Íme a 2022-es lomtalanítás alkalmával beszerzett kincsek tömege. Mivel ez még csak az első néhány napon beszerzett adag, én meg ugye előre láthatóan képtelen leszek megállni, hogy újra és újra rá ne mozduljak a számomra mondhatni terített asztalra, ezért megígértettem magammal, hogy a köztes időben, mármint már eleve a lomtalanítási napokon sem halogatom a mindenfélék bemutatását, hanem egyből rámozdulok a feladatra, hátha így majd nem úszom el annyira.
   Egy másik dolog, amit ma szintén megígértettem magammal, hogy ha délutánra nem lesz az összes képsorhoz megírva a szöveg, akkor a lakásból az orromat a mai napon már eleve ki sem dughatom, nemhogy még haza is hozzak valamit. Szóval most épp nagyban írok mint a gép.

   A képek készülésének alkalmával pedig a pakolásra mentem rá. Miközben a jégkrémes dobozból kiettük a tartalmát, addig a tepsiben az előbb még egy hatos elosztó és egy hosszabbító volt, csak ma annyira serény vagyok, hogy utóbbiakat már át is vittem a rendeltetési helyükre, konkrétan a lomos pincébe.

   Mivel az építőszerszámok is odaát vannak, a recésre simító szerszámot is át kellett volna vinnem, az azonban itt maradt. Erre szoktam lazán azt mondani, hogy: Na bumm, holnap is van nap! Hogy olyankor mit szoktam mondani, mikor az épp most felvázol hozzáállásom kapcsán a rendetlenség egyszer csak eluralkodik, azt viszont nem árulom el, azonban gondolom nagyon is sejthető.

   Bár ráment néhány percem, de végül sikerült megtalálnom, hogy hová lett a többi, a jelenleg az előtérben találhatóval azonos fazonú jégkrémes doboz. Hogy ezek még véletlenül sem ide valók? Na ja, most itt sem igazán van rend...

   Az amerikáner ugyan már meg lett dolgozva, de még csak félig, vagy tán addig sem jutottam a rozsdamentesítésével. A már majdnem félkész mikrométert viszont már szétszedtem, a magába visszahúzódó hosszabbítót viszont még nem szereltem össze. Hogy ezeken felül is mennyi minden hever szanaszéjjel, azt most inkább nem sorolnám fel. Én marha meg ahelyett, hogy a már megkezdett tételekre mozdulnék rá, eljárok egyre újabbakat és újabbakat beszerezni. Ráadásul már megint kezdem elfoglalni a csavaros dobozok előtti teret. Mondjuk most még csak egy kartalan baba és egy kosárka apróság hever itt, csakhogy ezt annak fényében kell értékelni, hogy az idei lomtalanításnak nemhogy a vége nem jött el, de még csak az elején tartok! Hogy a gyűjtögetés vége mi lesz, azt persze előre sejtem, mire fel azt is megígértettem magammal, hogy ha nem is a hónap, de a rákövetkező augusztus végére a nagyja beszerzett kincseknek el kell innen tűnniük. Persze nem úgy, hogy elrakom őket valahova, hanem úgy, hogy ami olyan, azt mind bemutatom! Persze én, meg az én szokásosan felelőtlen ígéreteim...

   Ezt az amúgy a pincei tartózkodásom alatt a tűzifát átszellőztető ventilátort csak azért mutatom, mert a lomos pincébe valamivel nagy sebesen átszaladva, majd onnan hamarost visszatérve, a külső villanyt újra felkapcsolva (azzal együtt indul a ventilátor), a masina oldalra megmozduló feje annyira megijesztett, hogy csak úgy robbant bennem szét az adrenalin! Ez mondjuk egyáltalán nem volt baj, hiszen így legalább, pontosabban szólva remélhetőleg nem alszom el.

   Némi célzott, majd azt követő szokásos céltalan keringés után fogtam és kitettem az előtérbe a szovjet elektromos micsodát, a ma bemutatásra kerülő kötődobozt, a kartalan babát, majd rámentem a jégkrémes doboz és a tepsi eltüntetésére. Mármint azért, mert a következő adag begyűjtött lomot is ezen a bicajommal épp szemközti helyszínen kívánom megmutatni, amihez ugye ennek a polcnak üresnek kell lennie.

   Hogy egyszerre mindjárt két dolgot is felhoztam (a baba ugye nem számít), az annak volt köszönhető, hogy komolyan féltem az engem folyton elkapó halasztási hullámtól. Mármint olyan nincs, hogy annak ellenére annyi erő se legyen bennem, hogy legalább ezt a két apróságot le ne tudjam!

   Hogy a bemutatásra váró lomok szem elé történő halmozása a sajnos egyre gyakrabban rám törő belassulós állapotaimon segítene, az már csak ezen látvány kapcsán is igencsak kétséges. Mármint a Maja magnó, a dobgép panelja, meg a zsanérok már hetek óta porosodnak a pulton, miközben természetesen nem történik velük semmi. A csapágyat viszont már letudtam.

   Mindeközben velem az történt, hogy mikor le akartam feküdni aludni, azt csak a heverőmön maradt két kábel társaságában tehettem volna meg. Bár nagyon úgy nézett ki, hogy a kábelekkel tényleg együtt fogok aludni, ebből végül a szokásos, a lakásban széjjelhagyott apróságokkal történő igencsak heves szaladgálás lett.

   Másnap reggelre mindössze annyi változott, hogy a pincébe történő óvatlan bekukkantásom kapcsán magammal ragadtam a kacatok közt heverő Westminster zsebrádiót, mondván a jelen cikk keretében arra is vetek egy pillantást, aztán már mehet is a helyére, konkrétan a lomos pincei zsebrádiós dobozba.

   Bár nagyon úgy nézett ki, hogy ez a nap pihenéssel lesz eltöltve, csakhogy délutánra már annyi minden elfelejtett téma nyomasztott, hogy akkora stressz hatására már képtelen voltam fekve maradni.
   Hogy nemcsak a szétszedésekről próbáltam megfeledkezni, azt kitűnően mutatta az ajtó előtt felejtett partvis (mármint nem takarítottam le a lépcsőházat, pedig mára volt betervezve), valamint a képen látható cső kukorica is, amit - pedig anyám többször is figyelmeztetett rá - megenni felejtettem el.

   Ezt a valamit nemcsak azért hoztam el, mert már ránézésre is nagyszerű, pláne egyszerű boncalany, hanem azért is, mert ugye magam is kíváncsi vagyok rá, hogy mégis mi lehet benne. Mármint ilyet még nemhogy nem láttam belülről, de már eleve nem is tudom, hogy mi ez. A múltkor is begyűjtöttem valami hasonlót, ami amúgy csak egy piros lámpa volt.

   Mivel a doboz fedelét rögzítő csavar még hagyományos sliccelésű, a tartalom sem lehet túl modern, ami mondjuk a trendi holmik érdektelensége okán szerintem kifejezetten előnyös.

   Esetleg még annyit, hogy egyik pozícióban sincs benne a csavar vége által a vezeték szétgyilkolását megakadályozó apró lemezke, így csak tömör vezetéket tanácsos belefogatni, sodrottat nem, mert azt a csavar vége menten szétnyigázza.

   Amiből amúgy a fedélben kitört részen felül mindjárt négy másik is található. Kisvártatva a dobozt igencsak hosszasan, mint egy bármire felhasználható dobozt nézegetve, mindössze annyit sikerült vele kapcsoltban megállapítanom, hogy ez nekem méretileg túl lapos.

   A jobbra fent látható törés pedig akkor keletkezett, mikor a zsebrádióból a hangszóró túl durván lett kifeszegetve, vagy a rádió nagyon oda lett csapva valamihez. A hiányzó KF pótlása ugyan megoldható lenne, erre azonban el nem tudom képzelni, hogy mégis mivel lehetne rávenni.

   Ezek ketten már mehetnek is vissza a pincébe. Hogy az összes többi friss beszerzésű kincset tényleg letudom-e a következő hónap, vagyis augusztus végéig, azt bár megígértem magamnak, mérget azonban nem vennék rá, hogy tényleg így lesz. A legnagyobb esélyem valószínűleg akkor lenne, ha épp mint ahogy az néhány évvel ezelőtt történt, a további lomtalanítást úgy ahogy van, elmosná az eső...