A boltból történt hazaérkezésemkor ma valami csoda folytán nem felejtettem el, hogy a rádióért ide, vagyis a fáspincébe benyúljak, az azonban - mint az látható - már nem volt itt. Ez egy kicsit ugyan meglepett, de mivel már tegnap is úgy volt, hogy a hétvégi piacon vásárolt rádiót felviszem, gondoltam ez akár még meg is történhetett. Mármint volt már olyan, hogy valamit a tűzifával együtt vittem fel, aztán a fával együtt a szatyorban maradt. Ez amúgy annak köszönhető, hogy az utóbbi időkben előfordul, hogy a felvitt tűzifát a szatyorból nem egyből rakom ki, hanem szatyrostul rakom be a fásszekrénybe, ezzel érve el, hogy csak a másnapi begyújtáskor kelljen porszívóznom. Hogy ez most mennyire nem így volt, azt kitűnően bizonyítja a következő kép.

   Tegnap este, az ágyon heverve, a mozizás végén, miközben a hall a fürdőszoba ablakán keresztül szellőzött, a néhány percet zseniálisan kihasználva, nekiálltam felvázolni a másnapi napirendet. Mármint annak ellenére, hogy már rég tudom magamról, hogy hiába minden, úgysem fogom a szépen kidolgozott tervet tartani.
   Hogy a fényképezőgép állványát aznap le kell vinnem a pincébe (mert majd lent szeretnék videózni valamikor ebéd után), az a fejemben másnap reggelre ugyan megmaradt, a napirend többi része azonban már nem, mire fel nekiálltam kószálni, hátha az útközben látottakról majd jól beugrik valami.

   Majd behoztam rá a balkonról a legszebb láda paprikát. Hogy ez a téma benne sem volt a tegnap felvázolt tervekben? Ez ugyanúgy igaz, mint az, hogy cserébe nem mostam (ami amúgy tervbe volt véve), mely munka elmaradását már csak este, a már púposra tömött szennyesládákat bámulva szúrtam ki.

   Mire fel a pince mélyén mérgemben nem a gyalugépre, hanem a tűzifa gyújtósnak történő aprítására mentem rá, ami amúgy egy szintén aktuális feladat volt. Mármint mikor készítettem egy fiókos szekrényt, az anyag maradéka hiába lett kinevezve aprófatartónak (lásd felül középtájt azt a feketeséget), és még a hozzáférhetősége is hiába megoldott, mert az év tavaszán elfelejtettem feltölteni. Mindeközben a méretre szabott apró ágak még túl vizesek hozzá, hogy a papír lángjától meggyulladjanak.
   Ez amúgy már a második adag aprófa, amit azért vágtam, mert az első adag szatyorba rakosgatásakor kiderült, hogy a favágás közben a földön ülve annyira elnyomtam a lábamat, hogy jobb volt ha arra inkább nem állok rá. Mármint hiába az öregedéssel járó nyűgök monoton emelkedő száma, még mindig képes vagyok róluk megfeledkezni, aztán csak bámulom a fájdalmas eredményt szomorúan.

   Miután a lábaim helyrejöttek, megtömtem a szatyrot aprófával, valamint a pakkhoz a rádiót is hozzácsaptam, hogy a tegnapi terveimből legalább a rádió felhozása meglegyen.

   A táskarádiót konkrétan azért kellett a pincéből felhoznom, pláne másnap estig a bemutatását letudnom, mert ezt a készüléket még valamikor két hete vettem, s ha nem dolgozom fel, akkor a magamnak tett ígéretem szerint a piacra bár kimehetek, venni azonban nem vehetek semmit. Bár ennek tulajdonképpen nincs sok értelme (amúgy persze nekem sincs), de attól még megpróbálom legalább a magamnak tett ígéreteimet komolyan venni. Ez kérlek annyira így van, hogy mivel a múlthéten nem szedtem szét semmi régi tételt, ezért ki sem mehettem a piacra! Szerencsére a piacozós napokon folyamatosan esett az eső, így amúgy sem mentem volna ki.

   Jelen kép kapcsán azon méláztam el, de nagyon, hogy ha az aprítás és fafelhozás nem szerepelt terveimben, akkor mégis mi lehetett az a hat nyolc tétel, amit tegnap este olyan szépen sorba szedtem.

   Hogy a kamera állványát még csak esélyem se legyen másnap délután az előszobában felejteni, betettem a fahordó szatyorba. A látványt bámulva (már szinte fáj, hogy folyton ezt csinálom) idővel beugrott, hogy a lakásban szanaszéjjel szórt szemét összegyűjtése valahogy elmaradt. Mármint anyámmal valamiért közös szokásunk letenni dolgokat bizonyos helyekre, melyek amúgy természetesen nem valók oda. A már rég kiürült folyékony szappanos palackot például a fürdőszobai piperés polcon találtam. Akadt egy üres tojástartó a fritőz tetején (az mivel papír, ment a kályhába), ugyanott tejes dobozok, kimosott műanyag dobozok a konyhai csap alatt (ez anyám szokása), elszáradt növények szétszórva a balkonon, valamint egy csomó minden más is, amire így másnapra már nem is emlékeztem! Gondoltam a velük történő szaladgálás majd jól felébreszt, mire fel a rádió bemutatása nem csúszik át másnapra, ez azonban természetesen már megint nem így lett...

   Végül persze - ha kellett is hozzá egy újabb nap - elém került a készülék, de csak mert már tényleg kezdett a körmömre égni a magamnak szabott határidő. Hogy ez a rádió megérte az árát vagy sem? Ez kérlek nézőpint kérdése. Amennyiben a mindössze 1.000 forintért történő megvásárlását abból a szempontból nézzük, hogy nekem a szétszedés a hobbim, akkor megérte, hiszen egy még analóg órával szerelt táskarádió mindenképp kiváló, pláne ritka és érdekes boncalany. Ha úgy nézzük, hogy megfelel-e a polcra dísznek, akkor a válasz szintén igenlő. Ellenben ha úgy nézzük, hogy még mindig több mint egy tucatnyi boncolatlan rádióm van, akkor jobb lett volna, ha inkább két szelet csokit veszek, mintsem egy újabb rádiót. Utóbbi megállapításomhoz az is szorosan hozzátartozik, hogy ha nem a régi rádióimat boncolom fel, akkor azok sosem fogynak el.
   Rátérve végre a készülékre, az egy annyira ritka darab, hogy alig akad róla valami az interneten. A kapcsolási rajzát meg sem találtam. No nem mintha mindig nagyszerű terveim szerint kezdeni akarnék vele valamit... A készülék gombjai amúgy még mind megvannak, a doboz is egyben van, a hangszórórács még csak nem is karcos, cserébe az óra előtti plexi egy kicsit már matt.

   Az FM sáv nyugati normás, a skálaüveg (amúgy persze műanyag) ép, a gombok kissé koszosak, de amúgy mindegyik rendben mozgatható. A skálahúrozás is ép, annak forgatógombja is könnyen jár. Vagyis a korához képest ez egy meglepően épen megmaradt készülék!

   A Wikipédia szerint a japán (lásd a kép alsó széle közepén) KOYO Denki még 1974-ben felhagyott az audiotechnikai készülékek gyártásával, s ma már például csapágyakat gyárt.

   Íme a rádió doboza alulnézetből. Míg a balra látható 403-as szám magát a gyárat jelöli (a japán gyárak be voltak számozva), addig a jobbra látható KTR-1391 már a készülék tényleges típusszáma.

   A bal oldali lyukból kijött a középen látható Milton kapocs, ami szerintem csak úgy volt lehetséges, hogy annak szárai gyárilag nem voltak szétnyitva. Ezt azért gondolom, mert a kapocs szárai annyira erősek, hogy azokat - természetesen a lyukba történt visszadugás után - alig bírtam belül széthajtani. A bőr viszont nem volt annyira erős - lásd jobbra a leszakadt darabot - hogy túlélje az elmúlt kb. 70 évet. A doboz hátlapját lezáró két fül közül amúgy csak az egyik szakadt le, a másik még teljesen épnek tűnik.

   A táskarádió fülének még mindig kiváló állagából ítélve, ezt a készüléket valószínűleg soha nem vitték sehova. A csak alig jelenlévő porrétegből pedig arra következtetek, hogy a rádió az elmúlt évtizedeket vagy elcsomagolva, vagy egy a miénknél sokkalta tisztább lakásban töltötte. Mármint az én polcon állomásoztatott készülékeim ennél még akkor is porosabbak, ha amúgy tisztán kerültek fel.

   Miközben a 3,5-ös mono jack aljzat szabványos, a hálózati kábel aljzatát elnézve az merült fel bennem, hogy itt valaki már megint feltalált egy másféle csatlakozót, ami jelen esetben nem jelent gondot.

   Mármint azért nem, mert a piacon a rádióhoz - megjegyzem szokatlan módon - a gyári kábelét is megkaptam. Mármint ezek ketten a gyártástól számított hatvanadik évben már csak nagyon ritkán szoktak együtt lenni.

   Mikor már épp ott tartottam, hogy elmosogatom őket, valamint egyben azt is feltételeztem, hogy a rádió boncolását egyetlen lendületből letudom, anyám már megint beszólt a konyhából, hogy kész az ebéd. Amúgy minden nap ezt csinálja...

   Az adott napon rizs, rántott csirke és gomba, valamint franciasaláta volt az ebéd. Bár rezgett a léc, hogy a kajakóma már megint kiüt, de most nem hagytam magam! Na jó, egy órát azért szundikáltam, de mivel a rádió az asztalon maradt, nem mertem elrakni. Mármint azért nem, mert ugye ha én egyszer valamit félrerakok, akkor az úgy, de úgy félre lesz rakva, hogy annak aztán tényleg komoly esélye van a csak nagyon sokára újra előkerülésre.

   Mivel a rádió hátlapja nem levehető, hanem konkrétan felhajtható, mely pozícióból természetesen folyton lecsukódik, én meg ugye álmos voltam, kellett hozzá egy perc, mire sikerült rájönnöm, hogy a képet utólag is meg lehet fordítani.

   Mármint a fénykép a fejjel lefelé álló rádióról készült. Miközben épp nagyban azon csodálkoztam, hogy a rádió belseje annak ellenére teljesen ép, hogy a belső borítás egyszerűen csak keménypapírból van, hirtelen beugrott, hogy a működést bemutató videót még nem készítettem el.

   A minap, mikor végre belefutottam egy szép hosszú áramszünetbe, bár ez már évek óta el volt tervezve, mintha soha eszembe sem jutott volna, úgy maradt ki a középhullámú sáv ferritantennás vevővel történő vizsgálata. Mármint arra vagyok kíváncsi, hogy mikor egyáltalán nincs a környéken áram, a középhullámú sáv elején a zavarszint akkor is ilyen magas-e.
   Bár ez a felvételből nem jön át, hiszen a hangerőkülönbséget a kamera dinamikakompresszora kiegyenlíti, de attól a valóságban még úgy van, hogy az URH sáv a középhullámúhoz képest nagyon halk. A felvétel készítése közben, mikor az URH sáv szól, a hangerőt szabályzó gomb konkrétan teljesen fel volt csavarva. Hogy valami pozitív dolgot is mondjak, a rádió minden gombja rendben működik, sehol semmi recsegés!
   Az óra előtti műanyag lap a korábban látott állapothoz képest azért olyan szép, mert használt neki, hogy bár ez még véletlenül sem polírozás, de attól még az alkoholos ronggyal a plexin szétkent, már eleve rajtalévő kosz az apró repedéseket eltűntette.

   Az alkatrészek elrendezéséről annyira lerí, hogy ez a hangfrekvenciás erősítő, hogy ez a rész akár le is fűrészelhető a panelről. Már úgy értem, hogy láttam már ennél sokkalta zavarosabb felépítésű rádiót is.

   Mikor egy rádió belsejét meglátom, hiába nem hallgatok rádiót, attól még folyton mindenféle átalakítási és építési tervek törnek belőlem elő. Hogy ezekből ebben az életemben már nem lesz semmi? Na ez valahogy annyira szomorú...

   Mivel a rádió kapcsolójának ezüstözött érintkezői az eltelt 60 év alatt nem feketedtek be, ez a készülék tényleg valami jó helyen lehetett. Akarom mondani, csak a két kapcsoló és a potméter többe kerül, mint egy ezres! Ez persze csak akkor számít valamit, ha újrahasznosítom őket, aminek belátom, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélye van.
   A minap például - egy álmatlan éjszakán - elképzeltem a legalább már mutatott detektoros (amúgy persze már diódás) vevő párját. Mármint megálmodtam egy szikraadót, ami annyira egyszerű, hogy még egy órába sem telne összeraknom. Amennyiben a "szikraadó" szó kék, időközben elkészült a projekt. Viszont ha nem, akkor az annyit tesz, hogy még az elmúlt hat évben sem voltam képes elkészíteni! Ez meg azt jelenti, hogy ez a mai cikk a megírása után hat évvel fog megjelenni, ami meg annak köszönhető, hogy a szétszedtem cikkeket már hat évre előre megírtam. Konkrétan a minap egy pillanatra elértem az előre megírt 700 cikket, csak aztán a szétszedések helyett annyira elmentem mozizni, hogy a szám 700 alá esett.
   Mire ez a cikk megjelenik, addigra valószínűleg már nem lesz ennyire sok előre megírt cikk. Ez meg annak köszönhető, hogy már fogyni látszanak a témák. Persze ha mindig veszek hozzájuk valamit a piacon, valamint lomtalanításkor sem tudom megállni, hogy biciklire ne pattanjak, akkor lehet, hogy a témák sosem fogynak el.

   Az elektronikai hobbi kezdetekor az egyik első lépés, hogy az ember megtanulja az alkatrészeket pusztán a formájuk alapján felismerni. A szürke elkónak balról nekitámaszkodó, fémből készült, kifejezetten könyvnek kinéző alkatrész ugyan ritka, de attól még felismertem, hogy az egy szelén.

   Ezzel a képpel nem a trafót és a csatlakozókat mutatom (ettől persze még ezek is látszanak rajta), hanem a rétegrendet. Mármint a dobozét, ami feketére festett farostlemezből készült, kívülről kartonpapírra ragasztott és varrt bőrrel.

   A rádió belsejét eltakaró papírlap csavarjai alá valamiért ilyen fura, kúposra préselt alátétek kerültek. Maga a belső borító pedig a helyére vissza, mert úgy döntöttem, hogy ezt a rádiót nem boncolom tovább. Egyrészt azért nem, mert a panel másik oldalának látványában valószínűleg nincs semmi érdekes, másrészt a múltkor egy valószínűleg még javítható órát a szétszedése közben tönkretettem.

   Ez viszont nemhogy elindult, de az elcsomagolása után még vagy két napon át ketyegett lelkesen az előszobában! Ezt amúgy mindössze azzal értem el, hogy az órát - így kompletten rádióstul - alaposan megráztam, mint ahogy azt az elakadt vekkerekkel szokás.

   Ha már szóba került a szokás, nekem meg kifejezetten szokásom a készülékek hálózati kábelét a dobozon belül elhelyeznem, így oldva meg, hogy egyrészt nem keverednek el, másrészt pakoláskor nem tekerednek le.

   Mikor a hatalmas fehér papírt háttérnek elővettem, akkor biztos, hogy a rajz volt belül! Ezt csak azért tartottam érdemesnek megemlíteni, mert a papíron látszik a hajtogatási irány, amit követtem is. Ehhez képest most a vonalak kerültek kívülre.

   Ezeket a papírokat - természetesen a selejtezésük után - alapvetően tüzelőnek hordtam haza a melóhelyről, csak mint az időközben kiderült, a mindig zavaros látványt nyújtó asztalomhoz képest háttérnek is kiválóak.

   Ezt a cetlit azért mutatom már megint, mert az egyre ritkásabban elkészülő szétszedések közben annyit moziztam, hogy a megtekintett filmeket már nem volt hova bejelölnöm, ezért elkezdtem őket a táblázaton kívül pöttyözni. Persze ha nem a frissen beszerzett rádiót szedtem volna szét, hanem valami régebbi dolgot, ami ráadásul fel is van írva a mindent tudó táblázatomba, akkor berajzolhattam volna ide egy ikszet, azt pedig egy megnézett film után megvastagíthattam volna, majd filmenként még a maradék három háromszöget is besatírozhattam volna. Persze én, meg az értelmes döntések, mi ketten valahogy csak nagyon ritkán futunk össze.

   Amint a rádiót az előszobába kitettem, menten felvetődött bennem a szokásos kérdés. Mármint az, hogy ez is mikorra fog a helyére kerülni? Az "is" úgy értendő, hogy a rádió nyitásképp a pincei asztalra fog kerülni, a többi elrakatlan apróság közé, mert ahhoz a szekrényhez, amibe az utóbbi időben szétszedett dolgokat rakosgatom, már megint nem férek hozzá. Most épp néhány rádió van az ajtó előtt, amit a múltkor, konkrétan az 5x2-es Siemens modul felkutatásakor tettem odébb. Ennek kapcsán természetesen menten felmerült bennem kérdésként, hogy ugyan miért nem azokat a régi beszerzésű rádiókat szedem szét. Mármint ahelyett, hogy a piacon folyton újabb és újabb példányokat veszek. Ez a kérdés annyira messzire vezet, hogy inkább bele sem kezdtem a feszegetésébe...