A laminálógép és a két fehér hajszárító a helyhez képest annyira kicsinek minősíttetett, hogy csak legyintettem rájuk. Te, hogy ez a legyintés (egyértelműen a rengeteg gyakorlás okán) nekem már milyen jól megy... A választás, a sorrend, valamint maga a munka, nos azok viszont még nem, pedig már azokat is mennyit gyakoroltam...

   Mint ahogy megannyi másiknak, úgy ennek a feladatnak is már ki tudja hányszor nekifutottam, egy csomót már le is tudtam közülük, azonban a pince mélyén még mindig akadnak bemutatatlan orsós magnóim.
   Ahogy itt álltam és bámultam, egyszer csak rájöttem, hogy ebből a szempontból ez a polc már teljesen szabad. Mármint már az összes ittlévő magnót bemutattam. A helyes választás természetesen a távkábelmérő műszerpáros polcról történő levétele lett volna (mármint azért, hogy az egész polc letisztultnak legyen minősíthető), de én persze nem...

   Mivel ez volt hozzám közelebb, így a polcból nem a Kashtan, hanem ez a szintén méretes, valamint szintén szovjet Kometa 201-es került elő. Ez nemcsak nagy, de nehéz is. Mivel a magnó súlyával a derekamat nem szerettem volna megroppantani, ezért úgy hoztam el idáig, meg már eleve a polcból is úgy húztam ki, hogy a készülék súlyának zöme a combomra nehezedjen. A magnó mérete 40x35x22 centiméter, a súlya pedig 14 kilogramm!

   Ezt a készüléket László Balázs szétszedtem olvasótól kaptam, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy csináljak belőle bármit, de legalább egy szétszedtem cikket. Hogy ez még 2014 áprilisában történt? Most mond már... A magnó amúgy egy örökség részeként egy padlásról került elő, ahol eltöltött vagy 40 évet, s valaha Mike Feri tulajdona volt, lett légyen Ő bárki is.
   Mivel aznapra csak annyi volt beütemezve, hogy előszedek valami olyan tárgyat, amit aztán a pince mélyén fogok szétszedni, jelen projekt első etapját menten befejezettnek nyilvánítottam.

   A magnó piszkálását már csak azért is félbe kellett hagynom, mert az aznapi főfeladatom az volt, hogy a kertbe kisimulni kitett, a lépcsőfordulóból felszedett linóleumot a helyére visszategyem, lehetőleg még az őszi esők érkezése előtt. Mikor a hatalmas anyagdarabbal már majdnem ott voltam a rendeltetési helyén, akkor persze azonnal kiderült, hogy a minap a visszaterítés helyszínét elfelejtettem feltakarítani. Ilyenkor szoktam az orrom alatt rutinosan azt morogni, hogy amúgy is épp nagyban szerettem volna nekiállni porszívózni.

   A feliratok alapján az öt gomb közül csak a középső funkciójára jöttem rá. Problémát ez már csak azért sem fog jelenteni, mert van a magnóhoz egy, egy másik, és még egy harmadik leírásom is. Arról már nem is beszélve, hogy egy magnó gombjait nyomkodva, azok funkciói hamar kiderülnek. Már ha amúgy működik a készülék. Ez speciel nem működik, amit onnan tudok, hogy még valamikor évekkel ezelőtt kipróbáltam. Nekem alapvető hibaokként undok szíjszakadás dereng, ami egy ennyire régi készülék esetén megtorpedózza a javítást. Mármint nemhogy nincs szíjból új, de a gyártó ország szovjetunió is évtizedekkel ezelőtt darabjaira hullott.

   A készülék hátlapján, illetve abból az irányból hozzáférhető csatlakozók és kezelőszervek feliratai az őket eltakaró, korabeli szokás szerint visszarugózó módon lehajtható lapon találhatók.

   Maguk a csatlakozók és kezelőszervek pedig a lenyíló ajtó mögött. Ahogy az idegenben született szabványokhoz történő szovjet hozzáállást ismerem, azok a jack aljzatok biztosan nem 6,3 milliméter belső átmérőjűek. Ezt persze majd ki is fogom próbálni, illetve lemérem.

   Hanem azért is, mert miközben az egyik vége dugó, addig a másik aljzat, miközben a lyukak mélyén az érintkezők nem ülnek megérinthetetlenül mélyen. Szerintem a szovjet gyerekek nagyon gyorsan megtanulták (mármint különben elhaláloztak), hogy amire apa azt mondja, hogy nem szabad piszkálni, azt tényleg nem szabad. Már úgy értem, bizonyos esetekben nemcsak apa üt nagyot, hanem a villanyáram is, csak utóbbi egy kissé veszélyesebb, pláne kérlelhetetlenebb.

   Jelen projekt második napján azért csak idáig, a magnó működőképességének kipróbálásáig jutottam, mert aznapra már megint egészen más irányú, pincei és kerti munkák voltak betervezve.

   Illetve úgy volt, hogy ez a kép még aznap készült (csak meghagytam másnapra nyitóképnek), a többi azonban már tényleg másnap. Ez is csak azért történt, mert képtelen voltam megállni, hogy a szíjak épségének tekintetében a magnóba bele ne nézzek. Mikor a szakadt szíjakat a doboz mélyére hullva megláttam, valami olyan elementáris erővel vetettem rá magam az őszi fűnyírásra, hogy azon még magam is meglepődtem! Épp mint ahogy azon is, mikor kiderült, hogy ebben a magnóban két villanymotor van. A két motor léte persze nem most, hanem még az évekkel ezelőtt történt előző belenézéskor derült ki.

   A gyorspörgetés üzemmódért a busafejű izzó és a nagy átmérőjű gumikerék között kilógó tengelyű motor felel. A motor a mechanika egyszerűsége végett forgásirányváltós, ami már csak azért is ügyes megoldás, mert ennek a motornak felesleges állandóan forognia. Ha meg már amúgy is kapcsolva van, akkor néhány plusz érintkező a segédfázis kondenzátor átkapcsolásához egyszerűbb megoldás volt, mint egy újabb bolygókerék beépítése.

   A kombináltfejen (lásd jobbra) azok a reszelőnyomok, bennem egyáltalán nem keltik a precíziós műremek érzését. No nem azokról a vízszintes kopásnyomokról beszélek, amiket a szalag okozott, hanem azokról a másikakról, melynek vonalai függőlegesen állnak, és még Vologya készítette őket egy reszelővel a gyárban.

   A smirgli által hagyott nyomok hiába csak a szalagvezető baba csavarfejét érintik, akkor sem mutatnak valami jól. Már csak azért sem, mert aminek a szalag nekimegy, az az alkatrész ha nem tükörfényes, akkor össze fogja karcolni a szalag mágnesezhető felületét.

   Nem a szíjak kicsik, hanem a kiemelésükhöz használt csipesz egy nagyarasznyi óriás. A csipeszt amúgy a József telefonközpont gazdasági osztálya szerezte be, mikor az RLL terminálokban arrébb kellett tenni néhány miniatűr jumpert.

   Bár a szalaghúzó tengelyt meghajtó motor még üresben forog (mert még nincs rajta szíj), attól én még nekiálltam próbaszalagot keresni, mely tevékenységem kapcsán az derült ki, hogy ez a magnó az óriási mérete ellenére a 18 centis szalagorsókat nem tudja fogadni.

   Ezt az anyát a különös formája miatt néztem be. Mármint a lomos pincei asztalt megvilágító két lámpa fényében úgy tűnt, hogy ez nem anya, hanem már csak az alatta lévő gumírozott megtámasztás.

   Középen felül a hangszórók elektromos csatlakozása látható, míg a balra elterülő hangszórótól balra és jobbra a magnó dobozának hordfülét visszahúzó rugók állnak a dobozba befelé. A magnóban eredetileg három hangszóró volt, az innen nézve balra eső harmadik azonban mára már hiányzik.

   Ezt a szerelési technológiát már csak azért is szeretem, mert bár a kapcsolási rajz nem rí le róla, azonban ettől az apró hibájától eltekintve, minden alkatrész teljesen szabadon hozzáférhető.
   Valaha magam is építettem ezen a módon csöves erősítőt. Mármint úgy, hogy egyszerűen csak odaszereltem egy forrasztósávot a csőfoglalatok elé, majd ahogy jöttek, szép sorjában beszereltem az alkatrészeket, s már készen is volt a nagy mű!

   Amit balra fent látunk, az a szalaghúzó tengely, illetve a lendkerék csapágyazásának alsó vége, a többi alkatrész pedig a magnó előerősítőjéhez tartozik. Itt ragadnám meg az alkalmat a kapcsolási rajz beszúrására.

   A "KH" jelű gomb a felvételi trükk kapcsoló (ami kikapcsolja a törlést), a "B" jelű a lejátszás, a "C" a stop, a "3" jelű a felvétel, a "KK" pedig a pillanat állj. Utóbbi azért lehetséges (mármint a távvezérlés), mert a magnó szalagtovábbító görgőjének mozgatása elektromechanikus. A jobbra lent látható rajzrészlet pedig arra az esetre vonatkozik, mikor is a magnó első csöve nem ikercső.

   Mivel a múltkor elbontottam a két ZK140-es magnót, valamint egy roncs Terta 811-est is, így igen nagy valószínűséggel erre a készülékre is ez a sors vár. Mármint el nem tudom képzelni, hogy ez a magnó nekem valamiért egyben kellene, cserélni pedig annak kényelmetlensége miatt nem szeretnék. Mármint a korral előrehaladva egyre gyakrabban érzem úgy, hogy sajnos még egy magnócsere idejére sem vagyok fogadóképes állapotban. Márpedig ha nem szedem szét, akkor kénytelen leszek ezt a magnót elcserélni, mert nekem nemcsak, hogy nem kell, de még csak el sem fér! Mármint ahhoz képest, hogy a polcból még csak néhány napja került ki, én már nagyon tervezek a helyére valami egészen mást odatenni.

   Ez egy annyira szép, konkrétan szovjet eredete ellenére példás felépítésű készülék (mármint így belülről), hogy a sorsát illetően képtelen vagyok az elbontása mellett dönteni. Az viszont biztos, hogy valamelyik nap beleállok és megpróbálom megszólaltatni.

   Mivel a szerelés szellős, minden alkatrész kényelmesen hozzáférhető, a mechanika pedig masszívnak tűnik, a magnó tranzisztorizálásán komolyan elgondolkodtam. Amennyiben kiszedném belőle a hatalmas hálózati trafót (a tranzisztorokhoz méretre a kimenőtrafó is elég lenne hálózatinak), felére venném a lendkerék súlyát, készítenék egy a mechanikát befogadni képes kisebb dobozt, azt akár talán még mozgatni is tudnám. No nem mintha ezekre a mókolásokra bármi igényem, vagy hajlandóságom lenne. Mármint csak azért írtam le őket, mert a magnót hosszasan bámulva, a lehetőségeken merengve, felmerültek bennem.

   Miközben a párom épp nagyban a pincébe levitelre ítélt rózsaszín EEE PC díszítésének lefeszegetésével volt elfoglalva, gondoltam magam is művelek valami hasonlóan hasznosat.

   Azt találtam ki, hogy nekiállok és elkészítek egy olyan próbaszalagot, ami a pincében széthagyott szovjet magnó működésének bemutatásához kell. Mármint három, esetleg négysebességeset, valamint félsávosat. Hogy ez ekkor még nem volt készen, bevethető állapotban feltéve erre a polcra, az kérlek akkora szégyen, hogy azt inkább hagyjuk is.

   Mármint a négysebességes és félsávos próbaszalag hiánya annak függvényében szégyen, hogy nemhogy van hozzá egy olyan magnóm, amivel elkészíthetném, de még egy üres szalag is van rajta, amit akár erre a nemes célra is felhasználhatnék. Hogy ez a gyönyörű UHER 4000 Report IC magnó mind mechanikailag, mind elektromosan üzemképtelen, az is mekkora szégyen már... Konkrétan akkora szégyen, hogy a maradék bemutatatlan magnóim letudására részemről már semmiféle határidőt sem merek vállalni.

   Mivel a próbaszalagot nem sikerült elkészítenem, elővettem a sorból azt a régit, amit még apukám készíttetett a Magyar Rádióban. Ha meg már elővétel, akkor természetesen a jobbra látható szíjas dobozt is elővettem, gondolván biztosan akad benne két olyan szíj, amivel a magnót legalább egy próba erejéig elindíthatom.

   Mivel a kidobozolt magnóra valami módon vissza kell kössem a mellétett dobozában található hangszórókat (vagy egy másikat), végre találtam valami értelmes célt a múltkori műszerzsinór építős projekt kapcsán felszabadult, amúgy kínai gyártmányú műszerzsinóroknak.

   Mikor a zsinórvégről - természetesen pusztán kíváncsiságom kielégítendő - az egyik banándugót leszereltem, a vezeték bekötésének módjára úgy rácsodálkoztam, hogy még az a kevés szavam is elakadt! Mármint az egész vezetéken, annak teljes átlyukadásáig áttekert M3-as csavar annyira valószínűtlen technológiának tűnt, hogy képtelen voltam fölötte napirendre térni.

   Épp mint ahogy azt is szörnyű látni, hogy a szalag, a szíjas doboz, valamint a műszerzsinór pincébe történő levitelét képes voltam két teljes napon át halogatni! Mármint hol van az a Géza, aki valaha egyetlen nap alatt annyi mindent meg tudott csinálni, mint amilyen sebességű emberként egyre kopó emlékeimben élek? Arról már nem is beszélve, hogy a zenélő dobozt kiváló barátomnak átvinni nemhogy néhány nap, de már néhány hét óta halogatom!

   Mikor az előszobába kicuccolt holmikat már nem bírtam tovább nézni (napokon át persze meg sem kottyant, hogy milyen lehetetlen helyen lettek elhelyezve), akkor gyorsan (hát persze, hogy úgy...) leszaladtam velük a pincébe.
   Bár erről az adott nap délutánján szó sem volt, és még öltözve sem úgy voltam, ha már ott voltam alapon, egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy a magnó felszíjazásának nemes feladatára rá ne mozduljak, amibe végül oly rutinosan buktam bele, hogy arra még magam is rácsodálkoztam!
   Nyitásképp természetesen nem találtam olyan szíjat, amit a magnó sebváltója a motorra szerelt lépcsős tengelyen odébb tud lökni, vagy ha ezt én tettem meg egy csavarhúzóval, legalább akkor méltóztatna ott maradni, majd a felcsévélő orsót meghajtó szíj lendkerék alatti helyes pozicionálása haladta meg képességeimet.

   Nyitásképp sikerült megállapítanom, hogy a minap felrakott szíj tulajdonképpen jó helyen van. Mármint a lendkerék alatt két ékszíjtárcsa van, s ha a szíj valamiért úgy akarja, akkor ugyan miért ne lehetne a kettő közül a kisebbiken?
   Ezt a képet már a jelen sorok írásakor a lakásban szemlélve, egyszer csak kiszúrtam rajta egy a magnóval kapcsolatos újabb különlegességet, mégpedig konkrétan azt, hogy a szalagtovábbító tengelynek egyáltalán nincs felső megtámasztása. Cserébe a tengely a lendkerék alatt van vagy öt centi hosszú, s ott van felcsapágyazva. Hogy ilyet még sosem láttam, attól ez még egy nagyon ügyes megoldásnak tűnik.

   Ha már a szíjazás okán az orsózótüske épp le volt véve a helyéről, gondoltam megtekintem ép-e a kuplung filcezése. Épnek ép, csakhogy a barna réteg nem filc, hanem bőr! Na ilyet sem láttam még! Nagyon tudtak ezek a szovjet elvtársak...

   Átszaladtam (az ebédet követő kajakómában képzelheted...) a tűzifás pincébe a kameraállványért, denszeszes üvegért, tiszta rongyért. A rongy tisztasága a magnó szalagpályájának és gumiból készült alkatrészeinek törölgetése után természetesen azonnal megszűnt.

   Most jön az a rész, hogy rendet csinálok. Ez természetesen nemcsak a balra látható, immáron felesleges szíjak dobozba történő elrakását jelenti, hanem egyben a magnó szalagpályájának visszaszerelését is, amit mindössze három darab M3-as csavar rögzít.

   Ez a potméter tisztára olyan, mint amilyet a minap boncolt bolgár rádióból szereltem ki. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a bolgár rádióipar hatvanas évekbeli létrehozásakor ennek az alkatrésznek a gyártása szovjet minta alapján indult meg.

   A lámpavas mögött, annak minden egyes megmozdításakor rémes recsegő hangot hallató elosztó kapcsán egyrészt az jutott eszembe, hogy itt valaki nagyon trehányul kezeli az elektromosságot, másrészt az, hogy ha a jobbra látható dugót a konnektorból kihúzom, akkor lehet, hogy a Kometa magnóban már soha többé nem fog járni az áram.

   Egy újabb apró érdekesség, hogy a mondhatni világszabvány 4 milliméteres banándugókkal ellenétben, ebben a magnóban az elektronika és a dobozba szerelt hangszórók között 3 milliméteres banándugók vannak.

   Jelen kép kapcsán nemcsak azt jegyezném meg, hogy tetszik a lemezburkolattal ellátott hálózati trafó, hanem azt is, hogy a szalagtovábbító nyomógörgőt mozgató elektromágnest a beépítettsége okán nem sikerült megörökítenem. A méretes elektromágnes amúgy a kép közepétől kissé balra látható hatalmas csavar mögött található.
   Aztán ott van még megemlítendőként az is, hogy a hálózati kábel bevezetésének közelében valami kontakthibás. Ez lehet maga a kábel, valamelyik biztosíték, mint ahogy a feszültségválasztó kapcsoló is. Ez a hiba, illetve a helye úgy derült ki, hogy mikor a magnó nem indult el, akkor a motor felpörgéséhez ezen a részen kellett valamit megmozgatnom. Mivel ez a rész mindig hátrafelé állt, így a hiba tényleges okát nem derítettem fel.
   Figyeljük meg a kép közepén látható, amúgy a gyorspörgetés funkcióért felelős motor felerősítésének módját. A szovjet pajtások nem holmi precíziós alkatrészek gyártásával múlatták az időt, mint inkább felmarkoltak és persze be is építettek egy marék anyát, melyekkel a motor a helyes pozícióba állítható.

   Először azt hittem, hogy a gyorspörgetést intéző motor tengelyvastagítóján szigetelőszalag van, de nem! Mármint a fekete réteg gyári gumírozás. A gumitól balra látható fém részen található karcok azt sejtetik, hogy ez a magnó nem olyan gyárban készült, ahol hagyománya lett volna a finommechanikai műremekek készítésének. A gumiból készült görgők viszont még mind a hárman épek!

   Ez a pótlásnak beszerelt háromszögletű szíj szerintem eredetileg valaminek a tömítése volt. Mivel a gumi ehhez túl vastag, így a balra álló sebességváltó villája az egyes sebességi fokozatok között a szíjat nem tudja átdobni. Csavarhúzóval egy kicsit rásegítve viszont már működik a rendszer. Mint az a lépcsős tengelyen látható karcokból kiderül, ezen alkatrész megmunkálása sem precíziós.

   Bár a foglalat két fele össze van kötve, de ha a vékony spagóca csomóját kioldanám, akkor ahogy van, az egész fejegységet le tudnám húzni a magnóról. Mármint nemcsak mint az előbb mechanikusan, hanem elektromosan is. Erre a modul rendszerű felépítésre talán azért volt szükség, mert a fejegység egy másik gyárban, városban vagy telephelyen készült.

   A szalagpálya alig valamicske kopásnyomaiból ítélve, ez a magnó nem futott sokat. Mindeközben a szalaghúzó tengely sérülései valószínűleg gyáriak. Mármint a szalag és a gumigörgő, de még egy óvatlanul odakeveredő csavarhúzó sem képes a tengelyt olyan mélyen megsérteni, mint ami szörnyű mélyedés látszik rajta.

   Bár a mechanika funkciói alapvetően működtek, néhány ponton kénytelen voltam a rendszerbe belenyúlni. A jobbra látható két csavar oldásával egy kissé balrább kellett állítani az általuk megszorított lemezdarabkát, hogy a fékek rendben kioldódjanak. A fej pozícióján is változtatnom kellett, mert egyrészt túl magasan állt (ami lehet csak azért volt, mert a magnón negyedsávos szalagot futattak), másrészt a szalag normális felfekvéséhez az egész fejet egy kissé előrébb kellett húznom. Szerencsére utóbbi művelet elvégzéséhez is vannak csavarok, illetve mozgástér. A szalaghúzó tengely és a kombináltfej között álló szalagvezető baba magassága sem stimmelt.

   Azt ugyan nem állítanám, hogy minden a helyére került, a magnó főbb funkciói azonban immáron rendben működnek. A felvételt nem próbáltam. A magnó hangja azért visítós, mert kiszáradtak benne az elkók, amit már csak a háttérbúgás is jelez. A stop gomb valamiért lent marad. A gyorspörgetést természetesen nem úgy kellene kapcsolnom, hogy közben épp nagyban lejátszik a magnó, bár tűri.
   A magnó működését illetően ez amúgy már a harmadik felvétel. Az első azért nem sikerült, mert ferdén állt rajta a magnó, a második alatt pedig túl sokat káromkodtam, de csak mert a bal oldali fék akkor még helytelen beállítása miatt lefutott az orsóról a szalag.

   A magnó mechanikájának dobozba történő visszaszerelését megelőzően, a fából épült masszív emelvényből kiálló M4-es csavarokra rá kell húzni a gumitönköket. (figyeljük meg a famunka "precizitását")

   Miközben a balra látható forgatógomb fazonja erősen emlékeztet a Tesla B4-es magnón található gombokéra, addig a bekapcsolást jelző piros ablakocska mögötti apró villanykörte ezen a képen csak azért szerepelhet, mert azt a magnó összeszerelése előtt elfelejtettem a helyére visszatekerni.

   Hogy a benga magnó végül nem szétszedődött apróra, hanem kegyelmet kapott, azt már csak az újra egy darabban történő leledzése is kiválóan mutatja. Te, mikor majd kell a helye, azonban általa még mindig el lesz foglalva, ezt a döntésemet úgy, de úgy meg fogom bánni...