Az ablakon reggel kinézve, az ég hiába tűnt úgy, hogy ha elmegyek itthonról, akkor valószínűleg rám fog szakadni, ennek ellenére azt mondtam magamnak, hogy már olyan rég jártam a piacon (konkrétan tegnap), hogy épp eljött az ideje egy kis ázás megkockáztatásának, ami bár megtörtént, de végül csak néhány cseppnyi eső erejéig.

   Cserébe a piac nagy volt, szokatlanul jó felhozatalú, mire fel menten össze is vásároltam egy csomó apróságot. Már ha a szovjet amerikáner, meg a szintén szovjet óra, meg a Philips magnós rádió apróságnak tekinthető.

   Másnapra mindössze annyi történt, hogy egy óvatlan erre jártamkor legalább az ismeretlen célú szögletes fehér valamit felvittem a lakásba. A rákövetkező napon sem ezekért az apróságokért jöttem, épp csak két okom is volt rájuk mozdulni. Míg az egyik ok az volt, hogy ezen a ponton szerfelett útban voltak, addig a másik az, hogy az állványba fogott túlmelegedős sárga flex használata közben keletkezett némi üresjáratom. Mivel az amerikánerre csak rá kellett fogatni a melltámaszt, valamint a belsejéről is kellett néhány kép, meg persze az egyik forgásponton összenőtt zsírt is fel kellett valamivel (WD40) lazítanom, elsőnek azt tűntettem innen el.

   Majd a flex újbóli rövid használata után az óra működőképességének tesztelése következett. Hogy jár-e, azt mondjuk nem ellenőriztem, de mutatni mutat, bár a kijelző összes szegmense halvány. Ez amúgy lehet, hogy csak az órára rakódott vastag nikotinködnek köszönhető. Azt persze majd még kiderítem, hogy az óra doboza gyárilag foltos-e, vagy az ugyanolyan kosz, mint ami a mellette látható magnós rádión látható.

   Egy újabb fémgyűrű levágása után, a gép motorjának kihűlésére várva, amolyan köztes hasznos időtöltésként, egy gyors próba erejéig a rádiós magnót is előkaptam. Az órával ellentétben, ez a készülék sajnos csak annyi működési jelet mutat, hogy visít mint a malac.

   A műszerfalat hosszasan s értőn bámulva, egyrészt az jutott eszembe, hogy ez annyira gagyi, hogy még hangszínszabályzója sincs, másrészt a gazdája igen nagy valószínűséggel egy olyan láncdohányos lehetett, aki még kora gyermekkorában durván összeveszett a szappannal, akivel aztán még öreg korára sem békült ki.

   Első ránézésre azt mondanám róla, hogy bár csúnyának nem csúnya, de ez valami távol-keleten gyártott vacak. Hogy szerencsétlen készüléknek nemcsak a külseje lelakott, azt már csak a két beesett LED is kiválóan bizonyítja. A gombok amúgy nyomkodhatók, ami meg olyan, az tologatható, forgatható.
   Mikor óvatlanul azt találtam mondani, hogy bár a doboz koszosnak koszos, de legalább nem fog, akkor természetesen menten találtam a mechanikában egy apró szétmállott gumidarabkát. Ebből szerintem az lesz, hogy ez szegénykém itt, vagyis a pince mélyén lesz szétszerelve. Amennyiben úgy ítélem meg, hogy menthető, akkor lehet, hogy elmosogatom, de ha nem, akkor szívfájdalom nélkül kidobom.
   Ha ennyire nem tartom semmire, akkor mégis miért vettem meg? Szóval az úgy volt, hogy mivel boncolásra váró rádióból jóval több volt itthon, mint ugyanezen besorolású magnóból, ezért próbálok a piacon rádiót nem, már csak magnót venni. Mikor megláttam s felvettem, az eladó menten azt mondta rá, hogy ötszáz forint, miközben én kezdetben még nem szóltam semmit. Mikor az ár bármiféle alku nélkül, pusztán a hallgatásomért cserébe négyszáz forintra esett, gondoltam legyen. Mármint nem alkudozni kezdtem, épp csak tettem a doboz állagára egy nagyon rövid kritikai megjegyzést, ami úgy hangzott, hogy "auh", mire fel az ár abban a szent pillanatban háromszáz forintra zuhant. Mikor úgy döntöttem, hogy még annyiért sem kell, s már épp raktam volna a kupacba vissza, akkor az eladó letörtem azt mondta, hogy jó, akkor legyen kétszáz.

   A mai bolti árak mellett kétszáz forintot már csak ez a gyönyörű forgatógomb is megért. No nem mintha nem lenne belőle egy egész asztalfiókra való... No nem mintha az éves forgatógomb felhasználásom elemelkedne a nullvonaltól...

   Bár az teljesen egyértelmű volt, hogy nem ma lesz szétszedve, és még csak nem is a vásárlás hetében, attól még nagyon nem volt jó ómen szegénykémet az útszóró sós pincében elhelyezni, mire fel megígértem magamnak, hogy a következő olyan alkalommal, mikor a pincében valamit gyorsan befejezek, például csak lelakkoztam valamit, akkor rá fogok mozdulni erre a témára is.

   Bár egyáltalán nem azért evett ide a fene, attól még ha már itt voltam alapon, ránéztem találok-e a magnó pincebéli felbontásához egy alkalmas méretű tepsit. Mármint egy akkorát, melyben majd az összes alkatrésze kényelmesen elfér.

   Bár volt rá némi esély, hogy a magnót már közvetlenül aznap felboncolom, ez végül elmaradt, de csak mert akadt néhány sürgősebb feladat. Te, hogy ezekből nekem mindig mennyi van...

   Nem arról van szó, hogy ez a kép egyszer már volt, hanem arról, hogy bár a minap rendezkedtem a kacatjaim között egy tőlem és mostanában szokatlanul komolyabbat, annak azonban a Plútó rádióra és a Philips magnóra semmiféle hatása sem volt, ami szó szerint szégyen.

   Nyitásképp kitettem a pince elé a munkapadot, rátettem a magnót, mellé a tepsit, és még egy vödröt is hoztam. Mármint a szemétnek, ha bármi okból úgy látnám, hogy amit a készülékből kiszedtem, az egyből a kukába való.

   A készülék visító hangja alapján volt egy olyan rossz érzésem, hogy a dobozban nincs semmi, csak egy olyan áramkör, ami sípolni tud, ez a sejtésem azonban nem igazolódott.

   Percekig nézegettem, majd úgy döntöttem, hogy nem most viszem fel. Mármint azért nem, mert már fent van a hétvégi piacon frissen beszerzett két másik tétel, melyek kisebbek, könnyebben letudhatók. Már csak azért is, mert míg azokat eszem ágában sem áll helyreállítani (az egyikről nem is tudom, hogy micsoda), addig ezt ha sikerült felélesztenem, a dobozát pedig elmosogatnom, akkor talán még kaphat egy második életet.

   Mikor azt mondtam, hogy csak két tétel van előtte, az valahogy annyira jólesett, hogy teljesen lelombozódtam, mikor kisvártatva beugrott, hogy már ott vár a hátam mögött a ZK246-os magnó is. Itt lent a pincében pedig még mindig egy egész rakatnyi farigcsálós téma. Egy darabig még toporogtam, hátha kedvet kapok valamihez, de persze nem...

   Mikor a pincébe lejöttem, hiába billegtek szegény magnó maradványai az eszterga forgócsúcsának tetején, a készülék további sorsát illetően mondhatni életveszélyesen, a lakásba mégsem ő került fel, hanem a vele együtt beszerzett Elektronika 6 nevű szovjet digitális óra. Hogy miért, azt mondjuk elfelejtettem...
   Na most egy másik olyan dolog a magnóval kapcsolatban, amit szintén elfelejtettem, az egy még a piacra kimenetel előtt, természetesen egyszerűen csak magamnak tett olyan értelmű ígéret, ami valahogy így hangzott:

Amennyiben az adott napon veszek a piacon egy magnót, ami vagy
érdekes, vagy ha azt azért nem is, de akkor legalább olcsó, akkor...

   És ennyi. Mármint miközben a kikötés a fejemben simán megmaradt, addig az ígéret tárgya nem. Ez persze egy lényegtelen momentum, épp csak a felejtéseim kapcsán kezdek magamnak egyre gyanúsabb lenni. Az persze lehet (sőt, nagyon is valószínű), hogy egyszerűen csak az van, hogy már megint (illetve még mindig) annyi témába csaptam bele egyszerre, amennyit már képtelen vagyok fejben tartani, mire fel nem sok híja volt, hogy írok róluk egy semmi konkrét szétszedést, hanem már megint csak puszta felsorolást tartalmazó cikket, ami amúgy már többször is előfordult, eredménye azonban eddig még egyiknek sem volt.
   Így hirtelen csak a képek szöveggel oldalra írt cikk jutott eszembe, majd néhány percnyi töprengés után a 2018-asnak, majd a 2019-esnek nevezett terv. Bár ennek az adott pillanatban semmi értelme sem volt, mindhárom cikket kinyitottam, majd ami téma már elkészült, beszúrogattam a rájuk mutató linkeket. Idővel pedig úgy döntöttem, hogy egy újabb hasonló témájú cikket csak akkor állhatok neki megírni, ha a már megemlített, de szét még nem szedett tételek száma végre a számomra valamiért ikonikus százas szám alá csökkent.

   Valahol mélyen él bennem a remény, hogy egyszer eljutok odáig, hogy a pincébe lejővén, itt körbenézvén, hangomban a csalfaság árnyéka nélkül jelenthetem ki, hogy nincs itt semmi dolgom. Mert ugye most is mi volt? Vettem egy újabb flakon mahagóni pácot, s mikor azt a polcra feltettem, pontosabban szólva csak szerettem volna odatenni a többi vegyszerhez, akkor azonnal láttam, hogy nincs számára hely. A pince mélyéről a tűzifa rendetlen elhelyezése okán pattantam le. Az odáig vezető út rendberakásának feladatáról pedig azért, mert épp semmit sehova nem tudtam volna úgy áttenni, hogy az új helyén ne legyen ugyanúgy útban, mint ahogy a régin is volt. Még ezt a fadarabos polcot is meglátogattam, hátha idefér valami, de egyrészt nem, másrészt megláttam rajta a nagyobb és a kisebb osztópolcot, mire fel úgy döntöttem, hogy készítek egyet a vegyszeresre is. Mivel a pácos flakont egy másik vegyszeres üveg tetején még el tudtam helyezni, a pince mélyén a tűzifa viszont valósággal ordított, hogy most azonnal tegyem rendbe, így inkább arra a feladatra mozdultam rá.

   A favágás és a takarítás megkezdése előtt ezt a tepsit tulajdonképpen csak azért hoztam ki a fáspincéből, hogy ne szálljon rá a tartalmára a por. A csavarhúzó pedig csak azért van a tepsi mellett, mert épp most találtam meg benne. A cuccaim pedig azért vannak ennyire összevissza, mert itt valaki már megint nagyon rendetlen volt.

   Mikor a tepsit a Philips készülékkel az előtérbe kiraktam, mondván olyan nincs, hogy én ezt a pince rendjének szintjét legalább egy egészen kicsivel emelendő, a lakásba még ma fel ne vigyem, akkor menten megláttam mellette azt a két furán rózsaszín  jégkrémes vödröt, melyekben még mindig nem cseréltem le a földet. Aztán megláttam a fahordó szatyor alatt azt a favágó rönköt, ami a pincébe való, konkrétan valahova a tűzifa mellé. Mikor már épp kezdtem volna magamhoz térni a látvány okozta sokkból, akkor mindezekre fel még a magnó tepsije alatti zöld vödröt is kiszúrtam, ami azért van itt, mert ahol amúgy tartani szoktam, ott most éppen szintén földcserére váró virágos ládák állomásoznak. Szerintem igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy mindezek hatására meglepő lelkesedéssel hasogattam a fát.

   Amin viszont meglepődtem, az egyrészt a haladási sebességem (mármint a favágás, valamint néhány más projekt kifuttatása után az óra szerint meglepően korán értem fel), valamint a lendület (ez honnan lehetett nekem aznap...) hevében az előszobában felejtett félkész szétszedés.

   Mit ne mondjak, úgy hiányzott innen ez a doboz, benne a rádiós magnóval, mint fuldoklónak egy falat kenyér! Mivel ez a készülék félig már szétszedődött, így a sorban valószínűleg meg fogja előzni a nálánál a pincéből korábban felhozott, most épp a hátam mögötti szekrény ajtó helyett használt függönye mögé aljasul elrejtett Unitra ZK246-ost. Amennyiben az derül ki, hogy mégsem, akkor már megint nem tartottam magam az értelmes sorrendhez, ami persze már eleve nem is szokásom.

   Ez a kép azt mutatja meg, hogy a rádiós magnó felhozása óta eltelt majdnem két hónap. (erre amúgy még magam is erőst rácsodálkoztam) Valamint egyben azt is mutatja, hogy miközben az idő monoton telt, még véletlenül sem lazsáltam, hiszen a sorszámból egyértelműen kiderül, hogy közben készült 3.400 kép, csak sajnos egyik sem ehhez a cikkhez. Már csak ebből is kiderül, hogy ha én egyszer félbehagyok valamit, akkor az úgy, de tényleg úgy félbe lesz hagyva...

   Most ha akarnám, akkor sem tudnám a barna fiókmaradványt a pult tetejéről levenni. Mármint anélkül nem, hogy a műszerzsinór építős projekt elemei le ne szóródnának. No nem mintha ez akkora baj lenne...
   Mivel tudtam, hogy a mindenféle zsinórok végére mindenféle dugókat szerelni nemhogy most nincs, de még holnap, és még holnapután sem lesz kedvem (én már azon is csodálkoztam, hogy a hozzávalókat összegyűjteni volt erőm), kitaláltam helyette valami mást. Konkrétan azt, hogy keresek a zsinóroknak egy dobozt, amibe aztán majd jól beteszem őket, hogy legalább ne porosodjanak.

   Az előző mondatban az "aztán" úgy értendő, hogy majd "aztán" teszem el őket, miután az ajtó kilincsére száradni fellógatott, néhány órával ezelőtt elmosogatott kábelek és vezetékek már nem tartalmaznak vizet. Ennek már csak azért is így kell lennie, mert a főképp a pincéből felhozott kábelek alapvetően azért szorultak mosásra, mert a rajtuk felhalmozódott emberzsír, valamint a pincei párás levegő hatására bepenészedtek.

   Miután a kábeleket a csapban mosószeres vízben jól átnyomkodtam, menten rájöttem, hogy már eleve az ultrahangos mosóval kellett volna indítanom, amit persze be is vetettem, így most annak a gépnek a száradására is várhatok.

   Épp mint ahogy az a doboz is nagyban szárad, melyben a kábeleket a pincéből felhoztam. Mármint a kisebbik dobozról van szó, amiből ha elfogy a víz, akkor majd jól visszateszem bele a kábeleket.
   Itt aztán egy pillanatra elmerengtem (még ha csak ennél a pontnál történt volna...), mégpedig azon, hogy bele fog-e férni abba a kicsi dobozba az összes kábel. Na most ha nem, akkor legalább azok férjenek bele, amik jelenleg az asztal pultján hevernek, mert azok ugye útban vannak a mai témához való hozzáféréskor.

   A terv konkrétan az, hogy ami projektet félbehagyok, azt ezentúl nem eldugom valahova, hanem beteszem egy dobozba, ami már csak azért is nagyszerű ötlet, mert így azért ugye sokkal könnyebb a munkát folytatni, mintha a szükséges elemek szanaszéjjel hevernének. Ez amúgy nem új keletű ötletem, hiszen már évtizedekkel ezelőtt is műveltem ilyet. Láttam is nyomait a 2023-as pincei pakolászások ötödik ütemében. Mármint találtam néhány, még valamikor évtizedekkel ezelőtt félretett, természetesen azóta is befejezetlen projektet.
   Felvázolt nagyszerű tervemnek egyik igencsak komoly gátja, hogy a hallban jelenleg nincs hozzá elég üres polc. Persze ha nekiugranék és dolgoznék rajta egy kicsit, akkor mindössze néhány nap alatt fel tudnék szabadítani annyi polcot, hogy legalább a nagyon szem előtt lévő félbehagyott dolgokat odarakosgathassam. De én persze nem... Épp mint ahogy a pultról immáron szabadon elvehető barna tepsire sem mozdultam rá.

   Miközben a műszerzsinór építős projekthez még mindig csak gyűjtögetem az alkatrészeket, a Satellite és a Fugison magnós autórádiót legalább már letudtam, így utóbbiak a képen - megjegyzem igencsak üdvözlendő módon - már eleve nem is látszanak. Ami viszont továbbra is látszik - megjegyzem őszinte sajnálatomra - az a tavaszi lendületfogyottságom. Ez kérlek annyira így van, hogy mikor elterveztem, hogy az átlátszó dobozok bekerülnek hátra, a magnót tartalmazó barna fiók pedig az előtérbe kerül, abban a szent pillanatban - mintha csak kötelező lett volna - úgy tűntem innen el!

   Mikor a szobában a cserépkályha tetején a kissé ugyan sáros, de attól még bevethető nagyméretű átlátszó dobozt megláttam, menten felmerült bennem annak lehetősége, hogy a készülék rém koszos dobozát - az alapos elmosogatása előtt - néhány napra beáztassam. Ezt mondjuk már napokkal, de akár hetekkel ezelőtt is megtehettem volna, épp csak míg nem tudom, hogy az elektronika ép-e, addig a doboz megtakarításának nincs semmi értelme. Így halnak sorban hamvukba a szerző természetesen mindig nagyszerű ötletei...

   Azt a tervemet viszont - ha csak órákkal később is - még aznap sikerült megvalósítanom, hogy a készüléket tartalmazó doboz visszavonhatatlanul (erre ígéretet tettem magamnak) az előtérbe kerüljön.
   Ma amúgy nem a lustaságom győzött le, hanem az öregséggel együtt járó mindenféle bajok. Most speciel a derekam egész nap még csak be sem jelzett, a vécére mászkálós betegség okozta nyűgök pedig már az éjszaka alatt - hogy stílszerű legyek - kifutottak, cserébe beütött egy szédülős jelenség, ami bár igazándiból nem korlátozott, épp csak elvette még azt a maradék kevéske életkedvemet is.

   Már-már hihetetlen, hogy a több mint két hónapi keringés után végre tényleg elém került. Amúgy most is csak azért, hogy végre eldöntsem, elmosogassam-e a dobozt, vagy mehet a kukába. Mármint ha a készülék belseje nem helyreállítható, akkor ugye mégis minek kéne neki egy szép tiszta külső? Tehát úgy állok hozzá, hogy ha nem tudom kipofozni, akkor úgy ahogy van, megy az egész készülék a szemétbe, épp csak az alkatrészeiből tartok meg néhányat.

   Egy Philips készülékben mindig akad valami olyan részlet (jelen esetben ez a kétharmadnyi skáladob, a megszokottól eltérő fura rugójával), amiről látszik, hogy hagyták a mérnökgárdát kibontakozni. Hogy egy elsőre fura megoldás beválik-e, elterjed-e, azt az idő dönti el. Bár már máshol is láttam nem teljesen kör alakú skáladobot, ez a különös ötlet, fogalmazzunk úgy, hogy a rádiógyártók körében nem aratott osztatlan sikert.

   Hanem egy fura felépítésű kapcsoló, amivel azt tudjuk beállítani, hogy a magnó törlőoszcillátora és a rádió helyi oszcillátora keltette jelek különbsége kívül essen a hallható tartományon.

   A felvétel / lejátszás átkapcsolót - épp mint ahogy a többit is - majd jól meg kell járatnom (előtte persze kap rendesen a kontakt löttyiből), hátha említettek hibája okozza a még a pince mélyén tapasztalt állandó üvöltő sípolást.

   Az apró panelt bámulva, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik egy kérdés volt, ami azt firtatta, hogy az apró panel vajon visszakerül-e a dobozba, természetesen a teljes tartalommal együtt, addig a másik az, hogy a zöld LED kúpjának formája mennyire szokatlan. Ilyen hegyesedő kúposat eddig szerintem még csak a szovjet gyártmányú VEGA 326 rádiós magnóban láttam.

   Balra lent az electret mikrofont látjuk, jobbra a fehér egy tolópotméter, felül a fehér a skálahúrozás mutatóhoz csatlakozó mechanikai eleme, középen pedig a ferritrúd terpeszkedik. A mikrofon és a tolópotméter közötti két piros pont a sáv és az üzemmódváltó kapcsoló karocskájának vége.

   Második ránézésre viszont menten kiderült, hogy a törlőfej felső szalagvezető pöcke letörött. Maga a törlőfej, azokkal a mélyedéseivel, az annyira filipszes... Mármint tényleg senki nem gondolt rá, hogy ami mocsok azokba belemegy, az végigkeni magával az egész szalagot?

   Itt viszont már akad némi gond a forgókondenzátor hátlapi trimmereihez való hozzáféréssel. Az azért milyen már, hogy egy olyan jó nevű gyárban, mint amilyen a Philips, a lyukakkal annak ellenére sem sikerült a csavarfejek pozícióit eltalálni, hogy azok a szokásos kereknél több mint kétszerte nagyobbak! Direkt megnéztem, hogy a panel a forgóhoz képest elmozdítható-e, de nem. Ez kérem ilyen filipszes lett.

   Felül az a fekete trutyma a hálózati feszültség borotvacsatlakozós bevezetésének szigetelése. Az alul középen látható lemez pedig annak a kapcsolónak a mozgó érintkezője, ami a borotvacsatlakozó bedugásakor a hálózati tápegységről az elemeket leválasztja. Hogy leválasztotta-e? Nos igen, mégpedig akár be volt dugva a dugó, akár nem, így a rádió első nekifutásra, apukám labortápjáról járatva, mivel a szakadt kontaktuson keresztül nem kapott tápfeszültséget, nem szólalt meg.

   Bár a kontaktus javítása, a hangszóró vezetékének visszaforrasztása, valamint a kapcsolók kitakarítása után a rádió már megszólalt, de csak a Kossuth adót fogta középhullámon, és még azt is gyengén. Az FM zaj ugyan megvan, de egyetlen adó sem jön be, ami igen nagy valószínűséggel az URH tuner vasmagokkal történt áthangolásának köszönhető.

   Ahhoz képest, hogy erre a készülékre tulajdonképpen nem volt semmi igényem, a hiba felderítésének meglepő lelkesedéssel álltam neki, ami végül csúfos kudarccal végződött. Mármint a rádió továbbra is csak halkan szólt, miközben a feszültségek értékei mindenütt rendben voltak. Később elkókat párhuzamosítottam, szakadást és rövidzárt kerestem, a hiba oka azonban nem lett meg, mire fel úgy döntöttem, hogy kész, ennek szegénykémnek az élet ennyi volt.

   Azt persze még ha csak játszásiból is, de megtettem, hogy a tekercsekből kimelegítettem a pusztán méhviasszal rögzített vasmagokat, mely mókolásom eredményeként feléledt az URH vétel, de az is csak halkan. Ráadásul úgy halkan, hogy időnként eltűnik, s csak akkor jön vissza, ha a tápfeszültséget letekerem, majd ismét fel. Az előírt kilenc voltról néha egy mukknyi hangot sem adott a készülék.

   Mikor a mechanikából az egyik fogaskerék - amúgy bármiféle erőltetés nélkül - három darabban esett ki, akkor persze menten elmúlt a sajnálatom. Mármint mennyire mérges lettem volna már, ha a rádió részt sikerül kipofoznom, s csak aztán derül ki, hogy a magnó - pótalkatrész hiányában - javíthatatlan.

   Mielőtt a hálózati trafót kiforrasztottam volna, lemértem az általa szolgáltatott feszültségeket. A trafó kétszer kilenc voltos, amit persze később rá is írtam, hogy mikor majd kell, akkor az adat meglegyen. Még ezt az elbizakodottságot...
   Itt említeném meg azt a különös műszaki részletet, hogy miközben egy korábbi képen láthattuk, hogy a borotvacsatlakozó aljzatának belső vége le lett kenve szigetelésül valami trutymával, mégpedig belül, a panel mögött, ahol nehéz lenne hozzáérni, a doboz hátlapjának leemelése után a panelen a 230 voltos feszültség bármiféle szigetelés nélkül szabadon hozzáférhető. Ez egy ilyen belém piszkálsz meghalsz típusú készülék.

   És már pákáztam is ki a rengeteg apróságot. A balra látható, igencsak spéci háromlábú  motorszabályzó IC-t persze nem tettem külön, így az valószínűleg hiába fog egyszer majd nagyon kelleni valamihez, sajnos már soha többé kerül elő...

   A mosószer által leoldott nikotin nem annyira a készülék alkatrészeinek ártott, mint inkább a tulajdonosának. Már eleve belegondolni is rossz, hogy miközben az alkatrészekre ennyi mocsok rakódott, mi került be a tulaj tüdejébe! No nem mintha az én cuccaimon - míg bagóztam - nem ugyanígy állt volna a sárga mocsok...

   Miután a szintén elmosogatott fényes króm felületűvé tisztult antennapálcát eltettem, még mindig volt bennem annyi lendület, hogy a forgókondenzátort és a forgatógombot is, ami aznap minimum meglepő volt. Mármint azért, mert nemcsak ezt az egy tételt tudtam le, hanem a motoros dobozt, a hajvágómat, és még egy szinte semmit sem tartalmazó fénymérőt is, ami számomra maga volt a csoda! Mármint nem a fénymérő, hanem az, hogy valamitől végre felgerjedt bennem a lendület. Bár tudnám mitől volt, hogy azt legközelebb is művelhessem...