A mindent tudó táblázatom azon fülét, melyen a már megemlített, készleten is lévő, de le valamiért még mindig nem tudott tárgyaimat tartom nyilván, időről időre átolvasva, mindig találok a sorban (amúgy oszlopban) valami olyat, amiről tudom, hogy van, hiszen fel van írva, azt is tudom, hogy hol van, látni azonban egy ideje már nem láttam. Az egyik ilyen tétel a lomos pincei asztal alatt rejtegetett, általam egyszerűen csak nagyfejűnek hívott asztali lámpa. Miközben a tölcséres hangszóró nagyszerűen látszik, épp mint ahogy a szürke 21x2-es kábel is, a nagyfejű lámpa Tóni bácsi hatalmas gerjesztett hangszórója mögött, valahol a pezsgőfürdő kompresszorához tartozó cső alatt lehet. Ha mégsem ott van...

   De ott volt! Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy az emlékezetemmel még nincs baj. Amúgy persze van, mert bár tudom, hogy ezt az adatot valaha tudtam, mára már meg nem tudnám mondani a lámpa származásának eredetét.
   Mivel a mindent tudó táblázatomból a lámpa szétszedetlenségének okán ez az adat is kideríthető volt (magyarán szólva a lámpa megemlítettsége a projekt elkészületlenségének okán még nem volt törölve a táblázatból), kideríteni a tényt, hogy ezt  lámpát még valamikor 2012-ben (vagy még annál is korábban) Taxis Laci szomszédomtól kaptam, mindössze néhány gombnyomásomba került.
   Hogy ezt a szerencsétlent mégis miért fogadtam be? Mármint azon felül, hogy kiváló önkéntes boncalany? Talán azért, mert egy ilyen lámpa manapság már annyira ritkaságszámba megy, hogy érdemesnek tartottam közelebbről is megmutatni.

   Hogy a valaha az íróasztalok tömegén megtalálható, általam egyszerűen csak nagyfejűnek titulált asztali lámpa manapság mennyire ritka hollóvá változott, azt már csak az a tény is kitűnően bizonyítja, hogy ezen a ma bemutatott példányon felül az elmúlt tíz évben (természetesen egyre kopó emlékezetem szerint) csak ebbe a másik példányba futottam bele. Mivel tudtam róla, hogy már van belőle otthon készleten, így ezt az enyémnél valamivel kisebb átmérőjű méretváltozatot inkább nem hoztam el. A saját példányom bemutatásának feladatát viszont végre nekiálltam letudni.

   Az adott napon amúgy annyira felpörögtem, hogy nemcsak a Kometa magnó bemutatásakor lehozott két magnóorsót, valamint a ki tudja mi módon a pince mélyére keveredett szürke sapkáimat vittem fel, de még a kábel közepére szerelt fényerőszabályzót is! Arról a másik nagyszerű tényről már nem is beszélve, hogy túlmozgásos módon a vizes rongyos (lásd a lámpa talpánál) takarítást nemcsak a nagyfejű lámpára eresztettem rá, hanem egy csomó másik, a házban és környékén található, a lámpával megegyező módon koszos egyéb helyekre is. Mindezeken felül végül még a kupakbefogó alkalmatosságot is sikerült elkészítenem. Ilyenkor szoktam magam elé morogni azt az óhajomat, hogy bárcsak tudnám, mégis mi a csuda pörgethetett fel ennyire...

   Miközben a fáspince ajtaja elé terített linóleumra a nagyfejű lámpa fejének árnyéka vetül, addig a lámpára a teljes elbontásé. Mármint el nem tudom képzelni azt a helyet, sem méretében, sem stílusában, amire ez a lámpa nálam odaillene, ezért apró darabokban fogja végezni. Pedig amúgy milyen csinos kis szerkezet...

   Mint ahogy szinte mindig, úgy jelen esetben is felmerült annak lehetősége, hogy az adott tárgyat az elpusztítás helyett akár fel is újíthatnám. A belseje a fényszórás okán ezüst, vagy fehér lenne, a külseje pedig mondjuk tűzpiros, vastag, sokszor egymás után felpolírozott lakkozással. Amennyiben mégsem, a párom festhetne rá valami szépet, amit aztán védelmül szintén polírozott felületű lakkal borítanék. Ha lenne egy nagy házunk, rengeteg szobával, rengeteg asztallal, akkor talán még bele is vágnék a feladatba, így azonban, hogy nincs hova tenni (szegény lámpa ugye eddig is egy asztal alatt hányódott), biztosan nem pofozom ki. Épp mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy szét viszont igen, a környezetem jelenlegi állapota szerint ugyanis egy akkora lámpa szó szerint sehová sem fér oda. Már ha csak valami csoda folytán nem találok számára valami értelmes helyet és célt, ami annyira valószínűtlen lehetőség, hogy azt inkább hagyjuk is.

   Amennyiben mégis felújítanám, már csak a rozsdaréteg eltűntetésének okán is lenne vele munka rendesen. Ráadásul ide alulra kellene egy réteg filc is, különben a lámpa talpa lazán megenné az asztal felületét.

   Az van odaírva, hogy Treat Williams, Hair (mármint a film), valamint George Berger Love (őt játszotta Treat Williams a filmben), amiből azt sikerült kikövetkeztetnem, hogy ez a lámpa valaha egy hölgyé lehetett.

   A lámpabura belső fehéres festése az izzó környékén a villanykörte sugározta hő hatására apró barna pöttyös mintázatot vett fel, miközben a hiányzó izzó helyére egy pók költözött.

   Helyesbítek! Mármint ennek a kapcsolónak nem nyomogatnivaló gombja volt, hanem billenteni való karja, amit egy bonctű segítségével talán még működésre fogok tudni bírni.

   Kapott a lámpa egy hagyományos izzót (az volt kéznél), miközben a majdnem tőből kivágott hálózati vezetékére a feszültséget egy műszerzsinórral kötöttem rá. Mit ne mondjak, ennek a lámpának igencsak hangulatos fénye van! No nem mintha a többi asztali lámpa annyira másképpen világítana...

   Ezt a számomra unszimpatikus műszaki részletet hosszasan bámulva, idővel beugrott, hogy min volt ilyen. Egyrészt a még a másik szobában található íróasztalt megvilágító lámpán, másrészt azon a másikon is, ami a konyhában található, amúgy sosem használt tekercselőasztalt világította meg. Mikor ezek szétestek (márpedig ez nekik valamiért kedvelt szokásuk volt), akkor - még gyerekként - valamiért nagyon nem szerettem őket újra összeállítani.

   Miközben a szobai asztal lámpája nem tudom hová lett (de valószínűleg az is itt, vagyis a telken tűnt el), addig a konyhai tekercselőasztal lámpája egészen biztosan a telken végezte.
   Ez itt amúgy a telki pancsoló, amit apám valamiért idővel szeméttárolónak használt. A történet gondolom úgy kezdődhetett, hogy egyszer bele esett valami vacak a pancsolóba, amit apám nem vett ki, aztán egyre több és több került mellé, míg a zöldre csempézett pancsoló a szemétrakás alól idővel már kis sem látszott!
   Mikor néha letol egy olvasó, mert épp elpusztítottam valami szívének kedves tárgyat, vagy egyszerűen csak kidobtam, mert már végképp nem fértem tőle, olyankor a sérült lelkemet azzal szoktam a helyes kerékvágásba visszabillenteni, hogy ha az adott rombolást nem végzem el, a bigyót nem dobom ki, akkor miután meghalok, ugyanaz maradna utánam, mint ami apám után maradt.
   Már csak ezen a képen is ott virít a ki tudja hova szánt színes metlakik sora, a munkaasztal szélére fel nem szerelt lámpa, valamint rengeteg fém, fa és műanyag, mely anyagokból apám tervei szerint mind lett volna valami, de persze nem lett.
   Amúgy anyám nem bolond. Mármint nem a szemétkupacot fényképezte le, hanem a gyíkot. Hogy milyen gyíkot? Hát azt a szép kövér zöldet, ami a szemétkupac tetején ülő búvárszivattyú mögötti lámpafejen látható.

   Miközben a bakelit a bakelitből könnyedén kitekerhetőnek bizonyult, a porcelán alkatrészben található, a vezetékvégeket megszorító csavarok nem. Ez az amúgy szomorú tény engem már csak azért sem hatott meg, mert a foglalatot hátulról rögzítő csavar is kitekerhetetlennek bizonyult, pedig nem voltam rest elővenni hozzá a legnagyobb csavarhúzómat.

   Ennek a lepukkant kapcsolónak a külön cikkben történő szétszedése kezdetben úgy nézett ki, hogy már csak azért is elmarad, mert miután leesett, óvatlanul belerúgtam, mire fel úgy elrepült, hogy nem találtam meg. Néhány nap múlva viszont igen. Mivel a puszta látványával megijesztett (hatalmas csápos bogárnak néztem), menten beígértem számára az egészen apróra történő szétszedést, ezzel növelve eggyel a már megemlített, de szét még nem szedett tárgyaim sorát. Ha ezt a folytonos emlegetést nem hagyom abba, itt valaki úgy, de úgy tökön lesz rúgva...

   Épp mint ahogy azért a szörnyű hanyagságomért is ki fogok magamtól kapni, mert ezt a k*rva lámpát nem egyből csomagoltam el. Ez amúgy csak azért történt (mármint a csomagolás máskorra történő halasztása), mert nem találtam zacskót az apró alkatrészek elcsomagolásához. Amit viszont mindig találok (általában még csak keresnem sem kell), az a mentség bármire! Ha csak ettől az egy rossz szokásomtól meg tudtam volna szabadulni, mennyivel előrébb tartanék...