Ez a satu már akkor is hibás volt, mikor a 80-as években a Petőfi csarnok bolhapiacán megvettem. Ráadásul nemcsak egy baj volt vele. A hajtókarokról folyton leeső műanyag kupakok egy részét már lecseréltem 6-os anyára, mint ahogy az asztalhoz illeszkedő részt is próbáltam elsimítani, az aljzaton egy kissé még a rászorítása után is lötyögő felső elem problémakörével viszont még mindig nem kezdtem semmit. Márpedig ezeket a semmi kis problémákat - így évtizedek után - azért már nagyon itt lenne az ideje orvosolnom. Arról már nem is beszélve, hogy a kezemet bántó 6-os anyákat is le kellene cserélnem mondjuk önzárósakra, de inkább gömb formájúkra. Utóbbiból mondjuk egy kósza darabom sincs, és még csak csinálni sem tudok, pedig a gömbök csodaszépen mutatnának a hajtókarok végein.

   Mikor a mikrofon házának hosszában történő elfűrészelésekor a satu az asztalon egy kissé elfordult, valamint a talapzaton a felépítmény újra nekiállt a lötyögésével szórakoztatni, akkor annyira berágtam (amúgy nemcsak a satura, de magamra is), hogy a munka befejeztével a satut menten kivágtam az előszobába.

   A mai napi etap arról fog szólni, hogy a satut leviszem a pincébe, leteszem a polcra, majd ha esetleg még az is belefér, elgondolkodok nemcsak a mechanikai, hanem az esztétikai igazításán is. Kékre már csak azért sem lesz festve, mert csak barna és sárga festékem van. Aztán beugrott, hogy van fekete, fehér, piros, zöld, épp csak kék nincs, ami egy annyira lényegtelen momentum, hogy végül képes voltam rajta hosszasan elgondolkodni. A satuval persze mindeközben nem történt semmi érdemi.

   Ez már egy két nappal későbbi kép, mikor is a szokásos évi földszitálás után úgy éreztem, hogy bár az előző feladat közben hatalmas port vertem fel (ez amúgy valóban így is volt), attól az még annyira nem volt semmi, hogy mindenképp csinálnom kell valami mást is. Miután a másodpéldányként vásárolt piros fúrógépbe belenéztem, még mindig volt bennem némi kraft, ezért átmentem a lomos pincébe (legalább addig, míg itt a szálló por leülepedik), ahol is léptem egyet az odaát folyton aktuális rendcsinálás terén.

   A satuhoz kisvártatva visszatérve, hiába nézegettem, képtelen voltam magamat rávenni a teljes szétszedésére. Mármint minek fessem újra, ha majd úgyis leverem róla a festéket? Azzal viszont mindenképp, valamint most azonnal kezdenem kell valamit, hogy az asztalhoz rögzített satu hajlamos az elmozdulásra. Megoldásként azt találtam ki, hogy az asztalra illeszkedő felület közepét egy kissé becsiszolom, hogy ne domború legyen, hanem homorú. Ehhez persze a satut a munkapadhoz egy igencsak szokatlan módon kellett hozzáfogatnom.

   Íme az asztal lapjára simuló felület, ami már csak azért sem teszi a dolgát, mert ugye nem sík. Konkrétan annyira nem az, hogy ha ráteszek egy fadarabot, annak sehol sincs stabil pozíciója. Mármint bárhogy is fogjam oda, minden pozícióban billeg, miközben valahol mindig belátni a fém és a fa közé.

   Mikor a probléma gyors és egyszerű elhárítására megoldásként sikerült megálmodnom, hogy a sarokcsiszolóba fogott csiszolótárcsával húzok kettőt a felület közepén, akkor természetesen menten kiderült, hogy a gép a résbe saját magától nem fér be.

   Ez az összeállítás már járható út lenne, csakhogy ehhez ki kellene szerelnem a balra lent látható csavart, amire az asztal lapjára a csavarmenet által odaszorított tányér sajnos szegecselve van. Vagyis ez az út sem járható, ami hiába van úgy, hogy a mérnöki szemlélet hiányában először ki szoktam zárni a használhatatlan megoldásokat (Te, hogy nekem folyton ilyenek jutnak eszembe...), most valamiért ennek ellenére is felbosszantott.

   A hatalmas csiszolótárcsa viszont már bevált, épp csak nem ért be az anyag tövéig, így a trehány módon gyárilag ottfelejtett anyagot egy hatalmas reszelővel voltam kénytelen kidolgozni.

   Miután a satu alsó része az asztalra, jelen esetben a munkapadra csavarozva már stabilan állt, rámentem a másik idegesítő hibajelenség okának felderítésére. A satut azért vettem ketté, mert a két részt hiába szorítom össze a jobbra lent látható 8-as csavarral, a két hatalmas vasdarab egymáshoz képest még akkor is képes billegni, mikor épp valami viszonylag finomabb munkát végzek.

   Mikor a lekopott hegyű csavart megláttam, először megörültem, mondván megvan a hiba, majd menten el is szomorodtam, mert ezt ugye nem lesz egyszerű mutatván újra szabályosan hegyesre formázni.

   Mikor rájöttem, hogy a csavarról le tudom szerelni a hajtókart (épp csak le kell hozzá húznom az egyik műanyag kupakot), majd a csavart az eszterga tokmányába fogva, csak neki kell nyomnom a smirglit, aztán várni, hogy megtörténjen a csoda, kedvem menten felderült. Mikor úgy egy percnyi csiszolás hatására szó szerint nem történt semmi, akkor persze újra lelombozódtam. No de mit nekem újra elővenni az előbb már eltett flexet, a szerencsére még mindig belefogott csiszolótárcsával...

   A satut alkotó két vasdarab pedig így. Mármint a csavar meghúzása után, mikor a csavar hegye az ékpályába belefeszül, a két anyag egy kissé eltolódik egymástól. Bár az illesztés nem tűnik kotyogósnak, attól még a cső falán a henger palástja el tud mozdulni. Ezt a hibát úgy lehetne orvosolni, ha a satu középső részéből kilógó henger alakú részben a vájatot egy esztergával átigazítanám oda, mint ahol lennie kellene, és akkor megszűnne ez a rés. Mármint akkor szűnne meg a rés, valamint természetesen egyben a billegés is, ha a hegyes végű csavar a két anyagot annyira összehúzná, hogy a képen látható, amúgy még milliméter sincs rés teljesen eltűnne.

   Na most a "B" verzió szerint, mivel fémet megmunkálni képes esztergám még valahogy nincs, a problémára az is megoldás lehet (sőt, biztosan az), ha a rést feltöltöm valami alkalmas anyaggal. Hogy a képen látható hatalmas alátétet nem fémből fogom elkészíteni, az már csak azért is nyilvánvaló, mert mivel az anyag igénybevétele ezt nem kívánja meg, így egyrészt felesleges lenne, másrészt mivel nincs hozzá szerszámom, egyáltalán nem vágyom ilyen embert próbáló feladatra.

   Mivel a múltkor készítettem egy ilyen fiókos szekrényt, aztán persze fel is töltöttem mindenféle anyagokkal, most már csak oda kellett nyúlnom, s már a kezemben is volt a VHS kazetták selejtezésekor - pusztán az anyaga miatt - megőrzött szép piros műanyag lap.

   Az alátétkészítős feladathoz természetesen nemcsak anyag, de szerszám is van! Ezt a készletet amúgy én vettem apukámnak, még valamikor a 80-as években, emlékeim szerint azonban apám sosem használta. Mivel én sem, így végül a pincébe került, ahol viszont már többször is szükségem támadt rá.

   Mivel korábban készítettem az esztergához egy csomó apró kiegészítőt, így most csak be kellett érte nyúlnom az egyik fiókba, s már a kezemben is volt a feladathoz szükséges 6-os befogószár. Mikor már épp kezdtem volna örülni, hogy milyen szépen haladok, akkor menten kiderült, hogy fene nagy boldogságomban elfelejtettem meghúzni az anyát. Mármint ez már csak akkor derült ki, mikor nagyon nem értettem, hogy miért nem sikerül az amúgy semmi kis esztergálási feladat.

   Hogy a műanyag a súrlódástól ne olvadjon meg, ahhoz nemcsak éles kés kell, meg persze stabil gép, hanem lassabb fordulatszám is. Hogy az áttételes eszterga elkészítésével mikorra leszek meg, azt persze most még csak jósolni sem merem, pedig már egy egész csomó részegységét elkészítettem.

   Márpedig olyan nincs, hogy ezeket a kezemet már évek óta folyton csak bántó anyákat most azonnal le ne cseréljem! Míg kezdetben azt tervezgettem, hogy feltekerem őket egy csavarra, azt az esztergával megforgatom, majd nekitolom a flexbe fogott csiszolótárcsát, az anya tulajdonképpen nem is olyan nagyon éles részeit legömbölyítendő, kisvártatva áttértem arra a másik (megjegyzem sokkal egyszerűbb) megoldásra, hogy mégiscsak keresek két 6-os önzárós anyát. Mikor a szortimentet megtaláltam, boldogságom őszinte volt.

   A mosolyom viszont már nem volt őszinte, mikor az amúgy M6-os menetet tartalmazó hajtókar végein a meneteket újra kellett vágnom. Annak persze örültem, hogy a piacon hajtókarostul vásárolt 6-os menetmetszőt nem potyára vettem meg.

   A satut a lakásban az asztal szélére felfogatva, azt kellett megállapítsam, hogy ez szegénykém még életében nem állt ennyire stabilan! Mikor a satut bal alsó fiókba visszatettem, akkor pedig azt sikerült megállapítanom, hogy az ottani rumlinak beígért, az idők folyamán már ki tudja hányadik revízióval még mindig adós vagyok. Persze holnap is van nap, csak ugye ettől még nem kellene folyton mindenre ezt mondogatnom...