Most, hogy a már megemlített, de be még mindig nem mutatott tárgyaim száma elkezdett látható módon csökkenni (a listámban konkrétan már csak 118 akármi szerepel), egyrészt egyre kevesebb tételből válogathatok, másrészt a listát egyre sűrűbben olvasom át. Erre nemcsak a még bemutatatlan tárgyak memorizálása szolgál okkal, hanem az is, nehogy a szétszedtem projekt végére egy csomó rádió, magnó, telefon, vagy épp hangfal maradjon. Hogy nem ez a két hangfal lesz a mai boncalany, az már csak azért is biztos, mert ezeket - ha már egyszer szétszedem őket - ki is kéne pofoznom. Hogy mi van bennük hangváltónak, azt már rég nem tudom, az viszont nagyon is dereng, hogy a tölcséres magas hangú sugárzóik miatt valami szörnyen kellemetlenül csörömpölő hangjuk van.

   A jelenleg használt asztali hangfalaim nem ma történő szétszedése még az előző páros aznapi érintetlenségénél is biztosabb. Ezeknek a hangja nem csörömpölős, mint inkább kicsit döngős, mely jelenséget valószínűleg a túl nagy doboz okoz. Mármint ezek a dobozok kétszer olyan mélyek, mint amennyire szélesek.

   Ez itt apám régi hangfala (amúgy megvan a párja is, csak az a szekrénysor másik végén), amit már nagyon régóta készülök legalább olyan szinten ellenőrizni, hogy megvan-e még bennük a mélynyomók gumimembránja, vagy már rég elporladtak.
   Távlati terveimben valaha az szerepelt, hogy ezek ketten lekerülnek a pincébe, ahol is valószínűleg mint faanyag hasznosulnak, miközben a nyitóképen látható hangfalpáros átkerül ide. Ez hiába nagyszerű terv, ha egyszer egyrészt a pincében ehhez az akcióhoz még mindig nincs elég hely (mármint lentről az összeomláshoz már tényleg csak két ekkora hangfal hiányzik), másrészt nincs kipofozva a két cseredoboz, harmadsorban pedig még az indíttatás is hiányzik.

   Ami viszont volt, az bennem az adott pillanatban a lendületnek valami olyan szokatlan szintje, ami végül azt eredményezte, hogy aznap meglepően sok, ellenben nem meglepően régóta halogatott témát sikerült letudnom. Ráadásul nemcsak olyan kicsiket, mint mondjuk ennek a zenedoboznak a pincébe történő levitele.

   Bár ezt azért nem gondoltam teljesen komolyan, de attól még próbáltam róla magamat meggyőzni, hogy miután a betervezett témákkal végeztem, még erre a magnóra is rámozdultak, ami mondjuk már csak az asztal pultjának foglaltsága miatt sem jöhetett össze. Az alátétes doboz tartalmának bemutatását viszont letudtam. A két fafiókot viszont már megint elfelejtettem a pincébe levinni.

   Az asztal pultját amúgy még mindig a műszerzsinóros projekt elemei foglalják el, mely témában (épp mint ahogy a magnósban is) van számomra valami érthetetlenül taszító, pedig amúgy egyáltalán nem tűnnek bonyolultnak.

   A virágállvány rendberakása viszont nagyon is bonyolult feladatnak tűnt. Hogy mégis mennyire tűnt annak, pláne milyen régóta halogattam, azt kitűnően mutatja a virágállvány szélességének közel másfélszeresére nőtt fikusz. Mivel a feladathoz a futóka virágállványt alkotó vasvázra történő feltekergetése, valamint a polclapok letakarítása is - ha már egyszer nekiálltam alapon ugye - hozzácsapódott, így mire a lakásban történő feladatokkal végeztem, addigra már valósággal tombolt bennem a vágy, hogy végre lemehessek a pincébe valamit elpusztítani.

   Mivel a fikusz olyan nagyra nőtt, hogy hiába tettem odébb, akkor is belógott az ajtórésbe, azt találtam ki, hogy előbb egy kicsit még idefent tevékenykedem, aztán már húzok is le a pincébe, mégpedig valami olyan kötegelőt előtúrni, amivel a fává serdült fikusz ágait majd jól összehúzathatom.

   Attól, hogy az alátétes doboz erősen vegyes tartalmának bemutatása kell legyen a mai napi főtéma (ez be volt ígérve, mint elhalaszthatatlan feladat), attól még lemehetek a pincébe rendetlenkedni. Hogy mitől éreztem úgy, hogy ezt aznap az elbukás veszélye nélkül megtehetem, pláne meg is tettem, és még csak bele sem buktam, azt annyira jó volna tudni... Mármint azért, mert akkor azt a valamit ezentúl egészen biztosan sűrűbben csinálnám.

   A hangszórós fiókos alatt található kétajtós szekrényből így két nap múlva (mikor ezeket a sorokat róttam) már nem tudtam megmondani, hogy a hatalmas mélyládát ekkor szedtem-e ki, vagy ez még valamikor napokkal ezelőtt történt. Balra a reflex csövet amúgy nem kiszedtem belőle, hanem az egyszerűen csak kiesett, ami igen nagy valószínűséggel a tárolási helyen uralkodó klímának volt köszönhető. Mármint ahol ez a mélyláda volt, ott tároltam a szintén fontos tárgynak tartott HP4L nyomtatót is, melynek belseje (megjegyzem őszinte sajnálatomra) durván berozsdásodott. Hogy a Technics deck, meg a hozzá kapott CD játszó, amiket szintén abban a szekrényben tárolok, mint ahol ez a hangfal is volt, mára mégis milyen állapotban lehet, azt már meg sem mertem nézni!

   Az életem során felhalmozódott tapasztalataim szerint a ragyaverte csavarfejek látványa nem jelez előre semmi jót. Mivel ez nem egy zárt hangfal (lásd az előző képen balra a reflexcsövet), ha belülre is jutott a párás levegőből (márpedig az mindenhova bejut), akkor ennek szegénykémnek annyi. Mondjuk ha belül nincs semmi olyan, ami rozsdásodásra hajlamos, akkor lehet, hogy a hangfal mégiscsak újrahasznosítható. Előtte persze a külsejét mindenképpen rendbe kellene hoznom, mert körben felvált róla a borítás. Ez a hiba némi műbőr, Palmatex ragasztó, meg persze néhány munkaóra felhasználásával orvosolható.

   Ahogy itt álltam az asztal előtt, s épp nagyban azon merengtem, hogy mégis hova a csudába keveredett el a korábban valahol kézközelben elhelyezett tápkábel (ami amúgy egyértelműen a 2023-as pincei tevékenységem áldásos hatásának köszönhetően történt), egyszer csak hirtelen beugrott, hogy mi a baj. (a baj, az kérlek apróbb gondok összessége) Mármint mégis mi okból került a mélyláda parkoló pályára. Konkrétan azért, mert huppogott, jelentsen ez a nem szakmabeli tulajdonos által meghatározva bármit is. Vagyis ha használni szeretném, akkor nemcsak a külsejét, de a belsejét is rendbe kellene hoznom.
   Hogy mégis mire kell nekem ez a mélyláda, mikor van fent egy ötször ekkora passzív? Terveim szerint altatógép lett volna belőle. Mármint a fülzúgást elfedő, valami kellemes háttérzajt generáló készülék.

   Ez a kép nemcsak azért készült, hogy legyen miről elneveznem a cikket, meg persze azt is elmondhassam, hogy manapság már minden Kínában készül, hanem azért is, hogy utánanézhessek a készülék tulajdonságainak. Mint az kutakodásom eredményeként kiderült, ez egy 2+1-es rendszer, vagyis a többtízezer forintos árért járt hozzá két darab öklömnyi szatellit hangszóró is. Fórumokon meg azt olvastam, hogy az erősítője zajos, ami engem már csak azért sem érdekel, mert egyrészt ugye az a része beteg, másrészt célom eléréséhez már eleve le szerettem volna cserélni.

   Az ebéd utáni szokásos kajakómában (azt a harmadik tányér paprikás krumplit talán (amúgy egészen biztosan) már nem kellett volna megennem) ha nehezen is, de azért sikerült összeszednem szanaszét csapongó gondolataimat. Mármint azzal kapcsolatban, hogy mit terveztem a mélyládából elkövetni. Az eredeti elektronika már csak azért is repült volna, mert ugye nincs meg a működtetéséhez szükséges távirányító. Arról már nem is beszélve, hogy az erősítő teljesítménye, valamint a tápegység alapjárati áramfelvétele egy mindössze milliwattos teljesítményt igénylő háttérzaj előállításához erősen durva túlzás lett volna.

   Miután szerencsétlen fikuszt kivégeztem (végül mérgemben, hogy a kötegelés nem jött össze, levágtam úgy nagyjából az összes az ágát), majd nehogy a mai napi főtéma elmaradjon, körbefényképeztem az alátétes doboz tartalmát, újra lejöttem a pincébe.
   Rátérve végre korábbi terveim felvázolására, a háttérzaj generátort úgy terveztem megépíteni, hogy vagy a névtelen füles, vagy a fura nevű Waxiba zenedoboz lényegi részét átteszem a mélyládába. Kapott volna a rendszer egy magas hangú hangszórót, valamint egy valószínűleg csengőreduktorból épített, vagyis nagyon alacsony alapfogyasztású tápegységet. A zaj forrása pedig pendrive, vagy SD kártya lett volna. Azért a múlt idő, mert mostanában úgy alszom, mint a medve télen. Mármint tőlem aztán zúghat a fülem, vagy bármi más. Később persze, ha visszatér a zajallergiám, még bármi megtörténhet.

   Hogy ezt a hatalmas dobozt tényleg ma pusztítom el, abban egy kicsit ugyan kételkedtem, ami igen nagy valószínűséggel a hosszú évek óta történő egyre csak  halogatásnak volt köszönhető, de aztán előkaptam egy méretes csavarhúzót.

   Mivel a pincei feliratos dobozt épp a minap nyitottam meg, ezért nem volt időm elfelejteni, hogy melyik az, meg persze azt sem, hogy hol van, így ez a csinos kis felirat egyből a helyére került.

   Maga a láda pedig ki a folyosóra, ahol mint szemetesvödör emelő alátét került hasznosításra. Amúgy jó ha egy percig volt itt, de csak mert lelki szemeimmel előre láttam, hogy az agyatlan helyen történő elhelyezés okán hamarost el fogok benne tanyázni. Ez amúgy csak annyit eredményezett, hogy minden maradt a folyosón, épp csak a tárgyak sorrendjén változtattam kicsit.

   Mivel a hangszórós fiókos megtelt, konkrétan a lomos pincében már mindenfelé hangszórók hevernek, annak a másik projektnek is neki kellene állnom, melynek keretében az összes hangszóróm működőképességét felülvizsgálom, majd ami akár csak egy kicsit is hibás, az menne ki a francba a szemétbe!
   Ekkor amúgy még erősen bizakodó voltam. Mármint annak tekintetében, hogy míg a jobbra látható méretes hangszórót védelmül az őt eredetileg is védő masszív rácsban fogom elhelyezni, addig a balra látható építményt 5 perc alatt úgy, de úgy szétcsavarozom, hogy aztán már mehetek is fel pákázni. Hogy ez mennyire nem így lett, arra kiváló bizonyítékkel szolgált a következő 30 perc, amit a szerző az általa eddig hallott káromkodások folyamatos felsorolásával, majd mikor azok kifogytak, akkor a kelletlen variálásukkal töltött el.

   A bontási tevékenységem már ott elakadt, hogy míg a tápaljzatot a nagyobb bugyrot szétvágva sikerült megszereznem, addig a hálózati kapcsolót rejtő kisebb csomagot sajnos már nem sikerült úgy felbontanom, hogy abból az apró kapcsoló kitermelhetővé váljon.

   Hogy a tartalom a hátlaphoz nagyon oda lett ragasztva, az még csak hagyján, illetve érthető is, hiszen egy mélyládának olyannak kell lennie, hogy abban a hangszóró membránjának kivételével ne nagyon tudjon mozogni, pláne zörögni semmi.

   Mégpedig azért nem, mert míg a csavarok egyik része az egyik, addig a másik a másik oldalról lett betekerve, miközben fejeik mindkét irányból el lettek takarva egy-egy másik nyáklappal, vagy hűtőbordával. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ami csavarhoz csak hozzáfértem, azt mind kitekertem, a konstrukció azonban a hozzáférhetetlen fejű csavarok okán ennek ellenére továbbra is masszívan egyben maradt. Ekkor rámentem az oldalról fogóval történő csavartekergetésre. Mikor ez sem használt, akkor elvágtam négy műanyag távtartót, mely rombolásom ellenére - mintha semmi sem történt volna - továbbra is minden egyben maradt.

   Mikor találtam egy olyan anyát, amit már csak azért sem tudtam kitekerni, mert semelyik csőkulcsom sem passzolt rá (úgy dereng, hogy 5-ös kellett volna hozzá), valamint piros festékkel menthetetlenül össze volt ragasztva a csavarjával, akkor nem sok híja volt, hogy durvább módszerekhez folyamodom.

   Végül persze - a több évtizedes rutin ugye - én győztem, bár több mechanikai kötés oldása továbbra sem sikerült. Később persze azokkal is boldogultam, de csak annak eredményeként, hogy már odafent a lakásban kiforrasztottam a panelből néhány, a csavarfejeket eltakaró nagyobb méretű alkatrészt.

   A kitekergetett csavarok mennyiségét hosszasan bámulva, végül azt a következtetést sikerült levonnom, hogy legközelebb jobb lesz ha kétszer is meggondolom, hogy mit szerzek meg.

   Míg kezdetben úgy volt, hogy a hátlapot a dobozra két csavarral visszafogatom, végül kidobtam. Mármint nem láttam rá esélyt, hogy a mélyládát még ebben az életemben nekiálljak arra használni, mint amire kitalálták. Amennyiben ez később mégis megtörténne, akkor egy kicsit ugyan morogni fogok, de csak mert az új hátlap legyártásakor rengeteg lyuk pozícióját fog kelleni eltalálnom.

   Ezekből a formátlan alkatrészekből egy barkácsoló hajlamú ember már-már bármit elkészíthet! Például a balra látható vastag alumínium keretből olyan rádiódobozt rittyentettem, természetesen most még csak pusztán gondolatban, hogy csak néztem! Mármint tényleg csak álltam és néztem...

   Tényleg nagyon kéne már az a hangszórókat átvizsgáló projekt, állapítottam meg újra, mikor ezt a példányt hiába próbáltam oda több helyre is, de már tényleg nem tudtam az asztalról hova áttenni.
   Ekkor következett az adott nap egy sokadik nagyszerű meglepetése. Mármint míg az első az volt, hogy letudtam a virágállvány rendberakása című, már nagyon régóta halogatott projektet, addig a második az alátétes doboz, a harmadik pedig ez a mélyláda volt, bár ez a téma ekkor még nem volt lezárva. Konkrétan arról volt szó, hogy miután a további bontásra váró paneleket egy üres cipős dobozba tettem, nem felszaladtam a lakásba pákázni, hanem átmentem a tűzifás pincébe, ahol is az apró pincei elmaradások 24. fejezetének keretében mindjárt három elmaradt apró témát is letudtam! Arról már nem is beszélve, hogy miután a bicikliszereléssel, az akkus fúrógépből kimaradt alkatrészek visszaszerelésével, majd a talpas ventilátor tengelyének kenésével végeztem, még a régi automata mosógépünkből kitermelt motort is sikerült körbefényképeznem.
   Az említett témák egyetlen nap alatt történő letudása nemcsak azért egy valóságos csoda, mert némelyiket már tényleg nagyon régóta halogattam, hanem egyben azért is, mert ezzel egyetlen nap alatt teljesítettem az egész havi tervet, ami ugye mindössze négy tétel volt. Ha minden héten lenne akár csak egyetlen ilyen napom, vagy ne legyek telhetetlen, csak havonta kettő, akkor jövő karácsonyra már nem maradna semmi olyan, amit szétszedhetnék, bemutathatnék. Te, hogy én ezt az állapotot már mennyire várom...

   Miután a pincéből feljöttem, egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ezt  néhány panelt azonnal szét ne pákázzam! Bár a hűtőbordás panel mechanikai szétszerelésével meggyűlt a bajom, de a csavarfejek előli nagyobb alkatrészek előzetes kipákázásával végül azt is letudtam gyűrni.

   Hogy a megszerzésükbe fektetett energiát megérte-e ez a néhány alkatrész? Amennyiben akár csak egyet is újrahasznosítok, akkor igen. Erre amúgy talán a marék TL072-es műveleti erősítőnek van a legnagyobb esélye. Az viszont egészen biztosan pozitív hozadék, hogy a pincemélyi szekrényben - a hangfal onnan történő elvétele okán - szokatlanul nagy hely keletkezett, amit igen nagy valószínűséggel az anyagok szétválogatása című projektem keretében fogok feltölteni. Te, hogy az a téma is mikorra lesz meg... Amúgy év végére tervezem. Persze én, meg az én mindig nagyszerű terveim, meg azok várható kivitelezési ideje...