Az addig rendben, hogy tevékenykedésem hatására lett a szekrényben egy csomó hely, ahová aztán már lazán befért a már nem is tudom mi, csakhogy kisvártatva felmerült egy komoly kérdés, mégpedig az, hogy:

Ezt a rakat a játékot mégis hova a csudába tegyem?

   Mivel ez az eset még valamikor 2011-ben, vagyis több mint 10 évvel ezelőtt történt, mikor még nagyban dolgoztam, vagyis még nem hordtam haza a melóhelyről azt a rengeteg szart, amivel aztán az összes rendelkezésemre álló pincei helyet eldugítottam, így elég egyértelmű volt, hogy a lakásban hely nem lévén, a dobozok ide, konkrétan a pince legtávolabbi sarkába fognak kerülni. Természetesen annyi hely itt sem volt, hogy a puzzle dobozokat csak úgy egyszerűen feltegyem valamelyik polcra.

   Majd áthúztam a helyére az azóta már rég elbontott Melodyn rádiót, tetején a már nem is tudom miféle barna társával. Mármint utóbbiról most csak annyit tudok mondani, hogy az bár helyileg ugyanitt van, csakhogy azóta olyan mélyre került, hogy az előkerítését még komoly összegekért cserébe sem vállalnám.

   Miután a játékok összefóliázott dobozait a legtávolabbi sarokba betettem, azt mondtam kész, ez a pakolászós részprojekt ez ennyi volt. Mivel ekkor a lomos pincében még bőven volt hely, így bátran tehettem ilyen kijelentéseket. Mivel idővel nemcsak odafent a szobában, de itt lent a pincében is nagyon kellett a hely, így a kirakósokat elajándékoztam.

   Aztán egyszer csak hopp, eltelt kicsivel több mint 12 év, és már újra itt is voltam! Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy közben nem jártam erre, hiszen az előző képen még az látható, hogy a pince eleje még nincs rendbe rakva, ami ugye azóta szerencsére már rég megtörtént, hanem csak úgy, hogy a Weimar rádió bemutatásának tekintetében egészen idáig nem történt semmi. Ez amúgy most is majdnem így lett, csak miután a rádiót az asztalra feltettem, valami csoda folytán képtelen voltam megállni, hogy kezdetben csak egy kicsit, aztán egyre jobban és jobban meg ne piszkáljam, ezt az úgymond kissé már modern, de azért még csöves, állítólag a korabeli bútorokhoz illeszkedő látványú, aszimmetrikus, de szerintem inkább egyszerűen csak esetlenre sikeredett formájú készüléket.

   Hogy több mint 10 év kellett hozzá, hogy erre a rádióra rámozduljak, az ráadásul nem úgy értendő, hogy 2011-ben került a birtokomba, hanem úgy, hogy ekkor már rég a pincében volt! Amúgy a Melodyn és a Weimar egyszerre érkezett, konkrétan Engel Gabi kollégámtól, mégpedig azért, mert néhány nappal korábban valamin együtt dolgoztunk, s közben arról beszélgettünk, hogy mennyire megváltoztak a lomtalanításkor kidobált cuccok. Mármint mivel már eljárt felettük az idő, így a lomtalanításkor épített szemétkupacokban nemhogy csöves, de már tranzisztoros asztali rádiót sem nagyon lehet találni. Erre fel kaptam Gabitól a két rádiót, majd találtam kisvártatva az üllői úton egy azóta sem bemutatott Orion AG 604-est.

   Valaha, mikor még nem úgy álltak hozzá a gyártók a szervizhez, és még a mezei felhasználókhoz sem, hogy "nyisd ki hülyegyerek ha tudod", a készülékek dobozai nemhogy nyithatók voltak, nemhogy látszott rajtuk, hogy hol kell őket elkezdeni kinyitni, de még ilyen kis kedvesség is volt rajtuk, hogy a csavarokat ne kitekerni kelljen, hanem elég legyen csak meglazítani. Ez a világ is hogy eltűnt már...

   Ez pedig a kapcsolási rajz, ami alapján megállapítható, hogy a készülék nem tartalmaz semmiféle különlegességet. Bár a hangerőszabályzás fiziológiai, a hangszínt szabályzó gombok - gondolom az egyszerűség jegyében - csak a magas és a mély hangok vágására alkalmasak.
   Egy apró érdekesség, hogy miközben a hátlap és a leírás EAF801-es csövet ír, a kapcsolási rajz szerint a készülékben EBF89-es van. Mivel ezt az eltérést csak utólag szúrtam ki, visszafogok menni a pincébe, ahol is megnézem mi van írva a panelből kihúzott csőre. Mint az még aznap délután kiderült, EAF801 a csőtípus.

   A rádió belseje számomra különös módon koszos. Mármint nem annyira por van benne (persze akad benne porból is bőven), és még csak nem is pókhálós, mint inkább hullanak belőle a mindenhonnan lemállott részek.

   A potméterekhez kontakthiba esetén a spray csövével könnyedén hozzá lehet férni. A potméterek cseréjéhez viszont már ki kell dobozolni a készüléket, majd még a skálaüveget is le kell róla szerelni. Ilyesmire szerencsére csak ritkán van szükség. Mármint azért, mert a kezelőszervek egy elektroncsöves rádióban általában kibírják egyben addig, míg a készülék életciklusa lejár.

   Erre a hatalmas, szó szerint kéttenyérnyi méretű hangszóróra mindössze 3VA teljesítmény, illetve terhelhetőség lett írva, amennyivel valószínűleg míg a világ világ, bármi hiba nélkül lehet hajtani. Ráadásul még a hatásfoka is jó. Mármint valaha az átlagos erősítők néhány wattjával csak normális hatásfokú hangszóró bevetésével lehetett megfelelő hangerőt produkálni.

   Miután rájöttem, hogy ezt a készüléket valamelyik sávot kijelölő gomb kapcsolja be, meg persze meg is nyomtam, rögvest megjelent a fény, majd az elektroncsövek felfűtése után halk búgás volt hallható. Miközben a rádiófrekvenciás fokozatok üzemképtelenek (az URH sávban is nulla a sustorgás), addig a hangerőszabályzó potméter középső lábához történő hozzáérést az erősítő életerős búgójelet hallatva reagálja le.

   Mivel ezt a rádiót más szétszedtem cikkekben már többször is megemlítettem, idővel valaki rákérdezett, hogy ha úgyis szétszedem, megkaphatná-e a skálaüveget. Nem vagyok irigy, én tényleg odaadtam volna, csakhogy ez is ugyanúgy hámlik, mint amelyikhez cseredarabnak kellett. Ez amúgy a készülék egyik típushibája.

   Mikor ez a gomb megszületett, aznap a megálmodója nagyon, de tényleg nagyon otthon hagyta az összes szépérzékét. Amúgy ekkoriban történt, hogy a bútorokra is ugyanilyen erősen kétes szépségű gombok kerültek felszerelésre. El is használtam belőlük párat, mikor a tűzifás pincei dobozokat felgomboztam.

   Hogy szegény rádió doboza hol itt, hol meg ott kapott vizet, azt kitűnően mutatja a mindkét oldali ázás nyoma. A balra látható folt ráadásul tisztára olyan, mintha még mindig vizes volna, pedig fogásra nem az.

   Mivel megtetszettek, gondoltam leveszem a készülék lábait. Nem hagyom magam, mondta a bal oldali láb. Akkor is velem jössz, reagált a tiltakozásra a szerző. Jó, de hozom magammal a dobozt is, mondta a láb. Hozzad, mondta a szerző, mire fel a láb menten úgy is tett. Az mondjuk igaz, hogy ehhez némi erőszakos csavarhúzós aláfeszítésre volt szükség, de annyi baj legyen!

   Miután a hangszórót és a hangfalra szerelt trafóját hosszú perceken át bámultam, felmerült bennem a kérdés: Vajon fognak még ezek hangot adni, vagy anélkül porladnak el a pince mélyén, hogy újra teljesíthetnék funkciójukat?

   A szocializmusban úgy volt, hogy ha valaki beadott egy újítást, s azt persze el is fogadták, akkor pénzt kapott érte. Ez a meglepő hangszóró rögzítési megoldás is valószínűleg némi pénz reményében születhetett. Az mondjuk igaz, hogy ez csak úgy magától, illetve a rezonanciától nem nyílik ki, mint mondjuk egy csavarra pörgetett anya (amúgy a dobozból kirázódott hangszóró nem egy tipikus hiba), mint ahogy szerelni is könnyebb és egyszerűbb mint egy M4-es csavart, de attól még nem volt egy korszakalkotó ötlet. Már csak azért sem, mert ha az lett volna, akkor elterjed.

   Miközben a hangszóróvászon menten átkerült abba a felmosóvízbe, amivel a lépcsőházat takarítottam le, a rádió aranyló színű díszítései nem akartak élni. Mármint annyira sérültnek, pláne újrahasznosíthatatlannak tűntek, hogy egyből a szemetes vödörben végezték. No nem mintha a hangszóróvászon is nem egy vödör mélyére került volna...

   Mivel jelen készülék újrahasznosítására semmiféle értelmes, de még értelmetlen tervvel sem rendelkezem, így ennek szegénykémnek már csak a helyfoglalása miatt is pusztulnia kell. A látvány valaha persze ennél sokkal szebb volt, a rengeteg apró színes alkatrésszel, mára azonban mindent rútul befedett a por.

   Szegénykém biztosan reménykedett benne, hogy egyszer még megszólalhat, én meg fogom és elbontom. Ez valahol annyira szomorú, hogy akkor és ott inkább nem is gondoltam bele, hanem inkább gyorsan kézbevettem a csavarhúzómat, mielőtt még a rádió óvatlanul kegyelmet kap. Már úgy értem, hogy ez a rádió is egy olyan készülék, aminél a helye sokkal inkább kellett.

   Mikor ezeknek a gomboknak undokul odaszóltam, konkrétan azt mondtam nekik, hogy "annyira csúnyák vagytok, hogy sosem lesztek újrahasznosítva", a vidámságra valahogy az a kijelentésem sem adott okot.

   Máskor ilyenkor előfordul, hogy az adott projektet a rossz hangulata miatt félbehagyom, ez azonban most valami csoda folytán nem történt meg. Ami viszont igen, az a kitermelt alkatrészekkel történő folyamatos felugrálás. Például a rádió elejéről lebontott skálaüveggel is egyből kiszaladtam a kukákhoz, nehogy a végén még összetörjem, aztán sepregethetném az üvegcserepeket.

   A rádióból kibontott alkatrészekkel viszont már megint nem szaladgáltam el a helyükig, pedig már a mutatóknak is van saját dobozuk, amire amúgy az van írva, hogy "görgők", merthogy abban tartom a skálahúr vezetéséhez szükséges görgőket is. Mármint azért "is", mert a skálahúrok és skáladobok is abban a dobozban vannak.

   Hogy a rádió panelja az elkészültekor mennyivel szebb volt, azt csak akkor fogjuk látni, ha a fémvázból kibontott nyáklapot az apróra történő szétpákázása előtt elmosogatom, ami bevallom őszintén, hogy az egyik kedvenc elfoglaltságom.

   Az viszont nem szokásom, hogy a kitermelt alkatrészekre ráírjam az eredetüket (gondolván majd megjegyzem (hát persze...)), ami természetesen igencsak durván belerombol az adott elem újrahasznosíthatóságába, így most mégiscsak megtettem. No nem mintha esélyt látnék rá, hogy a Weimar trafóiból nekiállnék visszacsatolt audiont építeni.

   Miközben a balra látható forgókondenzátorból még lehet rádió (már ha egyszer tényleg nekiállok rádiókat építeni), addig a jobbra látható variométeres hangolású csöves URH keverőfokozat újrahasznosításának nem látom esélyét. Ettől persze még mindkettejüket eltettem.

   Ez pedig itt a rádióból kitermelt apró alkatrészek hada. Mikor úgy döntöttem, hogy nekiállok őket szétrakosgatni, akkor az elsőnek elővett doboz telítettségét meglátva, ezt a feladatot - ahogy azt már csak szoktam - egy későbbi időpontra halasztottam.

   Épp mint ahogy a szemetes vödröt a folyosóra kivinni, onnan pedig a még ott lévő apróságokkal a kukáig elmenni sem volt erőm. Mármint azért nem, mert épp nagyban azt játszottam, hogy kipróbálom, a derékfájásomat valami időjárási front okozza-e, vagy pusztán fizikai eredetű, terhelni azonban tovább már nem mertem magamat.
   A látványt hosszasan bámulva, az ücsörgéstől kissé elgémberedett derekamat mozgatva, azt sikerült megállapítanom, hogy ha a Dédi bolgár rádióját is ugyanúgy szétcsapnám, mint ma a Weimart, majd odatenném a helyére a B93-as magnót, akkor akkora lenne itt a hely, hogy nem hinnék a szememnek! Te, hogy én ezt a helyzetet már mennyire, pláne mióta várom...