Az egyik fém fehér polcos áthelyezése című projektemet, vagyis ezt a mait, ezt szerintem egyszer valamikor korábban már megnyitottam, amire részemről akár meg is mertem volna esküdni. Ehhez képest annyira sehol sem találtam ezeket a felvezető képsorokat (pedig tényszerűen hosszú napokon át kerestem), hogy végül mérgemben kénytelen voltam lemenni a pincébe.

   Ahol is ez a nem különösebben szívderítő látvány fogadott. Míg a talpas lámpa és a partvis legalább úgy nagyjából jó helyen van az ajtórésben, mert ugye innen legalább könnyű őket elővenni, addig a banyatankból készített gázpalackhordozó és a ventilátor már kevésbé van jó helyen.
   Sajnos nem velük van a baj, hanem az utóbbiak mögött látható fehér polccal, mégpedig azért, mert ahhoz nem lehet rendesen hozzáférni. Vagyis el kellene onnan raknom valahova máshova, mégpedig úgy, hogy teljes szélességében szabadon legyen. Maximum annyi engedélyezett, hogy épp mint ahogy most is van, néhány könnyen mozgatható tárgy lehet előtte, de inkább még azoknak sem szabadna ott lenniük.
   Ezt a projektet sajnos még véletlenül sem az teszi bonyolulttá, hogy le kell pakolnom a polcról az összes dobozt, és még csak nem is az, hogy nincs hova, hanem konkrétan az, hogy a polcot áttenni nincs hova!
   Ötleteim persze - mint ahogy mindig is szoktak - ezzel a feladattal kapcsolatban is vannak, és még csak nem is kevesen, csakhogy egyik nagyobb rumlival járna, mint a másik! Már amelyik egyáltalán kivitelezhető...

   Az egyik ötletem az, hogy amit ezen a képen látsz, azt így ahogy van, elhúzom magam felé, épp egy polcmélységnyit. Előtte persze kivenném a helyéről a polcot, utána meg betenném arra a helyre, ami a többi cucc elhúzásakor keletkezett.
   Mint ahogy általában minden elgondolásomban, úgy ebben is van hiba jócskán. Egyrészt ugye ott van mindjárt az, hogy a polcot jelenleg nincs a helyéről hova kivennem, másrészt az asztal annyira be lett terítve, zömükben szétszedésre váró lomokkal, hogy azt így egyben meg sem merném próbálni megmozdítani.

   A következő (megjegyzem hatalmas) hiba pedig az, hogy a polcot az asztal egyik végéről a másikra áttéve, az ott több mint 20 centinyit lógna ki. (lásd a földön azokat a piros vonalakat) Innen nézvést jobbra beljebb dugni a polcot azért nem lehet, mert ott van a hangszórós szekrény, mögötte egy Salgó torony, ami után már közvetlenül a pince fala következik. Vagyis ha ide tenném át a polcot, akkor az itt mindenképp kilógna.
   Egy egészen kicsit mondjuk lehetne segíteni a helyzeten, amennyiben fognám a hangszórós szekrényt, majd jól megcserélném a magnóssal, mert az úgy 10 centivel rövidebb. Bár ezzel a trükkel egyértelműen nyernék ezen a ponton 10 centi helyet, csakhogy el is veszítenék 10 centit, mégpedig azt, ahová a múltkor a vastagabbja bútorlapokat hordtam át. Vagyis a rendezkedés után azoknak nem lenne, már szó szerint nem maradna meg a helye.

   Mindezen akadályokra és nehézségekre ráadásképp, nemcsak az asztal foglalt, de még a föld is, aminek a felszabadításához szerintem nem lesz elég egy évnyi szétszedési tevékenységem. Mint az később kiderült, még teljes három évnyi sem volt elég!
   Ezt a pontot amúgy nemcsak ezért mutattam, hanem egyben azért is, mert ide is áttehetném a fehér polcot. Már persze csak akkor, ha előbb elrámolnám az útból a kép felső szélén látható dobozokat. Hogy mégis hova a csudába tenném át őket? Ez kérlek nemhogy nagyon, de egyenesen k*rva jó kérdés!

   Mert ugye hely jelenleg sajnos még egy ideiglenes átpakoláshoz sincs, mire fel egyből megígértem magamnak, hogy az idei év végére újra szabadnak kell lennie az asztalnak. A kézszárítót mondjuk épp most ajándékoztam el, vagyis azért majd jön az új gazdája, de a három kicsi videó, meg a koszos elejű társuk, meg persze az a Samsung nyomtató, amire ezek fel lettek pakolva, meg a fehér Philips rádió, meg a spektrumanalizátoros mélyláda, meg a géplámpa projekt alkatrészei, azok sajnos mind olyanok, hogy azoknak a pakolás előtt innen mindenképp menniük kell. Abban reménykedem, hogy videomagnók mind rosszak, és akkor azokat úgy, de tényleg úgy elbontom, hogy csak morzsák maradnak belőlük. A többi pedig már nem olyan nagydarab valami, hogy ne tudnám átrámolni valahova.
   Tapasztalatom szerint, mikor magamat némi lelkesedést színlelve ilyen szépen elbízom, olyankor elég csak egy kissé alaposabban körbenéznem, hogy a látvány hatására újra összeomoljak.

   A szobai bólogatós ventilátort ugyan már mutattam, mint ahogy a HT monitort is, és még a piros dobozban rejtegetett színes hasábokat is, de az irattartók alatt megbúvó bolgár rádiót még nem, mint ahogy a monitor mellől a mackótól már ki sem látszó lemezjátszós társát sem, pedig ezek a rádiók azért már bőven vannak olyan hatalmasak, hogy az eltűntetésükkel komoly helyet tudnék visszaszerezni.
   Aztán ott van még az is, hogy az anyagok szétpakolásának már lefutott az első és a második előkészítő fázisa is (időközben már a harmadik is), de a tényleges feladathoz még mindig nem értem oda, ami már csak abból is látszik, hogy az apróbb méretű dolgok szétrendezéséhez szükséges papírdobozok még mindig egymás hegyén-hátán hevernek. (lásd a kép jobb alsó sarkát) Vagyis hiába minden, itt jelenleg csak annyit tudok tenni, hogy nézelődök, tervezgetek, de az igazi feladatnak, vagyis a polc áthelyezésének még csak esélyem sincs nekiállni.

   Ez kérlek a néhai pincei porszívóból kiszedett kábeldob, ami épp nagyban bedobozolásra vár, csakhogy kellene hozzá egy olyan karika, amit nem találok, mert ugye az anyagok még nincsenek szétválogatva. Szóval érted...
   Mivel máshoz nem volt kedvem, gondoltam legalább annyit megteszek, hogy amelyik készülő cikkhez már vannak képek, azokat rendre elnevezem, és még a szöveget is megírom hozzájuk, hogy mikor egy témába ténylegesen beleállok, akkor ne nulláról, illetve a korábban csak úgy egyszerűen egymásra hányt képek halmazától kelljen indulnom. Ez a feladat végül akkora falatnak bizonyult, hogy egyetlen nap alatt még azzal az amúgy tőlem szokatlan hozzáállással sem tudtam befejezni, hogy reggel kezdem, délután nem alszom, és még az esti mozizás helyett is inkább írok.

   Már ki tudja hányadszorra mérem meg a polc szélességét, de még mindig nem voltam képes megjegyezni a 77,5-ös adatot. Hogy mit keringek itt már megint, mikor a legutóbbi itt jártam óta a rumli szintjében még nem állt be semmiféle komolyabbnak minősíthető változás? Most épp arról van szó, hogy éjszaka megálmodtam a polcnak egy másik helyet.

   Konkrétan ezt, a vele épp átellenben lévőt. Mármint a szélről látható két Salgó torony közöttit. Mint ahogy ebben a pincében az összes többi helyszínnel, úgy ezzel a ponttal is épp csak annyi a gond, hogy az idők folyamán sajnos már ez is teljesen be lett lakva.

   Ezt jelen esetben úgy kell érteni, hogy a padlótól a plafonig. Néhány dolog persze biztosan innen is elrakható, de annyi azért semmiképp, hogy a maradék odaférjen valahova máshova. Az előző képen jobbra és lent látható barna színű fiókos szekrény - persze némi helytágítással - még csak-csak odaférne a vele szemből elveendő fehér polcos helyére, és ott még jól is állna, hiszen a fiókos szekrényhez amúgy is csak szemből kell hozzáférni, de a rengeteg papírdoboznak aztán már tényleg nincs másutt hely. Ezen persze, ha nem is teljes mértékben, de részben azért lehetne segíteni, ha végre hajlandó lennék elengedni néhány olyan dolgot, mint mondjuk a ki tudja miért őrizgetett keménypapír gyűjteményem, és ha már szóba került a papír, akkor a régi elektronikai könyveimet is kiselejtezhetném, melyek azóta természetesen már rég megvannak elektronikus formában.
   Hogy ebből mi lesz, azt most még csak jósolni sem merem! Illetve de. Valószínűleg az, hogy mint annyi más cikket, úgy ezt sem mostanában fogom folytatni, hanem majd csak valamikor évek múlva, mikorra lesz hozzá elég hely. Már ha lesz itt hely valaha egyáltalán...

   Több mint két és fél év telt el, miközben a fehér polcos egy centi nem sok, annyit sem mozdult a helyéről, ami azért tulajdonképpen nem olyan nagy baj. Mármint ebből a pincéből aztán már tényleg csak az hiányozna, hogy nekiálljanak a bútorok a helyükről maguktól elmászkálni.

   Ezt a már tényleg eszement kupit úgy kell nézni, hogy 2020 májusa és 2023 februárja között 545 szétszedést hoztam össze. Az 545-ből mondjuk kereken 100 farigcsálós témájú volt, mely cikkek ugye nem igazán csökkentik a szétszedésre váró alanyok mennyiségét. Ettől persze még 445 cikknek is kellett volna akkora nyomot hagynia a lomos pincén, ami legalább egy kicsit meglátszik.
   Ami ezen a képen szintén látszik (mármint természetesen az azóta is fennálló kuplerájon felül), az a friss beszerzésű laminálógép (amit amúgy lomtalanításkor találtam), meg a tárolós HP szkóp (amit kaptam), meg a Tesla B93-as magnó (amit a Vaterán vettem 50 forintért), meg a szovjet filmvetítő, meg a Karcsi barátom által elfűrészelt dobozú lemezjátszó, meg a jó édes anyukámat, hogy bármi értelmes tevékenység helyett folyton csak sehová sem vezető felsorolásokba bocsátkozom. Amúgy persze nagyon is van köze a képnek a mai témához, épp csak nem látszik belőle a rendetlenségtől semmi.
   Hogy mégis mit találtam ki már megint? Jelen alkalommal azt, hogy a fehér polcost egyszerűen csak elhúzom innen nézvést jobbra. Hogy ezzel a művelettel teljesen lenulláznám a járhatónak megmaradt keskeny folyosó szélességét? Hát ez az! Mármint ez az a tevékenység, aminek egészen biztosan nem ma jött el a napja, épp csak ránéztem, mint egy esetleges nagyon könnyen kivitelezhető lehetőségre.

   Mikor a földre rámolt kacatok végre elfogynak (mit ne mondjak, már megint egyáltalán nem úgy néz ki, hogy ez idén lesz), akkor ha elhúzom a polcot innen nézve balra, ezzel amennyi helyet a folyosó szélességéből elvesztek, ugyanannyit nyerek is, csak azt persze a két polc között, ahová csak akkor férnék be, ha a két polc függőleges oszlopai között hagynék némi rést. A zugba természetesen nem nekem kell beférnem, hanem csak az épp oda passzoló, csak nagyon ritkán kellő hosszúkás anyagoknak, melyekből szerintem simán van annyi, hogy még kicsi is legyen számukra a hely.

   Itt van mindjárt (ez amúgy már az útszóró sós pince) az elrohadt kerti sárga fa kerítés kiváltására bevetett fekete műanyag csőből megmarad szál, a tekercsnyi linóleum, a tetőfedésből megmaradt cseréplécek (ezek mondjuk inkább ide valók), valamint az ebből a szögből már nem is látszó sarokból a még Pista bácsitól örökölt zártszelvények.
   Bár ez a polcot mindössze 30 centivel áthelyezős projekt komoly előrendezések árán akár ma is kivitelezhető lett volna, végül persze már megint nem álltam neki. Jelen alkalommal azért nem, mert ekkor még olyan komoly feladatok vártak rám, mint mondjuk a festékes vödör tetején díszelgő Plútó rádió bemutatása.

   Hogy van velem valami baj, az nálam sajnos egy mondhatni folyamatosan fennálló alapállapot. Most például az van, hogy már megint (amúgy szinte mindig) nem mérnöki szemmel nézem a dolgokat. Mondjuk nem vagyok mérnök, de attól azért még nézhetném úgy. Ez az apró (?) hibám gyakorlatilag úgy néz ki, hogy nem annyira azt nézem, hogy hová és hogyan tudnám áttenni a polcot (amúgy persze végül is de), hanem azt, hogy hová miért nem lehet áttenni. Tegnap délután erre a hozzáállásomra (megjegyzem végre) sikerült annyira berágnom, hogy azt mondtam magamnak, másnap lejövök, és lesz ami lesz, kerül ahova kerül, márpedig a polc át lesz helyezve! Erre a pince jelenlegi állapotát tekintve kissé (még ha csak...) felelőtlen ígéretemre persze komolyan ráerősített, hogy aznap délután oly hosszasan lobogtattam a centit, ami végül egy egészen használható megoldás kidolgozására vezetett. Ezt nem vázolom fel előre, hanem lássuk inkább egyből a medvét, amivel nem arra a mackóra célzok, ami - a lomos pince fényét emelendő - az asztal pultjának tetején ül.
   Na még egyszer... Az elérendő cél az, hogy a polcokon elhelyezett összes dobozhoz szabadon hozzáférjek, azok ne takarják egymást, és még csak ne is akadályozzanak a tartalmukat jelző feliratok olvasgatásában, miközben minden egyes polcot akár teljes terjedelmében feltölthetek, ezzel varázsolva némi helyet.
   Nyitásképp ami csak útban lesz pakoláskor, azt mind felkaptam, s áttettem valami olyan helyre, ahol remélhetőleg nem lesz útban. A gázpalackok például átkerültek innen nézve balra be és vissza hátra, mely ficak valaha annyira rémesen lelakottul nézett ki, hogy azt hagytam a pincefelújítós projekt végére. Mármint azért, mert az aljzatbeton hiánya miatt nem voltam benne biztos, hogy azt a részt is kipofozom.
   Ami még szétválogatatlan alkatrészekkel színültig töltött, valaha nápolyit tartalmazó doboztornyot a palackok mellett látunk, azt egyenként áthordtam a fiókos szekrény mögé. No nem azért, hogy még csak ne is lássam őket, hanem úgy éreztem, hogy ott vannak tőlem a legnagyobb biztonságban.

   Mert ugye ha ezt a tornyot a munka hevében véletlenül felrúgom, a kismillió bizbaszt ugyan kinek lenne kedve újra ilyen szépen összerakosgatni? Már ha az ömlesztve tárolás bármiféle szempont szerint "szép összerakásnak" minősíthető...

   Akkor jöjjön végre a medve! Na jó, medve inkább ne jöjjön, mert innen aztán már tényleg csak egy még nálam is nagyobb állat hiányzik. Vagy ha nem az, akkor egy könyörtelen selejtezés.
   Lényeg a lényeg, tegnap délután, a centi heves lobogtatása közben azt találtam ki, hogy kiveszem a helyéről a balra látható polcot, félreteszem, átrakosgatom a helyére a kép közepén látható dobozokat, majd azok helyére kerül a polc. Ehhez sajnos nemcsak akkora mértékű pakolás kell, mint amekkora első ránézésre látszik, s már alaphangon is elveszi az ember kevéske munkakedvét, a megcserélendő elemek méretei ugyanis még csak véletlenül sem azonosak!

   Ami végül azt eredményezte, hogy a szemből látható polc (illetve én) sem ússza meg az innen nézve jobbra néhány centivel történő elmozdítást. Ehhez a semmi kis elmozdításhoz előbb persze mindent le kell pakolnom, mert ha egyben próbálnám meg odébb tenni, akkor garantáltan összecsuklanának a polcos igencsak gyenge anyagból készült lábai.

   A dobozok asztalra történő átrakosgatását megörökítő time lapse videó nemcsak azért nem készült el, mert még nem vettem a gépbe a jelenleginél jobb, nem a felvétel kellős közepén kimerülő akkukat, és még csak nem is azért, mert elfelejtettem, hanem mert a kamera állványát a szörnyű kupiban nem volt hova biztonsággal letámasztanom. A témától megfelelő távolságra mennem pedig pláne nem sikerült volna!

   Amit a képen a rózsaszín dobozoktól nem látunk, az már megint az asztal lapja. Cserébe valami csoda folytán felszabadult a szék, így ha le akarok ülni, akkor végre megtehetem. Hogy az adott pillanatban mennyi mindenre lett volna szükségem, kivéve persze az ücsörgés lehetőségét, azt a témát most inkább ne feszegessük...

   Mikor a már teljesen üres polcot nem tudtam megmozdítani, kezdetben az alá csak úgy egyszerűen a földre pakolt csempés dobozokat gyanúsítottam, de mint az végül kiderült, már megint én voltam a tettes, mégpedig a kép közepén díszelgő, a polcok ide történő állításakor a masszívságot növelő 6-os csavar képében. Mármint ez az egy szem csavar úgy összefogta a két tornyot, hogy mozdításra tisztára olyan érzés volt, mintha egy darabból állnának.

   A partvist, a lámpát, a sámlit, a lapátot, meg a légtisztító dobozát a pincéből annak ellenére tettem ki, hogy az előbb megígértem magamnak, hogy semmivel sem teszek ilyet. Mármint azért nem, mert ha pakolás közben - ég ne adja - beakadna a derekam, akkor ne úgy hagyjam el a helyszínt, hogy a pince előtti folyosó a többi lakó számára el lett barikádozva. No nem mintha rajtam kívül bárki is járna erre...

   Miközben a polctornyokat összefogó csavar eltávolítása után az itt maradó felet az első néhány centinyit könnyedén elmozdítottam, annak egyik hátsó lába a piros nyíl mutatta dudorban elakadt, mire fel már indultam is a vésőért és a kalapácsért.

   Azért mekkora szerencse már, hogy a minapi rendrakás alkalmával kiszúrtam, hogy a két véső valamiért azon a polcon maradt, amit a jelenleg útszóró sósnak nevezett pincéből hoztam át, így nem kellett őket megkeresnem.

   És még azt sem felejtettem el, hogy a polc áthelyezése után a stabilitását vesztett ottmaradtat majd hozzá kell fogatnom valamivel (egy szem facsavar) a falhoz. Ezt amúgy azért tehetem meg, mert épp akad a helyszínen egy megfelelő pozícióban lévő fatipli, ami úgy dereng, hogy a pincei villanyszerelés kapcsán szabadult fel.

   Most jön az a fejezet, melynek keretében az áthelyezendő polcos teljes tartalmát lerámolom, természetesen más hely nem lévén, már megint az asztalra, ami már csak azért is kiváló pakolóhelynek számít, mert ugye nem kell hozzá a beteg derekammal hajolgatnom.

   Csak előbb még rámentem olyan apróságokra, mint mondjuk a polc szélén talált két zsebszámológép a múltkor direkt számukra feliratozott dobozba történő áthelyezése. Ez a semmi kis feladat úgy került képbe, hogy mikor az előbb ide akartam letenni a kamerát, akkor a zsebszámológépek látványáról beugrott, hogy már van dobozuk. Arról már nem is beszélve, hogy az említett dobozt a polc tetejéről épp az előbb emeltem le.

   Miközben a tunereket tartalmazó dobozt már régóta kerestem, a fúrógépet és az egyenes csiszolót egyáltalán nem. Ezek ketten szerintem ahogy eddig is itt voltak, úgy a polc új helyén is egyszerűen csak be lesznek dugva a legalsó polclap alá. Most így hirtelen - az egyszerűség végett - legalábbis biztosan így lesz.

   Ez pedig az alsó vége, amit egy Orion 449-es rádió takar, amit szerintem úgy, de úgy el fogok cserélni valamire, ami lehetőleg kisebb, hogy ezt már hosszú évek óta ugyanúgy tervezgetem, mint a szintén Orion AG-604-es lemezjátszós társának elcserélését, csak ezek a cserék eddig valahogy még sosem történtek meg. Őszintén remélem, hogy mire ez a cikk megjelenik, addigra ez a két hatalmas helyet foglaló tétel már rég nem lesz itt!

   Mielőtt a dobozokat elkezdtem volna az új helyükre átrakosgatni, betettem mögéjük azokat az ágylábakat, melyek már többször is komoly meglepetést okoztak a rám történő zuhanásukkal.

   Az ugyan igaz, hogy a balra látható polctorony az ajtóréshez néhány centivel közelebb került, az áthelyezett másik pedig belelóg a pincébe, a két torony között jobbra látható hely pedig egy kissé szűk lett, ezek azonban annak tükrében, hogy immáron erre a fehér polcosra is szabadon pakolhatok, mondhatni semmi kis kellemetlenségek. Ahhoz képest mindenképp, hogy az egyik frekvenciamérőmet azért nem tudtam megjavítani, mert a hozzá már évtizedekkel ezelőtt megvásárolt CMOS IC rejtekhelyéhez nemhogy nem fértem hozzá, de már eleve nem is tudtam róla, hogy pontosan hol van. Most meg ugye mindjárt szabadon láthatom az összes dobozom feliratát.

   A felül középen látható csavar úgy odafogja a gyenge lábakon álló fehéret a nálánál sokkalta stabilabb feketéhez, hogy szó szerint jóleső érzés volt, mikor a két polcost próbából nem tudtam széthúzni.

   Szaladgálásaim közepette áthoztam a másik pincefolyosóról a zöld vödröt. Erre amúgy azért volt szükség (mármint a takarítás igényén felül), mert egy korábbi akció alkalmával az itteni folyosói szemetest elhasználtam földtárolónak.

   A korábban látott állapottal szemben, most nem úgy néz ki, mintha le tudnék ülni a székre, mint ahogy az asztal lapjára sem tudnék unottan rákönyökölni. Ez amúgy már csak azért sem került szóba (na ja, épp most említettem meg), mert ugye már csak néhány mozzanatra vagyok a végkifejlettől, aztán már húzhatok is innen el.

   Íme a már majdnem teljes egészében belakott polcos. Hogy nem minden polclap lett teljes felületében feltöltve, az nem annyira hiba, mint inkább szerencsés tény, hiszen ez azt jelenti, hogy keletkezett némi hely, mire fel azt azonnal elfoglaltam néhány szekrény mélyéről előcitált régi, pláne már rég nem látott dobozzal.

   A tulajdonképpen semmi kis munkával (na ja, vagy két órán át rakosgattam folyamatosan a dobozokat) elért eredményre az ajtóból visszanézve, az annak ellenére kapott nagyszerű minősítést, hogy igencsak sajnálatos módon más pontokon a helyzet egy kissé azért romlott.

   Már ha arra a helyzetre, hogy itt már nem is látszik a padló, a "kissé romlott" szókombináció megfelel leírásul. Ez az állapot természetesen nem annyira vészes, mint amilyennek ebből a nézőpontból látszik. Na jó, de, éppen annyira vészes...

   Próbáltam elképzelni azt az élethelyzetet, melyben az arasznyival kevesebb hely bármiféle problémát okoz, de mivel nem sikerült, merthogy az ajtórésen még a legnagyobb cuccomat képviselő bicikli is kényelmesen befér, így a mai napi rámolást kifejezetten sikeresnek nyilvánítottam. Ezen felbuzdulva, menten megígértem magamnak, hogy a következő takarítós napon, mikor a pincébe a felmosással leérek, rámegyek a rengeteg apró anomália rendezésére. Mármint csak ma és csak itt annyi mindent láttam, aminek már van doboza, de nem abban van, hanem valahol nagyon máshol, hogy ha azokat nekiállok elrakosgatni, a semmi kis apróságnak tűnő projekt végére biztosan alaposan kimelegszem. Szóval ahogy mindig szoktam volt magamnak mondogatni: Hajrá Géza, csak így tovább!