Mikor már épp nekiálltam volna a banándugókat azon rendezési elv szerint legalább kétfelé válogatni, hogy melyek azok, amik biztosan nem lesznek részei a műszerzsinór átépítős projektnek, s melyek azok, amiknek esélyük van a projektbe bekerülniük, akkor menten kiderült, hogy az asztal pultján a banándugókból csak a legújabbak vannak ott. Mármint itt már csak azok vannak, melyek a még sosem használtságuk okán a minap nem szorultak elmosogatásra.

   Az előbb említett minapi mosogatás úgy értendő, hogy a sárga törülközőre szórt, a napra száradni kitett banándugók valószínűleg már a mosogatás napjának estéjére sem tartalmaztak nedvességet, de én persze attól még tovább napoztattam őket.
   A témához hol közeledtem, hol távolodtam. Mert ugye 85 deka banándugót (lemértem, onnan tudom mennyi) Hűbele Balázs módjára csak úgy hirtelen felkapni, azt azért - így 60-hoz közeledve - nagyon nem lenne tanácsos.

   Hogy a bicikli a rumli tekintetében a jelen állapot szerint mennyire túl lett tolva, azt mi sem mutatja jobban, mint a már a szőnyegen is megtalálható virágföldes vödrök, a virágállvány alsó polcán már ki tudja mióta száradó panelek (melyek amúgy a nevesincs magnós autórádió maradványai), a virágállványra (amúgy persze csak a helyszűke miatt) keresztben felrakosgatott paprikás ládák, és akkor a bal sarokban látható madármagos vödörről, a spricnis és a tápoldatos flakonról még csak szót sem ejtettem! Ja, de.

   Ha lett volna a szobában egy biztonsági kamera, annak felvételén az látszott volna, amint időnként berohanok (ezt az állításomat persze - mármint a szédítő sebességemet illetően - nem kell komolyan venni), majd hol erre, hol meg arra a feladatra legyintek egy nagyot. Mikor a semmittevésre ráuntam (Te, hogy én ezt amúgy manapság mennyire jól tűröm...), egyszer csak hirtelen felindulásból rámozdultam az összes feladatra.

   A banándugókat most már nem olyan hosszasan bámulva (de csak mert az előbb már tényleg nagyon alaposan meg lettek nézve), menten felmerült bennem a kérdés, mely szerint: Mi fog itt előkerülni még? Mármint a színes banándugók bámulása közben felmerült bennem a kérdés, hogy kaptak-e már saját cikket. Mivel nem, de megemlíteni persze megemlítettem őket, ezért kapni fognak egy saját cikket, ezzel előzve meg, hogy a már megemlített, de szét még nem szedett tárgyaimat tartalmazó lista egy újabb sorral növekedjen, csak előbb megpróbálom kiverekedni magamat a rumliból.

   Mivel a banándugók doboza szerencsére pont kéznél volt, így azokat semmiből sem tartott a helyükre visszasöpörni. Na jó, bevallom, néhányat elszórtam, illetve már eleve a virágállvány alatt voltak, azok összeszedegetése azonban nem volt egy nagy feladat.

   A mindenütt jelenlévő, az adott pontra egyáltalán nem való apróságok letudása viszont már nagyon is az volt! Ezekkel az apróságokkal persze nem az volt a baj, hogy csinálni kellett velük valamit (már épp ideje volt), hanem az, hogy most valamiért tényleg nagyon sokan voltak.

   Miután az olyan apróságok, mint a pincei fényképezőgép valamiért a hallban állomásozó memóriakártyája, az előszobában a pultra szórt pénz, a már letudott bevásárló cetli, a hallból az előszobába való kék kertésznadrág, a fürdőszobából és a konyhából a kiürült flakonok, az asztalról a munkásruhámba való szerszámok, valamint tucatnyi ehhez hasonló dolog végre a helyére került, a már üres dobozt is visszatettem a polcra.

   Ettől persze nem lett rend, de így azért már nem olyan feltűnő a rendetlenség. Amúgy csak azért, mert nem szoktam annyira felfelé nézni, hogy itt meglássam, ami annak lehetőségét vetíti előre, hogy a panelek az elbontásukig újra durván és menthetetlenül be fognak porosodni.

   Míg az "A" verzió szerint a növényeket tartalmazó dobozokkal és ládákkal eltorlaszolt helyre már nem fog tudni ideülni a galamb, addig a "B" verzió szerint mégiscsak, miközben a rózsaszín vödörből még ki is tapossa a már amúgy is satnya paprikapalántákat. Mint az már előre borítékolható volt, a "B" eshetőség már mindjárt másnapra bekövetkezett.

   Épp mint ahogy idővel a rend, vagy annak legalább valamiféle halovány változata is. A két flakon ugyan még a sarokban bujkál, de azokat azért már nem lesz komoly logisztikai feladat az állvány polcára feltenni.

   Mikor a hosszas rámolás eredményeként eljutottam arra a szintre, hogy pusztán ránézésre már nem volt mit a helyére tennem (vagy az elmaradtakat már direkt nem láttam meg), addigra úgy, de tényleg úgy elment a kedvem a banándugók fényképzésétől, hogy komolyan kíváncsi vagyok rá, hogy mikorra tér vissza.

   Ezen a napon a banándugók bemutatása témájában mindössze annyi történt, hogy a pincei rendrakás 2023 ötödik ütemének keretében a lomos pincei asztalra kiborítottam két darab vegyes tartalmú dobozt, majd a tömegből kicsippentettem négy újabb banándugót. Hogy ez a banándugókat bemutató projektet szemernyit sem vitte előre? Most mond már... Mikor állítottam én, hogy eredményes vagyok?

   Eltelt egy újabb hét, s bár történt az asztal pultján némi változás, az sajnos még véletlenül sem pozitív irányú volt. Azt persze nagyon is tudtam értékelni, hogy megértem a 60-at (lásd az ezt hirdető medvét), ez mondjuk még 2023 májusában volt, azt azonban már komolyan nehezményeztem magamnál, hogy miközben el nem került a pultról semmi, mind a lakásból, mind a pincéből odakoncentráltam a műszerzsinór építős projekt elé a kapcsoló újraválogatósat.
   Ahogy itt álltam a kupi előtt, s már épp nagyban a kapcsolók újraválogatását tervezgettem, mondván az aztán tényleg nem lesz egy megterhelő projekt, hiszen csak apró alkatrészeket kell valami értelmes rendszer szerint szétrakosgatnom, idővel rájöttem, hogy az adott napi hangulatomhoz a jó sokféle banándugók körbefényképezése illik jobban, azokat ugyanis ehhez még csak szét sem kell válogatni! Képzelheted bármiféle tevékenységet illetően (ez alól természetesen kivételt képzett a lustálkodás) aznap mekkora volt bennem a lendület.

   Például képes voltam azzal a hülyeséggel elszórakoztatni magamat, mint megkeresni a választ arra a felmérhetetlenül fontos kérdésre, hogy mégis mit mutathat a fürdőszoba ajtajára szerelt akasztóra fűzött villanykábel szabad vége. Mindezt úgy, hogy teljesen egyértelmű, hogy az épp az imént szóba került műszerzsinórok helyét mutatja. Mármint azt a feladatot, hogy mielőtt az új zsinórokat elkészíteném, előbb még mindjárt két nyomós okból is át kell néznem minden régit. Miközben az egyik ok az, hogy eltegyem az útból a helyet teljesen feleslegesen foglaló nem használt feleslegeseket, addig a másik az, hogy amelyik végül elől marad, az aztán már tényleg mind használható állapotú legyen.

   Miközben magamat a műszerzsinórok rendezésére nem sikerült rávennem, a páromat lazán meggyőztem róla, hogy most aztán már - amolyan születésnapi pótajándékként - nagyon itt van az ideje megkapnom azt a két macis párnahuzatot, amit egy a piacon olcsón vásárolt gyermekágyneműből kell valakinek megvarrnia. Mivel a varrógéptől valamiért gyermekkorom óta félek, így a valaki egyértelműen Andi kell legyen.

   Bár az egyik huzat már eleve illett a párnára (na jó, egy kicsit kicsi lett rá), én egyrészt két garnitúrát szeretnék (hogy egyből legyen csere, mikor épp nagyban mosom a koszosakat), másrészt olyan fajta huzatot szeretnék, amihez nem kell gomb, hanem egyszerűen csak belebújós. Mármint a betöltés irányából van rajta belül egy zseb, amibe a párnát beletéve, az a huzatából úgy már nem tud kijönni.

   Mikor ennél a résznél botorul azt gondoltam, hogy ehhez a bemutatóhoz tényleg egyszerűen csak fotóznom kell, abban a szent pillanatban kiderült, hogy ahhoz, hogy az összes banándugó tényleg egy helyen legyen, ahhoz előbb még át kell válogatnom az átlátszó doboz tartalmát. No nem mintha ez az immáron 60 éves, plusz egy napos szervezetemet komolyan megterhelő feladat lett volna...

   Hiába a feladat egyszerűsége, mikor odáig jutottam, hogy a banándugóim zöme végre ebbe az egy szem dobozba koncentrálódott, akkor nem sok híja volt, hogy a bemutatásukat - mint feladatot - ismét megszakítom, csak aztán úgy voltam vele, hogy ez a félbehagyósdi nekem már tényleg annyira jól megy, hogy már csak a profi szinten állásom okán sem kellene tovább gyakorolnom.

   Majd kisvártatva maga a szerző is, mert mint az kiderült, ehhez a projekthez is szükséges némi előválogatás. No nem mintha ez számomra megterhelő lenne, vagy ne szeretnék a kismillió apró bizbasz között turkálni...

   A végeikről a kupakokat lehúzva, azt sikerült róluk megállapítanom, hogy ezeknek nincs semmiféle olyan részük, amibe belekapaszkodhatnék. Mármint az újrahasznosítás érdekében történő szétszedéskor. A feladatot valahogy úgy lehetne megoldani, hogy befognék a satuba egy acéltüskét, amire aztán olyan erővel tolnám rá a lengőaljzatot, hogy kicsusszanjon a műanyag ruhájából. Ez az út persze csak abban az esetben járható, ha ezek ketten valaha külön alkatrészt alkottak, s összedugás által lettek egyesítve. Mármint ha nem két darabból van, hanem a köpenyt az aljzatra ráfröccsöntötték, akkor valószínűleg hiába próbálnám őket széterőltetni. Mivel így hirtelen nincs szükségem lengőaljzatra, s eddig talán még soha nem is volt, így haladtam tovább.

   Következőként letudandó tételnek ezt a mini műszerzsinórt választottam, melynek bal oldali eleme annak ellenére forrasztott, hogy az valaha csavaros rögzítésű volt. Ez amúgy igen nagy valószínűséggel az apró hernyócsavar pótolhatatlanságának volt köszönhető.
   Mindeközben a műszerzsinór jobb oldali vége is egy érdekes szörnyszülött. Mármint a banándugó köpenyébe egy még véletlenül sem beleillő banándugó lett beleerőltetve.

   Hanem konkrétan egy ilyen, ami bár banándugónak banándugó, csakhogy ez a típus még véletlenül sem vezeték végére, hanem egy modulra való. Ez az alkatrész igen nagy valószínűséggel a Tanértnél, vagy ha nem ott, akkor a számukra készült. A tulajdonképpeni lényege az, hogy egy villanymotort, kapcsolót, potmétert, mérőműszert, izzólámpát, vagy bármi más elektromos alkatrészt egy alkalmas méretű lapra felszerelve, az immáron modullá átminősült alkatrészt ilyen banándugókkal ellátva, azok rádughatóvá válnak egy olyan hatalmas kapcsolótáblára, ami még a hátsó padokból is jól látható. Ezeket a mindenféle modulokat aztán vagy a kapcsolótábla hátoldali kötései, vagy a szemből beléjük dugdosott műszerzsinórok kötik össze. Mármint iskolában, az elektromosság jelenségeit bemutatandó. Ilyen lapraszerelt valamit akkor láthattunk volna, mikor apukám dobozait néztem át, csakhogy azok ekkor már rég nem voltak itthon! Mármint apám valamiért egy csomó cuccát ládaszám kihordta a telekre. Ezekre a Tanértes időkre emlékül, csak egy villanymotor forgórésze maradt itthon.
   Kisvártatva, a modulra csatlakozóként felszerelhető banándugót hosszasan s értőn bámulva, egyszer csak beugrott, hogy éppen ilyenekkel volt szerelve az a rádió, amit apukám direkt nekem épített, én azonban voltam oly galád, hogy az utókornak nem őriztem meg. Bár van egy olyan tervem, hogy újraépítem, arra azonban nem vennék mérget, hogy ez még ebben az életemben megtörténik.

   Ez itt egy 240 ohmos hullámimpedanciájú szalagkábel. Valaha ilyenekkel jöttek le a tetőkről a mindenféle antennák jelei. Mikor apám egyszer berágott rá, hogy a tetőantennánkkal minden adó évről évre egyre rosszabbul jött, készített egy az UHF és VHF sávú antennákat egyetlen a tetőtérből lejövő koax kábelre összehozó, egészen jópofa közösítőt, ami annyira nem vált be, hogy a végén megmaradtunk a tévé antennabemenetébe döfött egy szem méteres műszerzsinórnál.

   Majd a nagyobbik, arra pedig a kisebbik kupak jön (utóbbiban van a menet), majd némi tekerés után már készen is van az egészen jó minőségű, pláne forrasztás nélkül kivitelezett kötés, amihez még csak csavarhúzó sem kellett. Vezetékvéget blankolni meg ugye bármivel, akár még foggal is lehet. Már persze csak addig míg a fogak megvannak. Nekem apukám mikor meglátta, hogy a vékonyabb vezetékeket foggal blankolom, olyankor mindig azt mondta:

Kisfiam, ettől ki fognak esni a fogaid!

   Ez végül így is lett, azonban ehhez a vezetékek blankolásának persze már semmi köze sem volt. A dugót hosszasan tovább bámulva (azt gondolom nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy az évtizedes rutinnak köszönhetően mennyire kiváló megtekintési képességeim vannak), jelen dugóval kapcsolatban még az is beugrott, hogy a szerelékeket nem kell a vezetékre előre felhúzni. Ezt a kitűnő összeállítást az tudja igazán értékelni, aki már szerelt fel dugót úgy, hogy az összetevőket előtte elfelejtette feltologatni a vezetékre, aztán meg ugye a dugótól már nem is lehetett, ami egy minimum k*rvára bosszantó hiba tud lenni.

   Valaha úgy volt, hogy aki nem értett valamihez, az nem igazán csinálhatta, mert mikor ez kiderült, márpedig kiderült, olyankor iparosnál menten jött a csőd, vagy alkalmazottnál a kirúgás. Aztán jött a szocializmus építése című őrület, melynek keretében olyan mennyiségű alkalmatlan ember került számára már csak a hiányzó képességei miatt is elláthatatlan pozícióba, hogy az 1945-ben lerombolt ország tulajdonképpen sikeres újjáépítése, az egy valóságos csoda volt! Nekünk például olyan üzemmérnökünk volt, akit gyakorlatilag semmire sem lehetett használni. Mármint még a rábízott alapszintű feladatokat sem volt képes, pláne hajlandó sem megoldani. Aztán volt egy csomó olyan kolléga is, aki semmit sem volt képes jól megcsinálni. Igen nagy valószínűséggel egy ilyen semmire sem alkalmas ember kerülhetett a banándugógyár élére, de persze az is lehet, hogy főmérnöki pozícióba, vagy minőségellenőribe, mire fel az egészen addig megfelelően kialakított rugózó rész a banándugón hirtelen felindulásból, de persze az is lehet, hogy egészen apró lépésenként lerövidült, mondván minek azt annyira bevágni. A banánhüvelyben lötyögő banándugó természetesen ugyanúgy használhatatlan, mint a múltkoriban mutatott, a fogaival össze nem harapó krokodilcsipesz.

   Cserébe az oldalra kiálló vezeték a tehermentesítés hiányának köszönhetően könnyen eltörik, a vezetékre merőlegesen álló dugó pedig húzáskor, vagy egyszerűen csak a tartóról való leakasztáskor mindenbe beleakad.

   Ennek a fajta dugóknak a más rendszerűekkel szembeni hatalmas előnye, hogy egyenes vonalban összedughatók. Ez a csodás tulajdonság akkor jön jól, mikor mondjuk egy iskolai bemutató kísérletkor egyszerre kell ugyanazokra a pontokra kötni a tápfeszültséget, a voltmérőt, meg mondjuk akár több fogyasztót is.

   Mármint a kissé gumiszerű állagú köpenyt ezekre a szögletes elemekre rádugni, az nem éppen egyszerű mutatvány. Én a köpenyt a dugóra satuba fogva szoktam ráerőltetni. A lehetetlen szerelési módon túl, ezeknek a fajta dugóknak van egy olyan irányú hibájuk is, melynek keretében komoly hajlamot mutatnak a jó érintkezést megvalósító lemezkéjüket elveszíteni, aztán már minden lyukban csak lötyögnek. A képen látható háromból is már csak az egyiknek van meg a lemeze.

   Ha oldalról is, de ezeket a fajta dugókat is egymáshoz lehet csatolni. A fehér köpenyben amúgy benne van a fém rész, csak valamitől (gondolom durva erőltetés hatására) kiszakadt belőle a banándugó banánhüvelybe tolandó része.

   Ezt a fajta banándugót nemcsak kényelmetlen szerelni, merthogy nem látni a lyukba betolt, előtte természetesen egy darabon lecsupaszított vezetékvéget, hanem még lötyög is a műanyag rész a fémen, ami aztán az emberben tisztára olyan érzést kelt, mintha még a frissen bekötött dugó is már eleve érintkezési hibás lenne. Mindezekért cserébe, a vezetéket rögzítő csavar kívül van, így ha tényleg lötyögne a lyukban a vezeték, akkor a rögzítéshez a dugót még csak szét sem kell szedni! Ezért az aprócska előnyért cserébe, a banándugó oldalából kiálló csavarfej a dugó megfogásakor nemhogy szabadon megérinthető, de ez még csak el sem igazán kerülhető, mire fel egy ilyen banándugópárost a konnektorba (mármint a 230-ba) dugva, egyből kész is van a fokozott életveszély! No nem mintha amúgy tanácsos lenne krokodilcsipeszekben végződő műszerzsinórokon vezetgetni a 230-at...

   Hogy a szabadon megérinthető fém részekkel történő találkozást túléljem, ezek a műszerzsinórok ha ennyire azért nem is, de a vezetékeik cseréje után is rövidek fognak maradni, így gátolva meg benne a szerzőt, hogy a hálózati feszültséget ezeken vezetgesse. Mármint úgy a jó, ha ezeknek inkább már eleve esélyt sem adok rá, hogy az asztalszéli konnektoroktól bármi értelmes távolságba elérjenek.

   Komolyan mondom, hogy aki ezt a felépítményt kitalálta, az vagy direkt ölni akart, vagy még csak nem is hallott az érintésvédelemről! Mint az gondolom sejthető, ez a dugó kínai gyártmány.

   Most például ezekhez a csak nagyon kényelmetlenül szerelhető banándugókhoz voltam kénytelen egy újabb fénykép erejéig visszanyúlni, mégpedig azért, mert az előbb elfelejtettem bemutatni a banánhüvelyekhez csatlakozó részek rugózásának négyféle megoldását.

   Mármint elhoztam a polcról ezt a tekercsmérőhöz készült műszercsavaros betétet, amivel aztán kieséses versenyt rendeztem a banándugóknak. Amelyik lötyögött, vagy nem volt a lyukba szabadon bedugható, az menten a pince irányába tartó dobozba került. Hogy ennyi erővel - ha már amúgy is rosszak - egyből ki is dobhattam volna őket? Ez mondjuk igaz, csakhogy én ugye nem olyan családból származom, ahol bármi vacak dolgot csak úgy kidobnának!

   Hogy az apró rudakból álló dugórészük vacak, nem igazán akar passzolni a banánhüvely lyukába, az már eleve determináló tényező, amire még a csak forrasztható kötés is rátesz egy lapáttal. Mármint kinek van kedve egy esetleges szakadás esetén forrasztgatni? No nem mintha ilyenkor, mármint kísérletezéskor általában nem lenne már amúgy is eleve kéznél a páka...

   Mivel a banándugókkal kapcsolatban az elmúlt 60 évben komoly tapasztalatra tettem szert, így bátran állíthatom, hogy a műszerzsinór építős projektben végül ez a típus lesz a befutó.

   Egy apró kényelmetlenség (ami persze csak némi szerelés közbeni odafigyelést igényel), hogy a fém részről a műanyag alkatrészek hátrafelé húzandók le, és persze ezeket visszatolni is csak ebből az irányból lehet.

   Mely jelenség egyértelműen annak volt köszönhető, hogy miközben a balra látható példány felületkezelése tökéletes, addig a jobbra láthatóé nem, ami végül azt eredményezte, hogy utóbbi rugózó része nemhogy nem rugózik, de már eleve be sem nyomható! Amennyiben mégis benyomom (mondjuk egy kombinált fogóval beerőltetem), akkor pedig fogja magát, majd kipiszkálhatatlanul örökre bent marad.
   Azt persze csak gondolom, hogy a jobbra látható, sajnos teljesen használhatatlan állagú dugók a gyárban úgy készültek, hogy valamelyik "nagyon okos" emberkének sikerült a gyártást optimalizálnia.

   Azt szoktam magamnak mondogatni, hogy a műszerzsinór építős projekt azért áll, mert a leoni érszerkezetű vezeték ide történő rögzítésére majd még ki kell dolgoznom valami értelmes, pláne könnyen kivitelezhető megoldást.

   Mivel ez egyrészt nem sikerült, másrészt úgy ítéltem meg, hogy mindenképp úgy járok jobban, ha az ócska felületkezelésű dugók felhasználásáról már eleve inkább lemondok, menten keletkezett egy a beszorulás okát felderítő ötletem.

   Mikor a fényképezőgép exponáló gombját nyomkodva folyamatosan azt mormogtam magam elé, hogy olyan nincs, hogy a banándugó rézből készültségét meg ne tudjam örökíteni, én bizony már eleve tudtam, hogy ez a témáról készült húsz kép ellenére sem fog sikerülni.

   Amennyiben a látottakat megfelelően értelmezem, akkor ez a dugó úgy készült, hogy a felületkezelés csak az alkatrészek összeállítása után következett, amitől aztán a mozgó alkatrész (lásd középen s felül kettévágva) a hosszúkás résbe beleszorult. Az persze lehet, hogy újkorában még mozgott, csakhogy a rézről kissé málló másik fémrétegtől idővel beszorult.
   Hogy ez a csúf jelenség a dugó gyakori használata közben nem következett volna be (mármint akkor az apró szemcséknek talán lett volna idejük apránként leválni), az engem persze így utólag már nem boldogít. Illetve ami szarul lett megcsinálva, azt nincs értelme mentegetni. Épp mint ahogy azt az embert (gyárat) sem, aki ezt a vackot elkövette.

   Bár a bedugandó részét szó szerint félbevágtam, attól még ezt is eltettem, mondván a többi között ez is elfér. Illetve lehet, hogy egyszer majd épp egy ilyen, már eleve félbevágott dugóra lesz szükségem, és akkor ugye milyen jól fog már jönni, hogy van belőle készen?

   Miközben a jobbra látható példányok a beszorult érintkezőik miatt teljesen használhatatlanok, addig a balra látható halmazban bőven található annyi dugó, mint amennyi a műszerzsinór kipofozós projekthez kell.

   Arról már nem is beszélve, hogy az ócska dugóknak a műanyag része is ócska, konkrétan sorjás. Erre volt szokás a szocializmusban azt mondani, hogy nálunk a "késztermék" még véletlenül sem jelenti azt, hogy az adott termék valóban készen is van, épp csak azt, hogy elkészült.

   Bár a rendszerük alapvetően azonos, ezekről a dugókról valamiért lemaradt az a bordázott rész, ami a műanyag záróelem szerelését könnyítette meg, miközben a dugónak is jó fogást adott. Szerintem ebben az esetben is arról van szó, hogy valaki a gyártást vagy nekiállt optimalizálni, vagy egyszerűen csak nem értette a részletek funkcióját, s a bordákat azért hagyta le.

   Hogy szándékosan történt-e, vagy véletlenül? Esetleg egyszerűen csak szabadságon volt a horganyozó kádat kezelő személyzet? A szocializmusban tapasztalt hozzáállásra visszaemlékezve, szerintem mindhárom lehetőség játszik.

   Mikor azt gondoltam, hogy most már akár neki is állhatnék a műszerzsinórok elkészítésének, majd felnéztem (de persze nem az égre segítségül), akkor menten megláttam, hogy annak a feladatnak mennyire elépakoltam a kapcsolóválogatós projekt dobozait.

   Mikor már épp kezdtem volna neki örülni, hogy kész, ha nem is a régiek, de akkor legalább az újólag előkerültek közül újra letudtam egy tételt, akkor menten kiderült, hogy az előbb a polcon egy kissé ferdén álló dobozban a természetesen még mindig bemutatásra váró dugók vannak, melyeket néhány perce azért tettem félre, mert ez ugye sok különböző típus, amit így ebéd után már semmiféle rendezőelv szerint sem volt erőm szétválogatni.

   Íme az immáron mackós huzatokkal ellátott párnákat mutató kép. Ez nemcsak azért áll itt, hogy elmondhassam, miközben én a banándugókat fényképeztem, addig Andi elkészült a szabással varrással, hanem egyben azért is, mert azt is el szeretném árulni, hogy amint ez megtörtént, a székről nem pusztán lelkesedésből, mint inkább az ebédet követő kajakóma hatására lefordulva, egyből ki is próbáltam őket! Nagyszerű alvás esik rajtuk!
   A párnahuzatok cseréjére amúgy azért feltétlenül szükség, mert az előzőek szöszösek voltak. Mármint gyárilag valami plédszerű szöszös anyagból készültek, amiben idővel menthetetlenül megállt a por, amibe aztán alvás közben már-már belefulladtam.

   Ezeket a már burkolat nélküli példányokat nem fogom egyenként bemutatni. Amúgy akad közöttük néhány kakukktojás, melyek valaha nem banán, hanem villásdugók voltak.

   Például ez is az, csak ez nem hálózati dugó volt, hanem 240 ohmos szimmetrikus URH antennakábel végén fityegett (korábban mutattam belőle egy darabkát), csak idővel kettétörött.

   Mikor azt hittem, hogy hatalmas lendülettel (hát persze...) nekiugrok, aztán ültő helyemből már kész is lesz egy újabb projekt, akkor menten állhattam is fel, de csak mert az asztali lámpám egyik égője némi villogás kíséretében kiégett.

   Amit ugye ha nem most azonnal cserélek ki, akkor a napok múlásával egyrészt egyre jobban halogatnék (mint már többször is említettem volt, ha másban ugyan nem is, de ebben profi vagyok), másrészt kevesebb lett volna az asztalon a fény.

   Bár a LED-es izzók belső felépítése az általam szétszedett példányok esetében erősen javuló tendenciát mutat, attól még mindegyikbe került egy olyan részlet, amire nagyon nehéz azt mondani, hogy azt nem a tervezett avulást koordináló részleg dolgozta ki. Ennél a típusnál például hiába van az alumínium nyáklapra szerelt LED-ek tömege mögött egy szintén alumíniumból készült hűtőtárcsa, mely alkatrészek között még hővezető zsír is található (lásd a képen a fehér maszatokat), s a LED-eket hűtő kerek anyagdarab a pereménél fogva még egy hatalmas, pláne vastag alumíniumból készült haranghoz is csatlakozik, ha egyszer a felépítményt összetartó két apró csavar olyan vékony műanyagba lett beletekerve, ami idővel a melegtől, meg persze a csavar feszítő hatásától eltörik. (lásd az eredményt a képen) Mikor ez megtörténik, akkor a LED-eket hordozó panel már pusztán a súlyától is elválik a hűtőlemeztől (már ha csak az izzó a foglalatában valamiért nem pont felfelé nézve állt), s a megszűnt, illetve erősen lecsökkent hűtés hatására valami idővel biztosan elszáll.

   No nem mintha a hő elvezetésére szolgáló alumínium harangban sütögetett nyáklapból az egyik elkó - egyértelműen a hő hatására - nem púposodott volna fel...

   Miközben a panelt hiába szereltem ki (amúgy egyszerűen csak kitéptem), attól még kidobtam, az előbb említett alumínium harangot hiába próbáltam megszerezni, az ugyanis jelen esetben olyan szinten össze lett gyógyítva a műanyagból készült burkolattal, hogy végül kénytelen voltam felhagyni a megszerzésére tett durva kísérletekkel. Ez a három alkatrész viszont megőrzésre ítéltetett. Míg a kerek valami még jó lesz valamihez túlméretes alátétnek, a bura pedig egyszerűen csak egy több mint félgömb fazonú doboz, addig a LED-eket hordozó, ránézésre hibátlan panelből is egyszer még lehet valami.
   Hogy az ilyen és ehhez hasonló tartalmú, már amúgy is felelőtlen ígéreteimnek az idő előrehaladtával egyre kevesebb valóságtartalma van? Most mond már... Olyan szegény még sosem voltam, hogy legalább ígérni ne tudtam volna!

   Nagyon úgy nézem, hogy ez, meg a témáról néhány perccel ezelőtt készült kép között csak annyi a különbség, hogy néhány dugó egy kissé odébb gurult, pedig a fény egyharmadnyival növekedett.

   Ez is egy olyan fajta dugó, melynek felszerelésekor a megblankolt vezetékvéget egy lyukon egyszerűen csak keresztül kell fűzni, amit aztán a rátekert műanyag burkolat megszorít. Ebben a megoldásban nekem az tetszik, hogy egy ilyen kötés a vezeték elszakadását követően szinte eszköz (szerszám) nélkül újjávarázsolható. Hogy a két fajta méretű műanyag burkolat gyári-e, vagy az egyikből valaki valamiért levágott néhány millimétert, azt nem tudtam megállapítani.

   Ez a két zöld dugó csak majdnem olyan, mint az előbbi képen látható piros társaik, mert ugye ezek egyrészt csavaros vezetékrögzítésűek, másrészt míg a pirosak dugója lemezdarabkákból készült, addig ezeké félbefűrészelt rézből. A felső példány egyik eleme már le is tört, vagyis ez nem valami jó megoldás.

   Jelen banándugó megálmodója ugyanis azt találta ki, hogy a jobb oldali lyukon keresztüldugott vezetékvéget a kihúzhatóság ellen is ható kissé összegubancolása után a kupak egyszerűen csak neki fogja szorítani a balra látható réz felületnek. Ilyenkor azért csak felmerül már az emberben a kérdés, hogy aki ezt így kitalálta, meg persze az a másik ember is aki ezt a kis szörnyszülöttet gyártásba engedte, az vajon rendelkezett-e egyáltalán bármiféle elektromossággal kapcsolatos tudással.

   Miután a hengeres testek fényképezésekor háttérül használt kockás füzetről történő folyamatos legurulására ráuntam, ha mindjárt vége is ennek a projektnek, attól még tettem az elgurulás ellen egy olyan irányú intézkedést, mely mindössze a füzet megtöréséből állt. Innentől kezdve persze az volt, hogy minden középen akart lenni, akár úgy akartam, akár nem!

   Ha csak úgy nem, mint ennél a valószínűleg s emlékeim szerint is szovjet változatnál, vagyis egyszerűen csak hozzáforrasztva a fém rész végéhez. Jelen esetben persze lehet (sőt, szinte biztos), hogy a van a vezetéknek egy lyuk, amibe bele kell forrasztani, az előző képen látható dugó esetében azonban nincs!

   Ezek azonos felépítésű, az érintésvédelem szempontjából a kínai társaikhoz hasonlóan rémes bekötési megoldású banándugók (szerintem a régmúltból), mindjárt kétféle anyagból és kétféle érintkező kiképzéssel.

   Ezekben a dugókban az a különleges, hogy miközben a vezetéket a fém részbe alapvetően hátulról kell bekötni, az a tehermentesítés következtében mégiscsak oldalra áll ki.

   Ez pedig az egyik banándugó eleje, ami persze nemcsak törött, de még erősen megreszelt is, ami igen nagy valószínűséggel egy speciális felhasználási igénynek volt köszönhető. Mármint ennek a dugónak szinte biztos, hogy egy szögletes lyukba (például antenna csatlakozó aljzat) kellett illeszkednie.

   Ezzel az oldalról betekerhető, bármiféle védelem hiányában szabadon megérinthető csavaros megoldással sajnos nemcsak az a baj, hogy egy ilyen dugó csak az emberre veszélyt nem jelentő feszültség esetén használható, hanem egyben az is, hogy igazándiból még akkor sem, hiszen a csavarhoz nemcsak ember nem érhet hozzá, de egy másik vezeték vége, vagy egy másik banándugó sem! Mármint a csupasz csavarfej miatt ennek lehetősége nagyon is adott, s hiába tartozik az "á, ez úgysem történik meg" kategóriába, attól még több évtizedes tapasztalatom alapján bátran állíthatom, hogy nagyon is meg fog történni!

   Aki ezt a dugót kitalálta, valamiért azt képzelte, hogy a vezeték lecsupaszított végét a piros burkolatban kiképzett kúpos rész által összenyomott, a kép közepén látható rész majd jól meg fogja szorítani. Innen üzenem, hogy mint megannyi másik, úgy ez sem volt egy korszakalkotó, pláne egyáltalán működő ötlet. Szerencsére nem terjedt el úgy, mint az oldalról szabadon megérinthető rögzítőcsavar.

   Ez egy annyira régiféle, pláne olcsóbb fajta banándugó, hogy ennek a dugó része még összehajtogatott lemezből készült. Ezt a részletet ugyan külön nem mutattam meg, de attól még a képen látszik, hogy ez a dugó is az oldalra álló külső csavaros vezetékrögzítésű típus. Amúgy a csavar belül a vékony lemezbe tekeredik bele, ami számomra egyáltalán nem tűnik stabil elektromos kötésnek. Mármint egy vékony lemezbe tekert csavar az erősen meghúzhatatlansága okán szerintem már eleve nem is lehet az.

   A kapcsolóátválogatós projektnek csak azért nem álltam neki, mert úgy éreztem, hogy ha nem állok neki a jelen cikkben olvasott szövegeket megírni, de azonnal, akkor másnapra igen nagy valószínűséggel lazán elfelejteném, hogy a készítésük közben melyik képhez mit szerettem volna írni. No nem mintha a szövegeimben egy kis, vagy akár nagyobb mértékű kavarodás is bármiféle galibát okozna...