárt elmosogatom.

   Igencsak ügyes megoldás, hogy miközben az óra hátán elhelyezett kitüremkedés résein keresztül az apró hálózati trafó az átmenő levegő hatására folyamatosan hűl, addig a trafó súlya és puttonya egyben a dobozkitámasztás funkcióját is ellátja.

   Ha csak azt nem, hogy a hátlapi adattábláról hiányzik az ár. Ennek oka valószínűleg az, hogy ez az óra valamikor a 80-as évek végén készült, mikor kezdett felbomlani a keleti blokk, természetesen a szovjetunió kötelező érvényű árhivatali előírásaival együtt.

   A teleptartó mélyén találtam egy apró cetlit, melyen a 40P felirat lehet akár az ár is. Mármint a 17x40 szorzás eredményéül kapott 680 forint a korabeli bérszínvonalhoz képest egyáltalán nem tűnik túlzottnak.

   A teleptartó fedele amúgy ép. Hogy sosem volt használva, azt nemcsak a fedél szorossága (csak csavarhúzóval feszítve tudtam a dobozból kihúzni), hanem az érintkező felületek sosem használtnak tűnése is kitűnően bizonyítja.
   Magára a 9 voltos elemre amúgy azért van szükség, hogy az óra időalapja és osztói a hálózati feszültség kimaradása esetén is tovább járjanak, bár ilyenkor a kijelzés természetesen szünetel.

   Az egyik kapcsoló az ébresztést, a másik a fényerőt kapcsolja. A két jobbra eső gomb állítja az órát és a percet. Mivel a működésükhöz szovjet módra nem kell egy másik gombot is megnyomni, így az óra mutatta idő elállításához elég a dobozt csak egy kicsit is rossz helyen, konkrétan pont a gomboknál megfogni, vagy óvatlanul az egész dobozt felborítani, s már meg is történt a baj.

   Ez annyira igaz, hogy mikor az órát a körbefényképezése közben az előlapjára fordítottam, majd gondolom egy kicsit még rá is támaszkodtam, az általa mutatott idő azonnal elállítódott, épp csak nem sikerült az állapotot megörökítenem. Az viszont legalább az ellenpontnak odatett másik órán látszik, hogy az idő már 3:55, vagyis időközben aludtam kicsit.

   Ezen a képen pedig az látszik, hogy egyrészt a számok már egy kissé halványak, másrészt már öreg este volt, mire figyelmemet sikerült újra az óra felé fordítanom. Ez amúgy csak azért történt, mert ha nem szedem szét, a dobozt és a gombokat nem mosogatom el, akkor a műanyag alkatrészek az éjjel nem száradnak meg, minek következtében másnap nem lesz mit összeszerelnem, az meg ugye a projektjeim haladását illetően nagyon nem volna szerencsés állapot.

   Bár ezzel a képpel azt szerettem volna megmutatni, hogy a kijelző előtti plexi az ujjam által letörölt részen mennyivel világosabb, ezt ha nem írom le, nem sokan jöttek volna rá.
   Ami viszont a képen egészen jól látszik, az az óra alapvetően barna színű házának különös foltossága. Amennyiben ezzel a világ más részein elterjedt fautánzatot szerették volna a szovjet pajtások utánozni, akkor innen üzenem, valamit már megint nem sikerült lekoppintaniuk.

   A hálózati trafó a hátlapba nemcsak bele van dugva, de még bele is lett csavarozva, ami szerintem egy igencsak dicséretes megoldás. Az összes vezeték fehérségét viszont részemről sosem fogom sem megszokni, sem megdicsérni.

   Az oroszoknak sikerült az összes funkciót mindössze három darab 16 lábú CMOS IC-be integrálni. Mármint ez annak fényében szerintem komolyan értékelendő, hogy egy digitális órában valaha mennyi különálló TTL IC volt.
   Mindeközben a 9001 felirattal ellátott apró fémkoporsó az óra időalapja, amire azért volt szükség, mert a nyugatival ellentétben a keleti blokkban a hálózat frekvenciája még véletlenül sem volt annyira stabil, hogy megfeleljen egy órához időalapnak.

   A kijelző fényei a tisztítás után is foltosnak tűnnek. Ez vagy hiba (megfáradt a cső fűtése), vagy már újkorában is ilyen hangulatosan hullámzó volt. Ezt mondjuk nem tudhatom, merthogy még sosem láttam ilyen órát újonnan, mifelénk ugyanis a KGST piac sajátosságai, illetve az alapállapotnak tekinthető szovjet áruhiány miatt boltban sosem árulták. Vagy ha mégis, akkor valamiért elkerülte a figyelmemet.

   Mint az kiderült, az apró kerek nyomógombok a házukból szabadon kihullanak, ezért vigyáznom kell rá, nehogy kilökjem a helyéről a csapban a dugót, mert akkor olyan nincs, hogy valamelyik gomb áldozatul ne essen! Az apró gombokról amúgy korábban azért hittem, hogy nem fognak a lyukaikból kiesni, mert az előlapból kilógó részükre az idők folyamán annyi kosz ragadt, hogy attól egy kissé megszorultak.

   Mikor már majdnem megírtam ezt a szöveget, anyám ismét beszólt a konyhából, hogy kész az ebéd. Mivel arról volt szó, hogy ma húsleves lesz, gondoltam az azért csak nem fog már annyira felborítani, hogy ne tudjam megírni a képhez a szöveget. Mármint a húsleves az nem egy sűrű étel. Kivéve persze akkor, ha valaki telerakja zöldséggel, beletesz mellé egy fél oldal disznót, s nehogy szó érje a ház elejét, hogy üres a leves, készít hozzá egy hatalmas adag májgombócot is, minek hatására csak néhány óra alvást követően voltam képes leírni, hogy a visszaragasztott műanyag gyűrű száradására holnapig mindenképp várnom kell.

   Hogy a ragasztásnak a valószínűleg holnapi összeszerelésig biztosan legyen ideje megszáradnia, amint a ház hátfaláról elpárolgott a víz, már ragasztottam is rá vissza az apró műanyag gyűrűt.

   Így esett, hogy a ragasztás száradására váró óradoboz miatt az AKAI mikrofon szétszedése megelőzte az óráét. No nem mintha ennek bármi jelentősége lenne... No nem mintha ok nélkül nem kavarnám össze a cikkek megjelenési sorrendjét...

   Másnap reggel odaszóltam az óra immáron újra összegyűlt alkatészeinek, hogy gyertek csak le elém az asztalra! Ez amúgy a nap folyamán többször is megesett, már csak ebből is sejthetően többször is nulla eredménnyel.

   Ahogy az angolok mondják, késő délutánra minden rendbe jön. Hogy aznap szellemileg mennyire nem voltam topon, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az eltehető munkalap direkt azért került fel pincemélyi száműzetéséből a pultra, hogy az olyan méretű projekteket, melyek jól elférnek rajta, azokat ne darabokban egyenként, hanem a munkalappal együtt egyszerre tudjam magam elé venni, vagy mikor ráunok, akkor visszarakni egyben a pultra. Ehhez a nagyszerű megoldáshoz képest, az immáron megteremtett lehetőséget úgy felejtettem el, mintha soha nem is létezett volna!
   Ekkor persze újra megígértem magamnak, hogy a következő alkalommal már nem így lesz. Hogy ezen ígéretemet sikerül-e betartanom, az a munkalap asztal lapjánál világosabb hátteret adó színéből fog kiderülni. Vagy ha nem, akkor nem...

   Majd a tömböt szintén egyszerűen csak bele kell tenni az előlapba, épp mint ahogy a két belső kapcsolót mozgató gombot is csak úgy egyszerűen oda kell tenni melléjük. Összeszereléskor persze majd vigyáznom kell rá, hogy az apró lötyögő alkatrészek a helyükről ne mozduljanak el.

   Onnan tudom, hogy mely csavarok tartják a helyén a panelt, s melyek szolgálnak a doboz sarkainak összefogatására, hogy míg előbbiből szétszedéskor még mind a négy megvolt, addig utóbbiakból az egyik hiányzott.

   Az anya igen nagy valószínűséggel úgy került a felöntés mélyére, hogy a doboz fröccsöntésekor egy csavar tartotta. Na most ha nem, akkor el nem tudom képzelni hogyan, mert ragasztásnak az anya környékén még csak nyoma sincs!

   Az addig rendben, hogy a csavar az ugye alapvetően egy gépalkatrész, de attól még nem kellene úgy kinéznie, mintha valami mocskos gépből szerelték volna ki. Már úgy értem, hogy gyárilag, még újkorában. Az ugyan igaz, hogy ez a csavar már elmúlt 40 éves, épp mint ahogy az is, hogy egészen biztosan nem az óra hátlapjának tartása közben koszolódott ennyire össze.

   Bár a fejét nézve nem típusazonos, de azért akadt az egyik hármas csavarokat tartalmazó dobozomban pótcsavar. A csavar hosszának pontossága azért fontos, mert ha nem méretpontos, akkor túl akar futni a lehetőségén. Ezzel tulajdonképpen már ki is találtam, hogy miért törött ki az előlapból az anyát tartalmazó felöntés.

   Bár az órát működtető kvarc frekvenciáját eredetileg a hátlapi lyukon keresztül kell mérni, csak nem jöttem rá, hogy ezt mindössze egyetlen mérőpont segítségével mégis hogy a csudába kivitelezhetném. Később persze beugrott, hogy a mérőpont másik fele, konkrétan a testpontja az apró trimmer csavarhúzóval állítható tengelye, addigra azonban az óra már rég újra össze volt szerelve.

   A 32.768 első ránézésre hiába egy teljesen lehetetlen érték, mert ha 15-ször egymásután elosztom kettővel, akkor bizony épp 1-et ad. Mármint 1 hertzet, ami ugye tökéletesen megfelel a másodpercenként egyet lépő óra időalapjának.

   Hiába vagy a fura foltosságod ellenére csinos, én bizony akkor is elcsomagollak! Mármint ha valami nem hiányzik ebből a lakásból, akkor az egy újabb elektromos fogyasztó.
   Amúgy ha csak egy rövid próba erejéig is, de tettem egy erőtlen kísérletet az ébresztő funkció beüzemelésével, ami sikerült is, meg nem is. Mármint működik, beállítható, csipog mint a veszedelem, csakhogy a beállítása nem a világ egyéb tájain, hanem a szovjeteknél megszokott logika szerint működik. Valószínűleg az elektronika egyszerűségének jegyében hagyták ki belőle, hogy az ébresztés idejének beállítása közben ne álljon neki csipogni, ami azt eredményezi, hogy ha 17:12-kor az ébresztés időpontját 17:14-re állítom, akkor egyből, konkrétan az aktuálisan beállított idő átlépésének pillanatában nekiáll ébreszteni. Ez egyrészt valahol logikus, másrészt kicsit azért bosszantó is. A valóságban persze nehéz problémaként beleakadni, hiszen az ember általában délután vagy este állítja be, hogy másnap reggel mikorra kéri az ébresztést.

   Ahhoz képest, hogy az órára az immáron majdnem tökéletesen fehérre elmosogatott hálózati kábelt milyen bonyolult mintázatot kialakítva tekertem fel, egy kósza perc alatt megvoltam vele.

   Az viszont már csak másnap jött össze, hogy az órával a lomos pincébe leérjek. Ennek oka egyértelműen az volt, hogy előtte be kellett ugranom a fáspince előtti folyosóra, ahonnan magammal kellett ragadnom a ki tudja miért a fadarabos polcon elhelyezett bébiőrt. Mármint ezt a lépéssorozatot az adott napi állapotomban már túl bonyolult konstrukciónak találtam, így csak másnap reggel került rá sor.

   Míg én az órát szereltem, addig a párom megfestette a mókust. Hogy kettőnk közül ki végzett hasznosabb tevékenységet, az már csak azért is lényegtelen, mert egy hobbinak nem a hasznosság a lényege, hanem az, hogy az ember az idejét valami szívének kedves foglalatossággal töltse. Ez a mókus meg ugye milyen aranyos már, ahogy rácsodálkozik a hóban történt elsüllyedésére...