A minap, mikor a kacatos dobozban valami egészen mást, konkrétan a kicsi egy ceruzaelemes LED-es elemlámpát kerestem, akkor a kezembe akadt a néhai céges IZS autómból nem különösebben jóízű emlékként megmaradt szivargyújtó.

   Amit már csak azért sem dobtam vissza a kacatos dobozba, mert ha ezt megteszem, természetesen annak ellenére, hogy a szivargyújtót megemlítettem, akkor a már megemlített, felírt, de szét még nem szedett tárgyaim száma az előirányzott folyamatos fogyás helyett ha csak eggyel is, de nekiállt volna növekedni, amit részemről még finoman szólva is k*rvára nem szeretnék.

   Amit még szintén nagyon nem szeretnék, az a hallban a polcokon és az asztal pultján a rendetlenség szokásos módon történő durva elharapózása. Hogy ez már megtörtént? Na ja, ezt mondjuk le sem tagadhatnám...
   Ilyenkor szokott következni az a rész, mikor is nekiállok magamat azzal bíztatni, hogy ha végre letudom az olyan tételeket, mint mondjuk a faládika rádió, a Tronic szintézeres, a kicsi daxli, a Philips magnós rádió, a BRG MK-29-es kazettás magnó, meg a SONY TC-U5-ös deck, meg mondjuk az összes régi IDE merevlemezem tartalmának megtekintése, majd a már rég felesleges hardverek elpusztítása, akkor akkora lesz itt a hely, hogy nem fogok hinni a szememnek! Most persze még csak abban nem hiszek, hogy ez egyszer tényleg bekövetkezik.

   Persze ha mindig valami más apróságra megyek rá, nem pedig azokra a nagyobb lélegzetvételű dolgokra, melyek már hosszú évek óta nemcsak a szobáét, de az én hangulatomat is rombolják, akkor az egyszer majd kialakuló rendről szövögetett álmaim sosem fognak valóra válni. Ha meg az olyan apróságokat nem tudom le, mint mondjuk ez a frissen előkerült szivargyújtó, akkor idővel azok fognak annyira elszaporodni, hogy ha el azért még nem is borítanak, de a puszta tömegükkel, az "ennek sosem lesz vége" érzés durva megerősítésével, simán képesek kicsinálni a munkakedvemet. No nem mintha nekem nem épp a szétszedés lenne a hobbim...

   Mivel az előbb kinyitottam az egyik kacatos dobozt, gondoltam körbenézek ezen a polcon, hátha akad itt valami olyan, amit eltehetnék. Mint azt kisvártatva sikerült megállapítanom, úgy kb. az összes itt található tárgy felesleges.

   A feleslegesek közül a legfeleslegesebb ez a mézeskalácsból készült mobiltelefon volt, melynek eredetére már nem emlékszem pontosan. Amennyiben valamelyik kolléganő búcsúajándéka volt, akkor nincs rajta mit megszólni, azonban ha ezt a cég adta, a szokásos év végi csomagban, akkor azért már meg tudnám kritizálni.

   Amit persze így is megtettem, de csak azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy a barna kakidaraboknak kinéző valamik tényleg azok-e (mármint rovarürülék), vagy egyszerűen csak szétmállott a kijelző keretét is alkotó barna tészta. Bár nem láttam a zacskón belül mozgást, attól még szegény mézeskalács telefon inkább a kukába került, mintsem vissza a polcra.

   Mivel a lámpa keresésekor idővel egy másik kacatos doboz, konkrétan egy hosszúkás IKEA fiók is előkerült, a hely meg ugye a hallban szűkös, így annak vizsgálata, hogy a két adag kacat belefér-e a nagyobbik dobozba, nyilvánvalóan helyes döntés volt.

   Bár az óra kijelzője becsillant, attól még látszik rajta, hogy már 5 óra múlt. Az mondjuk nem látszik, hogy ma még nem igazán csináltam semmit. Ja, de. Na jó, rendetlenséget azt már csináltam, de ezt azért nem nevezném tőlem szokatlan eredménynek.

   A két kacatos doboz tartalmát alaposan átvizsgálva, majd többször is kiborítva, végül arra a következtetésre jutottam, hogy az összes bigyó a nagyobb dobozba semmi módon nem fér bele. Bár volt néhány egyéb irányú, megjegyzem erőtlen próbálkozásom, melyek a többszöri dobozkiborításokat eredményezték, végül annál a nagyszerű megoldásnál maradtam, hogy ami bigyónak a pincében már van helye, feliratozott doboza, azt az IKEA fiókba teszem, majd miután a szivargyújtót kivégeztem, lesétálok a pincébe, s ott a dolgokat majd unottan szétrakosgatom.

   A múltkor, mikor a mentéseket tartalmazó merevlemezeket a megszokott helyükön nem találtam (hogy régebben mit kerestek egy amúgy próbapaneleket tartalmazó dobozban, azt inkább ne firtassuk), végül feladtam a felkutatásukat. Most viszont, illetve mikor majd a többi régi merevlemezt végre letudom, ebbe a fiókba is bele fogok nézni, hátha akad benne valami selejtezhető. Ez a fiók amúgy csak azért került képbe, mert a feliratát olvasva nem értettem, hogy a "mentések" mégis mire akar utalni.

   Az előszobába kitett, az előbb még kacatokat tartalmazó fiók (amúgy még most is azok vannak benne) viszont egyértelműen arra utal, hogy ezzel még ma le kell érnem a pincébe, különben sosem lesz rend.

   Szegénykém már vagy 35 éve ücsörgött a lomos dobozban céltalanul, most meg fogom és elpusztítom. Ez azért valahogy annyira szomorú... Épp mint ahogy az a történet is az, hogy a még egy éves sem volt céges IZS furgont egy elbambulás következményeként totálkárosra törtem. Mármint miközben a kanyarba belemenni nem felejtettem el, az ülésről leboruló kacatokra figyelve a kormányt nem húztam vissza, s úgy felcsavarodtam egy fára, hogy szegény autó kasznicserés lett.
   A témával kapcsolatos apró érdekesség, hogy miközben én úgy gondoltam, hogy ez a történet nekem nagyon sokba lesz, a cég (akkori Posta) egy árva forintnyi kártérítési igénnyel sem talált meg. A végén még azt is nekem kellett kérnem, hogy ugyan hagyjanak már békén az autóvezetéssel. Mármint a kasznicserélt IZS-t simán vissza akarták adni, csak én - mivel sosem szerettem az autókat - lebeszéltem róla a vezetést.
   A témával kapcsolatos másik érdekesség, hogy miközben az autó nálam annyira alulfogyasztott, hogy nem győztem elkölteni a megtakarítást (akkoriban három havonta visszakaptunk belőle valamennyit), az autó új gazdájának nem sikerült kijönnie a közel 20 literes normából.
   Egy újabb érdekesség, hogy egyszer Peti főnökünk lejött hozzánk az öltözőbe, s minden sofőrt egy kalap alá véve jól lehordott, hogy mégis hogy a csudába vagyunk képesek havonta annyit menni, hogy azzal végül túlléptük az általunk amúgy nem is ismert kilométerkeretet. Ennek hatására persze erősen visszavettünk a futásteljesítményből. Gyenes Jani nem hordta ki a hétvégére összevásárolt dolgokat a Csepeli horgásztanyára, mint ahogy Bikki Jani sem a céges autóval intézte a napi bevásárlást. Meg persze én, valamint a név szerint meg sem említett többiek sem keringtek az autóval összevissza. Talán ha két hónap telhetett el, mikor Peti főnökünk újra beállított az öltözőbe (amúgy mindennapi rendszeres vendégünk volt), s amint megérkezett, mindenkit kizavart! No nem dolgozni, mert a munkákkal délre általában már mindenki lazán elkészült, hanem az autókkal úgymond kilométerezni, ugyanis olyan mértékben sikerült magunkat visszafogni, hogy leszóltak fentről, hogy ha annyira nem futnak az autók, akkor mégis minek vannak? Mármint adjuk őket vissza, ha nincs rájuk szükség. Hogy a szocializmus végül nem miattunk ment csődbe, az ugyan biztos, épp mint ahogy az is, hogy a tőlünk kitelő módon azért mi is rendesen hozzájárultunk.

   A szivargyújtó ellenállása nem 4,8 ohm, épp csak erről az eredményű mérésről sikerült a kép elfogadhatóan élesre. Mármint mutatott a műszer 2 és 12 ohm között mindent.

   Mikor a rajta átfolyó áram hatására valaha felizzó fűtőtestet széthúztam, a végeit a helyéről kitéptem, lelki füleimmel már hallottam is, amint a kukabúvár felordít. Mármint még élénken emlékszem rá, mekkorát ordított szerencsétlenje, mikor az egyben levinni nem tudott mélyhűtő körfűrésszel falaprított darabkáiba óvatlanul belenyúlt.

   Mikor az alkatrészeket abból a szempontból kezdtem vizsgálni, hogy melyiket tegyem el, s melyik kerüljön a vödörbe, az derült ki, hogy szinte mindegyik elem újrahasznosítható.

   Mikor épp nagyban azon merengtem, hogy ezek ketten mégis mikorra fognak odaérni abba a dobozba (már ha ez valaha is megtörténik), melyben jelenleg az előző pincei porszívóból kiszerelt, már évek óta újradobozolásra váró kábeldobhoz összegyűjtögetett alkatrészeket őrzöm, akkor menten megígértem magamnak, hogy ez még a mai nap meg fog történni.

   Íme a beteljesült ígéret. Mármint ez a kép már a pincében készült, s annak a szekrénynek az egyik polcát mutatja, melyben az olyan félretett projektjeimet tartom, mint mondjuk a csíptetős géplámpa, a porelfújó, meg a balra látható láda mélyén a csiszolómalom 1.0 nevet kapott, amúgy már majdnem elkészült építés.

   Ezek az alkatrészek a magába visszatekeredő hosszabbítóhoz természetesen nem mind kellenek, épp csak mikor eltettem, illetve összehordtam őket, akkor képtelen voltam eldönteni, hogy az amúgy csak nagyon ritkán kellő valami végül mely alkatrészekből álljon össze.
   Ezen felül van itt még egy fióképítős projektem az eszterga alatti polcos lábaiba, meg egy olyan is, melynek keretében egy fiókból hármat, de még az is lehet, hogy kettőből négyet varázsolnék.
   Hogy van haladás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a háttér. Mármint a pince előtti lyukat már rég lebetonoztam, majd még egy csinos kis linóleum borítást is kapott. Idővel a már hosszú évtizedek óta romló állagú küszöböt is felújítottam, s még az előtérbe is került linóleum. A pince ajtajára pedig egy hevederzár.

   Egy a témához kapcsolódó apró érdekesség, hogy miközben az itt felül található szekrényben turkáltam, a minap egy házimozi tetejéről leszerelt fedelet kétszer is sikerült megrúgnom. Mármint ebben az volt az érdekes, hogy a szekrénynek visszacsapódó lemez mindkét alkalommal olyan fura hangot adott, mintha a lépcsőházban zörögne valaki.

   Mivel mindkét alkalommal kinéztem, s olyankor mindig megláttam a lehetetlen szögben álló bicajt, végül még annak felderítésére is rámentem, hogy szerencsétlen mégis miért áll ennyire ferdén. Mint az meglepően gyorsan kiderült, a mögé rejtett fűnyíró volt a ludas. Mármint az nem volt elég közel a falhoz, ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a bicaj mögött már megint egy csomó, természetesen és alapvetően még véletlenül sem oda való kacat került elhelyezésre. A fűnyíró pedig azért nem fér be az útszóró sós pincébe, mert a helyén épp nagyban az a szennyesláda terpeszkedik, amit a komposztálóból kiszitált földdel töltöttem fel.
   Ilyenkor persze igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy eluralkodik rajtam az "ennek a k*rva rendcsinálásnak sosem lesz vége" érzés. Annyit azért a fűnyíró bentebb történő rugdosásával sikerült elérnem, hogy legalább a bicaj ne álljon ennyire csálén, de aztán már húztam is át a lomos pincébe.

   És még egy olyan dobozom is van, amire az van írva, hogy játékbelsők. Hogy ebből a dobozból ebben az életemben már nem lesz kikerülés? Most mond már... Mármint akad itt ennél sokkalta nagyobb gond is.

   Ott van mindjárt például az, hogy miközben az időt olyan hatalmas méretű tételek letudásával múlatom, mint mondjuk a mai nap szétcincált szivargyújtó, a hangszórós szekrény tetején rengeteg helyet foglal egy olyan rádió, amire amúgy nem tartok igényt. Ezt persze nem fogom elpusztítani, hanem inkább elcserélem valami másra, mondjuk magnóra, melyekből eredményességem hatására jelenleg már olyan szintre csökkent az állomány, hogy alig maradt néhány boncolásra váró példány.

   Ahhoz képest, hogy a floppykat és a CD lemezeket akár mind kidobhatnám, és akkor egy teljes polc leürülne, erre a semmi kis akcióra szerintem már megint nem leszek képes magamat rávenni. Szerintem már az is maga a csoda, hogy a közel tíz évnyi folyton csak útban lévő ajtókat a szekrényekről végre leszereltem.

   Valamikor estefelé, már a képek rendezése után, végre kijelenthettem, hogy ez egy nagyon jó kis nap volt, hiszen rombolásom hatására a cuccaim közül újra eltűnt valami. Arról a másik nagyszerű tényről már nem is beszélve, hogy még egy mindig kellő fiók is teljesen felszabadult. Hogy a környezetem a kacatjaim nyomása alól mikorra fog teljesen felszabadulni (már ha ez valaha is bekövetkezik), nos arra persze semmiféle idővállalást sem merek tenni...