Ez a mai projekt úgy indult, hogy ha beleférek vele az egyszerűen csak hasra ütésre bemondott tíz képes keretbe, akkor a lakáselmaradások 14. fejezetének része lesz, viszont ha nem férek bele, akkor egy különálló cikket rittyentek belőle. A cikk témája amúgy a polclapok szélének széppé történőm varázslása.
   Egy alapvetően fehér színvilágú konyhában már eleve a barna polcok sem mutatnak valami jól, de azok a kezeletlen vágási felületek, azok szerintem nagyon rombolják az összképet. Ez kérlek annyira így van, hogy ez a polc még harminc éve sincs itt, s a csúfságának máris sikerült megugrania az ingerküszöbömet.
   A polcok csúf széleinek kicsinosítására amúgy egyértelműen az az apropó, hogy mindössze néhány napja kifestettem a konyhát, s ugyan mikor máskor pofoznám ki még ezt a részletet is, ha nem most.

   A polclapokat tartó keretet már átfestettem öregesre sárgultról hófehérre, a szélekkel azonban még nem kezdtem semmit. Már csak azért sem, mert bár tervbe volt véve, a csupasz pozdorját azonban nem lehet csak úgy egyszerűen lefesteni fehérre. Lehetni persze lehet, csak az ugye nagyon csúnya lesz. Ez egészen biztos, mert a pincében épp most festettem sárgára egy másik bútorlap szélét. Annak azért mindegy (na jó, ott sem mindegy, csak azon a részen még az is elmegy), mert az a polc a csap melletti asztal alatt van. Amennyiben az adott ponton nagyon rikítana az okkersárga, akkor majd teszek oda is valami díszcsíkot. Mármint a terv az, hogy a képen látható polc (amúgy persze polcok, merthogy hárman vannak) szélére valamiféle, a keresztben elvágott pozdorja csúfságát elfedő borítás kerül.
   Egy újabb ok arra, hogy ennek az akciónak feltétlenül most kell megtörténnie, hogy ha visszapakolok a konyhába, akkor olyan egyszerűen nincs, hogy én ezt a helyiséget belátható időn belül újra nekiálljak szétborítani. Mármint annyira szétborítani, hogy a vázból a polclapok újra kiemelhetővé váljanak.

   A polc mellett amúgy a már szintén hófehér a lóca van, a lócán pedig egy emelvény, azon a mikró, azon a grill, azon meg a kenyérpirító. Illetve a felsoroltak most épp valahol egészen máshol vannak. A lóca itt, az emelvény a jobb szélről belógó szekrény előtt, a mikró a gáztűzhelyen, a grill és a kenyérpirító pedig valahol a spájzban. Ha még a cserépkályha elé támasztott elszívót is hozzájuk adom, a konyhából behordott rengeteg apróságról már nem is beszélve, szerintem igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy az utóbbi napokban jó ha a konyhai asztal lábait festegetni volt bennem erő. Mármint lelkierőm nem volt máshoz.
   Amennyiben nem festegetem le a dolgokat, akkor ugye sosem száradnak meg, sosem térhetek rá végre az ajtó keretének festésére, vagyis sosem pakolhatok vissza. Na jó, visszapakolhatok, csak ugye akkor már mégis kinek lenne hozzá elegendő lelkiereje, hogy a konyhát holmi polcszélek és egyéb apróságok miatt újra szétborítsa.

   Míg a festék a konyhai nagy asztal lábain száradt, elmentem az OBI-ba, ahol is meglepő alapossággal tekintettem meg az összes szóba jöhető alkatrészt. Mármint engem ugyan nem érdekelt, hogy az adott bigyó mi célból készült, csak feleljen meg polcszélnek.
   Úgy nagyjából alkalmas anyagot amúgy meglepően sokfelé találtam, csak sajnos mindegyik árcédulája mellé oda volt írva, hogy "a kasszánál ne felejtse el átadásra előkészíteni a veséit", ami azért - hiába lehet kapni amit keresek - nem igazán volt szívderítő.
   Miközben a rengeteg bútorlapszélnek megfelelő anyagot nem fényképeztem le, ezeket az olcsó ékeket igen. Mármint azért, hogy valahol (például éppen itt) majd megemlíthessem, hogy ezekből simán elkészíthetők azok a spéci résmérők, amiket a minap kreáltam. Mondjuk azokhoz sem kellett éket vágnom, mert volt a polcon, de attól még jó tudni, hogy ha sok egyforma kell, akkor akár még kapni is lehet.

   Ez a kép már itthon készült, mégpedig akkor, mikor a sarokba csak azért nem estem be, mert bár a fedlapjának cseréjére előkészített hokedlibe belebotlottam (mármint szó szerint), a mögötte található tűzifa azonban szépen megtámasztott.
   Amúgy a hokedli tetejének cseréje is a konyhafelújítós projekthez tartozik, ez a részlet azonban nem kapott saját cikket, hanem a lakáselmaradások 13-ba került. Most persze még nem, mert mint megannyi más, úgy még az a cikk sem készült el. Persze hol van még karácsony...

   Az az idő viszont, ha csak nagyon lassan is, de már kezd eljönni, mikor a dolgaim megtalálhatók. Ez a kijelentés persze erős túlzás, de attól még úgy van, hogy egy csomó hosszúkás fémet már sikerült idekoncentrálnom. Mint ahogy az sejthető, egyik sem adott ki egy polcszélt, nemhogy hármat! Ráadásul polcszélből nemcsak az egyértelmű három kell, hanem minden polc bal szélét is le kell fednem, mert ugye hiába vannak mellé odatéve a sütők, attól még a polcszélek kilátszanak. Vagyis három darab egy méteres anyag kell, valamint három darab harminc centis.

   Ez itt egy nagyon hosszú karnis, ami lehet, hogy kiadná a három méteres darabot, csakhogy ebből az általam megálmodott "L" alakú részt kivágni, nos az bizony valami rettenetes feladat lenne. Ez egészen biztos, mert már csináltam ilyet a múltkor, mikor a pince előtti küszöböt varázsoltam újjá.

   Ez itt a lomos pince, s a képen az egyik olyan doboz látható, melynek tartalmát még nem válogattam szét. Bár a doboz hatalmas, annyira nagy azonban nincs, hogy elférjen benne egy méretes, jelen esetben egy méteres anyagdarab, így sikerült innen viszonylag gyorsan odébbállnom.

   Ha már itt voltam, felkentem a már említett asztal alatti polc szélére egy újabb réteget. Mint az látható, elmenni ugyan elmegy (a szerző a francba a trehány megoldásával), de szépnek azért semmiképp sem nevezhető.
   Amúgy ez volt a tizenegyedik kép, mire fel azt mondtam magamnak, hogy jó, akkor legyen a limit húsz. Mármint ha belefér a cikk húsz képbe, akkor nem nyitok neki saját cikket, hanem megy bele az éppen aktuális apróságosba.

   Mivel itt is hosszúkás anyagok vannak, ezért ide is benéztem. Ez a polc amúgy a bicaj felett van, csak mivel van felette egy másik, nálánál sokkalta szélesebb polc, így csak nagyon ritkán pillantok ide. Bár ennek a polcnak adtam a legkevesebb esélyt, mégis sikerült rajta találnom egy "majdnem jó" státuszú anyagdarabot.

   Ezt a cégnél MCS2-es műanyag csatornának hívták, és a teteje csak azért nem felel meg polcszélnek, mert míg a fedél belseje 20 mm széles, addig a polcdeszkák undok módon 22 mm vastagok. Úgy persze fel lehetne rájuk tenni, ha tegyük fel letolnám a polcok széléről azt az 1-1 millimétert, amit a felsőmaróval simán elintéznék, de ez a megoldás most valahogy annyira erőltetettnek tűnt, hogy inkább hagytam a francba ezt az ágat, s elmentem helyette egy másik boltba.

   Mivel nemcsak az OBI, de a Praktiker is egy szép nagy áruház, nekem pedig a konyhai székekre való ülőkétől kezdve, a csempematricán át a biciklialkatrészekig épp nagyon sok mindenre támadt igényem, így ott is sétáltam egy kiadósat. Mármint a sorok között addig-addig kacskaringóztam, míg csak mindent, de tényleg szinte mindent meg nem néztem, még a vízcsapok és a festékek árát is. Utóbbiakat pénztárcám tartalmától történő erős elrugaszkodottságuk okán persze fejcsóválva, szörnyülködve.
   Ezeket a 20x22-es, épp egy méter hosszú, és persze "L" alakú  fehér műanyag idomokat amúgy szinte elsőre megtaláltam, csak aztán ott is hagytam őket, hátha találok náluknál valami olcsóbb, pláne alkalmasabb anyagot.
   Amúgy nagyon hülye helyen voltak! Mármint egy olyan ponton leltem rájuk, ahol nagyobb szerszámgépek, kisebb kéziszerszámok, zárak, valamint biciklik voltak. Ezek találkozási pontjába szerintem egyáltalán nem illettek az amúgy nemcsak műanyagból, de alumíniumból is kapható fazonanyagok.
   Végül nemcsak azért maradtam a műanyagnál, mert az volt az olcsóbb, hanem azért is, mert azt megmunkálni is könnyebb. Arról a másik tényről már nem is beszélve, hogy alumíniumból csak 20x20-as volt, amihez ugye két milliméter erejéig mindenképp be kellett volna vetnem a felsőmarót.
   A megvásárolt anyaghoz amúgy azért nem kell (mármint nem kell kimarni a helyét az anyagból), mert az annyira vékony, hogy a mindössze milliméteres apró váll még külön jól is fog jönni, mert így aztán végképp nem csúszhat le a polcok széléről semmi. No nem mintha ez eddig akár csak egyszer is előfordult volna...

   Most már persze mindegy, hiszen megvettem a polcok széleire szükséges peremeket, de attól még elárulom, hogy ha nem lehetett volna kapni, vagy egyik anyag sem nyerte volna el a tetszésemet, akkor megcsináltam volna őket fából. Mármint valószínűleg keményfából, amihez persze előbb még el kellett volna készítenem a mini körfűrészhez egy olyan kiegészítőt, amivel azonos szélességű vékony léceket lehet vágni.
   Ezt amúgy tervezem is. Mármint az apró kiegészítő elkészítését, csak legyek már végre kész a konyhával, illetve az egész lakással, hogy végre újra mindenféle feltétlen kötelezettségek nélkül csaponghassak a különféle témáim között. Mármint az utóbbi időben úgy volt, hogy egy csomó minden következett egymásból, így sem a témákat, sem a sorrendjüket nem kezelhettem annyira szabadon, mint ahogy szerettem volna.

   Szerintem, ha a fehér konyhához mennek a barna polcok (márpedig az egészen biztos, hogy nem készítek helyettük újakat), akkor a barna polcokhoz is menniük kell a fehér szegélyeknek. Amúgy szerintem összepasszolnak.

   Ami viszont nem passzol, az egyrészt az a tény, hogy a polcokra már részben visszapakoltam (lásd az előző képet), másrészt a konyha közepén még mindig az asztal szárad. Arról már nem is beszélve, hogy a mondhatni feltétlenül követendő logikai sorrend szerint az asztal után nem a polcok széle következik, hanem az ajtó keretének festése. Mármint azért, mert ugye ezek ketten ütik egymást. Már úgy értem, hogy ha a polcok szélét csinálnám meg előbb, akkor miután elkészülnék, szedhetném is el onnan az egészet, mert a polcos útban lesz az ajtó tokjának festésekor.

   Miközben a festékes vödörnek, ahányszor csak a cipőtartón megláttam, szinte mindig odaszóltam, hogy majd mindjárt leviszlek a pincébe, addig a tőle még egy méterre sem lévő, semmivel el nem takart gérvágóval kapcsolatban többször is abból az apropóból elmélkedtem, hogy vajon merre lehet.

   Ez itt már újra a konyha, a székekre tervezett ülőpárnák készülő huzataival, jobbra fent a háttérben a széleik elfedésére váró polcokkal. Illetve azt nem tudom, hogy a polcdeszkák mit várnak a jövőtől, csak azt, hogy mi az amit én szeretnék.
   Én speciel azt szeretném, ha a polcok széleinek sorsa végre rendeződne, mert ha a polcos végleg visszakerül a falra, akkor arra egyrészt végre visszapakolhatok, másrészt odatehetem mellé a lócát, arra a mikrosütőt, arra a grillt, mely dolgok helyretétele nagyban hozzájárulna a szoba és a spájz mindenféle oda nem való dolgok alóli felszabadításához. Ehhez képest, bár míg a párom a piros szőnyeget varrta, addig nyugodtan nekiállhattam volna a konyhában barkácsolni, én inkább (megjegyzem újra) a semmittevés mellett döntöttem.
   Szó se róla, pihenni is kell valamikor, de az utóbbi napokban mintha kezdeném a semmittevést egy kissé túlzásba vinni, ami még úgy is meglátszik a környezetemen, hogy valami apróságot azért szinte minden nap visszateszek a helyére.

   Az utóbbi néhány napban mindössze két dologban sikerült értékelhető haladást elérnem. Míg az egyik az volt, hogy végre visszahoztam a konyhába a polcrendszer vázát, addig a másik, a nálánál sokkalta nagyobb eredmény az, hogy az utóbbi idők csupasz képsoraihoz sikerült megírnom az összes, de tényleg az összes szöveget!

   Bár kezdetben úgy volt, hogy a mai napra megelégszem a nulla súlyú váz falra történő visszaakasztásával, csak mikor megláttam (pontosabban szólva tudtam én ezt előre), hogy a polcok széle felakad az ajtó keretében, gondoltam ha nem ma teszem meg, akkor holnap már egészen biztosan nem lesz kedvem fűrészelni.

   Miután a többi polccal is végeztem, hiába nézett ki úgy, hogy kész, a famunka ennyi volt, holnap jöhet rájuk az élek díszítése, mert a legalsó polc még mindig nem stimmelt, az ugyanis a kelleténél mintegy két milliméterrel mélyebb, amitől persze nem férne oda a díszítés.

   No de mit nekem már ki tudja hányadszorra kivenni a helyéről a polcot, aztán lesétálni vele a pincébe, majd a mindössze két milliméternyi plusz lecsiszolásával valami egészen valószínűtlen mennyiségű port generálni...

   Hogy ezen a képen miért a legfelső polcot mutatom, mikor az alsóból kellett lecsiszolnom, azt mondjuk nem értem. Ez persze mindegy, hiszen most már az is ugyanígy néz ki. Mármint oda fog férni a polc szélére az amúgy mindössze egy milliméternyi vastag díszítés.

   Némi por és leeső fadarabka a lakásban is keletkezett, de mivel jön még hozzá holnap is (mármint a szélek fűrészelésekor műanyag forgács), ezért - a pincével ellentétben - a konyhában nem takarítottam fel.

   Mivel a teszt eredménye csak holnapra lesz meg (ez amúgy nem igaz, csak már megint lazítok), addig az összeragasztózott papírt a még mindig rendetlen szobai asztalon helyeztem el.

   Hogy a fehér szegéllyel szebbek lesznek a polcok szélei, mint még csupaszon voltak, ahhoz kétség sem férhet! Abban viszont már nem vagyok egészen biztos, hogy a maradék semmi kis munkát már mindjárt holnap elintézem. Mármint azért nem, mert ma tőlünk nem messze lesz a Zuglói lomtalanítás egyik üteme, én meg ugye olyankor, mikor svédasztal van terítve a lomokból, nem igazán vagyok képes a kísértésnek ellenállni. Hogy annyi bemutatatlan kacatom van, hogy azokhoz hozzáadni még valamiket, az kifejezetten őrültségre utal? Hát ja...

   Hogy még csak esélyem se legyen a polcok szélét holnap nem megszépíteni, azt találtam ki, hogy úgy vásárlok be, hogy ha holnap még nem is, de holnapután már mindenképp főznöm kelljen. Mármint a jobbra lent látható karaj lesz megsütve, mégpedig mindjárt három ízben. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy háromszor is megsütöm, hanem úgy, hogy háromba lesz vágva, s míg az egyik darab borsozva lesz, addig a másik fokhagymázva, a harmadikat pedig fehér kolbásszal tervezem megtölteni. Sül majd mellette hagyma, esetleg gomba és paradicsom is, a köret pedig egyértelműen krumplipüré lesz.
   Persze ahhoz, hogy ez a rengeteg étel mind elkészülhessen, ahhoz alaposan bele kell húznom a dolgokba, mert a hús sütéséhez a grillsütő kell, amihez vissza kell tennem a helyére a lócát, aminek feltétele a polcok széleinek kicsinosítása. A krumplipüréhez pedig a gáztűzhely kell, amihez pedig az elszívó, s mivel azt éreztem egyszerűbb feladatnak, ezért ma délelőtt azt szereltem vissza.
   Amúgy persze tervbe volt véve, hogy a polcok széle is sorra kerül, csak az majd valamikor délután, csakhogy ebből az amúgy nagyszerű tervemből végül nem lett semmi, de csak mert inkább a felgyűlt apróságokra vetettem rá magamat.

   Ahogy a másnapot tervezgettem, egyszer csak beugrott, hogy a Jázmin nevű kínai boltban megvenni szándékozott, s amúgy a grill és a mikrosütő közé szánt tepsiből lehet, hogy van itthon, mire fel leszaladtam érte a pincébe, ahol is a számítógépemet eltakaró ajtóhoz összegyűjtött bútorfülek fogadtak, más egyéb, szintén lomtalanításkor begyűjtött kacatokkal, mondhatni durva összevisszaságban.

   Mikor a lomos pincében a polc tetején csak úgy elsőre megtaláltam a keresett dobozt, akkor fogalmazzunk úgy, hogy kezdett a helyzet egy kissé gyanússá válni. Mármint azért, mert ugye mióta szokás nálam, hogy valamit csak úgy egyszerűen megtaláljak?
   Hogy igazam legyen (na ez most épp nagyon nem hiányzott), a képen látható lapos dobozban nem a túlméretessége miatt félretett konyhai csepegtető található, hanem valamiféle műanyag darabok. A dobozban amúgy eredetileg az előszobai cipőtartó volt. Ez persze már csak azután derült ki, hogy a lapos doboz tetejéről minden sziriszart lerámoltam.

   Bár a keresett dobozt végül megtaláltam (az a bordó az), csakhogy a tálca szükséges méretét tartalmazó cetlit nagy ügyesen (de csak mert lényeges volt) odafent felejtettem. A problémát végül úgy hidaltam át, hogy megnéztem a doboz méretét, s az a grillsütőnél (amúgy persze csak romló emlékezetem alapján) jóval nagyobbnak bizonyult.
   Hogy az élet ne legyen annyira egyszerű, mint ahogy én azt szeretném (mármint hogy csak úgy egyszerűen kimondhassam, hogy a pincébe történő lejövetel célja kész, ennyi volt), ott virít a polcon az a hatalmas fehér lámpabura, amire vagy lecserélem a konyhai fénycsőarmatúrát, vagy nem.
   Mikor már majdnem sikerült elmenekülnöm, akkor szerencsére még éppen idejében rájöttem, hogy nemcsak az eddig említett, a polcok széleihez nem különösebben kapcsolódó dolgokról van szó, hanem egyéb fontos célom is van.

   Mégpedig megtölteni toluollal azt a balra látható üvegcsét, amiből a maradék hígítót még tegnap átöntöttem a Pálmatex dobozába. Hogy az üveget a fáspince mélye helyett miért itt tettem le, arra csak kérdéssel tudok felelni. Mármint azzal, hogy a tapétaragasztó és a gázálarc vajon tényleg ide való? Na ugye, hogy nincs is az az üveg annyira rossz helyen...

   Az eszterga ágyán a zöld vegyszeres üveg viszont nagyon rossz helyen van! Mármint ha az onnan leesik, akkor ami csak alatta található, s oldja a toluol, az mind fel lesz oldva, én viszont biztosan nem leszek feloldva a hülyén elhelyezett üveg bűne alól.

   Mivel a múltkor egy kissé megbántam, hogy a Jázmin nevű kínai boltban nem vettem meg mindent, ami csak megtetszett, sorba szedve a dolgokat gurultam egy kört. Mármint felpattantam a biciklire, nyitásképp benéztem a Pantonba (ahol is nem kaptam csempematricát, de tippet a tapétaboltra igen), majd átkarikáztam a Jázminba, ahol is nemcsak azt a két tálcát vettem meg, melyek közül a múltkor nem tudtam választani, hanem egy náluknál kisebbet is, hátha passzol a grillsütőbe. (amúgy persze nem passzol) A két csomag virágmintás porcelán gomb valószínűleg a konyhaszekrényre fog felkerülni, míg a paprika, a gomba, valamint a papírba csomagolt kolbász a holnapi ebéd része lesz. A jobbra fent látható kés pedig egyszerűen csak megtetszett. Amúgy persze megtetszett a boltban egy csomó minden más is, de azokat már megint nem hoztam el, de csak mert a számlát már így is túl vastagnak éreztem.
   Mivel sem a sütőkolbász, sem a gomba nem áll el sokáig, így olyan egyszerűen nincs, hogy ne ezekből legyen a holnapi ebéd, aminek elkészítéséhez nemcsak a grillsütőt kell a helyére visszategyem, hanem a mikrót is.
   Utóbbit ráadásul nemcsak azért kell a helyére visszatenni, mert az a grill alatt van, hanem azért is, mert most épp nagyban a gáztűzhelyen állomásozik, amin ugye majd a sült húshoz való krumplit szeretném megfőzni.

   Vajon mi kellhet még, tette fel magának a kérdést a szerző, majd hetet havat idehordott, amit nemcsak úgy kell érteni, hogy szerszám szinten, hanem úgy is, ahogy amúgy is szokta. Vagyis a főtémához a szokásos módon mindenféle oda nem való dolgokat kevert. Erre amúgy az volt az ok... Na jó nem volt rá ok, csak mindig így szoktam.

   Ezek a fadarabok a műanyag szegélyek gérvágóban történő feltámasztásához kellettek. Ezeket annak ellenére találtam a középső asztalfiókban, hogy a múltkor, a konyha kifestésének befejeztével, ami fadarabot egyáltalán csak értem, azt mind visszahordtam a pincébe!

   Ezzel a kék műanyag gérvágóval vagy nem lehet gért, vagyis 45 fokos szöget vágni, vagy én vagyok helikopter. Mivel ezzel a szerszámmal már korábban is meggyűlt a bajom, így fel voltam készülve, s az elvágandó anyag helyett valamiért inkább a kék sablont vágó fűrész nem tette tönkre a napomat. A munkadarabot, nos azt speciel igen, azonban a mindössze 1 centis veszteség szerencsére még bőven belefért az anyaghosszba.

   Mikor a már kissé ragasztós ecset az alátétpapírosról a mélybe vetette magát, óvatlanul azt találtam mondani, hogy már csak te hiányoztál, majd botor módra azt is hozzátettem, hogy ennél nagyobb bajom sose legyen, mire fel a sors bosszúból úgy rendezte a sorokat, hogy a Pálmatex ragasztóból kipárolgó toluol feloldotta a reklámújság piros alapszínét, ami persze menthetetlenül szétkenődött a kövön. Persze mit nekem egy toluolos rongydarabbal feltakarítani ezt az aprócska foltot...
   Ez a folteltakarítás amúgy egy meglepően veszélyes művelet volt! Mármint az volt benne a rejtett veszély, hogy ha nem kapok idejében észbe, s a kissé még hígítós rongyot a szemetesbe dobom, a toluol - épp mint ahogy azt az asztali kicsi szemetesemmel is megtette - feloldja a kuka anyagát. Végül ezért tettem a rongyot egy olyan fekete zsákba, melyben a lakás különböző pontjairól összeszedegetett, már szemét kategóriájú újságpapírokat gyűjtöttem, amit végül inkább azonnal levittem a kukába, minthogy a végén még az is fel találjon oldódni.

   Mire odáig jutottam, hogy az első darabka fehér szegély felragasztódott, addigra már lement a cikk háromnegyede. És én még ebből a témából akartam egy rövidke fejezetet írni, valamelyik apró elmaradások a lakásban cikkbe...

   Miközben az előző képen már ragasztóval bekenve (lásd rajta a sárga csíkokat) látható szegélyléc (ami amúgy persze műanyag) kapott tíz perc száradási időt (merthogy a Pálmatexet így kell használni), addig előkészítettem a másik két hosszú csík végét. A szintén kellő két rövidebbet nem tudtam 45 fokosra vágni, mert ugye annak ekkor még nagyban oda volt ragasztva az anyaga az első polcra.

   Miután a ragasztott felületeket (néhány centinként) az egyik asztalos szorítóval alaposan összenyomkodtam, bármiféle mérés igénye nélkül, a fűrészt a polcdeszka széléhez csak úgy egyszerűen odatéve, levágtam a túlnyúló részeket.
   A bútorlap csupaszon maradt másik két élére azért nem szükséges szegély, mert míg a hátsó nem látszik, addig az oldalsó pláne nem teszi! Mármint ezek a részek neki lesznek tolva a csempének.

   Ha már épp szóba került a rakosgatás, akkor itt említeném meg, hogy míg a konyhában újabb tíz percig száradt a ragasztó, addig - de csak hogy ne teljen potyára az idő - kirakosgattam a lócába rámolt dolgokat.
   Erre az akcióra amúgy nemcsak azért volt szükség, mert nem minden kerül bele vissza, amit a múltkor csak úgy egyszerűen játszásiból beleraktam, hanem azért is, mert mikor a lóca szélét óvatlanul megemeltem, akkor mindjárt rájöttem, hogy a belepakolt dolgokkal együtt számomra (rozzant derék) már-már mozdíthatatlan.

   Mint az a kép bal szélén látható két, a helyére már be is tett polcból kiderül, már tényleg csak egyetlen polcnyira vagyok tőle, hogy végre elkezdhessek a konyhába visszapakolni. Pontosabban szólva, mivel a két felső polc már a helyén van, így azokra akár - miközben a ragasztó újabb tíz percig szárad - már kezdhetem is a visszapakolást.

   Bár a szakácskönyveket keresve keringtem egy darabig, de végül azért csak megtaláltam őket. Gondolom azért kerültek a tűzifás szekrénybe, mert mikor ki kellett őket hozni a konyhából, akkor épp itt volt hely. Hogy mégis mi a csudának a konyhába szakácskönyv, mikor sem anyám, sem én nem könyvből fűzünk, azt mondjuk nem értem.
   Amúgy egyszer főztünk a párommal könyvből, mégpedig brassói apró pecsenyét, de csak mert amit apám főzött ezen a néven, az még távolról sem emlékeztetett arra, mint ami a szakácskönyvben volt látható, apámnál ugyanis (hiába főzött nagyon is jól) ami apró húsból van, és krumpli kell hozzá, az mind úgy nézett ki, mint valami pörkölt.

   Hogy pontosan mióta lehetett ez a három polc szegély nélkül, arról azért nem tudok számot adni, mert az előttük itt állomásozó stelázsi fazonjára már nem is emlékszem.
   Mint az később anyám elbeszéléséből kiderült, a valaha itt álló bútor a hátam mögötti polcos párja volt, s valami okból idővel kikerült a telekre. Valamikor jóval később beugrott, hogy ez azért történt, mert ide, konkrétan a polcos helyére lett beállítva az olajradiátor.

   Persze lehetne rá mondani, hogy a gérvágás nem lett valami szép, de mivel én magam csináltam, meg persze tetszik is, így sikerült magamban elnyomni az amúgy erős kritikai hajlamot.

   Hiába mostam fel a kövezetet az utóbbi időben rengetegszer, már megint úgy nézett ki, mint ami valósággal ordít a durván vegyszeres vízért. Hogy minél előbb nekiállhassak a visszapakolás nemes feladatának, segítségül hívtam a ventilátort.

   Hogy ma mitől volt bajom, mikor tegnap dél óta semmit sem ettem, azt ugyan nem tudom, azt azonban igen, hogy holnap az ablakból szüretelt rettenetesen erős paprikákkal fogom szétcsapni a bélrendszeremet.

   Mikor a lócába nemhogy minden belefért, de még annál több dolog is, mint amennyi az előbb volt benne, ráadásul még némi hely is maradt, akkor egy kissé ugyan megzavarodtam, de aztán gyorsan megtaláltam a szobában a mérleget és a szeletelőt, mely nem is olyan apróságok azért lettek félretéve, mert terveim szerint hamarost azok is szét lesznek szedve.

   Mivel a lócába bármit berakni csak akkor lehet, mikor nincsenek rajta a sütők, ezért a nagyszerű alkalmat kihasználva benéztem a spájzba, hátha akad ott valami olyan, amit ki ugyan még nem dobok, de el szeretnék dugni. (lásd kitűnő példának az előző képen látható ócska süteményes készletet, amivel még vagy húsz éve csapták be apukámat a piacon)
   Miközben a hagyományos szódapatron forgalmazása már valamikor hosszú évekkel ezelőtt megszűnt, vagyis a szifonok (meg persze a pótalkatrészeik is) feleslegesek, addig az a festőkészlet, amivel a konyhát még az előző alkalommal festettem, az csak most került elő. Bár ezen a képen még nagyításban sem, de az eredetin azért látszott egy 91-es dátum, ami ugye azt jelenti, hogy a konyha előző festése még valamikor harminc évvel ezelőtt történt, ami azért nem semmi. Amennyiben továbbra is ebben a tempóban haladok, akkor a következő festést már biztosan nem érem meg.

   Bár a lóca pont megtelt, cserébe lett hely a spájzban, ami minimum üdvözlendő. Én amúgy már el is döntöttem, hogy anyám kedvenc vájlingja a spájz egyik polcán fogja végezni. Már csak azért is, mert azt folyton rugdostuk. No nem gonoszságból tettük, hanem azért, mert a vájlingot anyám valamiért (megjegyzem már kerek ötven éve) a konyhai nagy asztal alsó keresztmerevítőin tartja.
   Mikor úgy döntöttem, hogy ha már egyszer épp hatalmas tempóban pakolok, akkor legyen meg az is, majd a vájlingot a spájzba undokul eldugandó, elkezdtem keresni, az nem lett meg, pedig nemcsak hatalmas, de még rikító piros is, vagyis egyszerűen nem tűnhetett el! Olyan bonyolult módon persze igen, hogy valami csoda folytán már eleve a spájzban volt (pedig nem is oly rég még a szobában láttam), nos úgy persze igen, de mire én erre rájöttem...

   Ezen a ponton nemcsak azért akadtam el, mert képtelen voltam eldönteni, hogy legyen-e az amúgy barna deszkán terítő, vagy sem, hanem azért is, mert a barna kenyértartó aljára mindenképp kellett négy filcláb, aminek a szortimentjét hiába láttam tegnap az előszobában, mára onnan valahogy szőrén-szálán elkeveredett.

   Hogy az épp nagyban keresett bigyót ki rakta át a szobába, az azért nem lehet kérdés, mert napok óta senki még csak rám sem nézett? Azt a kérdést pedig nem teszem fel, hogy az amúgy a konyhába kellő filclábakat minek hoztam be, mert a végén úgyis oda lyukadnék ki, ahová mindig is szoktam. Mármint újra azt kellene megállapítsam, hogy nem vagyok komplett.
   Mivel nemcsak én, de az adott pillanatban (még ha csak akkor...) a szoba sem volt az (mármint komplett), gondoltam itt is vágok egy kis rendet. Nyitásképp a filclábas szortiment került ki a konyhába, majd a banklámpa lett visszatéve az asztalra, amit az éjjeliszekrényre való terítő felkutatása, majd leterítése követett.
   A szobai rendezkedést végül akkor hagytam abba, mikor - megjegyzem már sokadjára - sikerült megállapítanom, hogy csinálhatok én itt bármit, a kelleténél akkor is több van egy székkel.

   Miután ráuntam a lakásban mérgezett egér módjára történő őrült szaladgálásra, valamint a nagyja dolog a helyére került, visszatértem a konyhába, ahol is több heti hányattatás után a mikrosütő végre a helyére került.
   Ez a hely amúgy úgy alakult ki, hogy mikor a mikrosütőt megvettem, akkor épp sehová sem fért, mire fel elhoztam a céges raktárból egy "C" típusú tápszekrény (telefon elosztó) alaplemezét (mármint a barnára pácolt rétegelt lemezt), amit aztán a lehető legegyszerűbb módon rákendácsoltam a kihasználatlan lócára.

   Miközben részemről szó szerint meg mertem volna esküdni, hogy a gáztűzhely még valamikor a festés előkészítésekor alaposan meg lett tisztítva, ezen emlékem (megjegyzem őszinte sajnálatomra) csak annyiban volt valós, hogy kívülről, mire fel a tűzhelyre vagy ötször is kénytelen voltam a hideg zsíroldóval rámenni.

   Ez itt már az utolsó fújás, amit olyan sokáig hagytam dolgozni, míg a társasházi közgyűlés tartott. Mert ugye az is mikor máskor lett volna, ha nem ma. Márpedig oda mindenképp el kellett mennem, mert miközben én a lépcsőház takarítását a közös költségért cserébe vállaltam el, az időközben megemelkedett, amit szerettem volna korrigáltatni. Ez amúgy csak jövőre lesz lehetséges, mert a közgyűlés csak olyan dolgokban szavazhat, melyekről a lakók a meghívóban értesítve lettek.

   Míg a csak úgy egyszerűen csak sózott, a fokhagymás, meg persze a kolbásszal töltött karaj a grillsütőben szuvidálódik (még ezt a hülye szót), addig a csak úgy egyszerűen a sütő tetejére helyezett hőmérő azt mutatja, hogy odabent rendben dolgozik a fűtőszál. Mivel ezt a cikket másnap délelőtt az utolsó betűig megírtam, így az elkészült ebédet mutató kép majd valamelyik későbbi cikkbe fog bekerülni...