Grundig C 210 kazettás magnó
(fura kezelésű szerkezet)

Ez egy különleges példány, a mindenfelé elrejtett, és nem is annyira elrejtett
kazettás magnóim sorában. Ráadásul ez szegénykém olyan régóta állomásozik
itt, hogy ezt még a néhai Verseny utcai piacon vettem. No nem azért, mintha
szükségem lett volna rá, hanem direkt betekintés, illetve bemutatás végett.
Az teszi különlegesség, hogy az átlagos kazettás magnóval ellentétben,
ennek nem nyomógombos a vezérlése, hanem furcsa mód tekerős.

Gondoltam megmutatom, hogy hogyan választottam ki őkelmét a sorból.

Ahogy kezemben a magnóval jöttem kifelé a szobából, megláttam a fásszekrény
tetején száradó Sokol rádióhoz való bőrtokokat. Ezek meg mégis mióta lehetnek itt?
Még csak két-három hete? Akkor egészen biztos, hogy ezeknek még száradniuk kell!
És már távolodtam is rutinosan az agyonhalogatott Sokol rádiót bemutató projekttől.

Tettem a magnóval egy próbát. Ezen felvétel alapján úgy tűnik, mintha rendben
lenne. Persze az, hogy vagy tíz percig feszegettem a tolópotméterek gombjait,
izomból egy csavarhúzóval, meg az, hogy morzézva nyomkodtam a recsegő
felvételkapcsolót, hogy álljon már meg végre úgy, hogy szóljon a magnó,
az valahogy lemaradt a felvételről. Szóval az eddig tapasztalt előjelek
alapján bizton állíthatom, hogy lesz egy kis dolgom a belsejével.

A külsejéről nem is beszélve! Pedig mikor az előbb kihúztam a szekrényből,
akkor még semmi baja sem volt. Miközben unottan tologattam az asztalon,
s épp azon morfondíroztam, hogy most essek-e neki, vagy ráér holnap,
egyszer csak pattant egy nagyot, és onnantól kezdve ilyen
csúfosan elállt az oldalától a díszlemez.

A hordfül leszerelését a magnóval közösen intéztük. Miközben én
kiakasztottam az egyik felét, ő magától elengedte a másikat.

Magnó, ragasztó, levált díszlemez, fadarab, satu a sorrend.
Ennek mindenképp legalább egy napot száradnia kell.

Ez a kép nem ide tartozik, hanem még a múltkoriban boncolt Poppy CR-200W
rajzait szkennelem, mert az tegnapról elmaradt. Kicsit összevisszának tűnik
ez a múltkor, meg tegnap, mint időrend, mert ugye most épp azt játszom,
hogy a rengeteg előre megírt cikk közé rádiósakat, no meg magnósakat
szurkálok be. Szóval attól, hogy a Poppy rádiósmagnót az én időrendi
szempontomból nézve a tegnapi napon szedtem szét, attól még úgy
helyes írnom, hogy a róla szóló cikk, ahhoz képest, hogy most
olvasod, már vagy egy hónapja megjelent. Ez se lett jó...

Másnap reggel, mikor ránéztem erre az összeállításra, azonnal beugrott, hogy ez így
mennyire veszélyes volt. Ugyanis ha az éjszaka folyamán meglöktem volna akár
csak egy kicsit is az éjjeliszekrényt, akkor feldől az építmény, anyám pedig,
miközben átlibben a hallon, megbotlik a satuban, majd telibe tapossa
szegény magnót. Ha erre az eshetőségre nem jövök rá, akkor
egészen biztosan itt hagyom még néhány napra.

A minták egy orosz szerszám segedelmével kerültek beégetésre a deszkadarabba.
Anyám mikor ezt meglátta, kapásból lemedvézte a mazsolámat.
Érdemes is ebben a családban művésznek lenni...

Ebben a készülékben nincs rádió, mert ez csak egy kazettás magnó. Akár útközben
is hallgathatjuk, mert lehet bele tenni elemet. Mikor otthon vagyunk, akkor pedig
be lehet dugni a konnektorba, és jól elműködik hálózatról is, mert van benne egy
trafó. Egy korabeli orsós magnónál a hordozhatóságával tud többet. No meg
természetesen a szalagbefűzés procedúrájának elmaradása miatti kezelési
kényelemmel. Egy kis szerencsével simán le tudta volna győzni az orsós
vetélytársát. Sajnos a kazettás gépeknek sokkal rosszabb hangjuk volt,
mint bármely más hasonló kategóriájú orsós magnónak. Na ja! A fele
szélességű szalag, fele sebességgel futtatva, persze, hogy nem tudott
annyit! A lecsökkent hangminőség okán, még a teljesen kommersz
zenehallgatás piacán is (ami mono készüléket jelent, egy watt körüli
hangerővel) elfutott vagy két évtizedet egymás mellett a két ellenlábas
hanghordozó. Aztán jött a CD, majd az mp3, és ketten csendben
kivégezték az egész mágneses hangrögzítési technológiát.

Egyszer régen, még valamikor a 106-os cikkben, már szedtem szét Grundig kazettás
magnót, csak az ugye mintegy nyolcszáz szétszedéssel ezelőtt volt. A Grundigról
- mint márkanévről - nekem csak annyi ugrik be, hogy a tőlük vásárolt liszensz
alapján gyártották a lengyelek a ZK140-es magnót. Körbenéztem a polcokon,
visszagondoltam a múltba, de semmi. Valószínűleg azért nincs itthon Grundig
készülék, mert hol tellett nekem ilyen drága technikára? Jól elvoltam a Terta 811,
meg a Tesla B4 magnóval. Aztán ahogy itt ültem az asztalnál, és szokásomhoz híven
bambultam magam elé (ha tudnád, hogy mekkora rutinom van ebben a nézésben),
egyszer csak beugrott, hogy mégiscsak van egy Grundig magnóm a pincében.
Az mondjuk igaz, hogy csöves, meg orsós, de attól még van. Majd ha
megmutattam a Terta 811-est, a Mambót, és a Terta 922-est,
majd utánuk megmutatom a Grundigot is, mint
egy kortárs példa nyugati magnót.

Az "automatic" felirat a nem igazán szakértő nagyközönségben pozitív érzést kelt,
mert ugye azt sugallja, hogy ez a készülék, ez bizony megcsinál helyettük valamit.
Ellenben aki csak egy kicsit is ért a magnózáshoz, sajnálkozva veszi tudomásul,
hogy ennél a készüléknél sajnos lőttek a kézi kivezérlés-szabályozásnak.
Fura fel-felerősödő zajt kapunk a csendesebb részeknél, no meg
a zenemű eredeti dinamikai viszonyainak is annyi.

Ha nem lenne itt ez az apró ablakocska, meg az ezüst csík,
akkor a kazettaajtó teljesen beleolvadna az előlapba.

A magnó hátulján nincs semmiféle kezelőszerv. Én a részemről azt mondom,
hogy ez így van jól. Szerintem minden készüléknek van eleje, vagy teteje,
ahová koncentrálni illik a mindenféle gombokat. Milyen dolog már,
hogy összevissza kell forgatni egy masinát, mire az ember
megtalál rajta valamit? Szerintem csúnya!

A csöves orsós táskamagnó társaival ellentétben, bár azokat is lehetett vinni,
hiszen általában nekik is volt fülük, a súlya miatt mégiscsak ez az igazi
hordozható készülék. Amúgy a hasonló társaival ellentétben, ez
nem egy könnyű darab, a maga több mint két kilójával.
Szóval ebben a gépben azért van anyag rendesen.

Ahogy tologattam az asztalon, az egyik lábával kiszúrta a papírt, aztán ahogy
megakadt a lyukban, mindjárt fel is tépte. Pedig most tettem ki tisztát...

Balra a hálózati csatlakozó borotvaaljzata, jobbra az egy szem tuchel.
Ez bizony szemernyivel sem több, mint ami a BRG MK-25-ösön volt.

A sávváltó kapcsoló hiányától eltekintve, pontosan olyan egyszerű a kezelése,
mint egy ZK140-nek. Illetve a működési elv miatt (alapesetben áll a motor),
ezt a magnót még külön bekapcsolni sem kell. Ha belegondol az ember,
hogy a jelen felületen található, négy egyáltalán megmozdítható
kezelőszervnél mennyivel több volt néhány orsós magnón,
akkor mindjárt felmerül benne a kérdés: Így jó, hogy nincs min
eltévednie a kéznek? Vagy úgy, hogy tengernyi a lehetőség? Ha csak
zenét akar hallgatni az ember, akkor így a jobb, bár én a részemről jobb
szeretem a kihasználatlan lehetőségeket, mint az ilyen szintű puritanizmust.

A kazettás magnók mechanikáját általában nyomógombokon keresztül vezéreljük.
Persze létezett karos, meg tologatós megoldás is, de ez a tekerem tologatom,
ez valami csoda! Emiatt vettem meg. Meg persze azért, mert olcsó volt.

Kicsit olyan a kezelése, mint egy Grundig orsós magnónak. Ilyet eredetibe nem
tudok mutatni, csak a lengyel liszensz változatot, de a működésüket tekintve
azonosak az eredeti Grundiggal. A kazettás változatnál annyi az eltérés,
hogy itt a gyorspörgetést nem a gomb tekerésével, hanem az oldalra történő
eltolásával lehet indítani. Mondjuk nekem még lett volna ötletem a gombban rejlő
további lehetőségek kiaknázására. Például lehetett volna még valami funkciót
rendelni a gomb megnyomásához is. Amúgy balra történő toláskor is
ott kéne maradnia pozícióban, csak sajnos már nem teszi.

A felvételi nyomógomb lehetett volna mondjuk piros, a műszer pedig nagy.
No de nézzük csak meg közelebbről, hogy mi az ott a record gomb felett.

Ez kérem egy hangfalcsatlakozó. Mit ne mondjak, ezt
aztán meglepő helyre sikerült odabiggyeszteni!

A felső gomb a hangszínt, míg az alsó a hangerőt szabályozza. Helyesbítek.
Csak szabályozná! Ezek a gombok ugyanis annyira be vannak
állva, hogy képtelenség őket szabadkézzel tologatni.

Szokatlanul mélyen ülnek a gombok az előlapban. Nekem speciel tetszik, mert így
nem törnek le olyan könnyen, miközben ugyanolyan kényelmesen kezelhetők.

Mint azt mondani szoktam volt, a magnó dísze a műszer.
Szerintem nem kell különösebben bizonygatnom,
hogy ez jelen esetben mennyire nincs így.

Már untam, hogy amire csak ráteszem, mindenről leesik a kamera, ezért előkaptam
ezt a gorillapodhoz hasonló állványt. Aztán rájöttem, hogy jelen esetben nincs
mire rátekerni a lábait. Mondjuk a kicsi állvánnyal ellentétben legalább
tud olyat, hogy az egyik lába az asztal fiókjában van, míg a másik
kettő elgörbítve fekszik az asztal lapján. Szerintem ugorjunk!

Ez egy annyira márkás kazetta, hogy ennek nincs is semmiféle neve!

Gyorspörgetés közben, a kazetta vége felé, a szalagtekercs olyan
hangot ad, mintha épp darálna belül valamit a készülék.

Igazán kereshetnék már végre valami fehér támaszt a piros fiókocska helyett.
Amúgy a készülék alját látjuk. Nem tudom ki mennyire figyelt oda, de
csavart, azt eddig egyetlen árva darabot sem láttunk. Amúgy itt
alul van a magnó nyitja, mégpedig a széleken látható apró
gombok képében. Megnyomásuk után nyílik a hátlap.

Egy csomó mostanában látott távol-keleti masinával ellentétben, ha nem
is valami látványosan, de erre azért rá van írva, hogy ez német.

Mint említettem, sikerült kitalálnom, hogy a jobb oldali gombot kell megnyomni,
hogy felnyíljon a hátlap. A bal oldali lyuk szerepére viszont nem jöttem rá.

A panel el van takarva egy árnyékoló szerepet
is betöltő alufóliázott kartonlappal.

Ez a kedves szokás még az elektroncsöves korszakból maradt ránk. A csöves rádiók
hátlapjára ugyanis szokás volt felfesteni, hogy hová milyen cső, esetleg biztosíték,
illetve skálaizzó való. Itt persze a magnó elektromos beállításra szolgáló elemek
vannak feltűntetve, hiszen itt most ez a lényeg. Mekkora könnyebbség
ez így, hogy nem kell szerelés közben lesni a rajzot...

Legalább nem zöld a panel! Mikor ez a magnó készült, vagyis a 70-es évek elején,
akkor még létezett a "korrektül megépített hordozható kazettás magnó" irányzat.
Mert ugye annak a lendkeréknek ott jobbra, igencsak profi kitámasztása van.

Mint ahogy a magnó kapcsolási rajza, illetve a rajz alapján a műszaki felépítése is
sokkal korrektebb, mint egy csomó bóvlinak nevezhető társáé. Mind az elő, mind
pedig a végerősítő fokozatban négy-négy tranzisztor tolja. Ezeken kívül van még
két tranyó a motor fordulatszám-stabilizátor áramkörében, illetve van egy-egy
a hálózati tápegységben, és az automata szintszabályzóban. Műszaki
szempontból nézve, nem nagyon van mibe belekötni.

Még ilyen apró kedvességekkel is megörvendezteti az embert ez a fura konstrukció.
Hogy be tudjam dugni a csavarhúzót a csavarig, kaptam egy lyukat a teleptartóra.
Más készülékekre inkább az a jellemző, hogy az emberben folyton felmerül
a kérdés, miszerint: Azt az izét meg hogy a francba szerelték oda be?

Lehúzogattam a magnóról a gombokat. Nem hinném, hogy el fogom őket
mosogatni, mert annyira azért nem érdekel ez a készülék, hogy
megpucoljam, hanem csak útban voltak a szétszedéshez.

A két nagyfejű vállas csavar azért olyan furcsa, mert a magnó belsejével együtt ők
tartják a készülék hordfülét is. A három társa meg azért különös, mert a hegyük
biztosítja, hogy miután betettük őket a helyükre, majd rájuk támaszkodtunk
egy csavarhúzóval, bepozícionálják magukat, miközben természetesen
a belső szerkezet is pontosan a helyére kerül. Amúgy a csavarok
tömör vasból vannak. Legalább már tudom, hogy mitől
lett több mint két kilós ez a készülék.

Íme a magnó előlapja, belülről, a viszonylag nagyméretű ovális hangszóróval.

Valami átolvadt a tápegységről a hangszóró kosarára, amit egy javító szándékú
ember lepöckölt onnan, miközben több kárt csinált, mint hasznot. Mert ugye
mikor máskor lyukadhatott ki a hangszóró membránja, mint éppen ekkor?

Ahogy ezt a képet nézegettem, az jutott róla eszembe, hogy éppen olyan,
mint egy orsós magnó, amit szerelhetetlen méretűre zsugorítottak.

Mindig számíthatok a páromra, mikor felvételt készítek.
Mert ugye most is milyen szolgálatkészen belebeszélt.

Az alkatrészkészlet teljesen rendben van.

Mondjuk azt a valamit a kép jobb oldalán, azt eltartott egy darabig, mire sikerült
a hálózati trafóval azonosítanom. Jól becsapott a furcsa formájú gumírozott
felfogatása, ami miatt elektromágnesnek néztem. Mondjuk a trafó is az.

Ugyan minek szereztünk volna be tőkés relációból olyan alkatrészt, melyet magunk
is gyártottunk? A 70-es években amúgy érthető okokból (devizahiány) ez volt
a külkereskedelem hozzáállása. Mit ne mondjak, nem igazán tudtam irigyelni
a Gelka szakembereit, miután magam is kénytelen voltam néhány nyugati, vagy
távol-keleten készült magnóba belefaragni, az egyáltalán kapható BRG magnófejet.

Ez pont mint az előző kép, csak felülről. Mindjárt két érdekességet is találhatunk
rajta. Egyrészt valóban szokatlan a kombináltfej mindössze egyetlen csavarral
történő felfogatása. Másrészt a magnónak nem a megszokott hagyományos
mechanikus, hanem elektronikus végálláskapcsolója van, amit kazettás
gépben eddig még sosem láttam. A kép közepén azt az alig látszó plexi
elemet mozdítja el a szalag, mikor a lejátszás végén megfeszül a kazettában,
és ez a részlet nem mechanikusan állítja meg a magnót, hanem elektronikusan.
Vagyis nem a stop gombot nyomja meg valahonnan belülről, mint az szinte
minden más gépben szokás, hanem elektromosan kapcsolja ki a motort.

A kép alsó szélén látható részlettel lehet beállítani a csúszókuplung feszességét.
A kicsit fentebb látható részlettel viszont semmit sem lehet kezdeni. Persze
ha az embernek van otthon egy műszerész esztergája, meg mindenféle
gumianyaga, akkor le tud gyártani bármiféle gumikarikát, de mivel
nekem ilyen nincs, ezért így marad. No nem mintha nekiállnék
gumikarikákat köszörülni, ha tegyük fel lenne mivel...

Íme a furcsa üzemmódváltó kapcsoló működése belülről nézve.
Na jó. Beismerem. Egyszerűen nem tudok vele betelni...

Miközben élvezettel tekertem és tologattam a gombot,
kirepült a magnóból ez a csinos kis rugó.

Azt kell mondjam, hogy szerencséje volt a gépnek, hogy visszataláltam a rugóval
a helyére, mert bontottam már magnót apró darabjaira ennél kevesebbért is.

A szalagtovábbító görgőt hordozó híd azért néz ki ilyen lehetetlenül, mert a résnél,
illetve a lyukaknál fogva, egyszerű hajlítással lehet helyes pozícióba állítani.
Mindeközben más készülékeket méretpontos alkatrészekből szereltek
össze rendben működőre, bár beállíthatatlanra.
Szóval nem értem.

A tolópotméterek olyan szinten voltak összenőve, hogy mikor ezeket a sorokat
róttam, vagy úgy tíz percre megálltam, hogy kerítsek egy megfelelő hasonlatot.
Azt hiszem, hogy végül is sikerült. Találtál már porban csapágyat? Igen? Na!
Ezt pont olyan érzés volt tologatni, mint megforgatni egy homokozóból
előkerült golyóscsapágyat. Mivel a kontakt lötyi kifogyott a palackból
(megjegyzem megvolt már vagy harminc éves), ezért kisegítő lehetőségként
a monitortisztító spray segítségével pucoltam ki a mocskot potméterekből.
A papírt a magnó egyik lába végezte ki, a porrongyot pedig a képen
látható mocsok. Még ennyi veszteséget, egyetlen napon...

Még soha életemben nem láttam ilyen felépítésű tolópotmétert! Ez az alumínium
idomon csúszik egy tolóka elv, ez az idők folyamán valószínűleg kiveszett.

Ez is van olyan szar kapcsoló, mint amit a Philips kismagnóban láthattunk a múltkor.
Persze minden további nélkül mondhatod rám, hogy én vagyok a hülye, hogy
szidom egy olyan kifejezetten nagy múltú és jó hírű cég termékét, mint
amilyen speciel a Grundig, de akkor én meg azt mondom, hogy...

...akkor Te meg fejtsd vissza ennek a kapcsolónak a működését. Mindezt úgy,
hogy úgy általában az összes többi magnó kapcsán tudjuk, hogy egy ilyen
őrült alkatrész beépítése, az egyáltalán nem volt szükségszerű lépés!

Kitámasztottam a csipesszel a felvétel / lejátszás átkapcsolót blokkoló mechanikát,
majd belefújtam a kapcsolóba a palackban található utolsó csepp kontakt sprayt.

A képen látható valami, az egy borotvazsinór csatlakozó aljzat, és egy hálózati
feszültségválasztó kapcsoló egyesítéséből született. Mikor épp nincs előtte
a készülék műanyag doboza, illetve az áthelyezhető feszültségválasztó
elem, akkor mondjuk egy kicsit életveszélyes. Persze elektromos,
illetve hálózati feszültség alatt álló berendezésekben piszkálni
már eleve az, de ezt a csatlakozót akkor sem tartom jó ötletnek.
Ha hozzáérek? Megrázhat! Míg ha nem figyelek oda, és vakon dugom
vissza a szerelés közben kihúzódott csatlakozót, még a végén leégetem a trafót.

Ugyan a magnó ezer sebből vérzik, de attól még összeraktam. Kitoltam az asztal
szélére, majd nekiálltam meghallgatni vele a piacon hozzá kapott kazettát.

A kazettán főképp Abba, Amanda Lear, Kraftwerk, meg valami teljesen jellegtelen
német nyelvű zene volt. A magnó hangját mintegy órán keresztül hallgatva, azt
kell mondjam, hogy nem ilyen lovat akartam. Vagy inkább úgy mondanám,
hogy én nem akarok ilyen lovat. Persze nem kérdezte ezt tőlem senki...

Azt viszont igenis kérdezte a felvágottas pultban álló hölgy, hogy mit szeretnék.
Mondtam neki, hogy kérek egy kisebb szál kolbászt. Persze csalóka nézőpontból
mutatom, de a kezem méretéből azért sejthető, hogyha olyan hosszú azért nincs is
a kolbász, hogy kiérjenek a csücskei a konyhaszekrény széléig, de a szatyorból,
abból bizony néhány centit azért kilógott! Nem tudom, hogy mi szállhatta meg
a pultos nőt, mikor még mosolyogtam is. Lehet, hogy ezt nem kellett volna?
Otthon hagyott alsó / felső fogsorral... Na menjen mindenki a dolgára!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.