Én igazándiból csak annyit szerettem volna elérni, hogy végre lekerüljenek a szekrényről az ajtók, mert azok ezen a helyszínen eddig még csak arra voltak jók, hogy a szabad mozgásban akadályozzanak.

   Bár az ajtók a szekrényen már nincsenek fent, a CD játszó és a Technics deck a szekrényben már nincsen bent, mert fogtam és kiraktam őket az asztalra, majd át a székre, és a helyszínt egy vizes ronggyal még ki is takarítottam, a két már régebben elbontásra ítélt magnó ekkor még mindig nem volt képben.

   Csak aztán, ahogy a barna doboz kicibálásának érdekében a sarokba lebújtam, kiszúrtam a polcon a két darab ZK140-et, majd kisvártatva megállapítottam, hogy ha ezeket innen kivenném, akkor betehetném a helyükre az adott pillanatban a lehető legrosszabb helyen elhelyezett festőgépet.
   Bár kezdetben úgy voltam vele, hogy a lomos pincei kupleráj éppen aktuális, vagyis még mindig erősen emelkedett szintjén a teljes összeomláshoz már tényleg csak az hiányzik, hogy előkapjak két benga orsós magnót, ezt végül mégiscsak megtettem. Mármint azért, mert az elmúlt évtizedekben legyűrhetetlennek látszó szokásommá vált mindenféle dolgokra rámondani, hogy azt most még ezért, azért, vagy amazért nem lehet. Az utóbbi időkben viszont nagyon is beválni látszik az a másik, számomra meglehetősen szokatlan és persze pozitív hozzáállásom, amit úgy tudnék röviden megfogalmazni, hogy: Nem a lóf*szt nem lehet!

   És már csaptam is ki az asztalra a két, amúgy egyforma orsós magnót. Míg a bal oldali példány kapott egy saját szétszedtem cikket, addig a jobb oldaliról csak ez a mai, az elpusztításáról készített cikk fog szólni.

   Az ugyan igaz, hogy a pincében a próbához üres orsót nem találván (amúgy persze van, csak a szalagos dobozt túl mélyen helyeztem el), a felcsévélő orsó helyett a szalaghoz a puszta gravitációt vetettem be, de a magnó az előre pörgetés kipróbálásának lehetőségétől eltekintve, rendben működött. Mármint ahhoz képest, hogy valami gagyi szalagot tettem rá, amin egy diavetítés zenés kísérőszövege volt, nem találtam hibát a hangjában. Ettől persze még ugyanolyan kegyetlenül el fogom bontani, mint ahogy a lengyel ZK sorozatnál sokkal jobb magnó három Tesla B4-el is megtettem.

   Bár egyáltalán nem úgy néz ki, hogy a vizes projekthez összegyűjtögetett cuccokat rejtő doboz bármi módon kapcsolódna a magnóbontóshoz, ez ennek ellenére mégiscsak így van.

   Később viszont az lesz, hogy a két viszonylag nagy méretű magnóból csak annyi alkatrészt tarthatok meg, mint amennyi a frissen felszabadított barna papírdobozba belefér. Ez konkrétan az elektronikákat jelenti, szerencsémre annyi könnyítéssel, hogy a motorok a motoros, a magnóalkatrészek a magnóalkatrészes, a hangszórók pedig a hangszórós rejtekhelyre kerülnek. Már ha csak nincs valami bajuk, mert akkor egyből repülnek a szemetesbe!

   Annyi erőm még volt, hogy túrtam egy műanyag csövet az akváriumkellék légsűrítőhöz, majd mielőtt a fejemben a céljaik teljesen összekeverednének, felsiettem a lakásba szétrendezni a képeket.

   Másnap reggel eszembe jutott, hogy a magnó normális próbájához - legalább egy videofelvétel készítésének erejéig - kellene egy üres orsó. Ezt a helyszínt hosszasan bámulva pedig az jutott eszembe, hogy ide meg egy alapos takarítás, meg valaki olyan kellene, aki azt lefutatná! Mármint a polc eredetileg nem szürke, hanem barna (lásd az élét), csak egy kissé (még ha csak...) már poros. Dömötör medve menten rá is kérdezett, hogy lesz-e megint fürdés, aznap azonban sem plüssöket mosni, sem takarítani nem volt kedvem.

   Konkrétan még arra is lusta voltam, hogy a csillagszem zsiráftól jobbra látható UHER variocord magnóról a szép füstszínű tetejét egy pillanatra - míg az egyik üres orsóját elcsenem - levegyem. Mint az néhány percnyi hall közepén történő ácsorgás és bámulás eredményeként kiderült, üres orsó kerítésének céljából sem a poros polcot, sem a magnót nem szükséges piszkálnom. Mármint azért nem, mert ugye mégis mivel mással lenne lesúlyozva a csereágyneműt eltakaró terítő, ha nem egy üres 15 centis szalagorsóval?

   Másnap a pincébe azért nem tudtam lejönni, illetve inkább csak nem mertem, mert ahhoz képest, hogy ebédre krumplis tészta volt uborkával, a bélrendszerem tisztára úgy viselkedett, mintha legalábbis bablevest ettem volna, mire fel a lakás apró helyiségétől történő eltávolodást nem mertem megkockáztatni. Harmadnapra viszont már sikerült leérnem, majd az aznapi etapot menten azzal nyitottam, hogy ide, vagyis a tűzifás pincébe már ki tudja miért áthozott egyik (a másik odafent van) eltehető munkalapot a lomos pincébe visszavittem. Én legalábbis ekkor még úgy gondoltam, hogy ez így történt.

   Hogy a magnón a próba erejéig ne egy automata diavetítő vezérléséhez készült, mármint pilotjelet is tartalmazó szalag legyen, bemásztam a sarokba egy másikért.
   Ezek a szalagok amúgy azért vannak itt, mert a többit tartalmazó hatalmas papírdobozt - mivel úgy gondoltam, hogy az többé nem kell - jelen sarok egyik legmélyebb, ezért már-már hozzáférhetetlen pontján helyeztem el.

   A pincében természetesen nemcsak néhány könnyen hozzáférhető szalag, de hatalmas kupi is fogadott. Mindezt úgy, hogy a valós időben én itt ebben az évben már annyit pakoltam, hogy arról egy egész cikksorozat készült, amit a sorrend miatt majd csak valamikor néhány hónap múlva fogok elkezdeni publikálni. Mármint most épp nagyban azzal múlatom az időt, hogy a rengeteg előre megírt különféle cikk között a magnós témájúak számára kihagyott réseket töltöm fel, fogalmazzunk finoman úgy, hogy alig valamicske eredményességgel.

   Épp mint ahogy a pakolás terén sem vagyok igazán eredményes, hiszen az asztallal átellenben még mindig annyi minden található, hogy ha ezeket innen valahova mind el nem teszem, akkor ugye nem fogok tudni az asztaltól a székkel hátratolatni.

   Bár egy próbafelvétel készítésének lehetősége is felmerült, azt a tervemet azonban - egyértelműen műsorforrás hiányában - még tőlem is szokatlan gyorsasággal adtam fel!

   Egy kicsit ugyan nyikorog, de ettől eltekintve normálisan szól, mindkét irányban rendben gyors pörget, és még a potméterekből is alig sikerült előcsalogatnom egy kevéske recsegést. Mindezt úgy, hogy ez a magnó már biztosan több mint 10 éve porosodott a pincében! Az eredetéről mondjuk nem tudok számot adni. Mármint hiába merengtem rajta, hogy mégis melyik kollégámtól kaptam, vagy mikor és melyik piacon vettem, erről a készülékről nem maradt semmiféle emlékem.

   Ennek a magnónak az egyik konstrukciós hibája, hogy a felvételi kivezérlési szint ellenőrzésére szolgáló varázsszem nem a mechanikához lett odafogatva, hanem a fedlaphoz. Ez már csak azért is baj, mert így szereléskor a varázsszem vezetékei vagy odakötik a fedlapot a magnó többi részéhez, vagy ki kell húzni az ablak mögül, ami persze azt eredményezi, hogy a visszarakásakor olyan nincs, hogy eltaláljuk a cső eredeti mechanikai pozícióját. Ettől ugyan még látszik a kijelzés az ablakban, csak ugye ez is hogy néz már ki?

   Ami még szintén nem mutat valami jól, az a Karcsi barátom által elfűrészelt lemezjátszó tetején alkalmi torlaszként elhelyezett, néhány napja még a "vizes projekthez" felirattal ellátott dobozban bujkáló tárgyak sora. A lemezjátszó alól már szinte ki sem látszó bolgár és NDK rádiókról pedig szót se!
   Na jó, néhány szót azért szólok róluk. Innen jobbra, valahol a létra mögött ott az Orpheus, egy Videoton hosszúkás amit a szomszédasszonytól kaptam, valamint egy román gyártmányú Select 722-es is. Ezeket a számukra előre kihagyott hézagok feltöltésének érdekében ugyanúgy le kellene tudnom, mint ahogy a magnókat is.

   Íme a magnó, immáron levett tetővel, az abból kihúzott varázsszemmel. Hogy valami dicsérőt is mondjak róla, a lemezkeretbe ponthegesztett lemezváz annyira masszívra sikeredett, hogy le a kalappal a kiötlője előtt! Mármint ahhoz képest, hogy a magnó vázát és házát alkotó vaslemezek milyen vékonyak, a dobozra a nyeklik-nyaklik kifejezés egyáltalán nem vonatkoztatható.

   Bár valaha néhány napra volt egy ilyen magnóm, de mivel azt apukám már eleve alkatrésznek hozta, pláne magam is úgy tekintettem rá, így a panel kiszedésének titkára már rég nem emlékszem. Épp mint ahogy arra sem, hogy az a ZK140-es még az ugyanilyen csöves, vagy már a "T" jelű tranzisztoros változat volt.

   Miután a felül látható két lyuk mélyén rejtőzködő csavarokat kitekertem, a magnóról a fenéklemez azonban ennek ellenére nem jött le, a rejtély nyitja nem a hálózati kábel tárolására szolgáló rekesz mélyén bujkáló harmadik csavar volt. Már csak azért sem, mert ott nincs is csavar!

   Mivel a magnó egy elektromechanikai szerkezet, amiért ugye kell benne legyen kenőanyag, ami aztán a porral összeáll, ezért koszol. Ezért kell alá az eltehető munkalap. Mármint azért, hogy ne piszkítsam vele össze a terítőt.

   Miután az eltehető munkalapot a lomos pincében annak ellenére sem találtam, hogy akár meg is mertem volna rá esküdni, hogy azt épp az imént hoztam vissza, megindultam a tűzifás pince felé, minek következtében valahol félúton túl meglett a munkalap. Te, hogy ezt is melyik marha felejthette itt...

   Míg kezdetben úgy volt, hogy először az egyik, majd mikor azzal végeztem, akkor a másik magnót szerelem szét, a feladatok elvégzését akár két (vagy több) napra is széthúzva, végül mégis a párhuzamos munkavégzést választottam. Az óra pedig azért lett odatéve, hogy lássam, a magnók elbontására a kétórai indulástól kezdve mennyi időre van szükségem.

   Amire még szükségem van, az egy forrasztópáka, amiből nemhogy akad kézközelben, de még komoly választékkal is rendelkezem. A piros és a fekete pisztolypáka egyből kiesett, a trafós Weller azonban versenyben maradt, amit végül a csehszlovák pillanatpáka nyert meg.
   Mint az a fiókban látható, igencsak felkészült vagyok, a forrasztáshoz ugyanis nemcsak pákám, de ónom, és még gyantám is akad. Az ónszippantóról már nem is beszélve! (utóbbi létezésérő ezen a helyszínen nem is tudtam)

   A csavarok kitekergetéséhez szükséges szerszámokból is bőven akad a pincei tartóban, és még a steklámpát is odahoztam, ha a mennyezeti és a két asztali lámpa fénye valamiért nem volna elég.

   Ez a szerszámkészlet, ez szegénykém annyira esetlen... Most viszont nagyon jól jött, hogy a szerszámos fióknál 4-es anyára való csőkulcsért nem kellett messzebb mennem. Később, már a magnófej szerelésekor még a kalapácsot is bevetettem!

   A kép címe nemcsak azért lett "nem kellett", mert a steklámpa végül "nem kellett", hanem azért is, mert a két hangszórót "nem kellett" volna egy ennyire lehetetlen ponton elhelyeznem.

   Már csak azért is, mert a hátlapi panel az ugye nem is nyáklap, hanem csak bakelit. A kivehetőségének nyitja amúgy a pirossal bekeretezett rész, ami fémfület ha felhajt az ember egy fogóval, akkor a panel balra eltolható, majd a helyéről kiemelhető. Ehhez persze előbb még a hátlapi borítást is le kell szerelni.

   Mikor az előbb úgy gondoltam (és még le is írtam), hogy a dobozból már csak a két panelt kell kiszerelnem, akkor nem gondoltam rá, hogy a fekete rögzítők lepattogtatása árán az előlapi hangszórórácsok is megszerezhetők.

   Márpedig egy ilyen gyönyörű rács egy barkácsoló kedvű embernek egyrészt bármikor kellhet, másrészt ha nincs készleten, akkor ugye nagyon nehéz, már-már lehetetlen őket házilag előállítani.

   Ez a két panel, pláne az alkatrészkészletük bőven van annyira egyforma, hogy egy esetlegesen felmerülő igény esetén előállítható belőlük egy elektroncsöves sztereó erősítő, amit ebben az életemben már csak az okafogyottsága miatt sem fogok megépíteni. Mármint van erősítőm.

   Egy pillanatra ugyan felmerült, hogy eljött az ideje a szemét kukába történő kivitelének, csak mikor egy kicsit alaposabban körbenéztem, találtam egy csomó olyan részletet, amit még nem bontottam szét.

   Vagy mint ezt a hátlapi műanyag betétet, egyszerűen csak nem dobtam bele a vödörbe, mely rövidutas áthelyezést az ünnepélyes keretek teljes mellőzésével menten megejtettem.

   Miután azt a titkot megfejtettem, hogy a rézlap a fedlapból azért nem jön ki, mert a díszlemez mögött van két felkunkorodó fülecske, egy igencsak komoly küzdelem következett, a díszlemez ugyanis bitangul ragaszkodott (oda volt ragasztva) a megszokott pozíciójához.

   Miután a fedlapok és a magnók vázai kiürültek, kitettem őket a folyosóra, mondván kihozom az alsó takarólemezeket is, azok ketten azonban valahova nagyon elkeveredtek. Néhány nap múlva viszont előkerültek, mégpedig a tűzifás pincéből, ahová azért kerültek át, mert ki szerettem volna belőlük vágni a levegő beáramlását lehetővé tévő, házilag csak komoly nehézségek árán előállítható, csinos bordázatú rácsokat. Te, hogy én erről az átvitelről (megjegyzem is) mennyire lazán megfeledkeztem...

   Miközben a lomos pincébe a zéger gyűrűk leszedéséhez való fogóért átmentem, jött velem a piros nyelű csavarhúzó is (meg gondolom az alsó takarólemezeket is ekkor vihettem át), annak éle ugyanis a négyesnél kisebb csavarok slicceibe nem illeszkedett. Miután fazonra megcsiszoltam (de csak mert a köszörűt lusta voltam előszedni), a csavarhúzó úgy állt bele a csavarok slicceibe, hogy valósággal élvezet lett vele a csavarokat kitekergetni!

   Ezek a magnófejek nem annyira kopottak, mint inkább furák, mire fel úgy döntöttem, hogy ha nem is mindketten, de legalább az egyik belülről is meg fogja magát mutatni. No nem most, hanem majd egy későbbi, kifejezetten róla szóló cikkben. Már ha meg tudom állni, hogy nem azonnal szedem szét...

   Mivel nem tudtam megállni, a tartóban viszont nem volt a fejeket a tokjaikban rögzítő apró csavarokhoz megfelelő méretű csavarhúzó, megint átmentem a tűzifás pincébe, ahonnan menten két méretűt is áthoztam. Miután ez megtörtént, majd kiderült, hogy egyik csavarhúzó sincs megköszörülve (megjegyzem a fazonírozás gyárilag maradt el), már mehettem is velük vissza a szerencsére épp csiszológépnek összerakott esztergához.

   Hogy ezek a piacon (megjegyzem nagyon olcsón) vásárolt órás csavarhúzók mennyire gagyik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a normális gyártmányokon meglévő, itt azonban magából az anyagból kiképzett forgatható rész hiánya. Mármint megvanni megvan, csak mivel az apró csavarhúzók nyele egy darabból készült, így sosem volt, és még csak nem is lesz forgatható. No nem mintha a csavarhúzók élének lenne bármi keménysége...

   Erre azt kell mondjam, hogy ilyen fejet én még életemben nem láttam! Mármint sem boltban, még házastul, sem a magnófejes dobozomban. Bár elkezdtem írni a magnófejes történetet, kisvártatva azonban úgy döntöttem, hogy azt inkább átemelem a magnófejről szóló cikkbe. Már ha csak addig el nem felejtem...

   Mikor már épp kezdtem volna magamra büszke lenni, mondván pikkpakk beszórom helyeikre a kibontott, s megőrzésre érdemesnek ítélt mindenféléket, a magnóalkatrészes láda telítettsége ezt a tervemet menten megtorpedózta. Ebből szerintem az lesz, hogy a 2023-as pincei pakolás hetedik etapjának keretében nyitni fogok kazettaajtós, orsózótüskés, és még egy lendkerekes dobozt is.

   Eszednél vagy? Kérdezett ki a pincei felügyelőmedve a doboztorony mögül udvariatlanul, mikor a két hangszórót az irattartók tetején egy kissé srégen, de legalább befelé dőlve helyeztem el.
   Mint az az előző kép alá írt szövegből könnyedén kikövetkeztethető, a lomos pincében annak ellenére uralkodnak ilyen állapotok, hogy a 2023-as pincei pakolás első hat etapja már lezárult. Képzelheted mi lehetett itt előtte...

   Hogy a rend helyreállításához szükségem lesz néhány délutánra, valamint egy csomó üres dobozra is, arra komoly okot ad, hogy bár nem rendetlenkedni jöttem le, attól még annyi mindent hagytam szét, hogy azt még nézni is rossz! Ez a doboz mondjuk egészen szépen összeállt, épp csak az elektroncsöveket felejtettem el beletenni, így azok most a polc szélén, vagyis halálos veszélyben állomásoznak.
   A kép "üres is kell" címe amúgy nemcsak arra utal, hogy a rengeteg széthagyott apróság elhelyezéséhez üres dobozokra lesz szükségem, hanem arra is, hogy nemcsak feliratos, jelen esetben ZK140 magnómaradványok, de üres címkéket is nyomtatnom kell, azok ugyanis az utóbbi idők igencsak vehemens rámolásainak következtében már szinte teljesen elfogytak.

   A zéger fogót viszont még volt erőm a fogós fiókba visszahozni, de aztán már indultam is fel, mielőtt megint az lenne, hogy elfelejtem melyik képhez mit szerettem volna írni...