Trakis S401 stabilizátor hálózati feszültséghez
(újabb trafós doboz a pincéből)

A nyár őszbe fordult, miközben én a pincében felhalmozott lomok felé. Ugyan szó
nincs róla, hogy elfogytak volna a lakásból a bemutatandó kincseim, hanem
az úgy van, hogy egyszerűen nincs hozzájuk kedvem. Ez valószínűleg
azért lehet, merthogy nem véletlenül maradtak utoljára azok, amik.

Leballagtam a pincébe, hónom alatt a minap bemutatott trafós dobozzal, majd
unottan letettem az asztalra. Tehettem volna a polcra is, vagy akár valahova
a polcok elé a földre, már amennyiben az említett helyeken lenne
akárcsak egy talpalatnyi hely. De persze nincs...

Mikor ezeket meglátom, szoktam magamnak mondogatni, hogy: Megérdemled Géza!
Talán nem kellett volna őket elfogadni, és akkor milyen szép üres lenne ez a hely,
ami amúgy arra szolgálna, hogy mikor a pincéből kihozok valamit, legyen
hová letennem a kacatokat, míg bezárom magam mögött az ajtót.

Ennek a doboznak az eredeti tartalma is úgy jutott el hozzám, hogy befogadtam.
A Pipa utcában jártam egy ügyfélnél, akihez az ELMÜ alvállalkozója bekötötte
a 230 helyett a 400-at, vagyis egy másik fázist kapott a lakás hálózata a nulla
helyére. Természetesen ami csak be volt dugva a konnektorba, abból mind
kiszállt a működtető füst. A doboznyi mindenféle közül eddig még csak
egy rádióba néztem bele, a többi kacat még hátravan. Mondjuk most
nem a leégett cuccok közül választok, hanem ha már a múltkor
trafós doboz volt, akkor haladok tovább a megnyitott soron.

Az átlátszó doboz alatt megbúvó villanyborotvához azóta találtam egy másikat is.
Persze nem olyan nagyon másikat, hanem valószínűleg a gömbölydedebb elődjét.
A Terta 811-et talán már meg sem kéne említenem, mert a múltkor, mikor végre
befejeztem a Sokol kisrádióról szóló cikket, szám szerint hetvennégy (74) helyre
kellett beszúrnom a linkjét. Az átlátszó dobozra kérdőn tekintve rájöttem,
hogy ez nem az a doboz, amit már hónapok óta látok a lakásban,
hanem ez már egy másik kiló elfogyasztott nápolyi emléke.

Napok múlva jutottam el odáig, hogy végre átöntsem belőle az
alján található maréknyi fűmagot valami alkalmasabb, értsd
a magok tömegéhez képest nem eltúlzott méretű dobozba.

Épp leültem volna a trafós doboz elé, hogy majd mindjárt belekukkantok, csak
gondoltam előbb még ránézek a vérnyomásomra, hogy alacsony-e, vagy
valami más okból kifolyólag szédelgek. Erre fel a vérnyomásmérő
megadta magát. Amit a múltkor boncoltam, abból nem szedtem
ki azt a valamit, amit a miniatűr kompresszor felpumpál, amit
ezennel ha nem is boldogan, de kényszerűségből bepótoltam.

Ez sajnos menthetetlen. Persze olyan könnyen azért nem adom fel a dolgokat.
Nekiálltam megforrasztani. Mikor már úgy nézett ki, hogy végre jó lett,
akkor kilyukadt egy centivel odébb. Végül akkor adtam fel,
mikor ezt harmadszorra is eljátszotta velem.

Ez a doboz egy céges selejtezés alkalmával került a birtokomba. Persze vannak
olyan cuccaim is, melyeknek nem emlékszem az eredetére. Ezen cikk
kereteit szűknek találván, most talán nem sorolnám fel őket.

No nem azért van ráírva, hogy mi is ez a doboz, hogy ne legyen kérdéses, hanem
konkrétan a leltározás okán. Ugyan vagy egy jó évtizedig én voltam a cégnél
a leltározási bizottság vezetője, de a leltározás metódusával sosem tudtam
megbarátkozni. Egyszerűen semmi értelmét sem láttam, hogy úgy számoljuk
meg a dolgokat, úgy leltározunk, hogy a leltározás időpontja tudott, és a leltározásra
felkészülésre kapott a raktáros két hetet. Mondjuk az igaz, hogy az igazgatóságról
érkező leltáros kollégákkal elbeszélgetve az derült ki, hogy még így is akadtak
olyan helyek, ahol kevésnek bizonyult a két hét felkészülés. Nem tudom,
hogy meséltem-e, de egy időben Ákos barátom volt az Óbudai AFIT
szervizben a raktáros. A leltárra való felkészülési feladat elvégzéséhez
szükséges képzések teljes hiányában, pusztán alapvető számtani alapon,
évtizedes múltra visszatekintve, akkor és ott, Ákos raktárossága idején fordult
elő először, hogy a leltározáskor minden egyes tétel megvolt! Mondjuk az igaz, hogy
egy autóbuszba való ablaküveg kispolszki hátsó szélvédőként volt felcímkézve, és
a Skoda hüvelygarnitúra helyén négy akkora fékmunkahenger állt, hogy el se
tudtuk képzelni, hogy mi a csudába férhet bele, de az ilyen, csak avatott
szem számára észrevehető eltérésektől eltekintve, minden megvolt!

Egy kissé különös formája van ennek a doboznak. Ez részemről nem ellenérzés,
hanem mivel nagy, ovális, és még nehéz is, ezért kifejezetten rossz a fogása,
mely tulajdonságokból arra következtetek, hogy ez a forma nem
szakember, hanem egy ipari formatervező munkája.

1985-ben még nagyban dúlt a szocializmus. Ez persze lényegtelen...
A lényeg az odaírt számokban lakozik. Miközben a bemeneten
176 és 242 volt között változik a feszültség, a kimeneten
+/- 5 százalékon belül tartja a feszültséget.
Mindezt 430 watt terhelésig.

Még ezt a faramuci feliratot...
Mert ugye a burkolat eltávolítása önmagában véve még korántsem életveszélyes,
hanem csak akkor az, ha közben nem húzzuk ki a dugót a konnektorból,
illetve beletapenolunk a dobozba. Szóval attól, hogy kinyitjuk
a dobozt, attól azért még nem fogunk szörnyethalni.

Korrekt előlap. Hálózati aljzat, visszajelzők, biztosíték, és a hálózati kapcsoló. Abba
mondjuk azért bele tudnék kötni, hogy utóbbi miért lett fejjel lefelé beszerelve.

Egyre biztosabb vagyok az ipari formatervező közreműködésben. A magam
részéről akkor sem kínlódtam volna bele ezt az elektronikát ebbe
a dobozba, ha tegyük fel egymás mellett ülnek a polcon.

Ezt a böhöm nagy trafót felkínlódni a műanyag előlapra...

Az elektronika bonyolultságából könnyedén kitalálható, hogy ez nem az úgynevezett
rezonáns elvű stabilizátor, hanem ez konkrétan az autótrafós, kapcsolgatós fajta.

A balra látható sárga színű relék végzik a kapcsolást.

A reléket a fémkalapos tranzisztorok kapcsolgatják, melyek számára
a három darab 741-es műveleti erősítőből kiképzett komparátor
adja az utasítást, hogy mégis mikor fel, s mikor legyen le.

Az áramkör valószínűleg a 723-as stabilizátor IC beépített zéner diódáját használja
feszültségreferenciaként. Azért csak találgatok, mert nem találtam rajzot
a szerkezethez, valamint visszafejteni is lusta voltam a kapcsolást.

Már megint a 42 voltos trafó szükségességének okán szemezek a trafóval.
Szerencséjére a feladatra alkalmatlannak ítéltetett, ezért marad a helyén.

A visszajelzők rendben világítanak.

Az addig rendben van, hogy rámérek a kimenetre.
Az mondjuk már kevésbé, ahogy ezt teszem.

215 volt van a kimeneten. Itt aztán egy pillanatra elakadtam a további mérésekkel,
mert ugye mégis mit csináljak, hogy nőjön vagy csökkenjen a bemeneti feszültség.
Már úgy értem, hogy mivel érjem ezt el? Mondjuk köthetnék a bemenettel sorba
ellenállásokat. Aztán pedig azt gondoltam ki, hogy a pákatrafó kimenetének
soros bekötésével, a plusz feszültség fázisát egyszerű póluscserével
változtatgatva, akár meg is emelhetném a feszültséget.

Végül természetesen a létező legegyszerűbb megoldásnál maradtam, és a pozíciók
lehetőség szerinti megőrzésével beletekergettem az elektronika trimmer-
potenciométereibe. Mint az látható, képes emelni a feszültségen.

Próbaképp rákötöttem az asztali lámpámat, de tényleg csak azért, hogy
lássam, hogy a teljesítmény is átér a dobozon, nemcsak a feszültség.

Meglehet, hogy még a szétszedés előtt kellett volna elmosogatnom.
Majd legközelebb jobban figyelek, mert már megint kezdem
kivégezni az egyre kevésbé hófehér háttérpapírost.

Az a vastag kartonpapír, mint szigetelés, az szerintem konstrukciós hiba.
Már úgy értem, hogy a szükségessége.

Milyen dolog már, hogy csak így utólag (mikor a cikket írtam) olvastam el az apró
piros lámpácska melletti feliratot? Csúnya! Mivel a lámpácskát épp az előbb
láttuk világítani, ezért levonhatjuk azt a következtetést, miszerint a 220
helyett kapott 230 voltot az elektronika mint túlfeszültséget érzékeli.

Azért jobb az úgy, hogy ilyen szép fehéren ül a polcon, mint koszosan.
Hogy meg is maradjon a fehérség, majd jól betekerem folpackba.

Az összebandázsolt hálózati kábel sem fog már lógicálni.
Ezentúl ha kell? Csak odanyúlok, és ott van a polcon!
Ha lassan is, de azért már akadnak eredmények.

A lassúságról jutott eszembe, hogy mikor megvettem a biciklimet, bele volt rohadva
a vázba az üléscső. Mivel még csak megmoccantanom sem sikerült, ezért kivettem
a helyéről a bilincset összehúzó csavart. Gondoltam idővel győzni fog a súlyom,
ahogy pattogok az ülésen, meg persze forgatom is valamelyest a fenekemmel.
Azt ugyan meg nem tudom mondani, hogy pontosan mikor vettem a bicajt,
de az biztos, hogy nyolc évvel ezelőtti képeken már szerepelt. Szóval ha
nyolc év kellett is hozzá, de az üléscső magasságának beállítása című
feladat, mondhatni magától megoldódott. Amekkora rend nálam van,
a bilincshez szükséges csavar még azóta is ott hevert a kezem ügyében.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.