Mivel a konyhabútoron található gombok már nemcsak csúnyák, de némelyik már görbe, pláne repedezett is, gondoltam lejövök a pincébe megnézni, hátha akad a fogantyús dobozban két, a bútorhoz legalább úgy nagyjából passzoló gomb. Azért gondolkodtam kettőben, mert egyrészt arra ugye ennyi általam szétszedett bútor után már van némi esély (mármint két egyforma gombra), másrészt ha azt a kettőt lecserélem, amelyik a konyhai nagy asztal fiókján van, akkor mindjárt lesz két típusazonos pótlásom a szekrényre.
   Bár több találat is volt, de ami igazán tetszett, az az elsőnek megtalált, jobbra már külön is rakott két vadonat új gomb. Hogy ezek még véletlenül sem bútorra valók, hanem a lábas fedőjére? Ez ugyan kit érdekel, ha egyszer egyrészt szépek, másrészt meglepően olcsók is. Már úgy értem, hogy a bútorgombok mellé az OBI-ban és a Praktikerben is olyan árak voltak írva, hogy közvetlenül mellettük tartják a defibrillátort. A kétgombos csomag mondjuk nem bolti, hanem piaci, magyar ember árulta kínai kacatsorról, ami a Bosnyák téren csak péntekente elérhető. Már ha épp kint van az adott árus, valamint van is nála ilyen portéka. Mivel olcsó, még ha nem is ilyen lesz az összes gomb, akkor is fogok belőle venni vagy tizet. Ha kell a konyhabútorra, akkor arra lesz felszerelve, ha nem, akkor majdcsak elhasználom őket valahova máshova.

   Ha már nem lesz a piacon, akkor nagyon szomorú leszek. Amúgy a kiadásaimat tartalmazó táblázat szerint három évvel ezelőtt vettem, vagyis komoly esély van rá, hogy ugyanilyet már nem kapok.

   Ezért döntöttem végül úgy, hogy mivel a konyhai nagy asztal fiókjára épp két gomb való, ezért a két új gombot tényleg az kapja meg. Ráadásul ezen gombok esetében nem igazán érzem problémának ha elütnek a már amúgy sem egyforma eresztés többitől. Mindeközben, bár nagyon úgy néz ki, az asztal nem lebeg a föld felett négy centivel.

   Itt egy kicsit (ahogy az nálam már csak lenni szokott) félrefutott a projekt, mert azon kezdtem el agyalni, hogy a fiókba még az előtt bele kéne pakolnom, hogy betolom (egyáltalán beteszem) a helyére, vagy majd csak utána? Amúgy a két doboz való bele, meg persze az irattartók, melyek egyszerűen csak elválasztó funkciót töltenek be.

   Mikor ezt a harmadik cipős dobozt is megláttam, a "mi hova való" kérdésbe sikerült teljesen belezavarodnom. Az pedig pláne bekavart, hogy a középső polc élére már oda is készített fehér szegélyt is le kellene szabnom, majd persze fel is kellene ragasztanom.
   Ez a két apró téma amúgy még csak hagyján, de mikor a többi széjjelhagyott dologgal is összetalálkoztam, akkor nem sok híja volt, hogy nem tudván dönteni közöttük, inkább hagyom a francba az egészet. Erre amúgy is komoly hajlamom van (mármint a dolgok félbehagyására), most azonban erre még rá is tett egy lapáttal a konyha kifestése után érzett üresség. Mármint míg nagyobb volumenű feladataim voltak, addig dolgoztam mint a gép, most viszont, hogy már csak apróságok vannak hátra, valahogy nagyon behúzódott nálam a fék.

   Miközben a kép a lóca és a virágállvány között megbújt fiókról készült, újabb témaként ott van rajta magának a lócának a konyhába történő visszahelyezése is, valamint az ülőkék kimosásának kérdése is, ami a konyha kipakolásakor valahogy elmaradt, pedig amúgy szinte mindent elmosogattam.
   Mindeközben a konyhai asztal fiókjába amúgy be sem férő cipős dobozok természetesen nem a fiókba valók, hanem a lócába, ahová szintén nem tudom, hogy beférnek-e. Mármint a többi doboztól, amiket a minap egyszer már majdnem nekiálltam belepróbálni a lócába, csak aztán valahogy ebből az apró részprojektből sem lett semmi.

   A konyhai asztalfiókba amúgy nem a harmadik cipős doboz való, mert ugye az már eleve bele sem fér, hanem csak a doboz tartalma. Ezt a zavart a fejemben ráadásul úgy sikerült összehoznom, hogy a fiók (amúgy persze fiókok, mert mindkét asztalban van egy) kipakolása mindössze néhány napja történt.

   Azt a képet, amint épp nagyban kiborítom a pincei 6-os csavarost dobozt, azt azért nem látjuk, mert az nem készült el. Nyomni ugyan nyomtam a gombot, csakhogy nem volt a gépben kártya, mert azt már napok óta folyton idefent felejtettem, pedig direkt oda lett készítve az előszobai bigyós pultocska szélére.

   Azt kellett megállapítsam, hogy nemcsak a két hatalmas gomb, de a fehér és a sárga festés is jól sikerült. Az asztal lapjának pereme ugyan csúf, az azonban nem látszik, mert azt jótékonyan eltakarja a rácsíptetett terítő.

   Miután rájöttem, hogy nemcsak a konyhai párnákat nem mostam ki, hanem egy csomó minden mást sem, beindítottam a mosógépet. A párnák persze eredetileg nem ilyen formájúak voltak, hanem teljesen laposak, mint ahogy azt egy korábbi felvételen láthattuk.

   Mire újra ilyen formájuk lett, addigra százszor elátkoztam azt a nyomorultat, aki kioptimalizálta a párnákból a steppelést. Mármint azért lesz belőlük a mosógépben egy csomó, mert mivel sehol sincs rögzítve (steppelés), a huzatban elszabadul a szivacs. Mivel a huzaton nincs nyitási lehetőség (cipzár, gomb, vagy tépőzár), azért a szivacsot úgy kell a huzatban megigazítani, hogy az a monyogatása közben nem hozzáférhető. Ezt aki így kitalálta (mármint arról beszélek, hogy vegyél belőle másikat, mert bár mosható, az azonban tönkreteszi), annak minimum segítenék megácsolni az akasztófáját!
   Mondjuk én is megérdemelnék egy valagba rúgást, hiszen hiába tudom, hogy mit művel vele a mosógép (mármint azért, mert ugye az évek folyamán az ülőkék már többször is ki lettek mosva), mégis betettem őket a gépbe. Mármint még az előtt, hogy a párom betette volna a párnácskákat a varrógép alá, ami amúgy már rég be lett nekik ígérve.

   Bár a konyhai nagy asztal lábai jelenleg nem érnek a földig, de ha kitekerem belőlük a csavarokat, akkor persze már igen, s ahogy az egy ennyire öreg bútor esetében szokás, ott is hagyják a kövön a nyomaikat. Alap esetben talán még nem, de az első felmosás után már biztosan.
   A problémára (asztal lába alatt folyton kosznyomos kő) mindjárt két megoldást is sikerült kidolgoznom. Míg az egyik az volt, hogy a lábakról a koszt lecsiszolom, majd a lábvégeket lelakkozom, addig a másik az, hogy beléjük ütök egy-egy, összesen persze négy műanyag kupakot. Mármint azért, mert ugye a műanyag nem ázik szét a mosóvíztől, s így nem, vagy legalább nem olyan nagy és csúf nyomot hagy a kövön, mint maga a puszta kezeletlen fa.
   Az gondolom már csak a lábas és bútoralkatrészes dobozaim látványából is könnyedén kikövetkeztethető, hogy már csak az elhúzódása miatt sem a csiszolást, majd az azt követő lakkozást választottam.

   Mivel a lakásban tombolt a nyári hőség, a pincében viszont kellemes hűvös volt, bár erre nem lett volna feltétlenül szükség, a kellemes légkörben fogtam, és a teljes bútoralkatrész készletet átválogattam. Hogy ilyen sok van belőlük, az azért van, mert nemcsak a szomszédok bútorait oroztam el, vagy már kaptam meg eleve faanyagnak, hanem a melóhelyen is mindig lecsaptam a bútoralkatrészekre.

   Mivel a konyhai asztalon még száradt a festék (három réteg kellett rá a rendes fedéshez), így nem volt gond, hogy a meglehetős tömegből kiválasztott kétféle bútorlábat két napra idelent felejtettem. Mármint ráértem őket már csak akkor felhozni, mikor végre újra mozgathatóvá vált az asztal.

   Hogy az előbb már felszerelve látott gombok ezen a képen még nincsenek fent a fiókon (s ez még csak nem is látszik), az azért van, mert nemcsak a fizikai munkák elvégzéséhez, hanem a róluk készült képek szétválogatásához sem volt kedvem, mire viszont lett, nos addigra már rég összekeveredett bennem az időrend.

   Amennyiben a fehér dugót választom, akkor fel kell fúrnom az asztal lábában a lyukat nagyobbra. Ha meg a barnát, akkor annak kell még egy lyuk. Vagyis első ránézésre olyan nincs, hogy a fúrást megússzam.

   Míg a két láb közötti döntésen agyaltam, hogy addig is haladjak valamivel, nekiálltam visszaszerelni a balra látható csíptetőket, melyek amúgy az asztal lapjának pereme alatt rögzítik a terítő széleit.

   A kétféle kupak (jelen esetben láb) között végül úgy sikerült döntenem, hogy megtologattam őket a kövön (lásd a hátteret), s azon a barna tapadt jobban. Azért a jobban tapadót választottam, mert az asztal a helyéről csak nagyon ritkán van eltolva. Már úgy értem azért kell a kupak a kőhöz némileg tapadjon, hogy az asztal egy puszta főzés, vagy evés közbeni rátámaszkodástól lehetőleg ne csússzon el.

   Mikor azt hiszem, hogy most aztán már tényleg hamar kész leszek, olyankor mindig közbejön valami. Most például a barna dugó két lába közötti távolság lemérése - mint feladat - jött közbe, ami annyira elvette a kedvemet a munkától, hogy inkább lefeküdtem aludni.

   Ami amúgy azért volt szerencsés döntésnek minősíthető, mert közben sikerült megálmodnom, hogy hogyan tudnám a második lyuk kifúrását elkerülni. Már úgy értem, hogy a barna dugóból kiálló két pöcök közül az egyiket egyszerűen csak tőből kicsíptem, majd a maradék kiálló részt beleütöttem a korábban az asztal lábába a csavarnak fúrt lyukba.

   Mikor már majdnem ott tartottam, hogy a terítőt is visszacsíptetem az asztalra (amúgy tényleg előkerestem és rátettem), szomorúan vettem tudomásul, hogy útban lenne egyrészt a konyha ajtókeretének festésekor (mármint tuti, hogy összekenném az új terítőt), másrészt akkor is, mikor majd a polcok szélét szépítem meg. Vagyis hiába minden, ha ilyen lassan dolgozok, akkor a munka, jelen esetben a konyha végleges összerakása, nos az sajnos csak nagyon lassan halad.

   Hiába lett hófehér a fal, ha egyszer a látványba durván belerondít, hogy az ajtó kerete besárgult. Arról már nem is beszélve, hogy nemcsak úgy egyszerűen sárga, ami még elviselhető lenne, de ahol ráment a falfestékes ecset, ott ráadásul még csíkos is lett. Persze tudtam, hogy majd ezt is le kell festenem, de attól még nem esett jól az "ez a konyha már sosem lesz kész" tartalmú érzés.
   Az ablak és a spájz ajtajának keretét amúgy már lefestettem. A konyha bejárati ajtaja akkor azért maradt ki, mert ugye nem volt több hely. Amúgy ha lett volna, például a két levett ajtót (hogy ne legyenek útban) beviszem a szobába, akkor a két másik területtel együtt már ez is elkészült volna.
   Hogy ez mennyire volt trehányság (mármint az ajtókeret festésének későbbre történő halasztása), azt annak tükrében kell megítélni, hogy a végére (na az hol lehet még...) már kezdtem belefáradni, így már csak apróbb falatokat mertem bevállalni. Amúgy még három ilyen van. Az egyik a mosogatót tartó két konzol lefestése, a másik kettő pedig a konyhaszekrény aljának és tetejének lefestése.
   Persze akad még itt feladat, mondjuk a polcszélek megszépítésének képében, vagy akár néhány apróbb felület sárgára történő lefestését is megemlíthetném, csak ugye minek borzoljam velük tovább az amúgy is gyengélkedő idegeimet.

   Mivel nemcsak nagyon útban van, de már eleve azért is szét kell szednem, hogy végre felszerelhessem a polcok széleire a fehér szegélyt (lásd egyelőre még csak úgy egyszerűen odatéve a középső polchoz), ezért amint ez a gondolatsor a topa agyamon átfutott, már szedtem is szét!

   Hiába lett hely, ami ugye az ajtó keretének lefestése felé vezető rögös utamon pozitívumként értékelhető, ha egyszer ez egyben azt is jelenti, hogy a három réteg festék szükségessége miatt a konyha újabb három napra így marad. Mármint egyre rosszabbul tűröm a rumlit, ami remélem nem fogja azt eredményezni, hogy egyszer csak ráunok, aztán úgy hagyom ami elmaradt, és egyszerűen csak visszapakolok.
   Mármint az nagyon nem lenne jó, mert ugye ahhoz, hogy a konyhát akár csak egy kicsit is újra szétborítsam, na ahhoz valami egészen hatalmas lelkierőre lenne szükségem, ami most nekem egészen biztosan nincs.

   Az ajtó előtt az előszobai szőnyegre pluszban odacsavarozott lábtörlő valóban lábtörlő szerepet tölt be, mire fel szerintem joggal gondolhattam úgy, hogy mikor beteszem a kádba, ráöntök egy adag mosószert, majd alaposan megtaposgálom, akkor rengeteg mocsok fog belőle kijönni. Erre fel teljesen tiszta maradt a víz...

   Hogy ne utólag kelljen, felvakartam a sarkokból a koszt, majd félresöpörtem, s amúgy az egész lakással együtt (alaposnak ugyan nem nevezhető módon) még össze is porszívóztam. A ventilátor már a felmosás okozta vízréteget szárítja, ugyanis arra (mármint a vízre) sem a szigszalag, sem a festék nem ragad.

   A kép címe nem azért lett "elüt", mintha a huzat rám akarná borítani az ajtót (amúgy megpróbálta, csak az ajtó túl nehéznek bizonyult), hanem azért, mert az ajtó színe nagyon elüt a faltól. Amennyiben az ajtót nem festem le (a terv amúgy ez), akkor azt fogom rá mondani, hogy az direkt maradt öreges sárga, hogy jobban feltűnjön mellette a konyha friss fehérsége.

   Ha már szóba került a feltűnőség, akkor itt kérdezném meg, hogy vajon mikorra fognak a konyhából az olyan feltűnő dolgok végre eltűnni, mint mondjuk a tűzhely tetejére rakott mikrosütő tetején állomásoztatott festőkészlet?

   Hogy az a felső rész mégis hogy a csudába maradhatott ki, azt mondjuk nem értem. Az viszont szerintem érthető, hogy a már hosszú napok óta tartó monstre festésből annyira elegem lett, hogy az amúgy apró hibát korrigálni csak valamikor késő estére lett elég lelkierőm.

   Bár másnapra a festék még csak az ajtó keretén száradt meg, a szigszalagon még nem, attól én még nekiálltam leszedni az amúgy a festék határolására szolgáló, meg persze a kövezet lefestése ellen odaragasztgatott szigszalagot.
   Miután rájöttem, hogy azok most néhány napig biztosan nem fognak kelleni, azt a két hatalmas keménypapír lapot is eltettem az útból, ami kívülről az előszobai szőnyeget, belülről pedig a kövezetet védte. Mármint a lecsepegő festéktől. Amúgy az idegrendszeremet is védték. Mármint attól, hogy majd ne kapjak idegrohamot a festékcseppek feltakarításakor, amit ugye a szőnyegről már eleve nem is lehet.

   Az addig rendben (amúgy persze dehogy van rendben), hogy a konyhába egy csomó dolgot még nem lehet visszahordani, az azonban már nagyon nincs rendben, hogy amit a pincébe már igen, az még mindig idefent állomásozik, mire fel fogtam egy hatalmas szatyrot, s a már feleslegesnek tűnő fadarabokat és szerszámokat mind lehordtam! Néhány nap múlva persze magamat is, mikor a fele cuccért mehettem vissza...

   Mivel hol itt, hol ott festettem, s nem mindig voltam benne biztos, hogy a terület lecsepegő festékpöttyök elleni letakarásához van a lakásban elég újságpapír, ezért mikor úgy éreztem, hogy nincs, olyankor mindig hoztam belőle egy újabb adaggal.
   Hogy a pincében ettől lett némi hely a polcon, az persze üdvözlendő, az azonban már nem, hogy a lakás szinte minden pontján reklámújság kupacok találhatók, mire fel nemcsak a szokásos módon hetet-havat, de az újságok nagyját is összehordtam.

   Ez a kép annyira jól sikerült, hogy ha nem árulom el, hogy mit akartam vele megmutatni, az életben nem jössz rá! Az mondjuk tiszta, hogy a háttérben a konyhaszekrény látható.

   Arra azonban szerintem senki ember fia rá nem jött, hogy az előtérben a zár nyelvével szembeni rész, amit épp most készülök a két lehetetlenül és megindokolhatatlanul hosszú csavarral visszarögzíteni.

   A kép címe azért lett "végre", mert végre előszedtem a spájzból a grillsütőt, aminek végre leolvashattam a hátuljáról a TO2017-es modellszámot, s így végre volt esélyem találni róla az interneten egy olyan képet, amin olvashatók a feliratok.

   Amúgy valószínűleg azért, mert ez egy régi modell, még így sem találtam, mire fel kénytelen voltam a saját régi képeim között turkálni. Míg a három felső képből a hőmérsékleti skálát kell olvashatóra visszaállítanom, addig az alsó felsorolásból a működésmódokat jelölőt.

   A grill amúgy még véletlenül sem azért került elő, mintha már elkészült volna a konyha, hanem csak vettem egy adag lazannyát (direkt írtam így), mondván nehogy már az asztal szélére tett sütőben ne tudjon elkészülni.
   Az ok amúgy egyrészt az volt, hogy ekkor már vagy úgy egy hónapja nem ettem főtt ételt, másrészt a boltban az ételt meglátva, mondhatni teljesen megfeledkeztem róla, hogy a konyha még mindig mennyire darabokban van.

   Ez nem a lasagne leve, hanem az a maradék szaft, amit a hideg zsíroldó ugyan szépen feloldott, azonban úgy megbújt valahol a sütő mélyén, hogy a takarításkor nem folyt ki.
   A sütőt amúgy azért nem szedtem szét jobban, mert annyira szar anyagokból van, hogy a lemezek szélei háromszor is elvágták az ujjaimat, mire fel a konyha kifestése című projektembe több napnyi kényszerpihenő került. No nem mintha annyira lelkes lettem volna, de attól még a tripla baleset nem esett valami jól.

   A fürdőszoba ajtajára felragasztott 3D dekorációt majd még lentebb kell tennem. Ez amúgy csak azért került képbe, mert a délutáni ébredés után azzal próbáltam magamat felpörgetni, hogy legalább az olyan nagyon apró feladatokat letudom, mint mondjuk néhány öntapadós bigyó felragasztása.

   Nyitásképp a feladathoz előtúrt vékony hegyű alkoholos filctoll nem fogott, majd a maradék zsírt kellett a felületről denszeszes ronggyal eltávolítanom, amit az követett, hogy a működési módokat mutató ábrákba sikerült belezavarodnom.

   Hogy a középső kapcsoló jelei leginkább ákombákomnak minősíthetők, az azért nem fog problémát okozni, mert míg én értem őket, addig anyám eddig sem értette. Mármint ő úgy használta a sütőt, hogy tudta, hogy a középső gombot hárommal kell odébb tekerni, hogy alul és felül is melegítsen.
   Amúgy való a középső gomb köré még két ábra, azokat azonban nem rajzoltam fel, mert a grillsütő csirkeforgató funkcióját eddig még sosem használtuk. Ez kérlek annyira így van, hogy az ehhez szükséges nyársat, meg a kiszedésére való fényes akármit, bár még csak próbaképp, de épp a minap rejtettem el a csak komoly nehézségek árán kinyitható lócában.
   Hogy az innen nézve bal oldali, vagyis a sütés idejét beállító gombara miért került a 30-as helyett is 40-es szám, azt mondjuk nem értem, idővel azonban biztosan ki fogom javítani.

   Ez itt egy olyan műszaki rajz, ami a grillt mutatja alulról, majd a mikrosütőt felülről. Erre akkor lesz szükség, ha elmegyek a boltba nézni egy olyan, lehetőleg fémből készült tálcát, ami épp befér a két konyhagép közé.

   Ez pedig a másik. Mivel a célra mindkét tepsi megfelel (mármint arra a célra, hogy ami a grillből kifolyik, az ugye ne a mikrosütőben végezze), képtelen voltam eldönteni, hogy melyik tálcát vegyem meg.
   Végül mindkettő megvásárlásában úgy sikerült magamat megakadályoznom, hogy eszembe jutott az a csupa fém csepegtető, amit bár megvettem, azonban olyan nagynak bizonyult, hogy nem fért oda a régi műanyag helyére. Mármint annak valószínűleg nagy fémtálcája van, s az ha méretre megfelel, akkor egyrészt megakadályoznék egy újabb felesleges kiadást, másrészt végre hasznosulna.

   Ez itt már az "új szőnyeget veszek a szobába" projekt része. Mármint a kínai boltban nemcsak tepsi, hanem szőnyeg is kapható, aminek - hogy ne felejtsem el - lefotóztam a méretét.
   A Jázmin nevű kínai boltban amúgy annyi minden kapható, hogy a sorok közti mászkálásom közben komolyan sajnáltam, hogy nincs velem a párom. Mármint annyi mindent egyedül már-már képtelenség volt megnézni, így végül elvásott tőlük a szemem.
   Amit kerestem, azt persze nem találtam, mire fel már be is terveztem, hogy valamelyik nap - pihentetésemül - kimegyek a Kőbányai úti kínai piacra, hátha ott kapok olyan rácsos izét, mint amilyet a csapra, vagy valahova annak közelébe szeretnék felszerelni, hogy a mosogatószivacs "leve" ne a mosogató tálcája mögé csordogáljon, hanem inkább magába a mosogatóba.

   Mikor ezen a gyümölcsmintás alátéten a kenyeret felszeleteltem, menten megkérdeztem magamtól, hogy a kés hegye vajon ezt is ugyanúgy szétvagdossa, mint ahogy azt az asztalterítővel szokta tenni?

   Bár magam is meglepődtem rajta, de valami csoda folytán volt bennem annyi lendület, hogy ha be nem is öltöztem, de legalább a köpenyemet felkaptam, majd kezemben a hatalmas kenyérvágó késsel lerohantam a pincébe.
   Hogy az esztergára rá van nyitva az asztal, az sokkalta kevésbé lepett meg, mint a körülötte tapasztalt meglehetős rendetlenség. Arról már nem is beszélve, hogy a gép tokmányába épp nem volt befogva semmi. Már úgy értem, hogy vajon mégis mit fejeztem be olyan szépen, hogy a gépet üresen tettem el?

   Már úgy értem, hogy mint ahogy az a képen is látható, most már nem a kés eleje fog leérni a terítőre, hanem egyenesen az éle, mire fel elhatároztam, hogy a terítő épségét megóvandó, veszek végre egy úgymond kenyérszeletelő deszkát.

   Ez a részprojekt még véletlenül sem úgy indult, hogy megláttam a lócán az arra egyáltalán nem illő dolgokat, amiről aztán eszembe jutott, hogy már napok óta tervezgetem, hogy belepróbálom azokat a dolgokat, amiket bele szeretnék tenni, hanem - a tőlem már jól megszokott módon - valahogy egészen másképp.

   Bár a helyzet tényleg úgy állt, mint ahogy azt az előző képen láttuk, csakhogy nekem az adott pillanatban nemhogy a lócába pusztán játszásiból bepakolni, de egyáltalán semmihez sem volt kedvem, mire fel azzal próbáltam magamat lendületbe hozni, hogy még a lócába történő próbapakolásnál is apróbb feladatokkal pörgetem fel magamat. Hogy ez az adott délután mennyire volt sikertelen próbálkozás, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a barna szekrényből csak azért nem szedtem elő cserének a tiszta törülközőket, mert előtte volt az amúgy nulla súlyú polctartó rács. Mármint az a fehér izé.

   Hogy ez az apró baleset legközelebb ne történjen meg, a grillsütőből a csirke kiemelésére való szerkezet nyitásképp átkerült ide, majd mivel innen kétszer is levertem, áthajítottam a rekamiéra. Mivel annak lehetősége, hogy a krómozott bigyóba óvatlanul beleülök, azonnal felmerült bennem, gondoltam lustaság ide vagy oda, legyen meg az a lócába történő próbapakolás, de most azonnal ám!

   Bár a lóca az adott pillanatban még nem volt a konyhába visszavihető (de csak mert még nem volt szabad a helye), ha próbaképp belepakolok, ki viszont nem, már azzal nyerek a szobában egy csomó helyet. Persze most már, hogy a nagyja lakásfelújítós dolgokkal megvagyok (legalábbis remélem, hogy így van), nem annyira a hely a lényeg, mint inkább a rend. Mármint nagyon szeretném, hogy a lakásban végre rend legyen, s a szokásos napi teendőimen felül (itt kifejezetten az evésre és az alvásra gondolok) ne kelljen csinálnom semmit.

   Hogy a balra látható emelvény a lóca friss festésén ne hagyjon nyomot, azt találtam ki, hogy filcbetéteket teszek az érintkezési pontokhoz. Ebben csak az akadályozott meg, hogy a direkt ebből a célból vásárolt öntapadós filckészletet annak ellenére sem találtam meg, hogy néhány perce mintha láttam volna valahol.

   Miközben a balra látható öntapadós és állatmintás matricakészlet szörnyen mutat a konyhai csempén (arra vettem, néhány kosznak tűnő foltot eltakarni), addig a két, amúgy porcelánból készült gomb jó. Mármint passzolni látszanak a konyhaszekrényhez. A perlátorok ugyan nem százasak, hanem 190-esek (mármint annyiba kerültek), de ha másnak nem is, legalább tartaléknak jók lesznek.
   Ez itt most olyan csapongás, amit nemcsak a szokásos módon összekeveredett képek okoztak, hanem a dolgok a valóságban is teljesen összevissza történtek. Mármint azért, mert az adott pillanatban (még ha csak akkor...) annyi mindent találtam, ami nem a helyén volt, s az amúgy kicsi lakásban annyit kellett velük szaladgálnom, hogy abba végül belefáradtam. Igazság szerint talán nem is annyira a szaladgálásba, mint inkább a sikertelenségbe.

   Ez az amúgy nagyszerűnek, pláne masszívnak tűnő (fémből van) linzerkészítő készlet annyira új, hogy ebben tészta még sosem volt! Ez már csak azért is fura, mert valaha anyám rengeteg süteményt sütött, többek közt diós, vagy lekváros linzereket is. Mondjuk tésztát is sokat nyújtott (mármint gyermekkorunkban mi nem sűrűn ettünk boltit), de ennek ellenére a telekre apám által vett tésztakészítő gép is vadonatújan lett elajándékozva. Még a szintén a lócába kerülő szendvics és fánksütő is teljesen újnak tűnik, pedig azok azért elég hasznos holminak tűnnek.

   Az ÁFÉSZ az Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet rövidítése. Ezt az őskori a cetlit amúgy egy megkezdetlen 10-es csomag nejlonból készült vékony kesztyűn találtam, ami valószínűleg durva anyagokkal történő takarításhoz való.

   Miután amit csak értem, azzal mind újra elszaladtam a helyéig, ha pedig nem volt neki, akkor egyszerűen csak kidobtam, már majdnem kezdtem némi elégedettséget érezni, csak aztán megláttam a sarokban a fénycsőarmatúra darabjait, az asztalon a felrakásra váró terítőket, az elszívóhoz tartozó rövid fénycsövet, a korábban keresett öntapadós filckészletet, mire fel újra azt sikerült megállapítanom, hogy a lakásban úgy nagyjából őszig már biztosan nem lesz rend.

   Ez az érzés amúgy nemcsak a konyhával kapcsolatos folyamatosan csúszó felújítási projektek miatt van (lásd a virágállványon kitűnő példának a félszemű zsákegeret), hanem olyanok is komolyan hozzájárulnak, mint mondjuk a babák előtt a felfordított székben díszelgő kvarclámpa, az asztalom pultján az eltehető munkalapon már hetek óta díszelgő Timmy bárány, a napelemes számológép, vagy az előszobába a szobából frissen visszavitt projektor.
   Hogy a konyha felújítása közben ezekhez az említett apróbb dolgokhoz nem volt kedvem, az még csak hagyján... Már úgy értem, hogy igencsak sajnálatos módon a kissé nagyobb lélegzetvételűekhez sem volt, mire fel a pince hűvösében (amúgy az új ülőlapjára várva) darabokban hever az egyik hokedli, a cserépkályhának négy szál polcszél díszítő elem van támasztva, miközben a csiszolómalom 1.0 arra vár, hogy végre megtervezzem a sebességszabályzójának nyáklapját.

   A farostlemezt és a tapétakést csak arra az esetre hoztam, ha nem vágná az olló a filcet, ami ugye már csak azért is megtörtént, mert megemlítettem. Gondolom néhányszor már az is megemlítettem, mennyire utálom, mikor valami annyira egyszerű szerkezet, mint mondjuk egy papírvágó olló, dafke nem működik!
   Ilyenkor persze mindig sajnálom, hogy mikor a párom a cégtől eljött, akkor nem oroztam el a bóvli példányokhoz képest tökéletesen működő papírvágó ollóját. Mivel Andi volt a műszaki rajzoló, volt egy szép nagy műszaki rajzasztala is, mindenféle vonalzókkal, amit sajnos botor módra szintén veszni hagytam.

   Hogy most leterítve lesz visszarakva, annak ugyan hatalmas valószínűsége van, annak azonban, hogy a kicsi barna polcot idővel lecserélem egy nagy, az egész lócát lefedő fehérre, nos annak már valahogy sokkalta kevesebb.
   Ezt a nagyobb polc témát amúgy majd még alaposabban is körbejárom, csak legyenek már a dolgok végre újra mind a konyhában, hogy legalább ideiglenesen össze tudjam őket illeszteni. Mármint ha odatenném a mikró mellé a kenyértartót, mert kiérne odáig a polc... No de ennyi erővel akár egy szekrényt is készíthetnék a lóca helyett...

   Mármint arról a tapétázáskor keletkezett apró hibáról van szó, hogy mivel az ajtó felső élének felülete a már jól megszokott csupasz pozdorja helyett immáron sima felületű tapéta, az ajtó kinyitásakor lecsúsznak róla az ujjaim.

   Mármint azért, mert nekem még úgy is mindig tövig vannak rágva a körmeim, hogy már alig akad néhány fogam. Ha még meglennének (mármint nem a fogaim, hanem körmeim), akkor azokkal az ajtó reggeli kinyitásakor viszonylag gyorsan szétkaparnám a tapétát. Vagyis kell az ajtóra egy bútorfül, vagy gomb, amit vehetek a boltban, kereshetek a pincei gombos dobozomban, de akár magam is fűrészelhetek egyet. Végső esetben, ha mindenképp kerek formájút akarok, akkor akár esztergálhatok is egyet fából. Ehhez képest mit csináltam már megint?

   Lomtalanításkor zsebre tettem egy kisebb csavarhúzót, s ami kidobott bútoron csinos bútorfület láttam, azt mind megtámadtam! Hogy kissé túllőttem a célon? Hát ja. Le sem tagadhatnám, hogy ez az egyik kedvenc szokásom...

   Mint az a megfordításukkor kiderült, mindkettőhöz M4-es csavar való, s még a csavarhelyek távolsága is azonos. Ez az egyezés azért jöhet jól, mert ha mégsem tetszik a fényes, akkor seperc alatt át fogom tudni cserélni a feketére.

   Nemcsak azt kellett eldöntenem, hogy a két kiválasztott közül végül melyiket szereljem fel, hanem azt is, hogy így álljon, vagy inkább függőlegesen. Végül azért döntöttem a vízszintes állás mellett, mert abban az állásban még csak meg sem kell fognom a nyitófület, elég lesz csak rátenni valamelyik ujjamat.

   A legnagyobb kivételével valószínűleg bele fognak férni a pincei gombos és bútorfüles dobozba. Bár már készítettem egy csomó fiókot, de mivel még mindig vannak ilyen témájú terveim (most például kettő is fut, egy háromszorozós, meg két lábba tolható), így lesz őket hova elhasználnom. Annyi eszem mondjuk lehetett volna, hogy az egy helyébe három fiókot szerelős projektemhez három egyforma fület hozok, de ha nem, hát nem. Illetve tart még a lomtalanítás, s ha a derekam engedi, valószínűleg még menni is fogok gyűjteni.

   Szóval az úgy volt, hogy mikor az előbb előkerültek a terítők (amúgy persze nem voltak eldugva), akkor elkezdtem őket aszerint rendszerezni, hogy melyik hová való. Míg a kisebbik konyhai asztalra már napok óta rá volt terítve az arra passzoló méretű terítő, addig a nagyobbikra való újat feltettem az elszívó tetejére. A gáztűzhely melletti hokedlire valót is most még csak úgy rádobtam egy másikra, mert ugye az a rész - mint ahogy annyi másik sem - még mindig nincs rendben. Mármint most épp lent hever a pincében a hokedli, a totál lelakott tetejétől már hetek óta megszabadítva, de újat még nem kapott. A mikrosütő alatti polcra való terítőt is leszabtam egy nagyobb darabból (ezt láthattuk ebben a cikkben), de még mindig maradt egy használt, amit nézegetve azon kezdtem el törni a fejemet, hogy mivel ez több helyen is ki lett vágva, kidobjam-e, vagy keressek számára valami értelmesnek tűnő funkciót.
   Eláruljam, hogy a "vajon kiadja-e a konyhai nagy asztal fiókjának belső borítását" értelmű, persze csak magamnak feltett kérdésem miért volt teljesen értelmetlen? Nos azért, mert ez a terítő azon az asztalon volt. Mármint ha a terítő az egész asztalt el tudta fedni, akkor a fedlapnál kisebb fiók aljába biztosan jó lesz.

   Mivel ennek az apró részprojektnek közvetlenül ebéd után álltam neki, én már nem is csodálkoztam rajta, hogy a terítő körbevágását mennyire elbonyolítottam. Mármint ahhoz képest, hogy ha egyszerűen csak visszahajtogatom a fölös részeit, akár azonnal betehettem volna a helyére.

   Majd a fiók aljának méretét - a vágási vonalakkal együtt - átrajzoltam az anyag hátára, s a fölös részeket mindjárt le is vágtam.
   Hogy a rajz nem az anyag középére került, az anyagpazarlás szempontjából azért teljesen lényegtelen, mert a majd még leeső részekre nem tartok igényt.

   Szóval az úgy volt, hogy mikor a múltkor a lakásban semerre sem találtam rajzszöget, akkor anyám a piaci sétájából hazaérve azt mondta, hogy: De hát itt van! Ezzel csak az a baj, hogy az "itt" pontos helyszíne a fejemből azóta teljesen kiesett, épp mint ahogy az is, hogy akkor mire kellett olyan nagyon az a rajzszög.

   A leszabott terítő alját egy kisebb táblányi farostlemez segítségével benyomkodtam az élekig, majd az oldallapokra simított részek kaptak felülről néhány rajzszöget. Mikor ezzel megvoltam, a kilógó részeken egyszerűen csak körbehúztam a tapétakést.

   Mikor már majdnem beugrott, hogy ennek a projektnek mégis mi értelme volt (mert ugye mégis ki nézegeti egy fiók alját a bigyók alatt), akkor úgy megakadtam, hogy az akkor és ott egy pillanatra értelmesnek tűnő ok azóta sem jutott eszembe.
   Talán az lehetett, hogy így anyám nem kérheti rajtam számon, hogy hová lett a fiók aljából a ki tudja miért odaterített újságpapír. Vagy az, hogy a kenyérvágó késsel szétnyigázott terítő mégiscsak hasznosult. Mondjuk ezek a magyarázatok azért még tőlem is nagyon erőltetettek.

   Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy melyik tálca fog passzolni a grill alá, mérgemben, hogy első nekifutásra nem tettem meg, a következő arra jártamkor mindkettőt megvettem. Ha meg már ott voltam, vettem egy kisebbet is, hátha befér második tálcának a grillbe, valamint vettem kenyérvágó deszkát, éles kést, és még két garnitúra gombot is. Mindeközben a piacon vásárolt paprika, gomba és kolbász a holnapi ebédhez való. Már ha tényleg sikerül addigra összeraknom a konyhát...

   Mivel felkerült a polcok szélére a díszítés, végre visszatehettem a helyére (vagyis mellé) a lócát, arra a polcot, arra a mikrót, aminek a tetejére a grill kerül, csak utóbbi kettő közé előbb még oda kell tennem az egyik frissen vásárolt tálcát. Bár ami a grillből kijött, az nem csorgott bele a mikróba, de attól még érzésem szerint úgy a szerencsésebb, ha a két gép közé odakerül valami biztos védelem.

   Kérésem azonban süket fülekre talált. Ráadásul nemcsak keresztben, de a tálca sajnos még hosszában sem fér bele. Mármint utóbbi esetben nem csukódik be tőle a grillsütő ajtaja. Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy ebből a második tálcás projektből vagy soha nem lesz semmi, vagy mérgemben szét fogok flexelni egy tálcát.

   Miután a nagyobbik tálca túl nagynak bizonyult (mármint nagyon kilógott előre), a középső került a két gép közé. Na jó, beválni nem vált be, mert a belső ferde peremen csúszkálnak a grillsütő lábai, mely ordas nagy hiba engem most valahogy egyáltalán nem tudott érdekelni.

   A mikrohullámú sütő tetején csúszkáló, pláne a szellőzőlyukakat eltakaró tálca problematikáját viszont megoldottam, stílszerűen négy, a tálca sarkaiba ragasztott apró filclábbal.

   A terítőt a sütők alá odapróbálni persze, hogy csak akkor jutott eszembe, mikor ehhez mindent újra szedhettem el. Mivel a mintás terítő valahogy nem illett ide, azt inkább elvettem, majd a közben kissé odébb tolt kenyértartó doboz adta hangtól kitört a frász. Mármint azért, mert úgy hallottam, hogy karcolja a lóca fényezését. No nem mintha tologatni szoktuk volna a kenyértartó dobozt, de jobb a karcok keletkezését meggátolni. No nem mintha a kenyértartó doboz alatt látszanának...

   Ahhoz képest, hogy a filces szortimentet még egy órája sincs, hogy a konyhában használtam, valahogy újra bekerült ide. Mivel nemcsak a szortiment volt rossz helyen, hanem épp akadt bennem némi lendület is, így amit csak értem, s persze nem igazán volt a helyén, azt mind megpróbáltam áttenni oda, ahová eredetileg való. Valahol annál a résznél adtam fel a rendcsinálást, mikor a banklámpa alatti polcra való terítő a szekrény mélyén őrzött iratok közül került elő.

   Mivel a konyha végre összeállt, valamint elő voltak készítve az összetevők, végre főzhettem magamnak valami normális ételt. Már ha ez a hatalmas adag sült, melynek borsos, valamint hagymás és fokhagymás részétől tuti, hogy legkésőbb holnap reggel nagyon beteg leszek (ez amúgy pontosan így is történt), rendes ételnek minősíthető. Mármint gasztroenterológiai szempontból.

   Ez a kiváló barátomtól kapott, amúgy persze a sütőn belülre való hőmérő azért került a grill tetejére, mert a tepsi kiszedéséhez való fogóval már többször is sikerült magamat megégetnem. Mármint a hőmérő már csak a puszta ottlétével is jelzi, hogy a fogót ugyan ne tegyem már rá a grill tetejére, majd ne fejlesszem vele tovább a forró tárgyakat valami k*rva gyorsan elengedő képességemet.

   Miközben a hús a grillben egész délelőtt szuvidálódott, a kissé még mindig kaotikus képet mutató konyhában zsinórban odébb tettem vagy harminc dolgot, mire végre a konyhaszekrény tetején (megjegyzem az oda egyáltalán nem illő tepsik alatt) végre megtaláltam a direkt a csempe kosznyomainak eltűntetésére vásárolt matricás papírokat. A kosznyomot úgy kell érteni, hogy az a csempékről lemoshatatlan, mert a máz mögött van. Hogy ez a díszítés egy kissé gyermeteg képet mutat (most lebuktam), az azért nem fáj, mert még mindig jobb, mint amilyen a csempe még koszosan volt.

   Ez a kép a keresztségben nemcsak azért kapta a "nemcsak" a nevet, mert "nemcsak" a törölközőket kell elpakolni, hanem a zsákegér szemei is pótlandók, hanem azért is, mert "nemcsak" apró, hanem nagyobb tételek is szerepelnek rajta. Mármint saját szétszedtem cikket fog kapni a mérleg, a fénycsőarmatúra, és persze a pusztán a doboza miatt megvásárolt kvarclámpa is.
   Aztán ott volt még további oknak az is, hogy "nemcsak" a zsákegér egyik szeme hiányzott, hanem ebből a cikkből a tizennegyedik tétel is. Utóbbi ráadásul annyira, hogy a minap képes voltam az apró elmaradások a lakásban 14 című cikkemet (mármint ezt, amit épp most olvasol) 13 tétellel lezárni. Ez amúgy azért történt, mert mikor a mindent tudó táblázatomat a minap kinyitottam, akkor "nemcsak" egy újabb befejezett tételt húztam ki belőle, hanem óvatlanul megszámoltam a már elkészült barkácsolós cikkek között az egyéb témájúak számára előre kihagyott hézagokat is. Miközben én úgy gondoltam, hogy lehetnek vagy harmincan, és akkor még túloztam is egy kicsit, a nyolcvan feletti szám mondhatni komoly sokként ért, mire fel menten megígértem magamnak, hogy a futó témák lezárása után egyből belehúzok a hézagok feltöltésébe.
   Az, hogy lesz-e miről megírnom nyolcvan szétszedős cikket (mármint akad-e hozzá elég boncalany), az mint kérdés fel sem merülhet! Mármint a lakásban még lesütött szemmel körbenézve is lazán találtam vagy húsz önként jelentkezőt, pedig a zöm valahol a pince mélyén pihen. Én meg ugye itt, mert egy kissé elegem lett a lakás felújításából.

   A törülközőket "nemcsak" azért rámoltam ki a szekrényből, mert összevonva őket a másik kupaccal újraválogatandók, hanem azért is, mert mögöttük lakik a mackóalkatrészes doboz.

   Mármint az a fekete, a rikító piros alkatrészeivel, amit egy korábbi alkalommal olyan szinten nem találtam meg, hogy végül még a lomos pincét is feltúrtam érte, miközben a láda persze végig idefent volt.

   Mivel mikor a mainál még sokkalta nagyobb lendülettel barkácsoltam (mármint valamikor évtizedekkel ezelőtt), akkor még sem a fás, sem a lomos pince nem volt kipofozva, pláne a mai szinten felszerszámozva, ezért már csak kényszerűségből is mindent oda kellett tennem a kezem ügyébe. Most például a tekercselőhuzalok közé "a spulni az spulni" alapon elrejtett cérnáért kellett csak úgy egyszerűen jobbra lenyúlnom.

   Hogy a konyha felújítására nem a zsákegér szemének pótlása tette fel a pontot, azt a konyhaszekrény áldatlan állapotát elnézve, mondhatni őszintén merem remélni. De az már nagyon egy másik projekt...