Mikor anyám néhány perccel ezelőtt bejelentette, hogy az ebéd már az asztalon hűl, vagyis mindjárt mehetünk enni, akkor gyorsan előkaptam néhány A4-es lapot, melyek ennyire látványos helyen történő elől hagyásával arra szerettem volna magamat figyelmeztetni, hogy címkenyomtatási feladatom van. A három tányér krumplis tészta némi uborkával történő betermelése után sajnos már olyan értetlen arccal bámultam a heverőmön helyettem terpeszkedő lapokat, mintha legalábbis néhány perccel ezelőtt nem én tettem volna őket ide.

   Miután ittam egy a szokásosnál erősebb kávét (fele víz, kétszer annyi kávé), összevakartam magam, kinyomtattam a dobozcímkéket, majd egy darab csempét a forrasztópákához alátétnek előtúrni betértem ide, vagyis a tűzifás pincébe. Ezen a helyszínen nemcsak az lepett meg, hogy a meglehetős készlet ellenére (amit amúgy a forrasztópad építéséhez halmoztam fel) egyetlen csempét sem találtam, hanem a minap elbontott két ZK140-es magnó alsó fedlapja is. Mármint nagyon úgy néz ki, hogy ezekből az újrahasznosítható rácsokat csak álmomban fűrészeltem ki.

   Épp mint ahogy azt is csak álmodtam (ráadásul többször is), hogy a főképp mindenféle fadarabokat rejtő útszóró sós pince már rendbe lett rakva. Annyit azért megtettem, hogy a frissen leszerelt szekrényajtókat odatettem a többi bútorlaphoz (no nem azokat, amiket balra lent látunk, hanem amik a folyosón voltak), azonban mikor itt sem találtam csempét, cserébe megtaláltam azt a komoly felújításra szoruló asztali lámpát, ami odaátra, vagyis a lomos pincébe való, akkor mintha puskából lőttek volna ki, úgy húztam innen el!

   Mikor a lomos pincébe beléptem, s megláttam a minap széthagyott dolgokat, kezdetben úgy voltam vele, hogy magammal szemben egy kiadós leb*szást alkalmazok, majd mivel a piszkálódástól nem volt pozitív eredmény várható, kisvártatva áttértem a rendrakásra történő kényszerítésre. Már úgy értem, hogy ezen a napon nem kifejezetten rendet rakni jöttem le, amiből persze kisvártatva az lett, hogy a 2023-as rendrakás hetedik etapjához menten hozzászőhettem egy újabb fejezetet.

   Miközben a két lengyel villanymotor elrakása csak azért volt bonyolult feladat, mert ahhoz egy kissé át kellett rendezzem a motoros láda tartalmát, addig a magnós láda témája már nem volt ennyire egyszerű, az abban történő helyteremtéshez ugyanis nyitnom kellett néhány újabb dobozt, amihez a korábban említett címkéket szerencsére nem felejtettem el kinyomtatni és lehozni.

   Miután a magnós láda majdnem teljes tartalmát kiraktam, majd vissza, kivéve persze a lendkerekeket és az orsózótüskéket, lett két újabb tematikus dobozom. Mivel épp ott ültem előttük, ezért nemcsak a betervezetteket, hanem a meglehetős tömegből a gumigörgőket is kiválogattam, s azoknak is nyitottam egy saját dobozt. A készülékfüleket tartalmazó doboz pedig azért vettem le a polcról (lásd nyitva), mert egyrészt bele kellett tennem az egyik ZK140-es magnó hordfülét (a másik magnóé nem volt meg), másrészt a magnós ládában is találtam három hordfület.

   Azt viszont (mivel már rég volt kinyitva) nem tudtam, hogy az utóbbi időkben bemutatott apróságokat tartalmazó szekrény már ennyire telített. Ezzel a rettenetes mennyiségű vacakkal idővel majd mindenképp kezdenem kell valamit. Már ha tényleg úgy lesz, hogy az anyagok szétválogatása című projektem eredményeként előkerülő mindenféle lemezanyagoknak valóban ez lesz a nem annyira rejtek, mint inkább egyszerűen csak fellelési helyük.
   Ebbe a témába egy kissé alaposabban belegondolva (ezzel a belegondolós dologgal nagyon jól tudom ám múlatni az időt), így hirtelen csak az alsó polcot lennék képes felszabadítani, ami a rengeteg vackom számára természetesen szó szerint édeskevés. Bár a BRG M20-as magnót nem szeretném elbontani, ez az álláspontom a négysebességes Philips magnóra már vonatkozik, abban ugyanis elmállott a szíj. Ettől persze még lehet, hogy veszek bele egy szíjat (már ha csak egy van benne), s a magnó túléli a piszkálódásomat, ennek azonban az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélyét látom.

   Ennek a pusztán alkatrészbázisnak használt, s már eleve annak vett Terta 811-es magnónak viszont semmi esélye sincs! Mármint ugyanúgy apróra el fogom bontani, mint ahogy a minap a már szintén felesleges ZK140-es magnókkal tettem.

   Nyitásképp amit csak értem, meg persze hagyták is magukat a helyükről kiszedni, azokra az alkatrészekre mind ráraboltam. A gumigörgőt tartalmazó híd már rég nem volt meg, azt ugyanis valakinek már korábban elpostáztam. Oda mondjuk nem ért, épp mint ahogy a postások a hármas forgókondenzátoromat is megették. Ilyenkor azért felmerül bennem kérdésként, hogy mégis miből lehet a postások foga?

   Ezt a képet hosszasan s értőn bámulva, felmerült bennem a kérdés: Ezzel a fejjel meg mégis mi a f*sz történhetett? Mármint ilyen állagú, ennyire szennyezett fejet én még életemben nem láttam! A ragya ráadásul nem holmi letörölhető ragacs, hanem olyan, mintha kikeményedett műgyanta lenne. A fej környezete is koszos (lásd alatta a hordozólemez élét), a körülötte található részeken azonban összesen nincs annyi kosz, mint amennyi a fej homlokfelületére került.

   Miközben a bal oldali potméter tengelye ép, a jobb oldali potméter tengelye annyira rozsdás, hogy a forgatógombot alig bírtam róla lefeszíteni. Ez annyira így volt, hogy még kerestem is a csavart, ami a gombot a tengelyhez odafogja. Végül persze győzött a hosszúszárú csavarhúzó bevetésével, valamint a testsúlyom segítségével létrehozott áttétel.

   Van olyan készülék, amivel olyan jól bánt a sors (mármint a gazdája, meg aki csak javította), hogy öreg (értsd több évtizedes) korára is ép marad. Ez a magnó speciel egy kiváló ellenpélda. A bal oldali potméterrel például úgy elbánt a sors (meg aki piszkálta), hogy tőből letörött az egyik lába. A kapcsoló lábaira pedig úgy voltak ráforrasztva a barna vezetékek, hogy nekem annál már a gyermekkori első forrasztásom is jobban sikerült!

   Miután kijelentettem, hogy nekem innen semmi sem kell, már vettem is elő a pákát, botor módra azt gondolván, hogy a magnó elektronikájából ha nehézségek árán is, de ki fogom tudni szedegetni az alkatrészeket.

   Mivel csempét nem találtam (amúgy van itt valahol két komplett, meg egy megkezdett dobozzal), ebből a szánalmas fiókocskából rögtönöztem pákatartót, mely lehetetlen állapot számomra azt vetíti előre, hogy vagy veszek egyet a piacon (pákatartót eddig talán még sosem láttam), vagy építek egyet magam. Te, hogy ez a projekt is mikorra lesz meg... Már ha valaha is megtörténik egyáltalán...

   Néhány alkatrészt ugyan sikerült kiszednem, de mivel a korabeli technológia az volt, hogy az alkatrészek lábait nem csak úgy egyszerűen fogják és odaforrasztják a forrasztófülekhez, hanem az azon található lyukon át is dugják, pláne a kilógó részt még vissza is hurkolják, így nem sok esélyem volt. Azt ugyan megtehettem volna, hogy az alkatrészeket egyszerűen csak kivágom (mármint csípőfogóval), ebből azonban idővel az lett, hogy a komplett elektronikát vágtam ki!

   Mármint a csőfoglalatok és a forrasztósávok közé szerelt alkatrészekkel. Egy darabig ugyan még nézegettem, hátha mégis meggondolom magam, aztán ha ki még nem is dobtam, de félretettem.

   Az van rápecsételve, hogy "Gelka minőségi anyagátvétel", valamint az is, hogy "1967 június 25", ami már csak azért is fura, mert a magnó ennél valószínűleg korábban készült. A témába egy kicsit jobban belegondolva, ez a hangszóró igen nagy valószínűséggel már nem az eredeti. Mármint a Gelka mint szerviz cserélte.

   A hangszóró membránját egy késsé félrebillentve, majd megmozgatva, ugyan hallani némi súrlódó hangot, de amúgy épnek tűnik. Amennyiben a hangszóróim tesztelésekor az derülne ki, hogy mégsem az (mármint a lengőcséve a résben elektromos jellel hajtva is súrlódik), akkor majd - mint valószínűleg megannyi beteg társát - egyszerűen kidobom.

   Hiába rozsdásak, mivel a megtakarításukkal gyorsabban végzek, mint ahogy a legyártásukkal, képtelen voltam megállni, hogy ezeket a vasakat a dobozból ki ne szedjem! Amúgy épp az ilyen rozsdás vasak megtakarítására való a csiszolómalom, mely eszköz működőképességet ellenőriznem ugyan már sikerült, a végleges változatot összeállítanom azonban még nem. Konkrétan egy darabka nyáklap legyártásánál akadtam el, ami a felkészültségemet és a felszerszámozottságomat figyelembe véve primer szégyen.

   A mechanikát hordozó öntvényt hiába sikerült felszabadítanom, ha egyszer nem kell. Ez amúgy egy zseniális konstrukciójú magnó, mely tényt itt és most csak azért nem állok neki kivesézni, mert ugye ezt egyszer már megtettem.

   Miután a zöld dobozba és a kék vödörbe hajigált feleslegességeket a folyosóra kitettem, menten megéreztem, hogy valami újrahasznosíthatóról ismét sikerült megfeledkeznem.

   Most jön az a rész, mikor is a projekt zárásaképp a kitermelt rengeteg alkatrészt rendre elpakolom. Egyrészt ugye ott ülnek a pulton a csövek és a motor, másrészt az asztalon jobbra egy egész dobozra való apróság.

   Majd ha már amúgy is benne voltam a válogatásban, ebből a korábban keletkezett adagból is kiszedegettem a mechanikai, valamint a már dedikált dobozukba elrakható apróságokat.

   Mivel egyik készülékből sem igazán maradt sok, így a ZK140-es és a Terta 811-es magnók alkatrészei végül ebbe a közös dobozba kerültek. Amennyiben valami csoda folytán egyszer tényleg nekiállnék csöves erősítőt építeni, ahhoz kitűnő alkatrészalap lesz a két ZK magnó elektronikai panelja, a kimenőtrafóik, valamint a Terta készülék hálózati trafója.

   A Terta magnó zöld motorját a többihez odatenni, na az viszont már komoly erőfeszítésembe került! Mármint egyrészt a motoros doboz súlya, másrészt a telítettsége miatt. Cserébe a polcok széleiről lendületesen fogytak a szétpakolt apróságok.

   Aminek az lett a vége, hogy lett egy "átmegy a tűzifás pincébe", meg egy "itt marad a lomosban" tematikájú doboz, valamint egy újabb marék olyan alkatrész, melyeknek már van dedikált dobozuk. Miután a forgatógombokat, a potmétereket, valamint a skála elemeit a dobozaikba betettem, egy kicsit ugyan még rakosgattam a dobozokat, de aztán már húztam is fel, nehogy a végén megint az legyen, hogy az eltelt idő okán másnapra belezavarodok a képek szétválogatásába.

   Miután felértem, próbáltam magamat meggyőzni róla, hogy a következő magnós témájú cikknek most aztán már tényleg erről a ZK246-os magnóról kellene szólnia (amúgy nem az, hanem M2405S), ez azonban egy annyira erőtlen kísérlet volt, hogy az eredményességében még magam sem bíztam...