Mivel az asztal pultján már hosszú ideje ott hever a Philips rádiós magnó, a nevesincs magnós autórádió, a kábel közepi kapcsoló, a műszerzsinór építős projekt elemeiről már nem is beszélve, ha ide valami nagyon nem kéne, akkor az egy újabb jövevény.
   Kezdetben úgy volt, hogy ma nem a pincében tevékenykedem, és még csak nem is a lakásban, hanem elmegyek biciklizni, mert végre kiderült az idő, valamint egy füst alatt az is, hogy már nagyon vágyom valami sósra.

   Mikor az ablakban állva kijelentettem, hogy ezekből a felhőkből nem lesz eső, veszem a kabátom, megyek a boltba valami sósért, anyám menten visszakérdezett, illetve jelezte, hogy a minap a piacon vásárolt sózott szalonnából még nem is ettem, ami - már csak az általános letörtségem okán is - végül azt eredményezte, hogy az aznapi biciklizésből persze nem lett semmi. No de a lustaság már csak ilyen...

   Végül a pincébe is csak nagy sokára értem le, ahol is már mindjárt az ajtóban megtorpantam. Ez a kupi úgy keletkezett, hogy nyitásképp odatettem a frissen áthelyezett fehér polcos mellé a Dédi rádióját, mondván az lesz a következőnek letudott boncalany, majd egyből mellétettem a Weimar rádiót is, mondván ha mégsem a bolgár, akkor az NDK társa lesz a következő boncalany. Mivel semmi sem történt, rákerült a tetejükre a három középmechanikás videó, arra a Karcsi barátom által elfűrészelt lemezjátszó, arra pedig a laminálógép. Mivel az asztal alatt a lábamnak útban volt, mire fel megígértem neki, hogy hamarost őt is elbontom, így a szovjet vetítőgép közvetlenül a bejáratban került elhelyezésre (lásd balra a barna bőröndöt), a kék zsákba rejtett piros Videoton kistévé pedig egyszerűen csak azért került ide, mert egy minapi turkálás közben végre megtaláltam. Hogy a felsoroltak közül választok-e valamit?

   Nos nem, ugyanis a minap, mikor a "műszerek de nem voltmérők" feliratú dobozba (vagyis ebbe) a Tesla akupunktúrás stimulátort betettem, akkor megláttam benne a Tungsram fénymérőt, amiről a pince rejtekében képtelen voltam eldönteni, hogy átesett-e már a szétszedésen.
   Mivel megemlítettem, így ha záros határidőn belül nem szedem szét, akkor a már megemlített, de szét még nem szedett tárgyaim listája nemhogy csökkenni nem fog, de még hosszabb is lesz egy újabb sorral, ami ugye minimum tűrhetetlen állapot. Épp mint ahogy az ajtó közelébe rámolt rengeteg vacak is az, csak ugye nincs itt senki, aki ezt a rengeteg elmaradást végre nekiállna letudni.

   Ahogy itt álltam és bámultam, egyszer csak kiszúrtam a lemezjátszó és a laminálógép között a szintén bemutatásra váró tartalmú motoros dobozt, mely ténynek (mármint annak, hogy még azzal a projekttel sem vagyok meg) majdnem sikerült megroppantania a lelkemet, ami végül csak azért nem sikerült neki, mert a szem előtt lévőségük ellenére még mindig letudatlan teendőim elől még idejében sikerült elmenekülnöm.

   Mivel arra sem emlékeztem, hogy a kicsi fénymérőt szétszedtem volna, így az is feljött velem a pincéből. Épp mint ahogy az asztal alatt talált, elsőre valami nagy bogárnak nézett rozsdás krokodilcsipesz is (lásd felül, szinte láthatatlanul az asztal barnaságába simulva), amiről amúgy odalent szintén nem tudtam eldönteni, hogy készült-e már róla cikk.

   Mikor olyanja van, akkor a mutató a nullánál jóval lentebb is tud menni. MITA amúgy egy a 30-as 40-es években a Hollán Ernő utca 30 szám alatt működő elektrotechnikai és mechanikai vállalat volt. (forrás)

   A méréshatárváltó feliratozásai fehér festékkel készültek, amikre aztán védőlakk került, ami még mind a mai napig kitart. Ez persze lehet, hogy nem annyira a lakk tartósságának, mint inkább a műszer használatlanságának köszönhető.

   Mivel a leltározási szabályok, valamint a leltári számok rendszere időszakonként változott (mára például már mindenen vonal vagy QR kód van), a régieket viszont senkinek sem volt kedve levakargatni, így a felragasztott címkék az alanyt idővel valósággal elborították.

   Én meg azon akadtam ki, hogy hiába húztam nagyon lassan (ez az egyben történő levétel titka), a műszer hátlapi feliratait eltakaró hatalmas leltárcímkének kezdetben ugyan volt némi hajlama a valóban egyben történő lejövésre, csakhogy kisvártatva mindkét irányból undokul elszakadt.

   A hátlap levételéért cserébe (no nem mintha amúgy nem vettem volna le), feltárult a doboz tartalma. Mivel már öreg vagyok, így szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy jobban szerettem azt a világot, meg persze jobban is értettem, melyben a hardver még nem tartalmazott szoftvert. Ez is milyen egyszerű, pláne első ránézésre átlátható. Balra egy fényelemet látunk, jobbra pedig egy külön tok nélküli  Deprez rendszerű mérőműszert, míg felül hosszában a méréshatárváltó kapcsolója terpeszkedik.

   A méréshatárváltó kapcsolója az 1600-as állásban egy söntöt köt párhuzamosan a mérőműszerrel. Mint azt később kimértem, a sönt a kissé balra lefelé tartó fehér vezeték, ami természetesen ellenálláshuzalból van. Maga a kapcsoló pedig a jobbra látható téglalap alakú idom, ami a rugólap és az egyik érintkező között forgatható, természetesen a szögletessége által biztosított 90 fokos stabil beállíthatóságokkal.

   A műszer kapcsolása hiába faék egyszerűségű, mégis átláthatatlan, ugyanis a megszerkesztője egyáltalán nem adott rá, hogy az legyen. Mármint a mi mihez ér hozzá, meg a mi mivel érintkezik felderítése számomra igencsak szemet próbáló feladat volt.
   Amit balra látunk, az a fura körmös alkatrész, ami épp nagyban egy gumitárcsát szorongat, az arra szolgál, hogy a rendszer megfeszítésének beállítására szolgáló kerek réz anyával be lehessen állítani, hogy a fényelemet eltakaró kerek bakelit lapocska elfordításához mekkora erőre legyen szükség.

   Ez a címke a közeli gyógyszertárban vásárolt benzines üveg kupakjának plombája volt, s csak azért fényképeztem ide, mert miután az asztalra játszásiból átragasztottam, hiába állt fel a bal alsó sarka, végül alig bírtam felkaparászni.

   Bár a benzin a feliratokat tartalmazó réz hátlapbetétről a ragasztó maradványait lazán leoldotta (direkt ezért vettem), attól még a betűk nem váltak jól láthatóvá, mire fel az olvashatóság érdekében beáldoztam egy pacányi Sidolt.

   Hogy a forgatógombon található apró fehér pont ne álljon csálén, vagyis a műszerdoboz oldalán olvasható számokra mutasson, a gombot rögzítő csavar hegyével a tengelybe fúrt apró lyukba kell beletalálnom.

   A fürdőszoba közepén kézmagasságban az ablakon bejövő napfény 20 Lux fényerőt eredményez, míg ha felkapcsolom a villanyt, a megvilágítás értéke akár 50 Luxra is felmegy.

   Miután megtaláltam az ellenállásdekádot, a szikekészletet, valamint az ékszermérleget is, a szintén Tungsram, csak már digitális fénymérőt viszont nem, kisvártatva kiderült, hogy már annyi apróságot pofoztam ki, hogy az a műszer már ide sem fért!

   A mért értékek között a különbség oly hatalmas, hogy valamelyik műszer biztosan hibás. A jelenségért az analóg műszer igen nagy valószínűséggel még szelénből készült fényelemének elöregedését tettem felelőssé.

   Ez a kép a keresztségben nem azért kapta az "eltűnt" nevet, mert a bemutatott fénymérő a polcról végre "eltűnt", hanem azért, mert a másik, a kisebbik fénymérő is "eltűnt", pedig arra eddig még csak rá sem néztem! Ráadásul nem úgy tűnt el, hogy óvatlanul rátettem valamint, vagy beraktam valamelyik dobozba, hanem úgy, hogy a rejtekhelyének felkutatására hiába áldoztam rá hosszú perceket, még csak esze ágában sem állt előkerülnie! Ekkor ígértem meg, hogy szegénykémet úgy, de úgy szétszedem, hogy jó ha megmarad belőle néhány érdekesebb, illetve újrahasznosítható alkatrész. Már ha van benne egyáltalán olyan...